Korhatár: +18
Figyelmeztetés: trágár beszéd, nemi erőszak, angst, kínzás
Megjegyzés: Majdhogynem egy teljes hétig írtam ezt a ficut, és bevallom, jócskán megszenvedtem vele. Az elejét többen is olvasták, és én is úgy gondolom, hogy magamhoz képest magas színvonalú lett - a bökkenő csak az, hogy én nem érzem úgy, hogy ezt a magaslatot meg is tudtam tartani a végéig. Ha csalódást okozok valakinek, sajnálom, de ebbe már NEM fogok belejavítani. Mindezek ellenére, azt hiszem, kiérdemelte az első helyet a ficeim közt, akármennyire is gyatra.
Megjegyzés 2: A ficu egyes szám első személyben íródott, ezért a női egyedek remélhetőleg majd bele tudják magukat képzelni a sztoriba. Nagyon remélem.
Megjegyzés 3: Néhányaknak feltűnt, hogy két stílus rajzolódik ki - egy már-már irodalmi, és egy szlenges. - kaja, franc - . Ezért kötelességemnek érzem kiírni, hogy az író és a szereplő elhatárolódik egymástól, természetes, hogy a leírásokat nem szlengesen fogom megírni, a párbeszédeket pedig fordítva.
Összességében pedig jó olvasást kívánok minden kedves idelátogatónak :))
(Szex)Rabszolga
Neked mennyit jelentene a
becsületed, ha már legalább húszszor meggyaláztak volna? Gondolom nem sokat. Mi
van, ha mégis?
Aki ezt tette veled, Japán egyik
legnagyobb szupersztárja, hét éve bálványozod, követed minden lépését, tudod az
összes dalszövegét, állandóan róla álmodozol, még ha több ezer kilométer
távolságból is.
Na, még mindig számít az a
becsület?
Jól gondold meg, mit válaszolsz.
- Mert ha nem, akkor mi lesz? – kérdem
kicsit bátrabban, hála a tudatnak, hogy egy baseball ütő van a kezemben, de
hangom a végére ennek ellenére is megremeg.
- Ó, te azt inkább nem akarod tudni. –
Mondja lazán, kézfejét ajkaihoz emeli, mintha letörölne valamit, majd megindul felém.
Minden döntésünknek súlya van. Ha
valamit megteszel, ne tagadd le, emelt fővel ismerd be, és vállald a
következményeket. Hisz ha meg sem próbálod, akkor a remény is elveszett.
- Ezért még csúnyán megfizetsz! – Hangja már
szinte teljesen lehalkult, mire képes volt felegyenesedni. Sietősen kezdtem el
rákjárásban minél távolabb jutni tőle, de egy hirtelen mozdulattal
megakadályozta további menekülésem. Keményen ráült a csípőmre, és pulcsimat
elöl megragadva húzott fel magához, arcától néhány centire.
Dübörgő léptekre ébredtem
kábultságomból, melyek valahol a fejem fölött haladtak el. Egész testemen
remegés futott keresztül, mikor rájöttem, hogy a titokzatos hangok honnan
jönnek. Hazaért. Megint le fog jönni hozzám, és újra szörnyűségeket fog tenni.
Mint az elmúlt egy hétben minden nap, akár többször is huszonnégy óra alatt.
Egy hét? Lehet van az már kettő is. Vagy több, nem tudom. Valójában fogalmam
sincs, mióta vagyok itt, de azt két kezemen meg tudnám számolni, hányszor
kaptam enni – azt viszont már nem, hányszor tett magáévá. Mikor esténként
megérkezik fáradtan a munkájából, általában első dolga, hogy lejön hozzám,
elkezd velem kötekedni, és büntetésként megerőszakol. Ha szerencsém van, és
délután már végez, akkor még ennivalót is hoz nekem – hogy legalább az aktus
közben ne ájuljak el. Milyen figyelmes, nem igaz?
Pár perc néma tétlenség után
bekövetkezett, amire számítottam. Az ajtó megnyikordult, és súlyos léptek
visszhangoztak a lépcső fém lapjain, ahogy egyre csak közeledett. Zseblámpáját
maga elé tartva, magabiztosan haladt lefelé, míg nem teljes valójában megállt
az aljában, hogy villanyt kapcsoljon. A hirtelen fényesség miatt kénytelen
voltam szemem lehunyni, hisz egész nap sötétségben voltam. Gondolom, a pincében
lehetek, de hogy mióta itt vagyok, egyszer sem láttam természetes fényforrást,
az is biztos.
Mikor végre hozzászokom a
látásviszonyokhoz, észreveszem őt. Ugyanott áll, mint mikor a villanyt
kapcsolta föl, de most már egész alakját láthatom, így a kezében lévő tálcát
is. Szemeim megcsillannak, és a nyál összefut számban, ahogy az ételre
gondolok. Ahhoz képest, hogy fogolyként tart, kaja ügyileg egész jó dolgom van
– persze, csak amikor kapok. Valószínűleg ugyanazt eteti velem is, amit ő
eszik.
Lassú léptekkel kezd el felém
közelíteni, miközben szemével végigmustrálja a terepet, hogy minden a helyén van-e.
Mikor mindent rendben talál, leteszi az ágy végére a tálcát, majd mellénye alól
előránt egy vastag kötelet, és indul meg felém kifejezéstelen tekintetével.
Ennél már az is jobb, mikor bizarrul mosolyog, de ilyenkor sosem tudom, hogy
most mi van, mi fog következni. Lábaim automatikusan felhúzom a hideg padlóról,
és elkezdek araszolni az ágyam legtávolabbi pontjára – jelen esetben a szoba
egyik sarkába. Sosem húzódtam még be ide, mert fölötte rengeteg pók szőtte már
hálóját, és állandóan ott mászkálnak benne, én pedig iszonyúan félek, hogy
valamelyik a fejemre esik. Éjszaka, a magam csöndjében szinte hallom, ahogy
apró lábaikkal fonogatják azt az ezüst csodát, de mikor reggel fölkelek, újra
undorodva kerülöm ki azt a zugot. Persze tudom, az ember rengeteg pókot
megeszik életében, de mikor érzed, ahogy rád esik, és elkezd rajtad mászkálni
rengeteg lábával, valamely érzékszerved körül csiklandozva bőröd, az valami
félelmetes érzés.
De most nincs választásom, ha
helyet változtatok, azzal csak még jobban magamra haragítom. Kétségbeesetten
nézek körül valami apró kapaszkodó után, amivel megakadályozhatom, hogy hozzám
érjen, de persze nem találok. Már miért is lenne egyszer az életben szerencsém?
Sosem féltem még ennyire. A sötétség megbolondított, ráadásul az a kötél sem
néz ki valami olyasminek, ami később még hasznomra lehet. Ergo az esélyeim
egyenlőek a nullával, vagy még annál is kevesebbek.
Szekrény… mosdókagyló… törülköző…
szék… Hiába jártatom körül szemem az egész berendezésen, semmi sem akaródzik a
segítségemre sietni. Ajtó! Hirtelen ötlettől vezérelve rugaszkodom el az
ágyról, miközben az ő reakcióit figyelem. Tekintetével végig követ, de lába a
betonba gyökerezett, nem tud szóhoz jutni, pláne nem megmozdulni. Utamat a
lépcső felé veszem, és miközben rohanok, a széket magam mögött felborítom,
valamint néhány dobozt is a fal mellől felhasználok akadálypályám kiépítéséhez.
Ezeket látva iramodik meg, és kezdi átverekedni magát a sok kacaton,
észveszejtő gyorsasággal eredve nyomomba. Amennyire csak tudok, menekülök föl a
lépcsőn, már amennyire legyengült testem engedi, szemem sarkából végigkövetve
ingerült mozdulatait. Mi van, ha elkap? Még durvább lesz, vagy képes leszek
valahogyan meghatni, hogy engedjen el? Hülye vagyok, az utolsó opciót úgy ahogy
van, ki is zárhatom. Belülről már csak nevetek saját eszmefuttatásomon.
Nem vehetem föl vele a versenyt,
hiszen míg ő ereje teljében van, én mindjárt összeesek itt a lépcsőn. Ezt
bizonyítja, hogy immár csupán néhány lépcsőfok választja el tőlem, míg engem
még kevesebb a szabadságtól. Utolsó erőmet összeszedve szaporázom meg
lépteimet, de épp, hogy átlépem a küszöböt, egy kéz fonódik bokám köré,
irgalmatlanul fogságba ejtve. Reflexből kezdem el össze-vissza rángatni, mire
kicsit sikerül lanyhítanom szorításán, és hátrébb tántorítani néhány
lépcsőfoknyit, amit kihasználva az orrára csapom az ajtót, és elkezdek össze-vissza
rohangálni. Ötletem sincs, mit kéne tennem, vagy éppen, hogy mivel, ha utánam
jönne. És valószínűleg utánam is fog jönni, mert nem hiszem, hogy képes lettem
volna lerúgni a lépcsőről. Különben is, akkor már hallanom kellett volna egy
koppanást.
Francba már, kell nekem itt is jósolgatnom!
Akárhányszor mondok valami ilyet, az mindig bekövetkezik. Ennek mondjuk
valószínűleg az az oka, hogy ténymegállapításokat teszek, de ettől függetlenül
mind igazak. És ez most sincs másképp. Az ajtó hirtelen kivágódik, ő pedig
iszonyúan dühös tekintettel bámul rám. Szemeit végigfuttatja egész testemen,
mire önkénytelenül összébb húzom magam, hiányos gönceimet tekintve. Az a
rövidnadrág van rajtam, amellyel ide kerültem, de topomat már az első adandó
alkalommal letépte rólam, és azóta is cafatokban hever a széken. Helyette az ő
egyik pulcsiját adta ide, hogy mégse legyek már egy szál melltartóban a
hűvösebb éjszakákon. Gondolom, nem kell mondanom, először elhajítottam
magamtól, és kiabáltam vele, hogy márpedig én ezt nem fogom felvenni, ő meg
csak annyiban hagyta az egészet, és egy „Majd jól jön.” -nel magamra hagyott.
Másnap reggel, mikor lejött hozzám, ahogy meglátta, hogy tüsszögök, rögtön
pulcsiját kezdte el keresni. Egyáltalán nem lepődött meg, hogy az ugyanúgy
hevert ott a széken, ahogy ő lerakta előző nap, helyette elment érte, és rám
erőltette. Azért a maga módján néha gondoskodik rólam, még ha közben minden nap
is meggyaláz.
Mustráját befejezve elkezd ismét
felém közelíteni, de ez már inkább futólépés, mintsem lusta sétálgatás.
Rákényszerülök a futásra, a legközelebbi ajtó felé iramodok. Megkerüli a
bútorokat, és ő is elkezd utánam futni, de szerencsére én ekkor már megint a
szoba másik végében vagyok. Veszettül ideges lehet, arca vörös, mint a
paradicsom az elfojtott dühtől, nem is értem, miért nem kiabál. Ahogy elkezd
rohanni felém, kezembe kapom a közelembe eső legnagyobb tárgyat, ami jelene
esetben nem más, mint egy… baseballütő?! Megkönnyebbülten nyugtázom magamban, hogy még
van reményem.
- Tedd. Azt. Le. – szűri a fogai
között, mint egy éhes fenevad, közben próbál megfélemlíteni összeszűkült
szemeivel.
- Mert ha nem, akkor mi lesz? –
kérdem kicsit bátrabban, hála a tudatnak, hogy egy baseball ütő van a kezemben,
de hangom a végére ennek ellenére is megremeg.
- Ó, te azt inkább nem akarod
tudni – mondja lazán, kézfejét ajkaihoz emeli, mintha letörölne valamit, majd
megindul felém.
Egyáltalán nem gondolkozom, minél
pontosabban próbálom eltalálni valamely testrészét a kemény ütővel, de
hihetetlen gyorsasággal tér ki mindegyik elől, és férkőzik egyre beljebb
védelmembe. Nem hiába, amellett, hogy Japán egyik legjobban kereső – és
leghelyesebb – férfija, énekese és színésze, a baseballban is sokmindent tett
le az asztalra. Hát ezért volt olyan morcos, mikor ezt kaptam föl…
Kezdek belefáradni az ütlegelésbe,
egyre kevesebbszer tudok testének közelébe kerülni, amit ő is érzékel, és
sokkal nagyobb erővel próbál megállítani. Egy pillanat erejéig nem figyelek rá,
mire azon kapom magunkat, hogy keze csuklóm után nyúl, és egész testével rám
kezd dőlni. Tekintetünk a másodperc töredékére találkozik, és kihasználva, hogy
nem mozgásomra figyel, egy hatalmas ütést mérek rá. Kikerekedett szemekkel
próbál kitérni a bot elől, de nem sikerül teljesen elhúzódnia, az ütés a fejét
éri, hatalmas koppanással elegyedve. Megfagy bennem a vér, első gondolatom,
hogy Úristen, én most lehet, hogy megöltem egy embert. Kissé terpeszben megáll,
és a földet bámulja, két kezét az ütés helyén szorítva. Óráknak tűnő
másodpercekig állunk így, egyhelyben, egyikünk sem tudja, most mihez kéne
kezdjen. Talán itt a remek alkalom, hogy elmeneküljek, de… mi van, ha
összeesik, és most rajtam múlik az élete? Egyáltalán… mit foglalkozok én ezzel
az emberrel?! Annyi fájdalmat okozott, testileg és lelkileg egyaránt. Hét éve
tisztelem őt, követem minden lépését, bálványozom, tudom az összes szólóját, a
szobám fala tele van a képeivel, a bandája összes lemeze megvan, esténként
pedig rá gondolva alszom el. Igen, a közelében akartam lenni, de nem így.
Kamenashi Kazuya… ha tudná a többi elvakult rajongód, hogy valójában milyen is
vagy…
Gondolatmenetemből lassú
mozdulata szakít ki. Kezeit elveszi fejétől, és tágra nyílt szemekkel bámul
rövid ujjaira, melyek most a vértől csillognak. Megfontolt mozdulatokkal emeli
föl fejét, egyenesen arcomat fürkészve. Azt hiszem, itt az ideje újra menekülni.
Mikor lesz már ennek vége? Idegesen lépek egyet hátra, megkapaszkodva valami
karfában, nehogy elzúgjak, szabad utat hagyva neki.
- Te hülye ribanc! – ordítja
nekem, teljesen eltorzult arccal, miközben tajtékozva a dühtől ront nekem.
Gyors hátraarcot téve futok a következő szobáig, próbálva itt is mindent
fölborogatni, egyre csak megakadályozva a szabad terepen. Kétségbeesetten
kutakodok a bejárati ajtó után, de csak nem tudok eljutni hozzá, fogalmam
sincs, melyik lehet az, így végül a konyhában kötök ki. Szemem sarkából látom,
hogy már csak néhány méter távolság van köztünk, és az is vészesen kezd
csökkenni. Kezdek sírógörcsöt kapni, ahogy rájövök, hogy egy olyan helyiségbe
kerültem, ahol már nincs másik ajtó. Ha azt tettetem, hogy elájultam, akkor
vajon mit csinálna? Mi a garancia rá, hogy nem egy székhez kötözve ébrednék
reggel? Semmi. Nevetek magamban keserűen, majd sorra elkezdem kihúzni a
fiókokat. Villák, kanalak, kések, sörnyitók… várjunk csak. Kések? Szemem
felcsillan, majd sebesen kezdek el kutakodni a minél nagyobb kések után. Ezek
után már úgyis mindegy, mivel védem meg magam, nem? Hallom, ahogy hirtelen
lefékez valahol az ajtóban, és ott is marad.
- Mit akarsz csinálni? – kérdi
kicsit elhűlten, szinte már suttogva.
- Megvédeni magam – fordulok
szembe vele határozottan, még nagyobb csillogással szemeimben, mint alig öt perccel
ezelőtt.
- Ez nem megoldás, remélem
tisztában vagy vele – Mondja kicsit szárazon, miközben tesz előre egy lépést.
- Miért, az megoldás, amit te
teszel velem… Kame? – kérdem a kelleténél kicsit hangosabban, annyira, hogy
bűntudatot keltsek benne.
- Beszéljük meg, kérlek. – Újabb
lépés felém.
- Ezen nincs mit megbeszélni.
Hogy várod el tőlem, hogy ezek után úgy csináljak, mintha semmi sem történt
volna? – Fejét leszegi, képtelen szemembe nézni.
Franc beléd, Kamenashi Kazuya,
nehogy azt hidd, hogy nem tudom, milyen jó színész vagy.
- Tudod mennyire odavoltam érted?!
Állandóan a te dalaidat hallgattam, a doramáidat néztem, a te portrédat
rajzoltam, minden este rád gondolva aludtam el. - Ahogy fölelevenítettem az
elmúlt hét évet, könnyeim elkezdtek záporozni, végigfolyva egész arcomon
keresztül. - Mit gondolsz, hét év tiszta
szeretet után milyen érzés ezeket átélni?
Arca kicsit mintha megenyhülve,
de ugyanakkor haragja is jelen van még tökéletes arcán.
- Ne gyere közelebb! – könyörgöm
neki rekedtes hangomon, és a konyhapultig hátrálok, ott magam elé tartom késem,
készen használni ellene.
- Nem szabadna egy kislánynak
olyannal játszania – mondja gúnyosan röhögve, és megáll kinyújtott kezemtől egy
méterre. Nem bírom egyenesben tartani végtagomat, folyamatosan remeg, egyrészt
a félelemtől, másrészt a fáradtságtól. Minden olyan hirtelen történik.
Leguggol, és lentről támadva
araszol hozzám közelebb. Félelmemben magam elé rántom a kést, minek
következtében sikerül megvágnom felkarját. Aprót sziszegve kapja a sebre
tekintetét, melyből szép lassan elkezd csordogálni vére. Itt az alkalom, hogy
hasba szúrjam. Ha nem teszem meg, én fogom nagyon megjárni. Mintha olvasna
gondolataimban, sebesült kezét védelmezőn hasa elé tartja, másikkal pedig
csuklóm után kap, és egy erőteljes mozdulattal kicsavarja kezemből az eszközt,
utána pedig méterekre elhajítja a padlón. Üres tekintettel nézek a kés
irányába, és kissé megugrok, mikor a kemény fém találkozik a csempével. Koppan
még néhányat, majd mint egy haldokló állat, mozgása megszűnik létezni.
Tekintetét rám emeli, csuklómat egyre csak szorítja, és nekipasszíroz a
szekrénynek.
- Na és te tudod, milyen érzés,
mikor nem lehet egyetlen egy nyugodt perced sem, mert mindenhol a média
leskelődik rád az év háromszázhatvanöt napjában? – suttogja ajkaimra egyre
jobban rám mászva, majd nekem esik. Sosem csókolt még meg ezelőtt, ezért
hirtelen ér, sehogyan sem tudok reagálni. Vadul kezdi el tépni számat,
mozdulataiban nincs semmi könyörület, csak a folytonos, „én megmutatom neked,
hol a helyed” akarás. Próbálok elhúzódni előle, vagy legalább kicsit más
pozíciót felvenni, hogy ne érezzem folyton egyre csak dudorodó nadrágját, de
ennek mindössze az lesz az eredménye, hogy térdét lábaim közé csúsztatja,
megakadályozva további helyezkedésemet.
Nyelvét sebesen végigszántja alsó
ajkamon, jelezve, hogy be szeretne tolakodni számba, de nem adom meg neki ezt
az örömöt, méginkább összepréselem. Több sikertelen kísérlet után erősen
ráharap alsó ajkamra, mitől egy pillanatra a fájdalomtól fel akarnék sikoltani,
de tolakodó nyelvétől nem tudok, rögtön átkúszik számba, és szájpadlásomat
kezdi el ingerelni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy saját ízlelőszervemmel
kiszorítsam az övét, amibe ő boldogan megy bele, azt hiszi játszani akarok.
Csuklóimat fejem fölé szorítja, és már csak egy kézzel tartja őket, másik kezét
elindítja oldalamon, befurakodva pulcsim alá. Ujjai hevesen szántanak végig
felhevült bőrömön, és kezdik el kisajátítani minden egyes kis porcikámat. Ahogy
ujjai egy-egy csikisebb terület felé tévednek, elkezdek mozgolódni előtte, amit
ő nem vesz jó néven, karját hátamra vezeti, és még jobban mellkasához húzza
enyémet, még kissebb mozgásteret hagyva nekem.
Szemeim nem vagyok képes
lehunyni, úgy érzem, ha megtenném, nem tudnék felkészülni előre mozdulataira,
és valami olyat tehetne, amire nem számítok. Mintha megérezné, hogy nézem,
szemeit lassan kinyitja, de továbbra sem hagyja abba szám feltérképezését.
Ahogy íriszeink találkoznak, valami megmagyarázhatatlan érzés miatt szemeimben
összegyűlnek a könnyek, és minden eddigi felhalmozódott kétségbeesésem utat
talál magának.
Tekintete továbbra is rideg, nem
törődöm, kezdem azt érezni, hogy ennek az embernek egyáltalán nincs is lelke, a
teste irányítja minden mozdulatát. Újra lehunyja szemét, és ha lehetséges, még
hevesebben kezd el csókolni, annyira erőteljesen, hogy legszívesebben most
azonnal ellökném magamtól, mert ha nem, megfulladok. De hiába próbálkozom,
teste sziklaszilárdan támaszkodik enyémen. Már ott vagyok, hogy úgyis mindegy,
ha megfulladok, legalább nem kell többé ezt elviselnem, mikor hirtelen pihegve
elválik tőlem. Nem húzódik el, csupán fejét hajtja le, jelezve, hogy nem
kívánja többet birtokba venni számat. Kissé megnyugodva fújom ki a benntartott
levegőt, mikor megfogalmazódik bennem egyetlen egy szavas, aprócska kérdés.
- Miért? – suttogom olyan halkan,
mintha csak magamtól kérdezném. – Miért én…? – Ahogy kimondom e rövid szavakat,
szemeim ismét elhomályosulnak könnyeimtől, semmit sem látok már tisztán.
Fölemeli fejét, és kicsit sajnálatra méltóan nézve rám válaszol:
- Mert tudtam, hogy te úgysem
mernél nekem ellenállni. Ahhoz túlságosan szeretsz – veti hozzám kegyetlenül a
szavakat, mintha csak egy kutyához beszélne. Szavai mélységes fájdalmat
okoznak, olyat, amelyre ha innen kikeveredek, örökké emlékezni fogok. - Túl gyenge vagy ahhoz, hogy szembeszállj
velem. - Egy pillanatra megáll bennem az ütő. A legfájóbb az egészben, hogy
tudom, teljes mértékben igaza van. Szemei csupa szánalmat árasztanak. Megölöm.
Én megölöm ezt az embert!
Térdemet felhúzom, erőteljesen
tökön vágva, minek következtében hátratántorodik, és még egyet tudok rajta
lökni, remélve, hogy elveszti az egyensúlyát. Pillanatnyi zavarát kihasználva
kezdek el menekülni, de nem jutok messze, csuklómnál fogva fájdalmasan visszaránt,
szembefordít magával, és egy hatalmas pofont lekever. Ütésében akkora erő van,
hogy nem bírok megállni lábaimon, a hideg csempén kötök ki, óvatosan tapogatva
az ütés helyét. Ő még mindig összegörnyedve áll a padlón, a korábbi kis akcióm
helyén pihentetve kezét.
- Ezért még csúnyán megfizetsz. –
Hangja már szinte teljesen lehalkult, mire képes volt felegyenesedni. Sietősen
kezdtem el rákjárásban minél távolabb jutni tőle, de egy hirtelen mozdulattal
megakadályozta további menekülésem. Keményen ráült a csípőmre, és pulcsimat
elöl megragadva húzott fel magához, arcától néhány centire.
- Te kis ribanc. Játszani akarsz?
– sziszegi fogai közt, majd egy erőteljeset ránt rajtam, és a földnek lök.
Utolsó pillanatban kapaszkodom meg, mielőtt a fejem nagyot koppanna a kemény
talajon. Fölkászálódik rólam, majd mintha mi sem történt volna, leporolja
magát, azt az álcát mutatva, hogy hidegen hagyja, hogy ott vagyok. Már épp
kezdem azt hinni, hogy ennyivel elenged, mikor lenyúl hozzám, és felkaromat
erősen megragadva talpra állít. Majdhogynem összeakadnak lábaim, sőt, alig
vagyok képes járni, de mit sem törődve ezekkel a tényezőkkel, karomat továbbra
is szorosan tartva tol maga előtt. Megpróbálok lábaimmal kitámasztani, hogy ne
tudjon tovább vinni, de ebből csak az lesz, hogy teste nekem ütközik, és még
nagyobb erővel tol – ahogyan szorít is.
Átlökdös a korábban csatatérré
változott nappalin, gondosan elkerülve a felborogatott foteleket. Sosem láttam
még lakását, és néhány perccel ezelőtt sem volt lehetőségem tüzetesebben
megvizsgálni. Ami elsőre lerí róla: elegancia. A falak vajszínűek, és lehet,
csak a szemem káprázik, de mintha valamiféle csillogás lenne bennük. A bútorok
drappos árnyalatúak, a helység közepén pedig egy dohányzóasztal van, körülötte
négy kanapéval. A szoba egyik sarkánál van egy hosszú polc, ezen az összes
KAT-TUN lemez megtalálható, valamint Dream Boys-os DVD-k, Cartoon KAT-TUN részek… egy szóval minden,
ami a banda. Ahogy észreveszi, hogy nappaliját fürkészem, egy erőteljesebbet
lök rajtam, mire szó szerint ráesek az első lépcsőfokra. Óvatosan hátrafordulok
felé, de csak sötét szemeivel találom szembe magam, amik valami bosszút
forralnak. Megijedek a látványtól, ezért rögtön elkapom tekintetem. Nem merek
arra gondolni, hogy mit fog most velem csinálni. Vagyis, van egy sejtésem,
ráadásul úgy érzem, ezúttal többet fogok kapni, mint eddig bármikor. Sejtésem
beigazolódni látszik, mikor szobájába érve betaszít az ajtón, és kulcsra zárja,
majd rögtön az ágyra lök, és időt sem hagyva mászik felém. Szemeim összeszorítva
húzom össze magam, mikor látom, hogy kezét fölemeli, mintha újra fel akarna
pofozni, de a várva várt ütés elmarad. Résnyire pillantok ki szempilláim alól,
és amit látok, kissé meglep: csodálkozó arccal, felhúzott szemöldökkel tartja
karját továbbra is a levegőben. Ami ezután következik, csak még jobban meglep.
- Itt maradsz az ágyamon, ha jót
akarsz magadnak – búgja fülembe, lehellete csiklandozza fülcimpámat. Ahogy
befejezte mondandóját, elrugaszkodik rólam, és egészalakos tükre elé sétál.
Néhány másodperc erejéig megigazgatja haját, minduntalan egy pillantást vetve
rám szeme sarkából, majd elkezd vetkőzni. Mellényét hanyagul ledobja egyik
foteljének karfájára, majd az ingjére tér rá, melynek felsőkari része egy
csíkban most bordó. Szitkozódik egy sort magában, de nem vág semmit fejemhez,
hiába tehetek én róla. Elkezdi ingjét kigombolni, lassan haladva lefelé.
Kihasználva az alkalmat, körülnézek szobájában. Az ágyterítő maga az selyem,
ráadásul lila. A sötétítők be vannak húzva, úgyhogy a hangulat nagyon kellemes
– lenne, ha nem éppen amiatt lennék itt, amiért. A padlótól a plafonig húzódó,
hatalmas ablakok vannak, ráadásul három, egymás mellett, mely mögött gondolom
az erkély húzódik. Egyszer olvastam egy interjúban, hogy gyakran ül ki oda
éjszakánként, ha nem tud aludni, és csak nézi a csillagokat. Vajon igazat
mondott? Van ilyen oldala is? Nem hiszem, hogy én ezt valaha is meg tudnám
tapasztalni.
Merengésemből az ágy besüppedése
térít észhez, valamint egy felém anyaszültmeztelenül közeledő Kame. Ijedtemben
hátraugrok, és leesve az ágyról menekülök tovább, csak minél messzebb legyek
tőle. Egy halálra vált pillantást lövell felém, majd méltóságteljes léptekkel
elkezd irányomba közelíteni, a mai nap már nem tudom, hányadszorra. Mikor már
elérne hozzám, irányt változtatok, de ezúttal nem járok sikerrel, karomnál
fogva megragad, és tenyerét ismét arcomon érzem csattanni. Ütése ezúttal jóval
erősebb, mint az előző, ha nem kap el, megint lett volna egy randevúm a
talajjal. Könyökömnél fogva ránt vissza egyensúlyomba, majd a legközelebbi
szabad falfelületet megkeresve durván nekilök. Két csuklóm után nyúl, és
mindkettőt szinte a falhoz láncolja saját ujjaival, valahol fejem magasságában,
ő maga pedig mögém lép, és bezárja a köztünk lévő távolságot.
- Meddig akarod még ezt a
macska-egér játékot játszani? – hallom meg hirtelen hangját a fülemtől néhány
milliméterre, de nem igazán tudok rá koncentrálni, őrjítően frusztrál, ahogy izgalma
a fenekemnél egyre csak keményedik.
- Hányszor… akarsz még…
megpofozni? – Lihegem két nagyobb levegővétel közt, valahogy nem akaródzik
nekem menni most a beszéd.
- Ahányszor kiprovokálod. Nem
rajtam múlik.
Ahogy mondandóját befejezi, érzékien
megnyalintja fülcimpámat, ujjait erősebbre fonja karjaimon, és maga előtt
lökdösve vezet vissza az ágyhoz. Folyamatosan rángatom kezem a kiszabadulás
reményében, de persze sikertelenül, csak őt teszem sokkal idegesebbé.
Erőszakosan fektet le az ágyra, ő pedig fölöttem helyezkedik el. Csuklóimat
megint összezárja egyik kezével, másikkal durván tapogat, ahol ér. Beletúr
hajamba, és ezáltal fejemet arrébb mozgatva, elsimítja tarkómról a kósza
hajszálakat, majd nyakamnak esik. Olyan erővel kezdi el harapdálni, hogy
szemeim elé automatikusan a vámpírok ugranak be, amint kiszívják áldozatuk nyakát.
Egy-egy harapásnyomot puha nyelvével próbál csillapítani, már ha persze ezt is
nem saját élvezetéből csinálja.
Ajkaival lassan tér el nyakamról,
legnagyobb sajnálatomra, hisz már így is borzasztóan fájnak a harapás nyomok.
Egyáltalán nem óvatos, olyan, mint egy vérszívó, látja, hogy fáj nekem –
pontosabban hallja sziszegéseimet – mégsem hagyja abba, sőt néha még a
„szokásosnál” is erősebbet mar belém. Felcsúsztatja pulóverem, és vigyázva,
hogy ne tudjam elkapni kezeimet szorításából, leügyeskedi rólam a ruhadarabot.
Megborzongok a hideg levegő hatására, lelki szemeimmel szinte végig tudom
követni, ahogy testem libabőrössé válik. Szabad kezével határozottan végigsimít
meztelen vállamon, majd hátamra tér, és azt kezdi el csókolgatni. Néha szája
közé kapja a bőrt, és fogaival aprót csavar rajta egyet, egyre erősebb
fájdalmat kiváltva belőlem. A sokadik ilyennél már nem bírom tovább, kitolom
kissé görnyedt hátamat, és elhúzódok tőle, hogy legalább pár pillanatra akadjon
le rólam.
Erőszakosan visszanyomja hátam
eredeti pozíciójába, és tovább folytatja kínzásomat. Néha már komolyan
csillagokat látok a sajgó érzéstől, és legszívesebben ledobnám magamról ezt a
vadállatot, de a zsibbadó érzéstől, mely egyre csak hatalmába kerít, még annyi erőt
sem érzek magamban, mint mikor néhány évvel ezelőtt koplalás gyanánt egy hétig
csak salátalevélen éltem.
A következő pillanatban már
melltartómnál babrál, becsúsztatja alá ujját, elemeli bőrömtől néhány centire,
majd mikor kikapja, az anyag fájdalmasan csapódik vissza hátamnak. Felnyögök a
csípő érzéstől. Szinte látom magam előtt, ahogy gúnyosan elmosolyodik, majd
megismétli még néhányszor mozdulatait. El tudom képzelni, milyen vörös lehet a
hátam a sok fognyomtól illetve az előbb átélt csípésektől. Néhány perc
elteltével megunja hátam kínzását, és melltartóm kapcsával kezd el babrálni. Meglepően
hamar sikerül kicsatolnia, és már csak azon kapom magam, hogy melltartóm
ernyedten hullik az ágyra. Még jó, hogy hasalok, így nem kap szabad rálátást
melleimre.
Teste egyszercsak elengedi magát,
teljes súlyával rám nehezedik, és kinyúl éjjeliszekrényébe. Pár másodperces
keresgélés után diadalittasan felmutatja trófeáját, mely nem más, mint egy
bilincs. És nem, nem holmi játékokhoz tervezett bilincs, hanem rendes, mint
amit a börtönökben használnak. Szemeim kigúvadnak, eddig teljesen abban a
hitben éltem, hogy most azonnal meg fog erőszakolni, erre egy bilinccsel áll
elő. Lerakja valahova mellénk, majd kicsit felemelkedik, de csak épp annyira,
hogy át tudja fordítani testem, közben pedig kibújtat melltartómból, és
elhajítja valamerre a saját ruhái felé. A fém tárgy után nyúl, és ellenkezni
sincs időm, a zár már kattan is, odaláncolva kezeimet a fekvőalkalmatossághoz.
Megtámaszkodik fölöttem két kinyújtott karjával, és meztelen felsőtestemet kezdi
el szuggerálni. Zavarba ejt mindentudó tekintete, nem bírok szemeibe nézni,
inkább lehunyom pilláimat, és várom következő lépését. Összerezzenek, ahogy
megérzem ajkait nyakam első felén is. Kiszívja néhány helyen, ezzel számos fájó
pontot szerezve az amúgy is érzékeny bőrfelületen. Rátér kulcscsontomra, mindkét felét
végigharapdálja, kezeivel pedig melleimet kezdi el kényeztetni. Néha kellemesen
masszírozza, néha pedig élvezettel paskolgatja őket.
Folyamatos nyögdécseléseimet
megszakítva kiáltok fel, mikor már ágaskodó mellbimbómat fogai közé veszi, és
ráharap, jelezve, hogy végzett vele, és áttér a másikra. Azzal is eljátssza
ugyanezt, majd köldököm körül kezd el körözni, ahova apró, kacskaringós
mintákat rajzol.
Rövidnadrágom korcával kezd el
matatni, ott is feltérképezve bőrömet, majd egy egyszerű mozdulattal lehúzza
rólam, fehérneműmmel együtt. Szégyenlősen próbálom minél jobban összezárni
combjaimat, a lehető legkevesebbet mutatva ágyékomból, mire ő csak megcsóválja
fejét, és könnyedén széttárja lábaimat, megfelelő rálátást nyerve nemi
szervemre.
Összerándulok, ahogy egyik ujját
megérzem magamban. Egyszer-kétszer megmozdítja, majd még egy ujját betolja,
ollózik néhányat, melyet rövidesen követ a harmadik is. Időm sincs megszokni
őket, ráhajol testemre, és megint elkezd kutakodni éjjeliszekrényében. Hallom, ahogy felborogat néhány dobozt, de
ajkain csakhamar szétterül egy perverz vigyor, ahogy egy kis zacskót tart
markában. Türelmetlenül szétszakítja a csomagolást, majd felhúzza magára az
óvszert, és visszatér lábaim közé. Testem megmerevedik, ahogy bármiféle
síkosító nélkül belém hatol, és egy hatalmas sikoly hagyja el ajkaimat. Nem
várja meg, hogy szokjam a helyzetet, vadul elkezd bennem mozogni. Nem bírom
tovább, keservesen kezdek el zokogni az egyre csak növekvő fájdalomtól, mely
altájékomban keletkezik. Felnyögök, ahogy néha a lehetségesnél is mélyebbre
löki magát bennem, és inkább elfordítom tekintetem. Nem adom meg neki azt az
örömöt, hogy lássa fájdalomtól eltorzult arcomat, és csak még szánalmasabbnak
higgyen.
Olyan tempóban mozog, hogy néhány
pillanat alatt eléri a csúcsot, teste megmerevedik, és belém élvez. Kihúzódik
belőlem, rázuhan az ágyra, közvetlenül mellém, egyik karját pedig átveti
derekamon, és lehunyja szemeit. Percekig nem vagyok képes szabályozni légzésem,
ám neki ennek tört része alatt sikerül, és onnantól kezdve csak arcomat
fürkészi. Nem fordítom felé fejem, nem akarom, hogy lássa meggyötört arcomat,
melynek vonásai a félelem és fájdalom utóhatása miatt még mindig nem rendeződtek.
- Máskor azért gondold át, mivel
támadsz rám. Legalábbis, a baseball ütőt nem ajánlom a saját érdekedben –
mondja vidáman, mintha az elmúlt tíz perc meg sem történt volna. – Bár azt be
kell vallanom, nekem nagyon tetszett. –
Belenyalint fülcimpámba, mire a furcsa érzéstől hirtelen elhúzódom. Látom
rajta, hogy nem tetszik neki, de nem teszi szóvá, helyette egyik kezével
felnyúl bilincsemhez, és a semmiből előhúzott kulcscsal szabadjára ereszt.
Rögtön elkezdem dörzsölgetni a sok ráncigálástól már-már sebes csuklóimat, de
közben figyelem minden mozdulatát, nehogy megint elkapjon.
Meglepetésemre hozzám nem nyúl,
elhelyezkedik előző pozíciójába, annyi különbséggel, hogy most hanyatt fekszik,
fejét pedig tarkója alatt támasztott kezeire hajtja, és várakozón néz rám.
Szemem azonnal hatalmas, ágaskodó szerszámára téved, majd ijedtem kapom
tekintetem arcára, megpróbálva a lehetetlent – belélátni gondolataiba.
Aprót kuncog reakciómon, majd
rekedtes hangján megszólal: - Szopj le.
Köpni-nyelni nem tudok, sosem kért
még tőlem ilyet, és valahol mélyen reménykedtem, hogy soha nem is fog.
Tétovázva nézek hol arcára, hol péniszére, remélve, hogy megszán, és nem kell
megtennem, de továbbra is sziklaszilárdan pislog.
- Mire vársz? – húzza föl
szemöldökeit.
Lassan kezdek el lábai közé
mászni, és mikor végre sikerül úgy-ahogy kényelmesen elhelyezkednem, csak
bámulok hímvesszőjére.
Nem vagyok képes megtenni.
Türelmetlenül morran egyet,
megemelve csípőjét, mitől automatikusan hátrébb tántorodom. Néhány pillanatig
szemezek még vele, majd hozzáhajolok, és undorodva bár, de bekapom. Ahogy
megérzem számban, hányingerem lesz, de megemberelem magam, és amennyire csak
tudom, magamba fogadom. Egy jóleső nyögést ad ki, amint egész büszkeségét
számban érzi. Elkezdem rajta fejem mozgatni, és néha még nyelvemmel is
bekapcsolódom a játékba. Folyamatosan nyögdécsel, kifejezve tetszését. Nekem
viszont ez nagyon nem tetszik. Ő itt szenvedtetett engem, én meg itt adom neki
a jobbnál jobb pillanatokat? Azt már nem! Most először én is elmosolyodok –
gúnyosan, de mosolygok – és belekezdek akciómba. Először csak néha-néha érintem
hozzá bőréhez fogaimat, erre teste azonnal összerándul. A sokadik ilyen után
már szája apró fintorba húzódik, és szemeit összeszorítja, de nem hagyom abba,
úgy teszek, mintha nem látnám, és újabb fokozatra kapcsolok: farkát teljes
egészében fogammal érintem, erősen összeszorítva körülötte ajkaim. Néhány ilyen
erejéig még tűri, de csípőjét hamarosan próbálja elrántani tőlem, amit
kihasználva a kelleténél erősebben ráharapok. Fájdalmasan felordít, kezeit
azonnal kikapja nyaka alól, és hajamnál fogva magához ránt, arcától csupán két
centire. Szemei villámokat szórnak, ahogy próbálja megtalálni tekintetem, majd
mikor elkapja, vészjóslóan kezd el felém közelíteni.
- Ezt mégis hogy képzelted? –
sziszegi, mint egy támadásra készülő kígyó.
- Nem kellett volna annyit
ficánkolnod – vetem oda neki szárazon, mire egy rántást érzek fejbőrömön,
hajszálaimat kegyetlenül próbálja kitépni.
- Azt gondolod, hogy én ezt be is
veszem? – Hangja szinte semmilyen, semmiféle érzelmet nem vagyok képes
kiolvasni belőle, de még szemeiből sem.
Elkezd felém közelíteni, de mikor
már várnám, hogy számat vadul elkezdje tépni, mindössze olyan erősen beléharap
alsó ajkamba, hogy felordítok, és rögtön megérzem ajkamon a vér fémes ízét.
- Nem kaptál még elég leckét,
mondd csak? – Durván ránt egy utolsót fejemen, majd föltérdel az ágyra, és szó
szerint betolja farkát számba. Ahogy megérzem, újra előtör hányingerem, mely
kezd egyre erősebbé válni, de nem vagyok képes elhúzódni, ő diktálja az iramot,
szorosan tartva hajamnál fogva.
Minden egyes lökésnél mélyebben
és határozottabban nyomja le torkomon, mint mikor én voltam fölötte, ezért
szinte az összesnél öklendezhetnékem támad. Néhány perc elteltével már kezdem
egész megszokni a dolgot, lehunyom szemeim, és nem foglalkozom azzal, hogy
éppen egy faszt tömködnek a számba. Így egész kellemes. Arra nyitom ki szemeim,
hogy teste kicsit megfeszül, majd rögtön meg is érzem számban élvezetét. Ekkor
fejemet még jobban péniszére szorítja, hogy még véletlenül se köpjem ki, így ha
nem akarok megfulladni, muszáj lenyelnem. Kábultan nézek föl szemeibe, hogy
mikor enged már el végre, és ez hamarabb meg is történik, mint gondolnám –
ahogy érzi, hogy már nem jön belőle semmi, kicsúsztatja ujjait tincseim közül.
Megkönnyebbülten hunyom le szemeim a szabadságra gondolva, ezért nem is
figyelek igazán; a számban maradt kevéske spermát öntudatlanul kiköpöm,
egyenesen hasfalára. Érzem, ahogy a levegő megfagy körülöttünk, óvatosan
pillantok szinte már villámokat szóró szemeibe.
- Ezt hogy merészelted, te kis
dög?! – ordítja arcomba, majd felkaromnál fogva megragad, és erősen az ágyra
lök. Ő maga megkerüli az ágyat, és a
bilincs után nyúlva összeszedi karjaimat, és ismét az ágyhoz láncol. Szívem
megtelik félelemmel, ahogy gardróbjába bebújva egyik kezével türelmetlenül
keresni kezd valamit. Kihajigál néhány kosztümöt a szőnyegre, és még mélyebbre
bújik, közben szemeit egy percre sem veszi le rólam. Egyszercsak megmarkol
valamit, és utána a különös zajok eltűnnek – önelégülten elmosolyodik, majd azt
a valamit a háta mögé rejtve komótosan felém sétál. Egyik térdét kitámasztja
oldalam mellett, számhoz hajol, és tenyerét szememre teszi. Rálehel ajkaimra,
és óvatosan elkezdi őket kapkodni. Én csak tehetetlenül fekszem alatta, mikor
megérzek oldalamon valamit végigsiklani. Fejem rögtön elrántom, hogy meg tudjam
nézni, mi mászik rajtam, de ő erősebb, egy kezével simán visszanyom a párnák
közé, továbbra is tudatlanságban tartva.
- Chö chö chö, ne siessük el a
dolgokat – búgja fülembe mézes-mázosan, közben újra megtalálja testemet az a
valami. Összerándulok, ahogy újra és újra megérzem, min ő csak kuncog.
Összerezzenek, ahogy az a tárgy csattan testemen. Helyét égő érzés kíséri,
felsziszegek az érzéstől. Lelki szemeim elé rögtön egy ostor képe villan be, de
ez lehetetlen. Hisz honnan lenne neki ostora?
Kínzóan lassan elveszi tenyerét
rólam, és kihasználva, hogy szememnek szoknia kell a fényviszonyokat, még egyet
csap rám, majd háta mögé rejti kínzó eszközét. Testem megint magától reagál,
ennek erősségétől pedig elkezdenek zsibbadni végtagjaim.
- Kérlek… ne csináld. – Suttogom
elhalóan, de a csönd miatt minden szavam tökéletesen kivehető. Nem válaszol
semmit, csupán még egyet csap. Erre már felkiáltok, mire legközelebb már
mellemet éri a csípés. Őrült módjára szakítanám ki kezeimet a bilincsekből, de
nem vagyok képes rá, semmivel sem tudom fájdalmamat csillapítani. Könnyekkel
teli szemekkel nézek kezére, melyben ott lapul az a bizonyos tárgy – ami nem
más mint egy ostor. Újra elmémbe villan korábbi gondolatmenetem, miszerint ez
nem lehet egy ostor, honnan lenne neki… hát nagyot tévedtem. Vajon mennyire
tudja még fokozni kegyetlenségét?
Válaszom rögtön megkapom, mikor a
szíj erősen végigsuhan testemen, az eddigi ütések együttes erejével. Arcomat
elkapom, legalább azt próbálva menteni a sebektől. Percekig kínoz, én már nem
tudom hova legyek és mit csináljak, hogy minél kevésbé fájjanak egyre csak erősödő
ütései. Egyik combom és csípőm jobb oldala annyit kapott, hogy a vér is
kiserkent belőle. Számos ütés után már minden végtagom annyira elzsibbadt, hogy
ha tűz lenne, és hirtelen menekülni kéne, ha Kame nem cipelne ki, én bennégnék,
annyira elszállt az erő minden testrészemből.
Mikor látja, hogy nem okoz akkora
fájdalmat nekem, mint ő azt szeretné, elsétál foteljához, az ostor szíját
gondosan a fa nyél köré tekeri, majd visszaindul az ágy felé.
Felém térdel, és vállamtól kezdve
végigsimít egész oldalamon térdhajlatomig, majd a csípőmön lévő sebhez hajol,
és elkezdi nyalogatni. Felszisszenek a szúró érzésre, és rántok egyet magamon,
mire csípőmet két oldalon tenyerébe fogva nyom vissza az ágyhoz, megakadályozva
ficánkolásomat. Miután kellően kiszívta sérülésemet, följebb mászik, és
kezemnél kezd el babrálni. Legnagyobb meglepetésemre a zár kinyílik, és kezeim
ismét szabadon hullanak le a párnára. Felcsillan bennem a remény, de rögtön le
is lohad, mikor átfordítja testemet, és térdelő pózba húz. Bal karjával
átkarolja hasamat, míg jobbját hátamon támasztja, és óvatosan belém hatol.
Ráhajol hátamra, és fülembe súgja:
- Az elsőt a baseball ütőért
kaptad, a szopást pedig a késért, de ha nem harapsz meg, az ostor elkerülhető
lett volna. – Megborzongok hangjától, ráadásul rövid tincsei folyton hozzáérnek
nyakamhoz, illetve államhoz.
Tövig elmerül bennem, és elkezd
mozogni. Kezét, mely korábban a hátamon nyugodott, most egyik mellemen érzem
meg, ahogy markolássza, ennek függvényében egyre erősebbeket lökve. Egyre
többször találja el bennem azt a pontot, ami az élvezethez kell. Pillanatok
alatt elrepít a csúcsra, hátam ívben megfeszül, és elmegyek. Néhányat lök még
bennem, majd ő is követi példámat, és együtt hanyatlunk a takaróra. Oldalra
fordítom fejem, hogy lássam mostmár békésen pihenő arcát. Szememmel
végigkövetem egy aprócska izzadságcsepp útját, mely nyakán indult meg, és
párnájában lelte hirtelen halálát.
Hogy lehet ez az ember ennyire
kegyetlen? A legszörnyűbb az egészben
viszont az, hogy hiába pergetem le az eseményeket magam előtt több százszor,
mindig ugyanoda lyukadok ki: én még mindig szeretem ezt az embert, akármit tett
velem.