Ha neked rohan a végzeted - 29. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 16
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés:  Kicsit sokat kellett rá várni, viszont valami 6 oldal körüli lett, szóval na, remélem örültök :D

29. Felelsz vagy mersz?

Mikor reggel ébredezni kezdtem, csupa melegség ölelt körül. Amin feküdtem, jó meleg volt, már-már forró, ami pedig a hátamon itt-ott felsejlett, az is. Ráadásul az édeskés illat… túl csábító volt, hogy ne másszak ki az álom utolsó darabkáiból… De végül megtettem.

Apránként nyitogatni kezdtem szemeim, és az első dolog, amit megláttam, az a sátor hatalmas citromsárga vászna volt. Persze ez még nem is lenne különös, de hogy nem a kemény földön alszom, az már annál inkább.

Szemöldökráncolva fordítottam fejem kómásan előre, mire egy mosolygó Kaméval találtam magam szembe.

- Jó reggelt – mondta kedvesen, kellemesen mély hangján, mire akaratlanul is végigfutott rajtam a borzongás. Az a hang… annyira tökéletes.

- Neked is – mosolyodtam el én is lassan, közben erősen gondolkodva a tegnap estén.

Az még megvan, hogy átmásztam ide, az erdőben mászkáltunk, és mikor lefeküdtünk, átölelt hátulról, de hogy hogy a francba kerültem én a mellkasára… nos, az nincs.

Végül úgy döntöttem, hogy nem foglalkozok vele, elvégre nem tűnik úgy, mintha zavarná a helyzet.

- Nem nyomlak? – kérdeztem érdeklődve, felemelve fejem mellkasáról.

- De, szörnyen nyomsz az ötven kilóddal – forgatta meg szemeit, hitetlenkedve kérdésemen.

- Adj még hozzá plusz tizet – fintorodtam el, majd kulcscsontja alatt egymásra tettem kézfejeimet, államat pedig megtámasztottam rajtuk.

- Így is tökéletes vagy – mondta csöndesen, majd kezeit feje alatt összekulcsolta, így még nagyobb rálátást nyújtva ajkaira.

Hálásan rámosolyogtam, majd kicsit helyezkedve rajta, teljesen kinyújtottam lábaimat, hogy kényelmesebb legyen ez a póz. Az se érdekelt, hogy dudorodó farka pont az én ágyékomnál volt… Most nem akartam elrontani a pillanatot ilyen semmiséggel.

Hiszen az köztudott, hogy a férfi nemi szerv éjjel sem pihen. Hát miért hibáztatnám? Én vagyok a hibás, amiért még mindig rajta tanyázok… de mivel nem zavar el, ezért eszem ágában sincs lemászni róla. Túl kényelmes ez a melegség.

Újra ránk telepedett ez a kellemes meghittség. Csak figyeltük egymás rezdüléseit, néztük a másik arcvonásait, és szó nélkül megértettük egymást.

Egy pillanatra még az is szöget ütött a fejembe, hogy talán nem csak beképzelem, hogy több van köztünk, mint barátság – mármint mindkét fél részéről. Mert hogy a részemről ez már rég nem barátság, az biztos.

Furcsa, hogy az ember ilyen lehetetlen helyzetekben jön rá a valódi érzéseire… kempingezés, heh. Ki gondolta volna?

Csöndes kis szemezésünket a sátor oldalán lévő cipzár megmozdulása zavarta meg, mire mindketten odakaptuk tekintetünket, aminek következtében én enyhén mellkasára könyököltem.

Amint a cipzár feltárult, Miu barátnőm vigyorgó feje bújt be a sátorba.

- Jó reggelt, hétalvók – köszöntött minket vidáman, mire én csak szúrósan néztem rá, és valószínűleg az alattam fekvő férfi is elég morcos képet vágott, hiszen Miu vigyora csak még szélesebb lett.

- Csak jöttem szólni, hogy mindjárt kész a reggeli, de ha inkább turbékolnátok, szívesen megesszük Junnoval a ti részeiteket is – kuncogott fel halkan, várakozón nézve ránk.

- Mivel nincs okunk turbékolásra, ezért mindjárt megyünk – vetettem oda neki szúrósan, mire jóízűen felnevetett, végül eltűnt a látóterünkből.

Szemforgatva fordultam vissza Kazuyához, aki csak jót kuncogott reakciómon.

- Menjünk, különben… - kezdtem bele, de mondatom befejezésében megakadályozott telefonom halk pityegése a sátor egyik sarkából. – Ki az a marha, aki ilyen korán sms-t ír?! – csattantam fel dühösen, majd rosszkedvűen lemásztam Kaméról, és telefonom után nyúltam. Ahogy megláttam a már túl jól ismert nevet, elfintorodtam.

Megnyitottam az üzenetet, hogy gyorsan elolvashassam, mielőtt Kame kérdezősködni kezdene.

„Jó reggelt, Szépségem. Remélem jól aludtál, és nem haragszol rám a tegnapi miatt. Ugye nem csinált az a faszfej semmit veled? Ha igen, azonnal szétverem! Legyen szép napod. <3 Hiro”

Ahogy elolvastam, egyszerre öntött el melegség és egyben undor. Jó volt, hogy törődött velem, de a személyiségétől kirázott a hideg. Ráadásul hogy faszfejnek nevezte Kamét… nos, az megint nem tetszett.

- Ki írt? – hallottam meg a kíváncsi hangot.

Franc. És erre most mit mondjak? Ha azt mondom, hogy Hiro volt, tuti megkérdezi, hogy mit akar, akkor meg mérges lenne, ha elmondanám az üzenet tartalmát. Szóval inkább hazudok.

- Áh, csak egy barátnőm – legyintettem meg vállam, majd sietősen zsebembe csúsztattam a kis készüléket.

- Oh, és mit akart? – Francba a kíváncsi természeteddel, te Teknős!

- Ö… csak… meghívott moziba. Játszanak valami új filmet… - gondolkodtam el, persze közben gondosan kerülve tekintetét.

- Oh, értem – mondta elgondolkodva, de arcán valami különös volt. Nem tudtam megmondani, hogy mi, de határozottan éreztem, hogy átlát rajtam. Sietősen felkaptam pokrócomat, és a kijárat felé kezdtem el mászni, de természetesen, ahogy az lenni szokott ilyen helyzetekben, nem értem el az áhított célt. Éreztem, ahogy kezek kulcsolódnak derekamra, és csakhamar a földre szegezve találtam magam, egy csípőmön ülő Kaméval.

Ellenkezni sem volt időm, rögtön zsebembe nyúlt, és kikapta a telefont, mire két kézzel próbáltam utána kapni, de mivel sokkal erősebb volt nálam, elkapta két csuklómat, és a fejem fölött szegezte őket a földhöz.

- Add azt vissza! – kiáltottam rá mérgesen, idegesen ficánkolva alatta.

- Barátoknak nincsenek egymás előtt titkaik… nem igaz? – mosolygott rám gonoszan. Valószínűleg tudta, hogy ezzel majd meg tud fogni – sikerült is neki, megadóan dőltem hátra, és kezdtem el a kijáratot fixírozni.

Fölösleges lett volna erőlködnöm, úgy csak még kíváncsibb lett volna az üzenetre. Így van egy csöppnyi kis esélyem, hogy annyira nem ért a telefonokhoz, hogy nem találja meg.

Arcára tekintettem, mi elmélyülten figyelte a kijelzőt, majd mikor egyszer csak felszaladt a szemöldöke, romba dőlni látszott korábbi elméletem, miszerint sík hülye a mobilokhoz.

A következő néhány másodpercet ólomsúlyúnak éreztem. Féltem, hogy ki fog akadni, és a tegnap megpecsételt barátság tönkre is megy köztünk, ezért meglepetésként ért, mikor egyszer csak visszatette telefonom a zsebembe, és várakozón nézve ült továbbra is csípőmön.

- Miért nem mondtad el? – szólalt meg teljesen nyugodt hangján. Túlontúl nyugodt hangján.

- Mert tudtam, hogy dühös lennél… - motyogtam zavartan.

- Dühös? – kerekedtek el szemei, már-már hitetlenül.

-  Hát… tegnap is elkezdtél fintorogni, és úgy viselkedtél, mint egy hat éves, mikor meghallottad Hiro hangját! – találtam meg végre a hangom, ezzel bőséges erőfölénybe kerülve.

- Mi? Ez nem is igaz! – csattant föl idegesen, láthatóan vörösödő arccal.

- Ó dehogynem – vigyorogtam rá szélesen, majd hogy egyáltalán ne érezzem magam alul, lassan föltápászkodtam félig ülő helyzetbe, megtámaszkodva hátul két tenyeremmel.

Hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig bámultunk egymás szemeibe, minek köveztében szemtanúja lehettem, hogy mekkora párharcot is vív magában. Tagadjon még, vagy már fölösleges? Ismerje be, vagy támadjon vissza? Jobbat választott…

- Akkor sem kellett volna hazudnod, hiszen barátok vagyunk – mondta ellágyult, kissé szomorkás hangon, mivel sikeresen bűntudatot ébresztett bennem. Jellemző, ha érzi, hogy ő áll vesztésre, mond, vagy csinál valamit, amitől nekem bűntudatom lesz, és voálá, máris én vagyok a rossz.

- Különben sincs most új film a mozikban.

Próbáltam szúrósan nézni rá, mire csak egy ártatlan pillantással illetett meg, majd végül hirtelen mozdult, előre hajolt, és halkan kuncogva átölelte nyakam.

Minden addigi veszekedős gondolatom eltűnt, és helyét átvette a jóleső bizsergés. Kihasználtam közelségét, és észrevétlenül oldalra fordulva, belenyomtam arcom selymes, jó illatú tincseibe.

Éreztem, ahogy egyik kezét elveszi nyakamtól, és helyette arcát tolja be a kis résre, hogy felszabadult végtagja hátamra csúszhasson, és elkezdhesse azt simogatni.

Egész kicsit megremegtem a természetellenesen jóleső érzéstől, és akaratlanul is közelebb fészkeltem magam hozzá, mit ő egy kuncogással jutalmazott.

Nagy nehezen rávettem magam, hogy én is megmozduljak, és egyik kezemet megszabadítva súlyomtól lassan hátára fektettem, és én is cirógatni kezdtem pulcsiján keresztül.

Valószínűleg meglepődhetett, hiszen egy pillanatra elfelejtette mozgatni a tenyerét, de amikor felócsúdott, sokkal bátrabban folytatta, amit elkezdett. Nem csak hogy folytatta, de ráadásként még nyakamba is puszilt, mire akaratomtól függetlenül markoltam meg pulcsiját oldalánál. Éreztem bőrömön, ahogy mosolyra húzta ajkait, majd ahelyett, hogy elhúzódott volna, az addig számára ismeretlen területeket is elkezdte bebarangolni ajkaival, vészesen közeledve arcom felé.

Egyre több és hangosabb sóhajt sikerült belőlem kicsalnia, hiszen már csupán a tudat, hogy Ő csókol, begerjesztett.

Boldogan elmosolyodtam, mikor másik kezét is elvette nyakamról, hogy arcomat két kezébe tudja fogni. Valószínűleg biztatásnak fogta föl, hiszen államhoz hajolt, és miután nyomott rá egy puszit, lassan elkezdett szám felé közelíteni.

Azt sem aprózta el, olyan lassan haladt, hogy már komolyan sok erőfeszítésembe tellett, hogy ne rántsam magamra, mikor még szám szélére is kaptam egy pillekönnyű érintést.

Mintha megérezte volna türelmetlenségemet, abbahagyta az ingerlést, és csodaszép íriszeivel enyémekben kezdett kutakodni.

Láttam a kevés félelmet és aggódást, mégis ezek mennyisége elenyésző volt a vágyakozáshoz képest.

Ahogy közelebb mozdult, szívem kihagyott egy ütemet, és utána kétszeres sebességgel próbálta bepótolni a ritmust, mi egyre csak fokozódott, míg meg nem éreztem végre ajkait enyémeken.

Gyomrom egy hatalmasat ugrott, és valósággal éreztem a pici pillangók szálldosását, ahogy lassan elkezdtük egymást ízlelgetni.

Egyáltalán nem siettünk sehová, úgy éreztem, hogy ő is ugyan úgy próbálja elnyújtani a pillanatot, akárcsak én.

Ujjaimmal lassan átbarangoltam felkarjára, és bár ruhán keresztül nem sokat érezhetett, mégis végighúztam rajta őket, hogy ha egy kicsit is, de jól essen neki. Ahogy leértem csuklójához, kicsit tanakodtam, hogy következő lépésként benyúlhatok-e pólója alá, vagy talán még hanyagolni kéne azt. Végül az utolsó opció mellett döntöttem, és tenyerem lazán az ő kézfejére ejtettem. Ha ezt a csókot komolynak tekinti, akkor bőven lesz időnk odáig eljutni, hogy a hasát simogathassam fesztelenül.

Amikor nyelvével végig szántott alsó ajkamon, lassan lehunytam szemeimet, követve az ő példáját, és némi harc után megengedtem neki, hogy számba furakodjon. Ízlelőszerve azonnal elkezdett feltérképezni mindent, amit csak talált, és hol gyengéden simogatta nyelvem, hogy erősen böködte, máskor pedig csak fogsoromon simított végig.

Egy a lényeg: csodálatos volt. Talán csak azért, mert ennyire belé zúgtam, vagy csak mert tényleg úgy is volt, mindenesetre eszméletlenül jól csókolt. Az eddigi partnereim messze nem értek fel hozzá.

Már szinte irreális szögbe fordult a fejünk, annyira próbáltuk egymást csókolni, mégsem volt elég. Hátul támaszkodó kezemmel lassan előre nyomtam magam, hogy ne essek hátra, és tincseibe markolva húztam magamhoz még közelebb, az egyre szenvedélyesebb érintések reményében. Mikor érzékelte, hogy már nem tartom magam, egyik kezét lágyan hátamra fektette, és akármennyire volt óvatos, olyannyira tűnt erősnek is.

Mikor már nem kaptunk levegőt, lassan, pihegve váltunk el egymástól, közben végig összekapcsolva tekintetünket, hátha magyarázatot tudunk találni a tettünkre. De valószínűleg neki sem sikerült, hiszen ugyanolyan tanácstalanul nézett rám, mint én ő rá. Mégis, az ösztön erősebb volt, és ahelyett, hogy a józan eszemre hallgatva menekültem volna ki a sátorból, újra odahajoltam hozzá.

Alighogy érintettem a tökéletes párnácskákat, egy hangos kiáltás miatt úgy rebbentünk szét mindketten, mintha soha semmi közünk nem is lett volna egymáshoz.

- Istenem, gyertek már! Csak rátok várunk! – Ahogy felfogtuk, hogy Koki üvölt nekünk, mindketten a sátor kijárata felé kaptuk a fejünket, mint akit rajta kaptak valamin… Valójában rajta is kaptak, vagy legalábbis úgy is mondhatjuk, azt hiszem.

Lassan és zavartan fordultam vissza felé, de ahogy láttam, ő is eléggé kényelmetlenül érezte magát.

- Bo-bocsi… nem tudom, mi ütött belém – hebegte zavartan, mire én heves bólogatásokba kezdtem.

- Én sem… sajnálom – motyogtam magam elé, majd kimért mozdulatokkal felkecmeregtem a földről, közben végig őt bámulva.

- Gyere, menjünk – mondta halkan, zavartan rám mosolyogva, mire rögtön bólintottam, és viszonozva a gyenge mosolyt, kimásztam a sátorból.

Ahogy kiértem, szinte rögtön megjelent ő is, és miután becipzározta a sátrat, egymás mellett lépdelve indultunk a többiekhez.

Azt kívántam, bár csak odanyúlhatnék kezéhez és összefonhatnám ujjainkat a többiek szeme láttára, mégis ennek vajmi kevés volt az esélye. Az biztos, hogy én nem fogok kezdeményezni, és ahogy elnézem, ő sem mer lépni. Szép kilátások, tényleg.

- Azt hittük, már megfulladtatok egymás nyálában – köszöntött minket a morgó Koki, ahogy leültünk a számunkra fenntartott tuskóra. Miu és Junno rögtön a kezünkbe nyomtak egy-egy sült halat, ami szerencsére már nem volt annyira forró, hála a késésünknek.

Szinte fel se fogtam a gúnyolódást, a másik említett fél már rögtön reagált is rá.

- Ez a veszély nem fenyegetett, hiszen egymás szájának közelében sem voltunk – mondta kimérten, olyan természetesen, hogy egy pillanatra még én is meginogtam, hogy álmodtam csak ezt az egészet? Megráztam fejem, és a tálat az ölembe téve kezdtem el csipegetni a fehér húst, még véletlenül se nézve fel a többiekre, Kaméra meg pláne nem.

Persze, számíthattam volna az ilyen válaszra, most mégis szörnyű érzés volt. Belesajdult a szívem, és legszívesebben elsüllyedtem volna.

Miért lenne olyan nagy baj, ha tudnák, hogy mi történt? Vagy neki ez semmi komoly nem volt? Csak játszadozna velem?

Nyeltem egy hatalmasat, elnyomva magamban ezt a borzasztóan szar és fájdalmas érzést, majd beletemetkeztem reggelim elfogyasztásába, hogy addig is ne beszéltessenek. Próbáltam olyan lassan enni, hogy a csapat nagy része már elmenjen a dolgára, minek következtében végül csak Koki, Maru, Kame és én maradtunk. Ekkor aztán begyorsítottam, hogy még véletlenül se maradjak kettesben Kazuyával.

Persze nem akarom kerülni… csak szükségem van egy kis nyugalomra. Hiába kívánom még mindig, és hiába hat rám a közelsége… ezek után a szavak után nem tudnám megcsókolni.

Igen, tudom, szörnyen érzékeny vagyok. De nem tudok ellene mit tenni. Ilyennek születtem, és hiába volt már belőle sok gondom, nem vagyok képes megkeményíteni magam.

Sóhajtottam egy nagyot, mikor végeztem a kajával, majd egy halk arigatou-t* elmormolva felálltam, és otthagytam a többieket.

Utam a saját sátrunk felé vettem, és alighogy elhúztam a cipzárt a Miu-Junno páros látványa tárult elém. Miu Junno ölében ült, és olyan mélyen csókolóztak, hogy észre se vettek engem, így csöndesen visszahúzódtam, és elkezdtem tolatni, míg nem valaminek neki nem ütköztem, és seggre nem huppantam.
Érdeklődve néztem fel a fölöttem hajlongó férfire, és azt kívántam, bár berontottam volna a sátorba, kizavarva Junnot a helyemről.

De persze ahhoz már késő volt, így végül elengedtem magam, ráültem a lábfejeire, és felnéztem Kame arcába.
- Kényelmes ott lent? – kérdezte szemöldökeit ráncolva.

- Igen, eléggé – nevettem el magam, majd lassan feltápászkodtam lábáról, és fenekemet leporolva néztem rá.

- Menjünk kicsit távolabb – intett fejével, mire vonakodva bár, de követtem, egészen a vízpartig.

Amikor leült a homokba, már éreztem, hogy egy hosszú beszélgetés fog rám várni. Felsóhajtottam, majd lassan leereszkedtem én is, tőle bizonyos távolságra, legalább annyira, hogy semmiképpen se érjünk egymáshoz.

Hosszú percekig maradtunk csöndben, én mégsem éreztem szükségét, hogy közbeszóljak, hiszen ha ő hívott ide, nyilván mondani akar valamit.

Ám mivel nem vagyok híres a türelmemről, körülbelül olyan fél-háromnegyed óra múlva elegem lett a  víz bámulásából, és már épp nyitottam volna számat, mikor megszólalt.

- Az előbbit… sajnálom – kezdett bele, mi arra késztetett, hogy felé forduljak, és arcát kezdjem el tanulmányozni. Ő mégis végig a vizet nézte, mintha nem merne rám nézni.

- Nem tudom, mi ütött belém, hiszen… még egy barátommal se kezdtem ki… - motyogta halkan, mire megelégeltem szenvedését, és közbe szóltam.

- Semmi gond, nyugi, nem történt semmi – erőltettem magamra mosolyom, miközben odahajoltam hozzá, és nyakát átkarolva ejtettem állam térdét ölelő karjára.

Ha nem félnék, hogy elveszítem, természetesen nem ezt mondanám, hanem leordítanám a fejét, de még ezek után is szeretném a barátomnak tudni, ha már nem lehetünk többek.

Hallottam, ahogy megkönnyebbülten fellélegez, majd derekam átkarolta egyik kezével, másikat pedig feje alá rakta, és elfeküdve a homokban húzott mellkasára.

- Kame… nem kéne mennünk? – kérdeztem csöndesen, szívére téve fülem.

- Akarsz az erdőbe menni?

- Az erdőbe? Kizárt, soha többet! – kiáltottam fel, felemelve fejem, hogy szemeibe tudjak nézni.

- Akkor nem kell mennünk – nevetett fel. – A többiek ma oda mennek, de mondtam, hogy mi már voltunk – rántotta meg vállát, mire aprót bólintottam, és visszafeküdtem rá.

Alig telt el néhány perc, éreztem, ahogy szemeim elkezdenek lecsukódni. Hiába, a természet közelsége, és az ő lassan szuszogó mellkasa, valamint ölelő karja megtette a hatását. Észre se vettem magam, olyan hirtelen aludtam el…

Mikor nyitogatni kezdtem szemeimet, már javában a naplemente vöröses fényei köszöntöttek, és kicsit deja vu fílingem lett, hiszen tegnap is ugyanígy voltunk itt, ekkor tájt. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán a mai napot álmodtam, és valójában még tegnap van, de az… túl valótlan lett volna.

Lassan felemelkedtem az alattam fekvő meleg testről, és nehezen átfordítva fejem, Kame arcára néztem. Mosolygott. De még milyen édesen!

- Jó reggelt, Csipkerózsika – vigyorgott rám, mire sértetten lebiggyesztettem ajkaimat.

- Csipkerózsikát csókkal ébresztette a királyfi – mondtam szomorúan nézve rá.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy kérsz egy jó reggelt csókot? – nézett rám pajzánul vigyorogva.

- És ha azt mondom, igen? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, miközben megtámaszkodtam csípőjén.

Végig néztem, ahogy megtámaszkodik hátul a homokban, majd lassan fellöki magát ülő pózba.

- Akkor megkapod – súgta csöndesen, végig szemeimbe nézve, majd pillanatok alatt megéreztem ajkát sajátjaimon. Nem volt vad, csak lágyan ízlelgette hol felső, hol alsó ajkamat.

Éreztem, ahogy szinte elkocsonyásodok mellette, és egyre kevésbé volt erőm tartani a saját súlyomat, ezért szörnyen hálás voltam, mikor meleg tenyerét hátam alsó részére tette, sziklaszilárdan tartva.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, ugyanis az időérzékem megint feladta a szolgálatot, de mikor elvált tőlem, mindketten levegő után kapkodtunk. Első tippre tíz percet mondanék, azt hiszem. Különleges volt, mert hiába nem volt nyelves csók, egész idő alatt egy másodpercre sem vált el tőlem, és amikor megtette, akkor is a levegőhiány volt az oka.

Ezek után persze megint jött a néhány másodperces vágyakozó tekintet, majd az annál sokkal hosszabb kínos pillantások sorozata.

Kezdtem lassan teljesen megőrülni. Alig néhány órával ezelőtt még bocsánatért szabadkozott, most meg újra eljátssza… Oké, igaz, hogy én provokáltam, de ő tette meg!

- Menjünk vissza a többiekhez, biztos várnak már… - motyogtam félre nézve, majd mielőtt bármit mondani tudott volna, felálltam, és leporoltam magam, majd elindultam.

Közben persze átkoztam magam, hogy hogy a fenébe lehetek ilyen oltári nagy marha, hogy tizenkét órán belül kétszer elkövetem ugyanazt a hibát, ami ráadásul még fájdalmat is okoz.

De ő nem néz rám másként, mint barátként, nem igaz? Ez meg csak egy ilyen hülye nap… A barátok meg amúgy is csókolóznak néha napján… Vagyis otthon nem, de úgy tűnik, itt Japánban igen… Micsoda egy hülye ország.

Időközben érzékeltem, ahogy mellém ért, és meredten maga elé bámult, bár néha-néha rám pislogott, mikor azt hitte, nem figyelek.

Legszívesebben elé állnék, és megkérdezném, hogy meddig akarja még a forró kását kerülgetni, de végül arra jutottam, hogy talán jobb is ez így. Ha itt, a kempingnél, mikor csak ketten vagyunk egy sátorban, nem fog semmi komolyabbat lépni, akkor nem fogok többet rajta görcsölni. El fogom fogadni, hogy csak barátként tekint rám, és visszamegyek Hiróhoz, aki viszont totál belém van zúgva.

Tényleg! Lefekvés előtt írok neki egy sms-t, persze elég látványosan ahhoz, hogy Kamét is kíváncsivá tegyem.

Magamban elmosolyodtam, majd észrevétlenül kicsit gyorsítottam lépteimen, így viszonylag hamar meg is érkeztünk a többiekhez, akik egy kör alakba gyűlve, a tűz mellett üvegeztek.

- Hé, minket kihagytatok a jóból?! – szólalt meg Kame tettetett sértődöttséggel a hangjában.

- Ó haver, neked volt ennél sokkal jobban is részed, nem igaz? – kezdett el magában Maru kuncogni, mire mindannyian értetlenül néztünk rá.

- Elmagyaráznád, kérlek? – hallottam meg Kazuya hangját nagyon közelről, bár mintha kicsit félt volna…

- Egymás szájában ficánkolni jobb, mint itt üvegezni, nem igaz? – vigyorodott el gonoszan, mire mindkettőnknek jól hallhatóan megakadt a lélegzete.

- Nem csókolóztunk… - mondtam halkan, enyhén halálra vált arccal.

- Ezt annak add be, aki nem látott titeket – kacsintott rám, majd jókedvűen visszafordult a kör közepe felé.

Nyeltem egy nagyot, majd kissé sokkosan leültem, és hamarosan társam is követett.

Most, hogy mindenki újra itt volt, Miu kezébe vette a palackot, és pörgetett. Iszonyúan szurkoltam, hogy ne engem dobjon ki elsőre, és imáim meghallgatásra találtak, mikor a palack szája lassan Norio előtt állt meg.

- Felelsz vagy mersz? – hangzott fel a kérdés barátnőm szájából.

- Felelek – mondta lazán Norio, majd várakozón Miura nézett. Ő gondolkozott néhány másodpercig, majd jókedvűen elvigyorodott.

- Ha ki kéne választanod valamelyik srácot a bandából, aki előtt meztelenre vetkőzöl… ki lenne az?– kérdezte jól hallatóan, mire még én is meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ez a lány ilyesmiket is ki tud találni…

Norio arcán azonnal átfutott a pír, ahogy meghallotta a kérdést, és még véletlenül se nézett a mellette ülő férfira. Mindenhova máshova, csak oda nem.

- Koki – mondta aztán tisztán és érthetően, tekintetét makacsul Miura szegezve.

Mind Kame, mind Maru elkezdtek kurjongatni, Koki pedig meglepetten, ám annál szélesebben vigyorogva nézett a megszeppent lányra. Ó, itt lesz valami az éjszaka, úgy érzem.

- Én jövök! – kiáltott fel Norio, elterelve magáról a figyelmet, és erőteljesen megpörgette a boros palackot. Nem sokon múlt, hogy nálam álljon meg, de végül Junno lett a kiválasztott.

A pörgető lány először Junnora, majd annak barátnőjére nézett, és gonoszan elvigyorodott. Kölcsön kenyér visszajár, hmm?

- Felelsz vagy mersz?

- Felelek – jött a kurta válasz.

- Ez esetben… mi volt a legextrémebb hely, ahol Miuval kipróbáltátok? És kérjük a részleteket is, természetesen.

A két megszólított szinte egyszerre kapta egymásra a tekintetét, és kezdett el az arcuk paprikavörös árnyalatot felvenni. Komolyan, imádom, ha az ilyen játékok elmennek az ilyesfajta szexuális vonulatokba.

Junno néhány hosszú pillanatig gondolkodott, majd elmerengve megszólalt.

- A metrón egy fárasztó nap után, az egyik sarokban. Hatalmas tömeg volt, amúgy is egymáshoz kellett volna simuljunk – vonta meg vállait ártatlanul, majd rögtön az üveg után nyúlt, közelebb húzódva barátnőjéhez.

Titkon persze most is reménykedtem, hogy nem engem fog kipörgetni, de ugye tévedni emberi dolog…

- Felelsz vagy mersz? – kérdezte készségesen.

Gondolkodtam egy kicsit, majd végül megszakítva a sorozatot, azt feleltem, hogy merek.

Barátom vidáman rám nézett, majd alig egy tized másodpercnyi gondolkodás után vigyorogva elkezdett beszélni.

- Csókold meg mondjuk…

* köszönöm japánul