Elfeledett értékek - 1. fejezet

Halihóó. Új ficcel jelentkezem, nem bírtam megállni, hogy ne kezdjek ebbe is bele. Tudom, tudom, ott a Ha neked rohan a végzeted is, de... azt is be fogom fejezni, nyugi, csak még nincs hangulatom ahhoz írni.

Szóval a páros: Akame
Besorolás: 1-2 fejezet múlva már a 18-on is túl, jelenleg még a 16 körül inog a léc
Bevezető:

Egy majdnem tíz éves barátság… melynek csupán néhány hónap leforgása alatt vége szakad. A legszorosabb kapcsolatból lesz a legtávolibb, amikor már egymásra nézni is alig bírnak, és lassan törvénybe lép, hogy egy szobában nem tartózkodhat a két fél.
Ezek után menthető még a barátság? Képesek újra együtt nevetni, vagy egy ármány elég ahhoz, hogy örökre tönkre tegyen mindent? Olyan, mint halottnak a csók?

Akanishi Jin és Kamenashi Kazuya két külön ember – a bökkenő csak az, hogy egy bandában, így minden nap kénytelenek elviselni egymás közelségét.
Vajon képes a KAT-TUN ezen túl tenni, vagy az efféle kapcsolat csak a feloszláshoz vezet?
Akanishi Jin tesz róla, hogy ne így történjen! Méghozzá nem is akármilyen módon, hiszen egy kis csellel örökre a csapdájába csalhatja a tudatlan Kamenashi Kazuyát.

1. Leleplezés

Akanishi Jin le sem tagadhatta volna, hogy imád bulizni. Jóformán kéthavonta jelentek meg a különböző újságcikkek – természetesen a főoldalon - , hogy milyen jól is érezte magát néhány haverja, és legjobb barátja, az alkohol társaságában. Ez még magában nem is lenne baj, hiszen az évek során már megtanulta kezelni a részegség különböző mellékhatásait, de a bögyös macák a klubokban még mindig elvarázsolták. És akár akart tenni ellene, akár nem, valahogy mindig lencsevégre kapták, és másnap a főnöke fizethetett több száz ezer yent is akár, hogy az ügyet eltusolják.

De érdekes módon mindig sikerült. Igaz, a részletek nem derültek ki… de a pletykahajhász újságírókról az emberiség nem hallott többet.

Szóval visszakanyarodva az eredeti témához, Akanishi Jin minden jónak ígérkező buliban ott volt. Éppen ezért a KAT-TUN összes, az öltözőben lévő tagja meglepődött, mikor visszautasított egy kis piálást. Nem terveztek nagy összejövetelt, csupán el akartak menni az egyik kis közeli kocsmába, megünnepelni a sikeres lemezeladásokat, hiszen mint mindig, most is első helyen végeztek az Oricon listán. Amióta Akanishi visszajött fél éves száműzetéséről Amerikából, a banda eladásai újra az egekbe ugrottak. Mindenki kíváncsi volt, hogy vajon milyen új dalokkal állnak elő, hiszen a fekete bárány gyakran írta a refréneket angolul, mert az olyan menő. És igaza is lett, Jin büntetése csak még híresebbé tette a bandát.

Valószínűleg a legfiatalabb tag, Kamenashi Kazuya is ebbe fáradt bele, ezért utasította el rögtön az összeülés javaslatát, és miután összepakolt, már száguldott is ki az épületből. Mindannyian furcsállták, de különösebb figyelmet nem szenteltek neki. Kame egy kis csodabogár volt. Mindig mindent elvállalt, és míg öten voltak, tartotta az egész csapatban a lelket, lényegében ő húzta vissza a bandát a totális csődtől. Míg ők reggel tízre jártak be gyakorolni, addig Kazuya már reggel hatkor egy sport műsorban szerepelt, mint közvetítő, vagy jobb esetben, mint egy játékos. Éppen ezért gondolták, hogy azért siet haza, hogy korán lefeküdhessen, mert másnap megint kemény napja lesz. Nem is sejtették, hogy mekkorát tévedtek.

Miután Jin is összeszedte a sátorfáját, elköszönt mindenkitől, majd szépen lassan a parkolóba ballagott. Hosszú napjuk volt, hiszen reggel tíztől este kilencig csak táncoltak, szinte megállás nélkül, a rövid, tíz perces szünetekben pedig az agyát építette le azzal, hogy Kamenashival vitatkozott. Ez persze nem volt új jelenség, hiszen amióta haza jött – azaz csaknem négy hónapja - , mindennaposak voltak az összezördülések kettejük között. A majdnem tíz éves barátságnak csupán néhány hónap lepergése alatt olyan csúnya vége lett, hogy a haverjaik már féltek egy szobába engedni őket felügyelet nélkül.

Felsóhajtott, majd bedobta a hátsó ülésre az edzőtáskáját, aztán beszállt ő is, és fáradtan beindította a kocsiját. Ezek a mindennapos veszekedések kezdték lassan teljesen tönkre tenni, és félő volt, hogy egy napon már nem a nőügyei miatt lesz a címlapokon, hanem mert összeverte a nála gyengébb bandatársát. Mert lássuk be, kettejük közt volt némi kis különbség. Mind magasságilag, mind testfelépítésileg. Igaz, a kisebb is keményen edzett, ráadásul a Dream Boys-os tevékenységei miatt ő jobban is bírta magát, de verekedésben csúnyán alul maradt volna. Ahogy mondani szokták, Jinben ott volt valami ősi erő, ami egyszerre tette félelmetessé a férfiak számára, és hihetetlenül vonzóvá a nők szemében.

Maga lett volna a tökéletes férfi – persze ha nem lett volna ennyi balhéja. Divatos volt, mindig a legjobb parfümöket vette, fekete sportkocsija volt, amit biztonságosan is vezetett; legalábbis az esetek negyven százalékában.  Éppen ezért, mikor látta, hogy elkezd átváltani a lámpa pirosra, nem gyorsított be, hanem lazán a vonalhoz gurult, és kikönyökölve az ablakon a tájat kezdte el kémlelni. Első pillantása a parkra esett, ahol gyerekkorában annyit játszadozott, majd tovább kémlelt a sötétebb utcák irányába, amikor meglátott egy ismerős, fehér kocsit. Szemeit összehúzva próbálta megfigyelni a szemrevaló járgányt, de nem azért mert annyira tetszett neki… hanem mert annyira ismerős volt.

Fejét megrázva figyelt fel a hirtelen jött dudálásokra, minek következtében rögtön észrevette magát és rátaposva a gázra, végre elhajtott a zöld lámpától, de kíváncsi természete nem hagyta nyugodni. Ahogy a sötét utca előtt haladt el, lelassított, megpróbálva kivenni a rendszámot. Igaz, nem kapta el teljesen, de mikor két szám is ismerős volt, szemei kitágultak, és a következő utcába index nélkül, szélsebességgel fordult be, majd parkolta le az autóját. Nem tudta elhinni, hogy az a kocsi az, amire ő gondol, azt meg pláne nem, hogy egy kurvákkal teli rész kellős közepén állt meg.

Kapucniját jól a fejére húzta, és pólóján függő napszemüvegét is feltette, hogy még kevésbé legyen felismerhető. Hozzá szokott már ahhoz, hogy a kivilágított, de viszonylag sötét utcán is ilyen cuccban kell járkálnia, így szeme hamar megszokta a fénytelenséget. Sietős léptekkel ment vissza, majd a fal mögül óvatosan bekukucskálva leellenőrizte a sportkocsi rendszámát. Ahogy a betűket és számokat mondogatta saját magában, már ő is kezdett lassan belebolondulni, ezért jobb ötlet híján végül lefotózta és eldöntötte, hogy majd holnap reggel ellenőrzi a parkolóban. Ám ezt az ötletét el is vetette, mikor meghallotta csapattársa mély baritonját, szinte igazat adva kételyeinek.

- Mennyit kérsz? – hallatszódott a sötétben az erőteljes férfi hang.

Jin szemei kipattantak, és telefonját azonnal elővette, miközben a kocsi takarásában arrébb kúszott, hogy rögzíthesse a telefonbeszélgetést.

- Tekintve, hogy egy jól kereső kis sztárocska vagy… - szólalt meg a fiatal nő, idegesítően magas hangján, miközben körbesétálta partnerét, végigmérve a kidolgozott testet. - … nyolcvannál lejjebb nem adom magam.

A férfi felhorkant, de végül beleegyezően bólintott.

- Legyen – mondta, majd elkapva a lány csuklóit, a falhoz szegezte, pont az utcában némi kis fényt adó egyetlen lámpaoszlop alá, és erősen kezdte el harapdálni a nyakát, miközben térdét a nő két lába közé csúsztatta, mindenhogyan az irányítása alá tudva. Az „áldozat”, mint ahogy azt a szakmabeliek csinálni szokták, rögtön hangosan nyögött fel, ezzel csak még ártatlanabbá téve magát.

A sötétben kuksoló alaknak jóformán még a lélegzete is elállt, hiszen sosem látta bandatársát még ilyen hevesnek, de ami leginkább megdöbbentette, az az, hogy kurvázik. Telefonját újra készenlétbe üzemelte, és gyorsan a videómódra nyomott, hogy felvegye az ominózus jelenetet.

Természetesen nem a jó szándék vezérelte. Agya automatikusan lejátszott néhány képet maga előtt, amint sikeresen megalázza a kisebbet a videofelvétellel, vagy éppen ezzel zsarolva éri el, hogy vigye el valami balhéját. Meglepődött saját magán, de a rosszmájú énje erősebb volt, így továbbra is megbújva az árnyékban, az egész aktust sikeresen videóra vette.

Mikor látta mindkét alakon, hogy az orgazmusig hajszolják egymást, kissé fölemelkedett, hogy jobban rálásson a párosra. Minden egyes pillanat szépen rögzítve lett – ahogy Kame belé hatol, ahogy a lányt a falhoz nyomva mozog benne teljes összhangban, és mikor a teste megfeszül, majd elélvez.

Mikor mindketten elkezdtek öltözködni, kapucniját még jobban a fejébe húzta, és az autó jótékony árnyéka alatt visszaosont a sarokra, majd onnan futólépésben tette meg a kocsijáig maradt távot. Gyorsan beszállt, majd telefonját egy kincsként rejtve a táskájába tolatott ki a főútra, hogy aztán szélsebesen indulhasson haza. Muszáj volt rendbe tennie a gondolatait, hiszen… ez egyszerre túl sok volt neki.

Nem érdekelte, hogy éppen csak hogy átcsúszik a zöld lámpán… jóformán meg se állt, míg saját rezidenciája a szeme elé nem tárult. Beparkolt a garázsába, kivette a táskáját hátulról, majd a kulcsokkal kicsit bajlódva végül sikeresen beért a lakásba. A holmiját ledobta a földre, a cipőjét lerúgta, majd felkapva egy doboz epret a hálója felé indult meg.

Próba után zuhanyzott, így nem volt bűntudata, mikor csak levetkőzött egy bokszerre és ráugrott az ágyára. Betakarózott, telefonját előhalászta, és míg újra meg újra megnézte a videót, sikeresen elfogyasztotta a vacsoráját.

Hanyatt fordulva, két kezével a tarkója alatt aludt el, nem is sejtve, hogy ez az este még az álmában is kísérteni fogja.

Hova tartozás

Páros: Akame
Korhatár: 12
Figyelmeztetés:  szerintem semmi

Megjegyzés:  Nagyon régen írtam, és hogy őszinte legyek, iszonyúan hiányzott, mégse vitt rá a lélek. Most sem a HNRAV folytatásával jelentkezem, hanem egy viszonylag szomorú Akaméval... jó olvasást :3

Hova tartozás

Az esti szellő bele-bele kapdosott vékonyka, már-már pókháló vékony anyagú kabátjának ráncaiba, ahogy a hatalmas nyaraló előtt állt, kezében az apró kis kulccsal. Hosszú percek óta szobrozott ott, és csak figyelte a kapun lévő, egyszerű betűkkel vésett „Kamenashi Kazuya” nevet, nem tudva magát rávenni, hogy elfordítsa a kulcsot a zárban és belépjen.

Minden alkalommal, mikor ide látogatott, rengeteg néma percre volt szüksége, hogy egyáltalán a küszöbön túl jusson és ne meneküljön el az emlékek sorozatától.

Sóhajtott egy nagyot, beszívva a friss, esti levegőt, majd tekintetét a névtábláról a zárra vezette, és betolta az ezüst tárgyat. Ahogy a zár kattant az éjszaka csöndjében, úgy érezte, mintha ezzel együtt a szívében őrizgetett fájdalmakat is valaki felnyitotta és szabadjára engedte volna.

Egy határozott mozdulattal lenyomta a vaskos kilincset, majd besétált a kapun, és maga mögött újra bezárta, mintha ott se járt volna. Hátát a fának támasztotta és lehunyt szemekkel kezdett el merengeni. Visszaemlékezett rá, hogy mennyit veszekedtek kedvesével már csupán a kaput illetően – míg szerelme díszes, kacskaringós vonalakat akart, addig ő egy vaskosabb, egyáltalán nem díszes, egyszerű kis fakaput szeretett volna, ami elrejti őket a kíváncsi szemek elől. A sors iróniája, hogy végül az ő kérésének tettek eleget, és megannyi hónapot gondtalanul tölthettek el itt, távol a paparazziktól.

Felemelte kezét, hogy az egyetlen kézzel fogható tárgyat, ami még Kazuyától maradt, gondosan elrejthesse a szíve fölötti kis gombolós zsebbe, majd megindult a macskakövekkel kirakott ösvényen.

Akárhol járt, mindenhol képek villantak be, jelen esetben azok, amikor felkapta barátját az ölébe, aki erre azonnal elkezdett nevetgélni. Végül csak egy csókkal tudta befogni a száját, ám az annyira hatásos volt, hogy végül a hálószobában kötöttek ki.

Halványan elmosolyodott az emlékre, ám kényszerítette magát, hogy tovább menjen, hiszen minél előbb pontot akart tenni a románcuk végére.

Legalább három éve, hogy kilépett a bandából és szóló karrierbe kezdett, és lassan egy éve, hogy megszületett a lánya, Theia. Mégis, a kis csöppség sem tudta rá venni, hogy befejezze ezt az egészet Kazuyával, annyira kötődött a férfihoz… Sokkal jobban, mint azt kellett volna. De ma végre rászánta magát, és ha törik, ha szakad, akármennyire is fog fájni, tiszta vizet önt a pohárba, és holnaptól csak a családjára fog koncentrálni. A szerető feleségére, Meisára, és az imádott lányára, aki minden este haza várja, hogy játszhasson vele. Nem árulhatja el őket egy férfi kedvéért…

Halkan lenyomta a bejárati ajtó kilincsét, arra az eshetőségre, hogy ha szeretője aludna, ne ébressze fel.

- Tadaima – suttogta csöndesen, kissé megtörten, talán reménykedve, hogy Kazuya ez alkalommal nem jön el, és megteszi Ő ezt a nehéz lépést helyette.

De ahogy meglátta a fiatalabb táskáját az előszobában, minden reménye elveszett. Képes lesz ő erre?

Liftező gyomorral indult fel a lépcsőn, majd nyitott be a hálószobába, és indult meg a magát takaróba bugyoláló, alvó férfi felé.

Út közben ledobta kabátját, így már csak egy póló fedte felsőtestét, ám azzal, hogy a nadrágját is levegye, nem foglalkozott, hiszen ma este nem fog itt aludni. Ma este végleg elköszön tőle és befejezik ezt a bűnös kapcsolatot.

Ebben reménykedve térdelt az ágyra, hogy felkeltse a békésen szuszogó férfit, ám az mintha megérezte volna a bajt, ébredezni kezdett és hátára fordulva lassan kinyitotta pilláit.

- Jin… - motyogta álmosan, mégis mosolyogva, majd karját fölemelve szerelme nyaka után nyúlt és lehúzta magához, hogy összeérinthesse ajkaikat. A csók iszonyúan marta a szívét, mégis, a tehetséges ajkak pillanatok alatt elfeledtették vele, hogy miért is jött ide.

Mikor elváltak, kibújt pólójából és nadrágjából, majd egy szál alsógatyában bemászott a vékony test mögé és kiskifli-nagykifli pózba húzta Őt az ölébe.

- Aludj csak, Kazu… - mondta csöndesen, egy utolsó puszit nyomva szerelme forró bőrére.

Iszonyúan bűntudata volt, hiszen játszott az egyetlen emberrel, akit képes teljes szívéből, őszinte szerelemmel szeretni, de nem tudta megtenni. Ma este legalábbis nem. Talán majd holnap reggel sikerül…

Ha neked rohan a végzeted - 30. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 16
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés: Majdnem 1 hónapja, hogy - 1 nap híján - utoljára írtam, de most legalább hosszabb fejezetet kaptok. 6 és fél oldal, és végre kiderül, hogy kit kell megcsókolnia Rannak ;) Jó olvasást! :))

30. Döntések

Barátom vidáman rám nézett, majd alig egy tized másodpercnyi gondolkodás után vigyorogva elkezdett beszélni.

- Csókold meg mondjuk… - emelte fel kezét, és állát kezdte el vakargatni, közben lassan végignézve mindenkin. Tekintete Kamén állapodott meg, így a fejemet mertem volna rá tenni, hogy ő lesz a párom, mikor…

- … ha már úgy sincs barátod, akkor Tat-chan-t! – vigyorodott el, persze csak miután elég jelentőségteljesen ránézett lakótársamra a „barát” szónál.

Rögtön megkerestem Tatsuyát, és próbáltam kiolvasni valamit a tekintetéből, de egy átszellemült pillantáson kívül nem kaptam mást. Nem is tudtam hová tenni az egészet, azonban több gondolkodásra nem volt időm, ugyanis láttam, amint felemelkedett a rönkről, és megindult felém.

Lassan felálltam én is, és a kör közepéig mentem – ami kemény két lépés -, majd bátortalanul megálltam előtte, és felnéztem szemeibe.

Az első gondolatom az az volt, hogy ez az egész helyzet bizarr. Ueda nekem olyan, mint egy báty, akihez bármikor fordulhatok, és elmondhatok neki mindent, amit csak akarok, anélkül, hogy félnem kéne, hogy tovább adná.

Ráadásul tudva, hogy tetszik neki egy lány, nem igazán akarom ilyesmire „kényszeríteni”, de azt be kell vallanom, hogy azok a duzzadt ajkak ilyen közelről szörnyen csábítóak. Mégis, a vékonyabb, macskás ajkakat jobban preferálom…

Felsóhajtottam, mire gyengéden elmosolyodott, és kezeit csípőm két oldalán támasztotta meg. Lassan én is felemeltem végtagjaimat, és felkarjára simítva tenyerem, kissé neki dőltem, hogy könnyebben elérjem. Meg persze ne tűnjön úgy, mintha irtóznék a közelségétől.

Nem láttam a szemeiben a vágy jeleit, inkább csak az őszinte szeretetet és egy kis izgatottságot.

Dobbant egy nagyobbat a szívem, amikor elkezdett felém közelíteni, és ahogy megéreztem ajkait enyémeken, ösztönösen lehunytam a szemeimet.

Furcsa volt hozzá érni azokhoz a hatalmas, vöröslő párnácskákhoz, mégis kellemes melegséggel töltött el.

Hosszú másodpercekig ízlelgette, valamint puszilgatta alsó ajkamat, majd végignyalt rajta, mire engedelmesen nyitottam szét a fölsőtől, hogy beengedhessem nyelvét a számba.

Gyengéden végigmatatta egész szájpadlásomat, fogaimon is végigsimítva, majd nyelvemet kezdte el böködni. Amint sikerült magamhoz térnem, óvatosan visszacsókoltam, bár közel sem olyan hévvel, mint alig egy negyed órája Kaménak.

Kame… vajon most hogy nézhet ránk? Féltékeny? Vagy úgy ahogy van, hidegen hagyja az egész? Erre a gondolatra összeszorult a szívem, és önkéntelenül erősebben szorítottam Tatsuya karjait. Ő válaszul még közelebb vont magához és már nem csak derekamon pihentette a kezeit, hanem teljesen átölelt, megszűntetve minden apró rést kettőnk között.

Egy pillanatra megijedtem, és el akartam húzódni, de ekkor sokkal keményebben kezdett el csókolni, és szó szerint semmi erőm nem volt kiszabadulni az öleléséből. Annyira heves…

Így hát nem volt más választásom, mint elmerülni a karjaiban, és megpróbálni élvezni ezt a pillanatot - ami valójában nem is tűnt olyan nehéznek.

Kicsit ugyan félénken, de egyre erőteljesebben viszonoztam csókját, egy szenvedélyes nyelvcsatába invitálva, egészen addig, ameddig el nem fogyott a levegőnk.

Akkor is csak lassan, pihegve váltunk el egymástól, végig tartva a szemkontaktust, majd nem hazudtolva meg magát, szélesen elvigyorodott, és lassan hátrálni kezdett.

Én is elmosolyodtam, majd megfordulva visszasétáltam a helyemhez, közben kissé ködös szemekkel próbálva megtalálni lakótársam tekintetét. Persze mindhiába, résnyire húzott szemekkel figyelte az éppen leülő Uedát. Ez mosolyt csalt az ajkaimra, és persze nagyon megnövelte az önbizalom szintemet, ezért magabiztosan ültem le mellé, vállammal kicsit megbökve, hogy ne nézze már ennyire Uedát.

Az viszont meglepett, hogy még rám is dühös szemekkel nézett. Vagyis azt hiszem. De az nem lehet… hiszen emiatt nem lenne mérges, ugye? Ha akarna valamit, akkor lépne, nem? Vagyis oké, lépett, de… de akkor nem tagadná le amit csináltunk! Nincs igazam…?

Felsóhajtottam, majd az üveg után nyúltam, hogy megpörgessem. Ismét beállt a feszült a csend, ami csak tovább fokozódott, mikor a palack lassulni kezdett, és végül köztem és Kame közt állt meg.

- Nos mivel én most voltam, ezért te jössz – vigyorogtam rá, mire ráncba szaladt a szemöldöke.

Sietősen körbejárattam a tekintetem az egész bagázson, majd kiszúrtam az egyetlen lányt, aki ma még nem játszott.

Ahogy megfogalmazódott a fejemben a terv, gonoszan elmosolyodtam, és úgy fordultam „padtársam” mellé.

- Felelsz vagy mersz?

- Merek – mondta monoton hangon, elszántan nézve szemeimbe.

- Szívd ki Ayumi nyakát valahol. Azt ő mondhatja meg, hogy hol – mosolyogtam rá pajzánul, miközben kezem hátra vezettem. Persze az ötletemért cserébe kaptam egy nagyon gyilkos tekintetet, de mit foglalkozzak én azzal? Magamban felnevettem, majd mikor éppen hogy elemelkedett a rönkről, fenekébe markoltam, ezzel megtolva őt előre.

Azonnal csuklóm után nyúlt, és erősen megszorította, de persze mindezt olyan pókerarccal, hogy ha elölről látom, akkor se mondtam volna meg, hogy mi is zajlik le mögötte.

Csakhamar lelökte kezemet magáról, én pedig magam elé vigyorogva néztem, ahogy egymáshoz lépnek, és néhány másodperces tétlenség után Kame a lány nyakához hajol, miután az kijelölt egy pontot, viszonylag olyan helyen, ahol a pulcsi akár takarhatja is. Ayumi persze kissé bátortalanul, mégis csillogó szemekkel nézett az ég felé, ahogy a banda vezére elkezdte kényeztetni érzékeny bőrét. Kezei lassan Kame vállaira csúsztak, és ahogy telt az idő, egyre inkább szorították a vékony ujjak a széles vállakat. Láttam, ahogy Mimi* szemei egyre csak elködösültek, és ekkor először meginogtam tervemben. Mégis csak olyan jó ötlet volt ez? Hiszen Ayumi tipikusan az a lány, akihez ha kedvességgel közelednek, már annak tudja be, hogy bejön az illetőnek. Azt márpedig nem akarom, hogy rámásszon Kaméra és elcsaklizza előlem. Ami valljuk be, egyszerű is lenne, hiszen míg ő akármikor széttenné a lábait Kazuyának, én csak hosszú idő után vetemednék erre. Mindig is utáltam azokat a pasikat, akiknek csak egy dugásra kellett a csaj, aztán mehetett is el Isten hírével, összetörten és megalázottan. Hiszen azt hitte, hogy valaki viszontszereti.

Na én pont egy ilyen kapcsolatot nem akarok. És állandóan azzal álltatom magam, hogy Kame nem ilyen, ő tiszteli az embereket, mégis, ha a legmélyére nézek, rájövök, hogy ő is férfiből van, akik pedig akármeddig elmennek egy jó kis éjszaka reményében.

Felsóhajtottam, majd elvettem tekintetem Ayumiról, és helyette inkább a széles vállak tulajdonosát kezdtem el mustrálni. Az a hatalmas hát, a keskeny csípő, a formás – és kemény, mint azt nemrég megtudtam – fenék, a vékony lábak… túlontúl tökéletes. Egyszerűen vonzza az ember tekintetét.

Éppen ezért fel is ijedtem, mikor megmozdultak, és tekintetem a felém sétáló alakra tévedt. Úgy éreztem, mintha direkt szuggerálni akarna, hogy „Tessék, örülhetsz, megcsináltam”, ezért inkább elkaptam róla a szemeimet.

Amint visszaült mellém, újra elkapott a jóleső bizsergés, pláne, mikor a fél-alélt lányra tévedt a tekintetem. Az a folt… én is akarok egy olyat!

Fintorogva húztam el számat, majd inkább a forgó palackot kezdtem el nézni. Senki nem mert megszólalni, érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Ez pedig a tetőfokára hágott, mikor a kupak nyílegyenesen Tatsuyára mutatott.

- Felelsz vagy mersz? – hangzott fel a szokásos kérdés, ám ezúttal hátborzongatóan nyersen.

Lehetséges, hogy az „áldozat” is megijedt a hanghordozástól, ugyanis zavartan a felelés mellett döntött.

A mellettem ülő férfi ijesztő grimaszra húzta a száját, és így, ahogy a tűz fénye is megvilágította oldalról, tényleg félelmetesnek hatott.

- Hány férfival feküdtél már le? – hangzott el a kérdés.

Szó szerint az állam is leesett, annyira megdöbbentem a pofátlan kérdéstől, de ahogy körbenéztem, megnyugodva láttam, hogy a többiek is így néznek, és nem csak én maradtam le valamiről.

- Kame! – sziszegtem oda neki mérgesen, jó erősen oldalba könyökölve, de ez semmit sem jelentett, továbbra is ugyanolyan elszántan nézett felháborodott bandatársára.

- Eggyel sem! – szólalt meg végre a sértett, kissé ingerült hanghordozásban.

- Ó, igen? És amikor találkozgattál Gackt-tal**, nem történt semmi, Tündérke?***

Ennél nagyobb gúnnyal feltett kérdést még sose hallottam, az is biztos.

- Kamenashi! – szóltam rá ezúttal sokkal hangosabban, a teljes vezetéknevén szólítva. Ez alkalommal végre nem csak arcába, hanem szemeibe bámulhattam, melyben mérhetetlen haragot és irigységet láttam. Haragszik Uedára? Na de miért? Ugye nem a csók miatt?!

- Elég legyen… - csikorgattam fogaim közt, mire összehúzta szemeit, majd lassan enyhülni kezdett az arckifejezése. Mindent láthattam – ahogy a mérges ráncok eltűnnek, és lassan megbánóvá válik a tekintete, majd egyre zavartabbá.

Sóhajtott egy nagyot, majd felállt, és Uedára nézett.

- Bocs, haver… nem úgy értettem – sóhajtott fel fáradtan, megbánó arccal.

A felszólított csak bólintott egyet, majd halványan elmosolyodott – mint úgy általában szokta.

Uedának van a legkülönösebb jelleme a csoportban; azon kívül, hogy végtelenül kedves, törődő és türelmes, ha megbántják, a bocsánatkérés után elintézi egy gyenge mosollyal. Én a helyébe leordítottam volna Kamét, és valószínűleg még egy jobb egyenest is beszerzett volna magának…

De Ő… csöndesen elintézte, hisz tudta, hogy úgyis megjön az esze, és bocsánatot kér. És úgy is lett. Hihetetlen…

Felnézve barátomra, láttam, amint akár több száz érzelem is átsuhan arcán, majd végül biccentett egyet, és elsétált a saját sátrához.

Mindannyian meglepetten néztünk utána, és ki tudja, mennyi idő múlva tértünk csak magunkhoz, mikor Tat-chan elkezdte pörgetni az üveget.

Mikor az üveg Marunál állt meg, megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy most nem én vagyok a célpont, így szabadon gondolataimba merülhettem.

Féltékenység. Végül a hosszas töprengés után ez az egy szó volt, amire gondolni tudtam. Valójában én is azt éreztem, mikor Ayumi nyakát szívogatta… és akármikor ránézek a lányra, eszembe jut a jelenet.

De végül is én voltam a marha. Én kértem ezt a hülyeséget, és kevertem magam direkt ilyen helyzetbe.

- Szerintem menjünk, mindenki úgy néz ki, mint egy hulla – mondta Koki két ásítás közepette, mire egyöntetű hümmögéseket kapott válaszul.

Kicsit megörültem, hogy nem kell tovább tettetnem az érdektelenséget, ezért nagyot nyújtózkodva követtem Miut a sátrunkba, miután elbúcsúzott szerelmétől. Ez a csókos jelenet viszont éppen elég volt nekem arra, hogy újra érezzem magam körül az ölelő karokat, és a kellemes eper illatot.

Tétovázva másztam be a sátorba, de mielőtt beborultam volna a helyemre, barátnőmre néztem.

- Mondd csak, nem akarsz Junnoval aludni? – kérdeztem kíváncsi hangsúllyal.

- Megint Kaménál alszol? – élénkült fel, és már láttam, ahogy szájának sarka elkezdett rángatózni.

- Valószínű, hogy maradok, akarok még beszélni vele – vontam meg vállam teljesen érdektelenül.

- Legalább tudni fogom, hogy hol vagy reggel – nevetett fel vidáman, majd felkelt, és a kijárat felé indult, valószínűleg szólni Junnonak.

- Akkor jóéjt – mosolyogtam rá kedvesen. – És vigyázzatok, a citromsárga sátron keresztül nagyon átlátszanak ám a dolgok – kacsintottam rá perverzen, majd kiiszkoltam előtte, és elsiettem a közeléből, hátha meg talál kergetni. De valószínűleg túl fáradt volt hozzá, úgyhogy egy elmormogott „jóéjt”-en kívül nem kaptam mást.

Miközben Kazuyához sétáltam, eszembe jutott, hogy miközben jöttünk fel a partról, kérdezte, hogy ma is nála alszom-e, de én azt válaszoltam, hogy nem valószínű.

Még egy ok, amiért kezdek tartani ettől az egésztől… de mivel Junno már valószínűleg át is ment a helyemre, nincs más választásom.

Felsóhajtottam, majd letérdeltem, és csöndesen elhúztam a cipzárt, hogy ha esetleg aludna, ne keltsem fel, de amint bemásztam, azonnal megláttam nyitott szemeit.

- Na mi az, meggondoltad magad? – vigyorodott el szélesen.

- Miu kipaterolt – vontam meg vállam, teljes mértékben ignorálva vigyorát, és természetesen bevetve minden színészi képességem. – Azt hitte, ma is itt alszom, ezért áthívta Junnot a helyemre – meséltem, miközben feltérdeltem.

- De ha zavarok, akár át is mehetek Uedához, mellőle úgy is felüresedett a hely - néztem rá kihívóan, közben egyet hátrálva.

- A francokat mész te! – válaszolt hirtelen. Remek, akkor úgy tűnik, nem tűnt fel neki a kis hazugságom. Vagyis…  nem is mondtam akkora hülyeséget… - Szívesen alszom veled – mosolyodott el, mire ismét átfutott rajtam az a jóleső melegség.

Becipzároztam magam mögött a sátrat, majd mellé másztam, én leutánozva az ő pozícióját, oldalasan szembe feküdtem vele.

- Ne is próbálj kérdezni, nem válaszolok – mondta rögtön, határozottan nézve szemeimbe.

- Sejtettem, ezért nem is készültem kérdésekkel – sóhajtottam fel, majd kivettem gumimat a hajamból, hogy kényelmesen aludhassak majd az éjszaka, valamint nadrágom zsebéből a telefonomat, hogy ne nyomhassam meg.

Ám utóbbival terveim voltak ám… Szemeim elé emeltem, így neki pont a telefon hátulját mutatva, és elkezdtem egy új üzenetet pötyögni.

- Kinek írsz? – jött rögtön a kérdés.

- Hironak – mondtam teljesen nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

- Ilyenkor? Felébreszted…

- Némára van állítva a telefonja, valószínűleg majd csak reggel nézi meg – magyaráztam, majd mikor visszaolvastam a kész üzenetet, gyengéden elmosolyodtam. Nem, valójában semmi mulatságos nem volt az SMS-ben, csak azt írtam meg, hogy holnap reggel indulunk haza, és akkor este felszedhet majd. Viszont ez egy tökéletes alkalom volt arra, hogy leteszteljem Kamét.

Ha nekem ugrik, és elkezd csókolgatni, vagy ha csak szimplán elveszi a telefonom, elolvassa az üzenetet, és látom rajta a féltékenység jeleit, már sínen vagyok.

Ezen reményeim szertefoszlatva azonban csak elmosolyodott, és miután elpakoltam a telefonom, szorosan magához húzott, hogy elől mindenünk összeérjen, és karját átvetette a derekamon.

A közelsége még így is hatással volt rám, hogy nem azt kaptam, amit vártam, így megelégedve azzal a kicsivel, amit magából nekem ad, orromat befúrtam nyakába, és amennyire tudtam, én is átöleltem.

Azt hiszem, mi ketten nagyon jó barátok leszünk… de nem többek.

Kame POV

Még én magam is meglepődtem, hogy mennyire megörültem, mikor megláttam sátram előtt az ismerős, női alakot, hiszen biztos voltam benne, hogy Ran az.

Nem is tévedtem, mikor bemászott, automatikusan rámosolyogtam, amit ő sem volt rest viszonozni, és már csupán ez megmelengette a szívem.

- Na mi az, meggondoltad magad? - kérdeztem enyhén vigyorra húzva ajkaimat, hiszen jól emlékszem, amikor néhány órával ezelőtt utasította vissza a rejtett meghívásomat.

- Miu kipaterolt - mondta tök lazán, mintha nem igazán számítana neki. Ennek örültem is, hiszen így velem alszik, viszont csalódott is voltam kicsit, hogy nem magától jött. Bár nem vagyok benne biztos, hogy elszánná magát ilyesmire... ahhoz túl félénk.

- De ha zavarok, akár át is mehetek Uedához, mellőle úgy is felüresedett a hely. - Ezzel a mondatával sikeresen visszarángatott a valóságba, és még meghökkenni se volt időm, olyan gyorsan hátrált.

- A francokat mész te! - mondtam rögtön. - Szívesen alszom veled - mosolyodtam el, várakozón nézve rá.

Ezek után végignéztem, ahogy visszahúzza a cipzárt, majd mellém mászik, és lefekszik velem szembe.

- Ne is próbálj kérdezni, nem válaszolok - szögeztem le rögtön, megelőzve a kérdezősködést a korábbi viselkedésemről.

Nem akartam róla beszélni, mert... mert hát mit mondhatnék? "Bocs, de féltékeny voltam Uedára, mert tetszel nekem?"

Hah, rögtön ki is röhögne rögtön. És mivel valószínűleg ő csak barátként közeledik felém, minden bizonnyal tönkretenném az egész kapcsolatot, ha vallanék… De olyan szar ez a bizonytalanság. Nekem miért nem lehet, hogy valakit önzetlenül szerethessek? Csak azért, mert sztár vagyok…? Találok valaha olyan lányt, aki nem a pénzemet szereti, hanem engem, tiszta szerelemből?

- Sejtettem, ezért nem is készültem kérdésekkel- sóhajtott fel ő is, majd hajához nyúlt, és kivette a gumit. Ahogy tincsei a vállára hullottak, elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy meg akarom érinteni, és ha mást nem is tehetek, legalább hadd simítsak rajta végig...

De a telefonját minek veszi elő...?

- Kinek írsz? - kérdeztem hirtelen.

- Hironak - jött az egyszerű, ám annál sokkal többet mondó név.

- Ilyenkor? felébreszted... - próbálkoztam, észrevétlenül célozgatva, hogy tegye vissza a készüléket.

- Némára van állítva a telefonja, valószínűleg majd csak reggel nézi meg - mondta, majd rövidesen mosolyra húzta ajkait, nem is sejtve, hogy ezzel egy tőrt döfött a szívembe. Nem akartam mutatni, ezért akármennyire fájt, csak gyéren elmosolyodtam. Végül is milyen jogon szólok én bele az ő szerelmi életébe? Ha az a tuskó kell neki, akkor legyen, én támogatom. Vagyis megpróbálom...

De most akkor is szükségem van rá. Ha csak éjszakára is, de olyan érzésem van, mintha most az enyém lenne mindene. Ezen felbátorodva nyúltam dereka után, és miután teljesen magamhoz öleltem, átvetettem rajta kezem, hogy ne tudjon elmenni.

Már sokkal vidámabban kuncogtam fel, mikor orrát nyakamba fújta, és csiklandozva bőrömet kezdett el lélegezni, majd ő is megölelt.

Annak ellenére, hogy nem így akartam, mégis boldogan hunytam le szemeimet, azzal a tudattal, hogy reggel igenis a karjaim közt fogom találni.

Másnap reggel finom ujjak cirógatására ébredtem, amikről nem tudtam, eldönteni, hogy vajon az álmom utolsó foszlányai, vagy tényleg valaki megérintett. Éppen ezért még kicsit harcoltam a természettel, és próbáltam visszanyomni magam, de végül az éberség felülkerekedett rajtam.
Lassacskán nyitottam ki szemeimet, és ami az első dolog volt, amit megláttam, az a vékony kéz a mellkasomon, melynek ujjai tényleg engem cirógattak, és nem csak a képzelgés részei voltak. Enyhén hunyorogva fordítottam jobbra a fejem, mire egy arcomtól alig öt centire szuszogó lány arcával találtam szembe magam.

- Jó reggelt – mondta kedvesen mosolyogva, továbbra is vállamon feküdve, és ujjait mellkasomon játszatva.

- Neked is – mosolyogtam rá szeretetteljesen. Az ilyen pillanatokért megéri felkelni, az biztos.

- Kevesebb, mint egy óra múlva indulunk – mondta lágy hangján, mellkasomat nézve.

- Honnan tudod? – kérdeztem összeráncolva a szemöldököm. Nekem erről senki sem szólt…

- Miu nemrég bejött szólni, csak nem akartalak felébreszteni – vonta meg a vállát egy egészen picit, majd felém fordulva rám nézett végre. Karomat, melyen fekszik lassan felemeltem, és hátát kezdtem el ugyanolyan lassú, mégis őrjítő mozdulatokkal karcolni, mire láthatóan megremegett, és libabőrössé vált.

- Menjünk, mert nem leszünk készen sose – mondta rögtön, valószínűleg meghátrálásból. Rosszul esett, de csak bólintottam egyet, majd megvártam, míg felkel rólam. Lehet, nem is direkt csinálta… vagy csak egyszerűen sejtette, hogy mi lett volna a végén ebből, és azt nem akarta. Vagy egyszerűen csak megjött neki és hisztis. Ki tudja.

Felültem, majd tincseimbe túrva néztem végig a sátramon – illetve az abban szanaszét heverő rengeteg ruhán. Hát ez nem lesz olyan egyszerű, mint én azt gondoltam.

Felsóhajtottam, majd lassan kibújtam a takaró alól, mikor mozdulatomban megállított a hangja.

- Tudod… ha Veled alszom, sosincsenek rémálmaim – mondta halkan, gyengéden mosolyogva. – Otthon is kipróbálhatnánk – kacsintott rám, majd végül kimászott, magamra hagyva a barátságtalan vászonban.

Ám hiába ment el, nem tudtam visszafogni, hogy ajkaim ne görbüljenek fölfelé, annyira jól esett.

Végig ilyen állapotban csomagoltam össze mindent, teljesen megfelejtkezve a reggeliről, és még így is megelőztek Junnoék a pakolásban. Mikor kimásztam, hogy leszedjem a sátrat, már a saját alvóhelyük utolsó darabkáit, azokat a kis fákat húzogatták ki a földből.

Felsóhajtottam, majd én is nekiláttam az enyém lebontásához, ami tized annyi idő alatt sikerült, mint két nappal ezelőtt a felállítás. Persze néhány káromkodást megejtettem, de a tudat, hogy néhány óra és újra a nyüzsgő nagyvárosban leszünk… hát, nem lelkesített túlságosan. Szívesen eltöltöttem volna még úgy egy hetet itt, ezekkel az emberekkel körülvéve… persze miután tényleg bocsánatot kértem Uedától.

Elfintorodtam, majd inkább azzal foglalkoztam, hogy mindent jól összepakoljak és ne maradjon semmi a homokban. Viszonylag gyorsan végeztem is, ezért leültem, nem foglalkozva azzal, hogy koszos lesz a gatyám és a többieket kezdtem el bámulni. Már kivétel nélkül mindenki az utolsó simításokat végezte mikor hangos dudálások közepette megérkezett a sofőrünk, a banda külön kisbuszával.
Felkászálódtam a földről, majd leporolva ruhámat és felkapva cókmókjaimat oda sétáltam, hogy berakhassam a hatalmas csomagtartóba azokat.
Lassacskán mindenki táskája bekerült, így elsőként szálltam fel a buszra, és ez alkalommal én foglaltam el Akane korábbi helyét – a leghátsó ülést.
Utánam Koki szállt fel, aki Norioval az egyik első ülést választotta, majd jött Ran, aki először rám nézett, majd a mellettem lévő üres helyre. Meglepve figyeltem, ahogy céltudatos léptekkel felém sétál, majd bármiféle kérdés nélkül lehuppan mellém.
Ekkor jelent meg Miu is, aki először meglepődött, majd aztán kedvesen ránk mosolygott, és Junno kezét fogva kiválasztottak egy számukra szimpatikus ülést.

- Megbeszéltétek? - kérdeztem

- Mit? – fordult felém értetlenül, miközben hajából próbálta kisimítgatni a kócokat.

- Hogy mellém ülsz, mert ők együtt akarnak ülni – böktem fejemmel Junnoék felé.

- Jah nem – világosodott meg hirtelen az arca. – Tudod, kell a változatosság – kacsintott rám pajkosan, majd hátra dőlt, és lehunyta szemeit.

Vágyakozva néztem végig rajta, majd észrevétlenül közelebb húzódtam hozzá, folyamatosan arcát bámulva.
- Kame – emelte fel a hangját. Mi a franc, hogy tudta így megérezni, hogy nézem?!
- Bocsi… - mondtam kurtán, majd elfordultam tőle, és inkább az ablaknak támaszkodva bámultam ki az ablakon.

Hallottam, ahogy felkuncog mellettem, majd rövidesen megéreztem vállamon valami nehezet. Amikor odafordultam, láttam, hogy csak a fejét hajtotta rám, így megbátorodva én is viszonoztam az „érintést”, és enyémet az övére fektettem.

Mikor a motor beindult és az ajtó becsukódott, kicsit helyezkedtem, majd újra a kilátást kezdtem el bámulni, miközben figyeltem, ahogy lassan elnyomja az álom, és egyre inkább elnehezedik. Elhajoltam tőle, és addig igazgattam testét, míg végül feje ölemben kötött ki, persze meg nem szakítva az álmát.
Kezem lassan felemeltem, és iszonyú óvatossággal kezdtem el tincseit simogatni. Nem akarok haza menni. Nem akarom, hogy ennek a mesének vége szakadjon…

*Mimi – Ayumi becézése

** Gackt – Jpop sztár ő is, Ueda imádja, volt egy időszak, mikor mindenben utánozta.

*** Tündérke – Ueda régen azt állította, hogy tündéreket lát, ezért nevezték el így. Ha jól tudom, az ex-NEWS-os Ryo gyakran csúfolta így.

Ha neked rohan a végzeted - 29. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 16
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés:  Kicsit sokat kellett rá várni, viszont valami 6 oldal körüli lett, szóval na, remélem örültök :D

29. Felelsz vagy mersz?

Mikor reggel ébredezni kezdtem, csupa melegség ölelt körül. Amin feküdtem, jó meleg volt, már-már forró, ami pedig a hátamon itt-ott felsejlett, az is. Ráadásul az édeskés illat… túl csábító volt, hogy ne másszak ki az álom utolsó darabkáiból… De végül megtettem.

Apránként nyitogatni kezdtem szemeim, és az első dolog, amit megláttam, az a sátor hatalmas citromsárga vászna volt. Persze ez még nem is lenne különös, de hogy nem a kemény földön alszom, az már annál inkább.

Szemöldökráncolva fordítottam fejem kómásan előre, mire egy mosolygó Kaméval találtam magam szembe.

- Jó reggelt – mondta kedvesen, kellemesen mély hangján, mire akaratlanul is végigfutott rajtam a borzongás. Az a hang… annyira tökéletes.

- Neked is – mosolyodtam el én is lassan, közben erősen gondolkodva a tegnap estén.

Az még megvan, hogy átmásztam ide, az erdőben mászkáltunk, és mikor lefeküdtünk, átölelt hátulról, de hogy hogy a francba kerültem én a mellkasára… nos, az nincs.

Végül úgy döntöttem, hogy nem foglalkozok vele, elvégre nem tűnik úgy, mintha zavarná a helyzet.

- Nem nyomlak? – kérdeztem érdeklődve, felemelve fejem mellkasáról.

- De, szörnyen nyomsz az ötven kilóddal – forgatta meg szemeit, hitetlenkedve kérdésemen.

- Adj még hozzá plusz tizet – fintorodtam el, majd kulcscsontja alatt egymásra tettem kézfejeimet, államat pedig megtámasztottam rajtuk.

- Így is tökéletes vagy – mondta csöndesen, majd kezeit feje alatt összekulcsolta, így még nagyobb rálátást nyújtva ajkaira.

Hálásan rámosolyogtam, majd kicsit helyezkedve rajta, teljesen kinyújtottam lábaimat, hogy kényelmesebb legyen ez a póz. Az se érdekelt, hogy dudorodó farka pont az én ágyékomnál volt… Most nem akartam elrontani a pillanatot ilyen semmiséggel.

Hiszen az köztudott, hogy a férfi nemi szerv éjjel sem pihen. Hát miért hibáztatnám? Én vagyok a hibás, amiért még mindig rajta tanyázok… de mivel nem zavar el, ezért eszem ágában sincs lemászni róla. Túl kényelmes ez a melegség.

Újra ránk telepedett ez a kellemes meghittség. Csak figyeltük egymás rezdüléseit, néztük a másik arcvonásait, és szó nélkül megértettük egymást.

Egy pillanatra még az is szöget ütött a fejembe, hogy talán nem csak beképzelem, hogy több van köztünk, mint barátság – mármint mindkét fél részéről. Mert hogy a részemről ez már rég nem barátság, az biztos.

Furcsa, hogy az ember ilyen lehetetlen helyzetekben jön rá a valódi érzéseire… kempingezés, heh. Ki gondolta volna?

Csöndes kis szemezésünket a sátor oldalán lévő cipzár megmozdulása zavarta meg, mire mindketten odakaptuk tekintetünket, aminek következtében én enyhén mellkasára könyököltem.

Amint a cipzár feltárult, Miu barátnőm vigyorgó feje bújt be a sátorba.

- Jó reggelt, hétalvók – köszöntött minket vidáman, mire én csak szúrósan néztem rá, és valószínűleg az alattam fekvő férfi is elég morcos képet vágott, hiszen Miu vigyora csak még szélesebb lett.

- Csak jöttem szólni, hogy mindjárt kész a reggeli, de ha inkább turbékolnátok, szívesen megesszük Junnoval a ti részeiteket is – kuncogott fel halkan, várakozón nézve ránk.

- Mivel nincs okunk turbékolásra, ezért mindjárt megyünk – vetettem oda neki szúrósan, mire jóízűen felnevetett, végül eltűnt a látóterünkből.

Szemforgatva fordultam vissza Kazuyához, aki csak jót kuncogott reakciómon.

- Menjünk, különben… - kezdtem bele, de mondatom befejezésében megakadályozott telefonom halk pityegése a sátor egyik sarkából. – Ki az a marha, aki ilyen korán sms-t ír?! – csattantam fel dühösen, majd rosszkedvűen lemásztam Kaméról, és telefonom után nyúltam. Ahogy megláttam a már túl jól ismert nevet, elfintorodtam.

Megnyitottam az üzenetet, hogy gyorsan elolvashassam, mielőtt Kame kérdezősködni kezdene.

„Jó reggelt, Szépségem. Remélem jól aludtál, és nem haragszol rám a tegnapi miatt. Ugye nem csinált az a faszfej semmit veled? Ha igen, azonnal szétverem! Legyen szép napod. <3 Hiro”

Ahogy elolvastam, egyszerre öntött el melegség és egyben undor. Jó volt, hogy törődött velem, de a személyiségétől kirázott a hideg. Ráadásul hogy faszfejnek nevezte Kamét… nos, az megint nem tetszett.

- Ki írt? – hallottam meg a kíváncsi hangot.

Franc. És erre most mit mondjak? Ha azt mondom, hogy Hiro volt, tuti megkérdezi, hogy mit akar, akkor meg mérges lenne, ha elmondanám az üzenet tartalmát. Szóval inkább hazudok.

- Áh, csak egy barátnőm – legyintettem meg vállam, majd sietősen zsebembe csúsztattam a kis készüléket.

- Oh, és mit akart? – Francba a kíváncsi természeteddel, te Teknős!

- Ö… csak… meghívott moziba. Játszanak valami új filmet… - gondolkodtam el, persze közben gondosan kerülve tekintetét.

- Oh, értem – mondta elgondolkodva, de arcán valami különös volt. Nem tudtam megmondani, hogy mi, de határozottan éreztem, hogy átlát rajtam. Sietősen felkaptam pokrócomat, és a kijárat felé kezdtem el mászni, de természetesen, ahogy az lenni szokott ilyen helyzetekben, nem értem el az áhított célt. Éreztem, ahogy kezek kulcsolódnak derekamra, és csakhamar a földre szegezve találtam magam, egy csípőmön ülő Kaméval.

Ellenkezni sem volt időm, rögtön zsebembe nyúlt, és kikapta a telefont, mire két kézzel próbáltam utána kapni, de mivel sokkal erősebb volt nálam, elkapta két csuklómat, és a fejem fölött szegezte őket a földhöz.

- Add azt vissza! – kiáltottam rá mérgesen, idegesen ficánkolva alatta.

- Barátoknak nincsenek egymás előtt titkaik… nem igaz? – mosolygott rám gonoszan. Valószínűleg tudta, hogy ezzel majd meg tud fogni – sikerült is neki, megadóan dőltem hátra, és kezdtem el a kijáratot fixírozni.

Fölösleges lett volna erőlködnöm, úgy csak még kíváncsibb lett volna az üzenetre. Így van egy csöppnyi kis esélyem, hogy annyira nem ért a telefonokhoz, hogy nem találja meg.

Arcára tekintettem, mi elmélyülten figyelte a kijelzőt, majd mikor egyszer csak felszaladt a szemöldöke, romba dőlni látszott korábbi elméletem, miszerint sík hülye a mobilokhoz.

A következő néhány másodpercet ólomsúlyúnak éreztem. Féltem, hogy ki fog akadni, és a tegnap megpecsételt barátság tönkre is megy köztünk, ezért meglepetésként ért, mikor egyszer csak visszatette telefonom a zsebembe, és várakozón nézve ült továbbra is csípőmön.

- Miért nem mondtad el? – szólalt meg teljesen nyugodt hangján. Túlontúl nyugodt hangján.

- Mert tudtam, hogy dühös lennél… - motyogtam zavartan.

- Dühös? – kerekedtek el szemei, már-már hitetlenül.

-  Hát… tegnap is elkezdtél fintorogni, és úgy viselkedtél, mint egy hat éves, mikor meghallottad Hiro hangját! – találtam meg végre a hangom, ezzel bőséges erőfölénybe kerülve.

- Mi? Ez nem is igaz! – csattant föl idegesen, láthatóan vörösödő arccal.

- Ó dehogynem – vigyorogtam rá szélesen, majd hogy egyáltalán ne érezzem magam alul, lassan föltápászkodtam félig ülő helyzetbe, megtámaszkodva hátul két tenyeremmel.

Hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig bámultunk egymás szemeibe, minek köveztében szemtanúja lehettem, hogy mekkora párharcot is vív magában. Tagadjon még, vagy már fölösleges? Ismerje be, vagy támadjon vissza? Jobbat választott…

- Akkor sem kellett volna hazudnod, hiszen barátok vagyunk – mondta ellágyult, kissé szomorkás hangon, mivel sikeresen bűntudatot ébresztett bennem. Jellemző, ha érzi, hogy ő áll vesztésre, mond, vagy csinál valamit, amitől nekem bűntudatom lesz, és voálá, máris én vagyok a rossz.

- Különben sincs most új film a mozikban.

Próbáltam szúrósan nézni rá, mire csak egy ártatlan pillantással illetett meg, majd végül hirtelen mozdult, előre hajolt, és halkan kuncogva átölelte nyakam.

Minden addigi veszekedős gondolatom eltűnt, és helyét átvette a jóleső bizsergés. Kihasználtam közelségét, és észrevétlenül oldalra fordulva, belenyomtam arcom selymes, jó illatú tincseibe.

Éreztem, ahogy egyik kezét elveszi nyakamtól, és helyette arcát tolja be a kis résre, hogy felszabadult végtagja hátamra csúszhasson, és elkezdhesse azt simogatni.

Egész kicsit megremegtem a természetellenesen jóleső érzéstől, és akaratlanul is közelebb fészkeltem magam hozzá, mit ő egy kuncogással jutalmazott.

Nagy nehezen rávettem magam, hogy én is megmozduljak, és egyik kezemet megszabadítva súlyomtól lassan hátára fektettem, és én is cirógatni kezdtem pulcsiján keresztül.

Valószínűleg meglepődhetett, hiszen egy pillanatra elfelejtette mozgatni a tenyerét, de amikor felócsúdott, sokkal bátrabban folytatta, amit elkezdett. Nem csak hogy folytatta, de ráadásként még nyakamba is puszilt, mire akaratomtól függetlenül markoltam meg pulcsiját oldalánál. Éreztem bőrömön, ahogy mosolyra húzta ajkait, majd ahelyett, hogy elhúzódott volna, az addig számára ismeretlen területeket is elkezdte bebarangolni ajkaival, vészesen közeledve arcom felé.

Egyre több és hangosabb sóhajt sikerült belőlem kicsalnia, hiszen már csupán a tudat, hogy Ő csókol, begerjesztett.

Boldogan elmosolyodtam, mikor másik kezét is elvette nyakamról, hogy arcomat két kezébe tudja fogni. Valószínűleg biztatásnak fogta föl, hiszen államhoz hajolt, és miután nyomott rá egy puszit, lassan elkezdett szám felé közelíteni.

Azt sem aprózta el, olyan lassan haladt, hogy már komolyan sok erőfeszítésembe tellett, hogy ne rántsam magamra, mikor még szám szélére is kaptam egy pillekönnyű érintést.

Mintha megérezte volna türelmetlenségemet, abbahagyta az ingerlést, és csodaszép íriszeivel enyémekben kezdett kutakodni.

Láttam a kevés félelmet és aggódást, mégis ezek mennyisége elenyésző volt a vágyakozáshoz képest.

Ahogy közelebb mozdult, szívem kihagyott egy ütemet, és utána kétszeres sebességgel próbálta bepótolni a ritmust, mi egyre csak fokozódott, míg meg nem éreztem végre ajkait enyémeken.

Gyomrom egy hatalmasat ugrott, és valósággal éreztem a pici pillangók szálldosását, ahogy lassan elkezdtük egymást ízlelgetni.

Egyáltalán nem siettünk sehová, úgy éreztem, hogy ő is ugyan úgy próbálja elnyújtani a pillanatot, akárcsak én.

Ujjaimmal lassan átbarangoltam felkarjára, és bár ruhán keresztül nem sokat érezhetett, mégis végighúztam rajta őket, hogy ha egy kicsit is, de jól essen neki. Ahogy leértem csuklójához, kicsit tanakodtam, hogy következő lépésként benyúlhatok-e pólója alá, vagy talán még hanyagolni kéne azt. Végül az utolsó opció mellett döntöttem, és tenyerem lazán az ő kézfejére ejtettem. Ha ezt a csókot komolynak tekinti, akkor bőven lesz időnk odáig eljutni, hogy a hasát simogathassam fesztelenül.

Amikor nyelvével végig szántott alsó ajkamon, lassan lehunytam szemeimet, követve az ő példáját, és némi harc után megengedtem neki, hogy számba furakodjon. Ízlelőszerve azonnal elkezdett feltérképezni mindent, amit csak talált, és hol gyengéden simogatta nyelvem, hogy erősen böködte, máskor pedig csak fogsoromon simított végig.

Egy a lényeg: csodálatos volt. Talán csak azért, mert ennyire belé zúgtam, vagy csak mert tényleg úgy is volt, mindenesetre eszméletlenül jól csókolt. Az eddigi partnereim messze nem értek fel hozzá.

Már szinte irreális szögbe fordult a fejünk, annyira próbáltuk egymást csókolni, mégsem volt elég. Hátul támaszkodó kezemmel lassan előre nyomtam magam, hogy ne essek hátra, és tincseibe markolva húztam magamhoz még közelebb, az egyre szenvedélyesebb érintések reményében. Mikor érzékelte, hogy már nem tartom magam, egyik kezét lágyan hátamra fektette, és akármennyire volt óvatos, olyannyira tűnt erősnek is.

Mikor már nem kaptunk levegőt, lassan, pihegve váltunk el egymástól, közben végig összekapcsolva tekintetünket, hátha magyarázatot tudunk találni a tettünkre. De valószínűleg neki sem sikerült, hiszen ugyanolyan tanácstalanul nézett rám, mint én ő rá. Mégis, az ösztön erősebb volt, és ahelyett, hogy a józan eszemre hallgatva menekültem volna ki a sátorból, újra odahajoltam hozzá.

Alighogy érintettem a tökéletes párnácskákat, egy hangos kiáltás miatt úgy rebbentünk szét mindketten, mintha soha semmi közünk nem is lett volna egymáshoz.

- Istenem, gyertek már! Csak rátok várunk! – Ahogy felfogtuk, hogy Koki üvölt nekünk, mindketten a sátor kijárata felé kaptuk a fejünket, mint akit rajta kaptak valamin… Valójában rajta is kaptak, vagy legalábbis úgy is mondhatjuk, azt hiszem.

Lassan és zavartan fordultam vissza felé, de ahogy láttam, ő is eléggé kényelmetlenül érezte magát.

- Bo-bocsi… nem tudom, mi ütött belém – hebegte zavartan, mire én heves bólogatásokba kezdtem.

- Én sem… sajnálom – motyogtam magam elé, majd kimért mozdulatokkal felkecmeregtem a földről, közben végig őt bámulva.

- Gyere, menjünk – mondta halkan, zavartan rám mosolyogva, mire rögtön bólintottam, és viszonozva a gyenge mosolyt, kimásztam a sátorból.

Ahogy kiértem, szinte rögtön megjelent ő is, és miután becipzározta a sátrat, egymás mellett lépdelve indultunk a többiekhez.

Azt kívántam, bár csak odanyúlhatnék kezéhez és összefonhatnám ujjainkat a többiek szeme láttára, mégis ennek vajmi kevés volt az esélye. Az biztos, hogy én nem fogok kezdeményezni, és ahogy elnézem, ő sem mer lépni. Szép kilátások, tényleg.

- Azt hittük, már megfulladtatok egymás nyálában – köszöntött minket a morgó Koki, ahogy leültünk a számunkra fenntartott tuskóra. Miu és Junno rögtön a kezünkbe nyomtak egy-egy sült halat, ami szerencsére már nem volt annyira forró, hála a késésünknek.

Szinte fel se fogtam a gúnyolódást, a másik említett fél már rögtön reagált is rá.

- Ez a veszély nem fenyegetett, hiszen egymás szájának közelében sem voltunk – mondta kimérten, olyan természetesen, hogy egy pillanatra még én is meginogtam, hogy álmodtam csak ezt az egészet? Megráztam fejem, és a tálat az ölembe téve kezdtem el csipegetni a fehér húst, még véletlenül se nézve fel a többiekre, Kaméra meg pláne nem.

Persze, számíthattam volna az ilyen válaszra, most mégis szörnyű érzés volt. Belesajdult a szívem, és legszívesebben elsüllyedtem volna.

Miért lenne olyan nagy baj, ha tudnák, hogy mi történt? Vagy neki ez semmi komoly nem volt? Csak játszadozna velem?

Nyeltem egy hatalmasat, elnyomva magamban ezt a borzasztóan szar és fájdalmas érzést, majd beletemetkeztem reggelim elfogyasztásába, hogy addig is ne beszéltessenek. Próbáltam olyan lassan enni, hogy a csapat nagy része már elmenjen a dolgára, minek következtében végül csak Koki, Maru, Kame és én maradtunk. Ekkor aztán begyorsítottam, hogy még véletlenül se maradjak kettesben Kazuyával.

Persze nem akarom kerülni… csak szükségem van egy kis nyugalomra. Hiába kívánom még mindig, és hiába hat rám a közelsége… ezek után a szavak után nem tudnám megcsókolni.

Igen, tudom, szörnyen érzékeny vagyok. De nem tudok ellene mit tenni. Ilyennek születtem, és hiába volt már belőle sok gondom, nem vagyok képes megkeményíteni magam.

Sóhajtottam egy nagyot, mikor végeztem a kajával, majd egy halk arigatou-t* elmormolva felálltam, és otthagytam a többieket.

Utam a saját sátrunk felé vettem, és alighogy elhúztam a cipzárt a Miu-Junno páros látványa tárult elém. Miu Junno ölében ült, és olyan mélyen csókolóztak, hogy észre se vettek engem, így csöndesen visszahúzódtam, és elkezdtem tolatni, míg nem valaminek neki nem ütköztem, és seggre nem huppantam.
Érdeklődve néztem fel a fölöttem hajlongó férfire, és azt kívántam, bár berontottam volna a sátorba, kizavarva Junnot a helyemről.

De persze ahhoz már késő volt, így végül elengedtem magam, ráültem a lábfejeire, és felnéztem Kame arcába.
- Kényelmes ott lent? – kérdezte szemöldökeit ráncolva.

- Igen, eléggé – nevettem el magam, majd lassan feltápászkodtam lábáról, és fenekemet leporolva néztem rá.

- Menjünk kicsit távolabb – intett fejével, mire vonakodva bár, de követtem, egészen a vízpartig.

Amikor leült a homokba, már éreztem, hogy egy hosszú beszélgetés fog rám várni. Felsóhajtottam, majd lassan leereszkedtem én is, tőle bizonyos távolságra, legalább annyira, hogy semmiképpen se érjünk egymáshoz.

Hosszú percekig maradtunk csöndben, én mégsem éreztem szükségét, hogy közbeszóljak, hiszen ha ő hívott ide, nyilván mondani akar valamit.

Ám mivel nem vagyok híres a türelmemről, körülbelül olyan fél-háromnegyed óra múlva elegem lett a  víz bámulásából, és már épp nyitottam volna számat, mikor megszólalt.

- Az előbbit… sajnálom – kezdett bele, mi arra késztetett, hogy felé forduljak, és arcát kezdjem el tanulmányozni. Ő mégis végig a vizet nézte, mintha nem merne rám nézni.

- Nem tudom, mi ütött belém, hiszen… még egy barátommal se kezdtem ki… - motyogta halkan, mire megelégeltem szenvedését, és közbe szóltam.

- Semmi gond, nyugi, nem történt semmi – erőltettem magamra mosolyom, miközben odahajoltam hozzá, és nyakát átkarolva ejtettem állam térdét ölelő karjára.

Ha nem félnék, hogy elveszítem, természetesen nem ezt mondanám, hanem leordítanám a fejét, de még ezek után is szeretném a barátomnak tudni, ha már nem lehetünk többek.

Hallottam, ahogy megkönnyebbülten fellélegez, majd derekam átkarolta egyik kezével, másikat pedig feje alá rakta, és elfeküdve a homokban húzott mellkasára.

- Kame… nem kéne mennünk? – kérdeztem csöndesen, szívére téve fülem.

- Akarsz az erdőbe menni?

- Az erdőbe? Kizárt, soha többet! – kiáltottam fel, felemelve fejem, hogy szemeibe tudjak nézni.

- Akkor nem kell mennünk – nevetett fel. – A többiek ma oda mennek, de mondtam, hogy mi már voltunk – rántotta meg vállát, mire aprót bólintottam, és visszafeküdtem rá.

Alig telt el néhány perc, éreztem, ahogy szemeim elkezdenek lecsukódni. Hiába, a természet közelsége, és az ő lassan szuszogó mellkasa, valamint ölelő karja megtette a hatását. Észre se vettem magam, olyan hirtelen aludtam el…

Mikor nyitogatni kezdtem szemeimet, már javában a naplemente vöröses fényei köszöntöttek, és kicsit deja vu fílingem lett, hiszen tegnap is ugyanígy voltunk itt, ekkor tájt. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán a mai napot álmodtam, és valójában még tegnap van, de az… túl valótlan lett volna.

Lassan felemelkedtem az alattam fekvő meleg testről, és nehezen átfordítva fejem, Kame arcára néztem. Mosolygott. De még milyen édesen!

- Jó reggelt, Csipkerózsika – vigyorgott rám, mire sértetten lebiggyesztettem ajkaimat.

- Csipkerózsikát csókkal ébresztette a királyfi – mondtam szomorúan nézve rá.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy kérsz egy jó reggelt csókot? – nézett rám pajzánul vigyorogva.

- És ha azt mondom, igen? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, miközben megtámaszkodtam csípőjén.

Végig néztem, ahogy megtámaszkodik hátul a homokban, majd lassan fellöki magát ülő pózba.

- Akkor megkapod – súgta csöndesen, végig szemeimbe nézve, majd pillanatok alatt megéreztem ajkát sajátjaimon. Nem volt vad, csak lágyan ízlelgette hol felső, hol alsó ajkamat.

Éreztem, ahogy szinte elkocsonyásodok mellette, és egyre kevésbé volt erőm tartani a saját súlyomat, ezért szörnyen hálás voltam, mikor meleg tenyerét hátam alsó részére tette, sziklaszilárdan tartva.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, ugyanis az időérzékem megint feladta a szolgálatot, de mikor elvált tőlem, mindketten levegő után kapkodtunk. Első tippre tíz percet mondanék, azt hiszem. Különleges volt, mert hiába nem volt nyelves csók, egész idő alatt egy másodpercre sem vált el tőlem, és amikor megtette, akkor is a levegőhiány volt az oka.

Ezek után persze megint jött a néhány másodperces vágyakozó tekintet, majd az annál sokkal hosszabb kínos pillantások sorozata.

Kezdtem lassan teljesen megőrülni. Alig néhány órával ezelőtt még bocsánatért szabadkozott, most meg újra eljátssza… Oké, igaz, hogy én provokáltam, de ő tette meg!

- Menjünk vissza a többiekhez, biztos várnak már… - motyogtam félre nézve, majd mielőtt bármit mondani tudott volna, felálltam, és leporoltam magam, majd elindultam.

Közben persze átkoztam magam, hogy hogy a fenébe lehetek ilyen oltári nagy marha, hogy tizenkét órán belül kétszer elkövetem ugyanazt a hibát, ami ráadásul még fájdalmat is okoz.

De ő nem néz rám másként, mint barátként, nem igaz? Ez meg csak egy ilyen hülye nap… A barátok meg amúgy is csókolóznak néha napján… Vagyis otthon nem, de úgy tűnik, itt Japánban igen… Micsoda egy hülye ország.

Időközben érzékeltem, ahogy mellém ért, és meredten maga elé bámult, bár néha-néha rám pislogott, mikor azt hitte, nem figyelek.

Legszívesebben elé állnék, és megkérdezném, hogy meddig akarja még a forró kását kerülgetni, de végül arra jutottam, hogy talán jobb is ez így. Ha itt, a kempingnél, mikor csak ketten vagyunk egy sátorban, nem fog semmi komolyabbat lépni, akkor nem fogok többet rajta görcsölni. El fogom fogadni, hogy csak barátként tekint rám, és visszamegyek Hiróhoz, aki viszont totál belém van zúgva.

Tényleg! Lefekvés előtt írok neki egy sms-t, persze elég látványosan ahhoz, hogy Kamét is kíváncsivá tegyem.

Magamban elmosolyodtam, majd észrevétlenül kicsit gyorsítottam lépteimen, így viszonylag hamar meg is érkeztünk a többiekhez, akik egy kör alakba gyűlve, a tűz mellett üvegeztek.

- Hé, minket kihagytatok a jóból?! – szólalt meg Kame tettetett sértődöttséggel a hangjában.

- Ó haver, neked volt ennél sokkal jobban is részed, nem igaz? – kezdett el magában Maru kuncogni, mire mindannyian értetlenül néztünk rá.

- Elmagyaráznád, kérlek? – hallottam meg Kazuya hangját nagyon közelről, bár mintha kicsit félt volna…

- Egymás szájában ficánkolni jobb, mint itt üvegezni, nem igaz? – vigyorodott el gonoszan, mire mindkettőnknek jól hallhatóan megakadt a lélegzete.

- Nem csókolóztunk… - mondtam halkan, enyhén halálra vált arccal.

- Ezt annak add be, aki nem látott titeket – kacsintott rám, majd jókedvűen visszafordult a kör közepe felé.

Nyeltem egy nagyot, majd kissé sokkosan leültem, és hamarosan társam is követett.

Most, hogy mindenki újra itt volt, Miu kezébe vette a palackot, és pörgetett. Iszonyúan szurkoltam, hogy ne engem dobjon ki elsőre, és imáim meghallgatásra találtak, mikor a palack szája lassan Norio előtt állt meg.

- Felelsz vagy mersz? – hangzott fel a kérdés barátnőm szájából.

- Felelek – mondta lazán Norio, majd várakozón Miura nézett. Ő gondolkozott néhány másodpercig, majd jókedvűen elvigyorodott.

- Ha ki kéne választanod valamelyik srácot a bandából, aki előtt meztelenre vetkőzöl… ki lenne az?– kérdezte jól hallatóan, mire még én is meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ez a lány ilyesmiket is ki tud találni…

Norio arcán azonnal átfutott a pír, ahogy meghallotta a kérdést, és még véletlenül se nézett a mellette ülő férfira. Mindenhova máshova, csak oda nem.

- Koki – mondta aztán tisztán és érthetően, tekintetét makacsul Miura szegezve.

Mind Kame, mind Maru elkezdtek kurjongatni, Koki pedig meglepetten, ám annál szélesebben vigyorogva nézett a megszeppent lányra. Ó, itt lesz valami az éjszaka, úgy érzem.

- Én jövök! – kiáltott fel Norio, elterelve magáról a figyelmet, és erőteljesen megpörgette a boros palackot. Nem sokon múlt, hogy nálam álljon meg, de végül Junno lett a kiválasztott.

A pörgető lány először Junnora, majd annak barátnőjére nézett, és gonoszan elvigyorodott. Kölcsön kenyér visszajár, hmm?

- Felelsz vagy mersz?

- Felelek – jött a kurta válasz.

- Ez esetben… mi volt a legextrémebb hely, ahol Miuval kipróbáltátok? És kérjük a részleteket is, természetesen.

A két megszólított szinte egyszerre kapta egymásra a tekintetét, és kezdett el az arcuk paprikavörös árnyalatot felvenni. Komolyan, imádom, ha az ilyen játékok elmennek az ilyesfajta szexuális vonulatokba.

Junno néhány hosszú pillanatig gondolkodott, majd elmerengve megszólalt.

- A metrón egy fárasztó nap után, az egyik sarokban. Hatalmas tömeg volt, amúgy is egymáshoz kellett volna simuljunk – vonta meg vállait ártatlanul, majd rögtön az üveg után nyúlt, közelebb húzódva barátnőjéhez.

Titkon persze most is reménykedtem, hogy nem engem fog kipörgetni, de ugye tévedni emberi dolog…

- Felelsz vagy mersz? – kérdezte készségesen.

Gondolkodtam egy kicsit, majd végül megszakítva a sorozatot, azt feleltem, hogy merek.

Barátom vidáman rám nézett, majd alig egy tized másodpercnyi gondolkodás után vigyorogva elkezdett beszélni.

- Csókold meg mondjuk…

* köszönöm japánul

Ha neked rohan a végzeted - 28. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 16
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés:  Hmm, aranyos fejezet. Vélemények? :3

28. Éjjeli séta

Szemei felcsillantak, és enyhén félelmet keltő arccal, suttogó hangon mesélni kezdett.

- Évtizedekkel ezelőtt történt, amikor a technika még nem tette lehetővé azt, hogy egy autós probléma esetén gyorsan és egyszerűen tudjon segítséget hívni… *

Szemeim kitágultak, ahogy meghallottam ezt az egy mondatot. Ne ne ne, könyörgöm ne!

- Egy fiatal pár kocsival épp egy buliba tartott, ám az út kellős közepén a berendezés megadta magát, s lerobbantak egy Isten háta mögötti területen.

Francba! Bekövetkezett az, amitől tartottam. Ez tuti egy rémtörténet lesz. Utálom a horror sztorikat!

Csöndesen felnyüszögtem, miközben észrevétlenül közelebb húzódtam Kaméhoz, és félve néztem fel Tatsuyára. Ez a szadista állat élvezi, hogy félek tőle?! Sőt, ahogy látom, nem csak én ijedtem be a csajok közül.

- A srác kiszállt, megpróbálta helyrehozni a hibát, de nem sikerült neki, így azt javasolta a barátnőjének, hogy mivel úgyis csak hátráltatná a magassarkújában és rövidke ruhájában, inkább maradjon az autóban, amíg ő segítséget hív. Bár a lány nagyon félt, a fiú azt javasolta, bújjon le az ülések aljához és takarja be magát, így bárki arra jár, azt fogja hinni, hogy csak egy üres kocsi áll ott. Megcsókolták egymást, a fiú bezárta az ajtót, majd elindult a néhány kilométernyire található benzinkútra. A lány csak várt, várt, egyre idegesebb lett, fogalma sem volt, mennyi időbe telik lerendezni az ilyesmit. Aludni természetesen nem tudott a félelemtől, míg végül lépteket hallott.

Itt hangja elhalkult, és sötéten csillogó szemekkel végigvezette tekintetét közönségén, azaz rajtunk. Ahogy a tűz árnyékot vetett arcára, különböző helyeken eredeti színében hagyva bőrét, tényleg ijesztő volt. Szívem szerint még közelebb másztam volna Kazuyához, de nem akartam ennél is jobban bemászni az intim szférájába, ezért erősen a fa korhadó törzsébe markolva figyeltem tovább a néhai réztincsest. Vagyis de, be akartam mászni, de azt talán már túl személyesnek vette volna.

- Bizakodva felült, s kinézett az ablakon, de akit látott, az nem a barátja volt. Egy undorító, eltorzult arcú idegen közelítette meg az ajtót, majd vérfagyasztó, őrült mosollyal szemmagasságba emelte a lány meggyilkolt kedvesének levágott fejét.

Ajkaimat egy egészen apró sikoly hagyta el, mit Ueda is észrevett, és elégedetten, mégis félelmetesen elmosolyodott. Nyeltem egy hatalmasat, majd körbe vezettem tekintetem a többieken is. Miu jóformán már Junno ölében ült, úgy bújt hozzá, Nakamaru pedig Koki kezeit szorongatta. A többiek vagy érdeklődő, vagy unott tekintettel figyelték a mesélőt.

Komolyan csak én élem meg ezt ekkora traumaként…? Mondjuk nekem van is rá indokom, hiszen még kiskoromban mikor osztálykiránduláson voltunk, kiültünk páran a tűz köré, és rémtörténeteket meséltünk.

Ez még mind hagyján, de nem hogy velük is álmodtam, a fiúk még jól ránk is ijesztettek. Azt hittem, meghalok, olyan szinten éreztem, hogy megállt a szívem.

Persze nem akartak rosszat, nekik nem volt több egy egyszerű kis csínynél, de nekem az egész életemre kihatott. Azóta félek ilyen betegesen a horror sztoriktól.

A rossz emlék hatására megborzongtam, így inkább visszafordultam Tatsuya felé és tanulmányoztam átszellemült arcát.

- A lány sokkot kapott, zokogni kezdett, azt sem tudta, mit csináljon, segítségért kiáltott, de az idegen nem mozdult, ugyanolyan elborult mosollyal tartotta a véres fejet.

A fiatal nő behunyta a szemét, hogy legalább a látványtól megkímélje magát, s amikor kinyitotta, látta, hogy a gyilkos felemel még valamit. A kocsikulcsot, amit áldozata zsebéből lopott el…

Szemeim kikerekedtek, és nyelnem kellett egy hatalmasat. Mintha előre így lett volna megírva, a hatásszünet nem maradt el, mindenki a tüzet bámulta árgus szemekkel. Senki nem érezte úgy, hogy meg kéne szólalnia.

Egyedül a mesélő ajkain játszott egy enyhe mosoly, amint végignézett rajtunk.

- Na de srácok, azért ennyire nem kell komolyan venni! – nevetett fel jókedvűen, ezzel kirángatva mindenkit a saját kis világából.

Fölállt, megnyújtózkodott, majd csípőre tett kezekkel megszólalt.

- Na, oyasumi minna** - vigyorodott el, majd egy intés után a saját sátra felé sétált, és eltűnt benne.

Megragadva az alkalmat, én is felpattantam, és szintén egy gyors köszönést megejtve, besiettem Miuval közös sátrunkba.

Azért… itt mégis csak biztonságosabb volt. Bebújtam a hatalmas pokróc réteg alá, és már épp lehunytam volna szemeim, mikor barátnőm lépett be, és becipzározta maga után a sátrat.

Már csak abban reménykedem, hogy nem lesz klausztrofóbiám ebben a kis szűk cuccban.

- Jól vagy? Eléggé sápadtnak tűnsz – nézett rám barátnőm ijedten, majd letérdelt hozzám, és homlokomra nyomta kezét.

- Persze, csak megdolgozott az a sztori – nevettem fel idegesen, mire ő is elnevette magát.

- Nehogy azt hidd, hogy csak téged – húzta el bohókásan száját, majd bedőlt mellém, és saját paplanját magára terítve lehunyta szemeit.

- Jóéjt, Ran – mosolyodott el, némi kis helyezkedés után.

- Jóéjt, Miu – mosolyogtam rá vissza szeretetteljesen, majd én is lehunytam szemeimet, és megpróbáltam elaludni.

Hosszú percek teltek el, miközben mindenképp azon voltam, hogy ne nyissam ki a szemeimet, de persze mindhiába. Aztán mikor végre már el tudtam volna bóbiskolni fél órával később, egy hangos horkolás kiszakított.

Szemöldökráncolva fordultam barátnőm felé, és enyhén meglökdöstem, mire abbahagyta. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és újra visszabújtam a jó meleg odúmba, de az az idegesítő hang megint nem hagyott aludni.

Idegesen ültem föl a sátorban, és néztem le láthatóan a legmélyebb álmát alvó barátnőmre, majd feladtam. Én itt nem fogok tudni aludni.

Óvatosan felkeltem, és egy pokrócot kiválasztva a vállamra terítettem, és csöndesen a bejárathoz másztam, majd még annál is halkabban elhúztam a cipzárt.

Ahogy kidugtam fejem, megcsapott a hűvös levegő, így sietősebbre vettem magam, és megpróbálva ugyanolyan óvatosan „bezárni” a sátrat, kiléptem a szabadba. Élveztem, ahogy a szellő bele-bele kapdosott hajamba, de libabőrösségem hamar túltett az élvezeteken, így inkább megszaporáztam lépteimet, és leguggoltam a kiszemelt sátor elé.

Próbáltam azt is a lehető leghalkabban kinyitni, és sikerrel is jártam, mivel a benne alvó férfi látszólag nem ébredt fel. Gyorsan bemásztam, és visszahúztam, hogy ne jöjjön be több hideg, majd megfordultam, de mozdulatomban megállított egy igéző szempár.

- Hát te? – kérdezte Kame meglepetten, szemeit dörzsölgetve küzdve az álommal. Istenem, de aranyos így…

- Öhm… nem tudtam aludni, Miu túl hangosan horkol – mondtam zavarodottan, majd tettem még egy aprócska mozdulatot felé, most már célirányosan a mellette lévő helyet becélozva.

- És ezért másztál át hozzám az éjszaka közepén… - nézett rám hitetlenkedve, miközben feltornázta magát fekvő helyzetéből, és tenyereit hátul megtámasztva követte szemeivel mozdulataimat.

- Úgyis panaszkodtál, hogy te fogsz egyedül aludni. Hát most örülj, vigyázni fogok rád – kuncogtam fel, majd lefeküdtem mellé, és pokrócommal szorosan bebugyoláltam magam, majd az ellenkező irányba fordultam.

- Vigyázni? – ráncolta össze szépen ívelt szemöldökeit. – Hát persze! Félsz, azért jöttél át hozzám! – nevetett fel jóízűen, és enyhén áthajolva rajtam, arcomat kezdte el kutatni.

- Én? Dehogy! – nevettem fel hitetlenkedve. Na jó, de, valójában az is benne volt, hogy átjöttem, de neki ezt nem kell feltétlenül tudnia.

- Hazudsz – vigyorodik el gonoszan, felhúzva egyik szemöldökét.

- Mondom, hogy nem. Nem félek – nézek rá dühösen.

- Jó, akkor gyere velem az erdőbe – mondja határozottan, miközben vigyora még szélesebbre nyúlik arcán.

- A-az… erdőbe? Minek? – tágulnak ki enyhén pupilláim, ahogy határozott szemeibe nézek. Francba, most tényleg megfogott!

- Szeretek ott sétálni – vonja meg vállát vigyorogva, majd visszahajol saját térfelére, és négykézlábra ereszkedve elkezd ruhái közt matatni.

Csakhamar arcomban landol egy vastag pulóver, mire kérdőn nézek rá.

- Hideg van, vedd föl, nehogy megfázz – mosolyodik el, majd ismét visszabújik cuccai közé.

- De én…

- Félsz – vág bele szavamba, majd felveszi a pulóverét, hogy aztán egy jelentőségteljes pillantást vessen felém.

- Nem akarok menni! – szólalok meg ingerülten, dühösen felülve.

- Hát jó, felőlem maradhatsz itt egyedül is – vonja meg vállait közömbösen, majd hátat fordít nekem, és a kijárat felé mászik.

Tanácstalanul nézek az ölemben fekvő pulcsira, valamint az éppen a sátrat elhagyó férfire. Szóval itt maradok teljesen egyedül ebben a félelmetes sátorban, vagy vele megyek a még félelmetesebb erdőbe… Ehh, ez így nem lesz jó.

- Várj! – kiáltok utána, mielőtt visszahúzná a cipzárt.

Arcán újra feltűnik a széles vigyor, ahogy visszadugja fejét, mire én csak legyőzötten pillantok vissza, és kibújva a takaróból, magamra aggatom a pulcsit. Ahogy belebújok, elkap egy különösen jó érzés, hiszen megérzem finom, jellegzetes Kame illatát.

- Gyere már, ne szagolgasd a pulcsim – kuncog fel, majd eltűnik a látóteremből.

Ez meg honnan tudta?! Hisz nem is látványosan tettem! Csak belélegeztem…

Kissé idegeskedve másztam ki utána, és miután „bezártam”, nyomába iramodtam.

- Nem is szagolgattam! – erősködtem, de úgy tűnik, mindhiába, hiszen nem szólt semmit, csak mosolyogva lépegetett tovább.

Pillanatok alatt elértük a homok és a rendes föld választó vonalát. A környezet rögtön megváltozott, már nem lehetett ellátni akár több kilométerre is, maximum húsz-harminc méterre. A fák közé beszűrődő holdfény volt az egyetlen világítás, ami némi kis fényt adott nekünk.

- Miért nem hoztunk zseblámpát? – kérdeztem enyhén remegő hangon. Iszonyúan rossz érzés volt, ahogy némely növény levele végigsúrlódott karomon. Szüntelenül olyan érzésem volt, mintha egy csapdába sétálnék bele. Egy csapdába, melybe ő vezet, én pedig teljesen nyugodtan követem.

- Mert minek az? Így az izgalmas – vigyorog le rám. – Vigyázz – mondja, majd hirtelen leguggol. Én az utolsó pillanatban ismételtem meg mozdulatát, emiatt majdnem nekimentem egy vastagabb, lelógó ágnak. Na, az ilyenektől irtózom.

Csöndesen lépdeltem tovább félig mögötte – félig mellette, és már kezdtem nagyon fázni, mikor hirtelen valami elsiklott lábam mellett. Ahogy néhány pillanatra hozzám ért, csupa nedvességet és hideget éreztem.

- Kígyó! – sikoltottam fel ijedten, olyan hangosan, hogy talán még a baglyok is lefordultak az ágról félelmükben.

Kame is megugrott, ő viszont nem a csúszómászótól, hanem az én ordításomtól.

- Nyugi, itt nincsenek kígyók – kuncogott fel halkan, majd mit sem törődve velem, tovább indult.

- De én akkor is láttam! – nyüszítettem fel, majd gyorsan utána siettem, és egyik karját testemhez húzva tapadtam szorosan hozzá, milliméternyi távolságot sem hagyva magunk között.

Eldöntöttem, hogy nem fog érdekelni, ha ellök, csak azért is vissza fogok mászni hozzá, hiszen most már pláne félek. De szerencsémre nem lökött el, sőt, átkarolta derekam, és úgy húzott maga mellett tovább.

Hirtelen megszólalni nem tudtam, annyira meglepődtem. Kellemesen csalódtam benne. Mennyire más, mikor nem marjuk egymást, hanem csöndesen megvagyunk egymás mellett… Elmosolyodtam, majd szinte minimális mozgással, minél észrevehetetlenebbül húzódtam hozzá még közelebb. Nem tudom, mennyire vette észre, de nem tette szóvá, ugyanolyan természetesen szorított magához.

- Hogy fogunk vissza találni? – kérdeztem néhány perc múlva.

- Nem mindegy az? – nevetett fel. – Nem élnél velem szívesen az erdőben?

- Távol a civilizációtól, a tévétől, az internettől? Őszintén? Nem!

- És az se kárpótolna, hogy velem lehetnél? – húzza fel szemöldökét érdeklődve.

- Egy házban élünk. Miért kárpótolna?

- De itt senki nem zavarna minket.

- Miben kéne megzavarni? A közös reggelizésben?

- Nehéz eset vagy… - sóhajtott fel színpadiasan. – Egyébként meg csak egyenesen jöttünk végig, úgyhogy no para – vonta meg vállát közömbösen, majd hirtelen megállt.

- Kár, itt tényleg csak fák vannak… - motyogta halkan, a távolba meredve.

- Miért, mire számítottál? – néztem fel rá kíváncsian.

- Minimum egy rétre, és annak közepén egy tóra – mosolyodott el kedvesen, mire nekem is mosolyoghatnékom támadt. Igen, az valóban szép lenne… és romantikus.

- Visszamegyünk, vagy akarsz még maradni? – kérdezte felém fordulva.

- Mehetünk! – válaszoltam gyorsan, és hagytam, hogy megforduljon, majd visszafelé kezdjen el vezetni.

Én személy szerint kezdtem szinte semmit sem látni, és az is irritált, hogy nem tudtam, mikor lépek egy olyan részre, ami beomlik alattam. Így ahogy egyre csak gyalogoltunk, úgy nyomultam Kazuyához még közelebb, mintha egy tartozék lennék az oldalán.

Meglepetten nyugtáztam, hogy egyáltalán nem zavarta a dolog, és ajkai végig szórakozottan mosolyogtak.

Ha nem éreztem volna meleg karját derekam körül, valószínűleg remegtem volna a hidegtől, így mégis kellemes volt, és egyáltalán nem fáztam. Sőt, mikor ujjai néha erősebben megmarkoltak, szabályosan melegem lett.

Így ment ez hosszú perceken keresztül, egészen addig, míg meg nem ékeztünk szálláshelyünkre.

A szél már szinte teljesen lecsendesedett, a tűz pedig már csak enyhén parázslott, de meleget nem igazán adott.

Először akkor engedett el, mikor visszaértünk a sátorhoz, és letérdeltem, hogy bemászhassak, majd ő is csatlakozhasson hozzám.

Nem vettem le pulóverét, és őszintén szólva reméltem, hogy eléggé fáradt ahhoz, hogy szóvá tegye. Mindenesetre nem tette, így boldogan bújtam be pokrócomba, és fordultam kifelé, hogy álomba ringathassam magam.

Érzékeltem, ahogy ő is bebújt saját lepedőjébe, de ahelyett, hogy a saját térfelén feküdt volna le, hirtelen nagyon közel éreztem meg testét, majd karját oldalamon.

Megfeszültem a nem várt érintésre, de miután rájöttem, hogy ez neki nem jelent semmit, újra ellazítottam magam.

- Kame… - szólaltam meg csöndesen.

- Hm? – kérdezte enyhén álmoskás hangon.

- Mostanság sokat ölelgetsz.

- Oh… zavar?

- Nem. Maradj – rántottam meg vállaim, de azért félmosolyra húztam számat.

- Akkor jó – mondta csöndesen, de tisztán hallottam, hogy ő is mosolyog.

Kezét még szorosabban fonta körém, és hasamra tette, míg teljesen hozzám nem préselődött, és nyakamhoz nyomta orrát.

Boldogan nyomtam hátra magam, még jobban belesimulva ölelésébe, majd lehunytam szemeimet.

Jó választás volt ide jönni, az biztos. Míg Miu mellett fél óráig küzdöttem az elalvással, itt alig néhány másodperc alatt sikerül.

- Jóéjt – motyogtam halkan, mielőtt végleg elrepítettek volna az ölelő karok az álmok mezejére.

Nem kaptam választ.

* A rémtörténet címe: „A szerető halála”. Eléggé ismert a neten, biztos sokan ismeritek.

** oyasumi minna: jóéjt mindenkinek japánul

Ha neked rohan a végzeted - 27. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 14
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés:  Viszonylag hamar megjött a friss, remélem nem ment a fejezet rovására ^^

27. Barátok

- Már vártalak – mondta csöndesen, felém fordítva mosolygó arcát. Annyira… meg akarom csókolni…

- Mi-miért…? – nyögtem kissé akadozva, kíváncsian felé fordítva tekintetem.

- Nem tudom. Csak szinte biztos voltam benne, hogy utánam jössz – mosolyodott el szeretetteljesen, majd miután néhány másodpercig bámult arcomba, fejét visszafordította a víz felé.

Pedig olyan szívesen néztem volna még azt a tökéletes arcot… Bár már így is érzem, hogy a fejem tűzforró, lehet, az már nem hiányzott volna. Hálát adok az égnek, hogy félhomály van, de tényleg…

- Megsértődtél? – törtem meg a csendet néhány hosszúra nyúlt perc után.

Furcsa volt a légkör. Nem szóltunk egymáshoz egy jó darabig, mégis megnyugtató volt, és nem éreztem feszültnek, hogy csak ülünk egymás mellett, mint két idegen.

- Hm? – billentette fejét oldalra, kíváncsi szemekkel nézve rám.

- A srácokra. A gyerek csinálós jelenet, tudod – motyogtam zavartan, de legnagyobb meglepetésemre egy vidám tekintet nézett vissza rám.

- Dehogy – nevetett fel jóízűen. – Amíg nem gúnyból vagy szánalomból mondja, addig nincs vele semmi bajom – mosolyodott el, de valamiért az a mosoly furcsa volt. Mintha nem mondana igazat…

- Hazudsz – böktem ki hirtelen, bár talán nem is akartam hangosan kimondani. Egyszerűen csak kicsúszott.

Elhúztam számat, és kissé félve néztem fel reakciójára, de nem lett mérges, vagy ilyesmi. Fejét az ég felé emelte, és eddig térdeit ölelő karjait most hátra támasztotta, és lehunyta szemeit.

- Igazad lehet… - sóhajtotta nehezen.

Ahogy Ádám-csutkája még jobban kidomborodott a különös póztól, újra nehezemre esett visszatartani magam. Ez a póz… gondtalanul az ölébe mászhatnék, és kifulladásig csókolhatnám. De azzal csak elrontanék mindent…

- Tudod… - szólaltam meg bizonytalanul – nekem nyugodtan elmondhatod, ha valami bánt. Elvégre a barátod vagyok, vagy mi a szösz – mosolyodtam el félszegen, felhúzott lábaimra hajtva fejem.

- Barát? – hallottam meg keserves hangját. Talán nem?

- Vagyis… hát, remélem, hogy mostanra annak tartasz – haraptam be ajkaimat, miközben félszegen ránéztem. Barát… olyan rossz érzés kimondani.

Láttam rajta, hogy nem találja a megfelelő szavakat, így egy kis ideig csak meredtünk egymásra.

- Igen. A barátomnak tartalak – szólalt meg végül, majd elmosolyodott, és karom után nyúlva kezdett el magához húzni.

Meglepetten keltem fel a homokból, és próbáltam úgy mozogni, ahogy ő akarta, ami végül nagy lassacskán sikerült is.

Egyik lábamat átvetettem derekán, ezzel csípőjére ereszkedve, majd hátra dőlt, és derekamnál megfogva, engem is húzott magával. Csakhamar egyenletesen fel-le mozgó mellkasán találtam arcomat, míg karjaimat oldalai mellett leengedtem.

Éreztem, ahogy egyik karja szorosan átölelt, míg a másik hátamra siklott, és elkezdte azt simogatni. Szívem konkrétan kiesni készült helyéről, és éreztem, hogy legalább háromszor olyan gyorsan ver, mint azt kéne. Ez így nagyon nem lesz jó… Nem akarok lelepleződni! Mit fog szólni, ha rájön, hogy én nem csak barátomként tekintek rá? Nem mondom, hogy szerelmes vagyok, de már nagyon arra felé hajaz.

- Ka-kazu… - nyögtem fel, majd megpróbáltam felemelkedni róla, de továbbra is szorosan húzott magához.

- Csak maradj. Tudom, hogy neked is tetszik ez a helyzet – kuncogott fel, míg hátamat simogató keze hirtelen nyakamra kúszott.

Nyeltem egy hatalmasat, de végül visszaereszkedtem rá, és elengedve magam tűrtem, hogy tarkómat birizgálja.

Bevallom, tényleg borzasztóan jól esett ujjainak játéka, és semmi pénzért nem cseréltem volna el semmire. Maga a helyzet is borzasztóan romantikus… az viszont furcsa, hogy nem történik semmi olyasmi. Ha kicsit is bejönnék neki, minimum kezdeményezne, nem? Hiszen távol vagyunk mindenkitől, egy kibaszottul romantikus naplementénél a tóparton, és konkrétan az ölében fekszem. Melyik normális pasi ne használná ki a helyzetet, aki kicsit is többet érez?!

Azt hiszem, egyértelmű választ kaptam arra, hogy nem én kellek neki. De ha már úgy nem lehetek mellette, hát akkor másként leszek. Mégpedig egy barátként.

Elmosolyodtam a gondolatra, majd kicsit helyezkedtem mellkasán, hogy annak csak egyik felén nyugodjon fejem. Fölemeltem kezemet, és ujjaimmal lassan mintákat kezdtem el hasára pólóján keresztül rajzolgatni.

- Nem fázol? – kérdeztem hirtelen, majd összefűztam ujjaimat mellkasán, és fejemet rá téve néztem fel rá.

- Nem, miért? Te igen? – kérdezett vissza, miközben futólag végig simított egyik combomon, majd kezeit ő is összekulcsolta, csak ő tarkója alatt, és arra fektette fejét.

- Nem, de nem is én vagyok az, aki egy szál pólóban fetreng a homokban. Ráadásul te vagy alul, ami miatt pláne extra hideg lehet – vontam meg egyik vállamat, mire arcán szétterült egy vigyor.
- Szóval te szeretnél alul lenni? – hallottam meg incselkedő hangját, majd pillanatok alatt megragadta két csuklómat, és miután fordult velem egyet a föld, alatta találtam magam. Karjaimat erősen szegezte a földhöz, miközben enyhén fölém hajolt.

- Mondhattad volna előbb is – súgta érzékien, majd szemeimbe kezdett el bámulni, hol egyiken, hol a másikon járatva tekintetét.

Szinte éreztem, ahogy felforr köztünk a levegő, és a korábbi „meg akarom csókolni” érzés hirtelen felerősödött.

Nyeltem egy nagyot, majd helyezkedtem kicsit, hogy kevésbé nyomjon altájékomon, de mindezek az előkészületek fölöslegesnek bizonyultak, ugyanis amikor telefonom zenélni kezdett, a meglepettségtől még inkább rám ereszkedett.
Mindkettőnk szemei kitágultak, és hosszú másodpercekig csak néztünk meredten egymás szemeibe.

- Kame… - törtem meg a csöndet, kicsit megmozdítva csípőmet, egyfajta jelzésként neki.

- Ah, persze, bocsi – rázta meg fejét, majd elengedett, és fölegyenesedve ráült csípőmre.

Kissé ügyetlenül halásztam elő telefonomat zsebemből, de mikor végre ujjaim közt tarthattam, enyhén remegő kézzel nyomtam meg a zöld gombot.

- Szia Hiro… - szóltam bele unottan a készülékbe, miközben próbáltam a fölöttem lévő férfi szemeiből kiolvasni bármiféle érzelmet.

A kívánt hatás nem maradt el, ahogy meghallotta a nevet, elfintorodott, és tekintetét elkapva rólam, a tájat kezdte el szemlélni, miközben karjait is összefonta mellkasán. Nos, valami ilyesmire számítottam.

- Ráérsz ma este, cicám? – búgta bele a kis eszközbe, mire enyhén kirázott a hideg a becenévre. Valahogy… nem esik jól.

- Aligha. Éppen Okayama-ban kempingezek.

- EH? Kivel? És engem miért nem hívtál?! – nyüszített fel a vonal túlsó oldalán, mire automatikusan felnevettem.

- Jelen pillanatban éppen Kazuval – mosolyodtam el, hiszen alighogy kimondtam a nevet, egy jóleső érzés fogott el. A beszélgetés szereplője is idekapta erre a fejét, és némi döbbent pillantás után végül viszonozta mosolyomat.

- Mi van, már olyan viszonyban vagytok, hogy becézitek is egymást? – morgott fel. Haha, mennyire nem tetszik neki.

- Igen, már olyan viszonyban vagyunk. Talán problémád van vele? – kérdeztem idegesen, majd megtámaszkodtam kezeimmel hátul, és ülő pózba tornáztam magam, ezzel nem kis meglepetést okozva a rajtam ülő barátomnak. De nem húzódott hátrébb.

- Erre inkább nem mondok semmit, jó? – nevetett fel gúnyosan Hiro, mire Kame elfintorodott. Ismét.

- Majd hétvégén hívlak – zárta rövidre a beszélgetést, majd mielőtt észbe kaphattam volna, már le is tette a telefont.

Szemöldökráncolva tartottam el magamtól, majd végül megnyomtam a piros gombot. Hát jó…

- Fel nem tudom fogni, hogy vagy képes szeretni ezt az alakot… - motyogta csöndesen Kazuya, de nem eléggé annyira, hogy én ne halljam.

- Nem szeretem – rántottam meg vállam.

- Nem? – nézett rám nagyra nyílt szemekkel.

- Nem. Miért, ezt honnan vetted?

- Hát… már többször csókolóztatok, nem? Akkor az meg azt jelenti, hogy jártok, azaz szeretitek egymást, nem? – emelte föl kezeit.

- Veled is többször csókolóztam már, mégsem járunk, nem igaz? – néztem rá kioktatóan, egyik szemöldökömet felhúzva.

- Jó, de az más.

- Már miben lenne más?

- Hát… - Tudtam. Ő sem tudja, hogy az miben más, de más.

Mielőtt kinyöghetett volna valami felettébb értelmetlen választ, egy füttyszó zavart meg minket. Mindketten a zaj forrásának irányába kaptuk a fejünket, de nem láttunk mást, csak tőlünk eléggé messze egy sötét alakot, aki a két kezével kalimpál.

- Mennünk kell – sóhajtott fel, de mielőtt felállt volna, ő i s elfüttyentette magát.

- Áucs! – kiáltottam föl, két fülemre tapasztva tenyeremet. – Ez valami jel? Mert kurva idegesítő.

- Igen, az – nevetett fel vidáman. – Mindig így jelzünk egymásnak Kokival – mosolyodott el, majd pillantását visszavezette rám.

- Gyere – mondta, majd finoman felállt rólam, és kinyújtotta kezeit.

Boldogan fogadtam el a két segítő kart, és hagytam, hogy felhúzzon, majd leporolva egymás ruháit, megindultunk vissza a táborhoz.

Teljesen más volt minden, mint akár alig fél órával ezelőtt. Legszívesebben a karjai közé másztam volna, és leteperve a homokba, csak feküdtem volna rajta, akár napokig is. Boldog vagyok, hogy kicsit is közelebb kerültem hozzá.

Ha más nem is lesz, de egy erős barátság mindenképpen kialakulhat. Márpedig ha mellettem van, nekem akár az is elég.

Jókedvűen elvigyorodtam, és lábammal enyhén belerúgtam a homokba, mint azt kisgyerekként szoktam.

- Minek örülsz ennyire? – lépett hirtelen közelebb hozzám, és érdeklődve nézett rám.

- Nem tudom. Talán csak annak, hogy jól kijövünk. Meg hogy a barátomnak tudhatlak. Nézz bolondnak, de én ennek nagyon örülök – vigyorogtam rá, mire legnagyobb meglepetésemre ő is elvigyorodott, és hirtelen karjai közé zárt.

Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, de mikor felfogtam a történteket, szeretetteljesen öleltem vissza én is, vállára hajtva fejemet.

Szörnyen romantikus volt a szituáció. Két fiatal egymást öleli a naplementében, egy tó partján… ahol nincsenek szabályok, és majdhogynem csak kettesben vannak… Mégis hiányzott a kezdő löket.

- Haragszol még rám? – hallottam meg halk hangját valahonnan fülem mellől.

Egy nagyot sóhajtottam, majd alig észrevehetően megráztam fejem.

- Haragudni nem haragszom… de valamilyen szinten még tartok tőled, és egy darabig ez még így is fog maradni. Akármilyen jó most a kapcsolatunk, és hiába érzem jól magam, a testem reagál az érintéseidre… Ezzel nem tudok mit csinálni.

- Hát… erre nem tudok mit mondani – sütötte le fejét szomorúan, nyakamba borulva.

- Hé! Nehogy elkezdj itt nekem szomorkodni! – kiáltottam rá. – Hallod?! Én is szomorú leszek! – biggyesztettem le ajkaimat játékosan, mire sikerült egy kisebb nevetést kicsalnom belőle.

- Tudod mit?  Örökítsük meg a pillanatot! – vigyorogtam rá jókedvűen, majd meg se várva válaszát, előkaptam telefonomat zsebemből.

Boldogan konstatáltam, hogy még közelebb nyomta arcát enyémhez, és egy boldog, szívmelengető mosoly játszott ajkain. Én is mosolyra húztam számat, és megnyomtam telefonom fényképező gombját, mi egy kisebb kattanással jelezte, hogy elkészült a kép.

Mielőtt visszacsúsztattam volna nadrágomba a készüléket, mindketten elmosolyodtunk a képet látván. Most érzem igazán, hogy kialakult köztünk valamiféle kötelék.

Legszívesebben keze után nyúltam volna, és összekulcsoltam volna ujjainkat, de nem mertem, így végül csak felkarját húztam magamhoz.

- Gyere! – néztem rá hátra mosolyogva, majd elkezdtem fölfelé húzni, hogy a srácoknak ne kelljen többet ránk várnia. Bár azért szívesen maradnék itt, de… mindegy. Lesz még alkalmam kettesben maradni vele, szóval no para.

Nem telt bele egy percbe sem, a varázs, ami kettőnk közt megülepedett úgy tűnt el, mintha ott se lett volna, köszönhetően a többieknek.

- Na megjött a turbékoló pár is – kurjantotta el magát Koki, ahogy meglátott minket.

Mindenki egy emberként fordult felénk, és némely arcokon még egy apró, csintalan mosolyt is fel tudtam fedezni.

- Ebből csak a turbékoló és a pár nem igaz – mentett ki minket Kame, miután látta, hogy másfelé kalandoztam.

Elindult az utolsó szabadon maradt tuskó mellé, mire kis fáziskéséssel ugyan, de én is követtem, és helyet foglaltam mellette az alacsony kis farönkön.
Legjobb barátnőm és párja rögtön a kezünkbe is nyomtak egy-egy vasvillát, melyek végein két-két kolbász lógott, félig megsütve.

Hálásan köszöntük meg nekik, majd mi folytattuk tovább a sütögetést, közben jóízűen beszélgetve.

Szeretem az ilyen összejöveteleket, mert akármennyire van szétszakadva a társaság, összehozza azt valamilyen szinten. Bár a miénket csak erősíteni lehet, de azért ennek is meg lesz a hatása.

A vacsorát viszonylag csöndben fogyasztottuk el, és mire végeztünk, már csak a tűz ragyogó lángja világította be a dermesztő sötétséget.

- Nos akkor… helyezkedjen el mindenki kényelmesen, és azt ajánlom legyen valaki mellette, akibe kapaszkodhat – vette át a szót Ueda titokzatosan mosolyogva, mire mi lányok meglepetten néztünk rá, a fiúk viszont ismerősként fogadták a helyzetet.

Szemei felcsillantak, és enyhén félelmet keltő arccal, suttogó hangon mesélni kezdett.

- Évtizedekkel ezelőtt történt, amikor a technika még nem tette lehetővé azt, hogy egy autós probléma esetén gyorsan és egyszerűen tudjon segítséget hívni…