Kiút a magányból

Páros: Akame
Korhatár: fölösleges
Figyelmeztetés:  angst
Megjegyzés:  Írni akartam, iszonyatosan hiányzott már, de nem tudtam, hogy mit. Aztán bevillant elém egy kép egy havas tájról, és rajta vércseppekről, de nem volt kedvem ilyesmit írni, ezért csak a hó maradt. Jó olvasást :)

Kiút a magányból

Hideg, zord szél járta be a környéket, kíméletlenül sodorva a fiatal férfi arcába a kemény hópelyheket. Összébb húzta kabátját vékonyka teste körül, és lehajtotta fejét, úgy gyalogolt tovább a fehér messzeségben. Fogalma sem volt róla, hogy hol volt, arról meg pláne nem, hogy hogy a fenébe került ide. Egyik pillanatban még a kanapén terpeszkedett teknősös pizsamájában, és már csukódtak le szemei a fáradtságtól, másik pillanatban pedig már a hóban fekve, dideregve, hatalmas téli ruházatban találta magát. Próbált visszaaludni, hátha ez csak egy nagyon rossz álom, de az arcába hulló fehér pelyhek ezt nem engedték, ezért mielőtt halálra fagyott volna, úgy döntött, hogy körülnéz.  Na nem mintha bármit is lehetne látni a fehérségen kívül… de azért reménykedett. A remény volt egyetlen társa, mely mindig vele volt… de csak mert az mindig megölt és felemésztett belőle egy darabot. Így történt, hogy maroknyi lelkéből mára már alig maradt csupán egy ujjhegynyi. De az még ott volt, és ez megnyugtató érzéssel töltötte el.

Voltak barátai, méghozzá rengetegen. Ott volt a szerető családja, akik mindig mellette álltak, és persze a banda tagjai, akik egyben barátok és a család részei is voltak. Most mégis egyedül érezte magát. Hát persze, hogyne érezné magát egyedül valaki, ha amíg a szem ellát, az égvilágon egy lelket sem látna? Ráadásul mindezeket tetőzné az, hogy egy számára ismeretlen helyen van, és azt sem tudja hogyan került ide?

Gúnyosan felnevetett. Szánalmasnak érezte magát, élni sem volt többé kedve. Talán ha megölné magát… akkor lenne kis esélye, hogy visszajut lakásába. Vagy amibe belegondolni sem mert, hogy azzal az önmagával is végezne, amelyik jelen pillanatban a kanapén fekszik, és barátai már csak egy halott testet találnának lakásában.

Beleborzongott ebbe a gondolatba.

Fölemelte fejét az ég felé, és résnyire nyitott szemekkel próbálta élvezni a havat. Szerette a telet, olyan megnyugtató évszak volt. Minden tiszta volt, és ahogy a Karácsony közeledett, az utcák fényekbe öltöztek, és olyan volt, mintha az ember egy karneválon járkálna. Talán abban az időszakban volt a legboldogabb… A sok sütés-főzés, az emberek össze-vissza rohangálnak egymáshoz, nézegetik egymásnak az ajándékokat, az ünnepet a szeretteikkel töltik… Csodálatos hangulata volt az egésznek. Bele sem mert gondolni, hogy mi lenne, ha sosem keveredne haza innen, és számára már nem létezne a  Karácsony fogalma.

Megnyalta hideg ajkait, némi kis folyadékot juttatva szervezetébe. Iszonyatosan fázott, de ha tovább áll egy helyben, a vérkeringése le fog állni, és nem lesz képes megmozdulni. Márpedig akkor sohasem jut ki ebből a jégbörtönből.

Erőt vett magán, és újra útnak indult, sapkáját még jobban lehúzva fejére. Próbált csak pozitívumokra gondolni, és szentül hitte, hogy útja végén valaki várni fog rá. Talán… még érezte is.

Percekig, talán órákig gyalogolt, mire a távolban észrevett egy pontot. Megdörzsölte szemeit, és hunyorogva próbálta kivenni azt a valamit, ami körülbelül hétszáz méter távolságra volt tőle. Talán érzéki csalódás lenne? Vagy már annyira bemesélte magának, hogy valaki várni fog rá, hogy csak a képzelete játszik vele? Nem tudta biztosan, agyában csak egyetlen gondolat járt: „Siess!”

Szaporábbra vette lépteit, és meglepettségére az alak nem távolodott, hanem egyre csak közeledett. Pedig azt hitte, hogy mint az a rémálmokban lenni szokott, hiába fut felé, az egyre csak távolabb kerül tőle. Lehetséges, hogy ez mégiscsak a valóság? Tagadólag megrázta fejét, és amennyire erejéből tellett, elkezdett futni. Mikor kevesebb, mint száz méter volt köztük, szíve nagyot dobbant, ahogy az idegen körvonalai egyre tisztábban rajzolódtak ki. Talán Ő volt az?

Teljes erejéből futni kezdett, egészen addig, míg meg nem torpantak, egymástól mindössze egy méterre.

- Jin… - suttogta halkan, miközben szemei könnybe lábadtak.
- Itt vagyok, Kazu – mosolygott rá szelíden a megszólított, és kitárta karjait. A fiatalabb azonnal kihasználta a lehetőséget, és kezei közé vetette magát, teljes súlyával nekinehezedve a másik testének. Nem volt benne több erő, kifáradt.

Esetlenül elmosolyodott, és hagyta, hogy szemei lassan lecsukódjanak. Még érzékelte, ahogy Jin a karjaiba vette, és egy csókot nyomott homlokára. Többé már nem volt egyedül.