Ha neked rohan a végzeted - 3. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Harmadik fejezet, el sem hiszem! Jó olvasást hozzá, felforrósodik kicsit  levegő, nics más kommentárom hozzá :)

03. Kezdődjék a tánc

Kifulladva vettem a levegőt, mint egy menekült, aki életének utolsó perceiért küzd - mindhiába. Fáradt tagokkal a laptopomhoz sétáltam, és leállítottam a zenét, hogy ne játssza le újra, majd egy laza mozdulattal levetődtem ágyamra, és szétterültem rajta, kihasználva az egész francia ágyat. Szemem a plafonra vezettem, és elkezdtem bámulni az unalmas, néhol picit repedezett fehér falat.

Két napja alig eszem, leginkább csak táncolok. Három nap iszonyúan kevés egy jó koreográfia összeállításához, és annak tökéletes szintű betanulásához. Ami igazából nem is három nap, hanem kettő és fél, az alvásidővel együtt. Sóhajtottam egy nagyot, miközben kezemmel letöröltem homlokomról az izzadtságcseppeket, és lassan felálltam.

Újra elindítottam a zenét, majd beálltam alap pozícióba, és elkezdtem táncolni – immár legalább harmincadjára az este folyamán. Iszonyúan fáradt voltam, de úgy éreztem, hogy van esélyem. Ha nem rontok el holnap semmit, és mosolygok ezerrel, be fogok kerülni. Igen, ebben biztos vagyok.

Idegesen léptem át a Johnny’s Entertainment ügynökség küszöbét, majd egyből a portáshoz indultam, de mielőtt leszólítottam volna, kiszúrtam egy táblát, melyen ugyanaz a hirdetés állt, mint a szórólapon, amelyet azóta is nagy becsben őrizgettem az egyik pohár alatt. Alátétnek tökéletes.

Sóhajtottam egy nagyot, majd a hosszú lépcsőre néztem. Nem volt benne semmi extra, linóleummal volt lerakva, és ahogy felértem a fordulóba, látszott, hogy mekkora is valójában az épület. Egy szóval is le lehetne írni akár: Orbitális. Talán még száz méteren keresztül is csak a kanyarodó lépcsőket láttam. Hát… van benne pénz, az biztos.

Mire felbaktattam az ötödik emeletre, kissé kifulladtam. Nem, nem vagyok hülye, persze, hogy van lift, csak amilyen szerencsém nekem szokott lenni, tuti bennragadnék, és csak a meghallgatás után találna rám valaki. Nem lennék meglepődve. Úgyhogy inkább a lassabb, fárasztóbb, ám annál biztonságosabb módot választottam. Ahogy felértem, egy osztálynyi embert láttam, mire bátortalanul ugyan, de elmosolyodtam, és elmotyogtam egy halk köszönést. Néhányak föl-le járkáltak idegességükben, mások zenét hallgattak, megint mások meg gyakoroltak. A lényeg, hogy zajlott az élet. Európai mivoltomra pedig kissé furcsán éreztem magam a rengeteg, csinosabbnál-csinosabb ázsiai lány között.

Feljebb csúsztattam táskámat vállamon, majd a kis bejelentkező géphez léptem, és begépeltem az adataimat, mire a huszonhármas sorszámot dobta ki. Épp ekkor nyílt ki az ajtó mellettem, és egy teljesen fekete ruhás fiatal srác lépett ki rajta, hogy bemondja a következő nevet. Az ajtó fölött hatalmas piros felirattal virított a hetes szám. Oh, remek, akkor még tizennégyen vannak előttem. Sóhajtottam egyet, majd elkezdtem kis táblácskákat keresni, mivel nem nagyon volt ínyemre bárkihez is hozzászólni. Mikor megtaláltam az „Öltöző” feliratot, egyből arra felé vettem az irányt, és addig kóboroltam, míg a folyósó végében ki nem lyukadtam egyhez. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és beléptem, majd köszöntem a benn lévő két fiatal lánynak, végül ledobtam táskám az egyik padra, és elkezdtem vetkőzni. Gyorsan kapkodtam le magamról utcai ruháimat, és cseréltem le egyszerű tánccipőre, egy szürke tréninggatyára és egy rózsaszín, spagetti pántos fölsőre. A tükör elé léptem, és megfésülködtem, majd felkötöttem copfba a hajam, és elégedetten végignéztem magamon. Tetszett, amit láttam. Imádom a táncos szerkókat. Nemcsak kényelmesek, de szexinek és lazának is mutatják az embert. Elsöpörtem tincseimet szememből, majd fésűmet bevágva sporttáskámba, kiléptem az öltözőből, és a többiek felé vettem az irányt. Leültem az ajtótól nem messze egy székre, és hasamra téve kezeimet kezdtem el malmozni.

Most még egyáltalán nem izgulok, de ahogy előttük fogok állni, tuti remegni fogok. Mindig ezt csinálom komolyabb fellépések előtt, nem tudom magam leszoktatni. Ja, meg a számat tépdesem és az ujjaimat ropogtatom.

Hátravetettem fejem, és lehunyt szemekkel kezdtem el gondolkozni, kizárva a külvilágot. Egyedül csak az asszisztens hangjára koncentráltam, aki öt percenként nyitotta az ajtót, és mondott be egy újabb nevet.

Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el, mikor végre a saját nevem hallottam felcsendülni. Lassan kinyitottam pilláimat, szokva a fényviszonyokat, és felálltam. Hatalmasat néztem, mikor a folyósón egyedül csak én voltam, valamint az a lány, aki az előbb kijött. Ő egyből lerogyott egy székre, én pedig komótosan besétáltam. Ahogy csapódott mögöttem az ajtó, kicsit megijedtem, de egy mosolyt erőltettem arcomra, és a terem közepén megállva, szembefordultam velük, kissé remegő lábakkal.

Az első ember, akit megkerestem tekintetemmel, az Kame volt. Fészkelődve próbáltam kiolvasni bármit csokoládébarna szemeiből, de a meglepettségen és az unalmon kívül semmit sem tudtam.

- Hogy hívnak? – szakított ki merengésemből egy kellemes hang. Felé fordultam, de szemem rögtön az előtte álló kis névtáblára vándorolt, melyen fekete betűkkel a Nakamaru Yuichi név állt.

- Akane Ran – mondtam halkan, majd meghajoltam, miközben végignéztem a többieken is. Mindannyiuk neve fel volt vésve a kis lapokra.

- Akame Ran? – szólalt meg rögtön Kame furcsálkodva. – Ran-nak hívják a kutyámat – nevetett föl, de senki nem röhögött vele együtt, inkább rosszallóan méregették. Hát persze, nem is kedvességből mondta, hanem szánalomból. Gondolhattam volna.

- Agyadra ment az Akame fandom, idióta. A-KA-NE – szótagolta lassan Koki, majd felém fordult ismét. – Mit hoztál nekünk?

- A Star Rider-t – motyogtam kissé félve, de miután nem kaptam semmi negatívumot, érdeklődve néztem rájuk. Ebben a pillanatba hangzott fel a már oly ismerős szám, melynek szinte kívülről tudtam a szövegét a sok gyakorlásnak hála.

Ahogy a szám haladt előre, egyre inkább belelendültem, és az érzéseim teljesen eluralkodtak rajtam. Mohón próbáltam elkapni tekintetüket, mely… meglepett. Tetszett nekik! Nagyon! Arcomra egy mosoly kúszott, miközben az egyik fordulatnál, pont Kaméra néztem.

Szemeivel végigkövette minden lépésemet. Ajkai kissé szétnyíltak, és mintha pislogni is elfelejtett volna. Szinte itta mozdulataimat.

Elfojtottam magamban egy örömkiáltást, és még nagyobb lendülettel kezdtem el táncolni, megadva az utolsó löketet a győzelemhez.

Ahogy a zene halkult, mozdulataim fokozatosan lassultak le, majd egy szempillantás alatt felvettem a végpozíciót, fáradtan, mégis megnyerően mosolyogva közönségemre.

- Kawaii~ - szólalt meg Junno elsőként magas hangján, mire kezdeti mosolyom egy vigyorrá alakult át. Tudtam, hogy neki tetszett, láttam, hogy mennyire ámulva nézett, miközben táncoltam. Oké, egy srácon már túl vagyunk.

- Nyugodj már meg, tökfej – nevetett fel halkan Koki, mire gyengéden tarkón csapta csapattársát. Önkéntelenül is vigyoroghatnékom támadt a jelenetre, annyira aranyosak voltak így együtt. Mint holmi tizenéves, akiknek még messze sem nőtt be a fejük lágya.

- Naaaa! – kiáltott fel a bántalmazott, tettetve a sértődöttet, de morgása hamar egy mosolyba kúszott. Ez a férfi mindig mosolyog?!

Koki vetett rá egy szemrehányó pillantást, majd az asztalra könyökölt, és végül felém fordult.

- A mozgásod kecses, ugyanakkor erőteljes, viszont a gyorsaságon lenne még mit javítani, de ezt majd közösen megoldjuk – kacsintott rám, majd elégedetten kezdett el mustrálni. Úgy érzem, Kokival jóban leszek. Nagyon gondoskodónak tűnik, és hát… érti a szakmáját, nem vitás. A gyorsaságommal mindig is baj volt, na de majd velük… nem bírtam megállni, hogy ne vigyorodjak el, ahogy a maradék három tagra néztem.

Maru és Ueda ajkain is egy- egy mosoly játszott, Kame viszont… goromba tekintettel nézte a poharát. Idegesítő. Legszívesebben ráönteném azt a pohár vizet.

- Egyet értek Kokival, mindenben. Nagyon jól táncolsz, van tehetséged hozzá – szólalt meg Ueda. Aprót biccentettem, majd tekintetem Marura vezettem.

- Én sem fogok újat mondani, a csapatban a helyed – vonta meg vállát elégedetten, majd Kaméra nézett.

- Mégis mit esztek rajta? Még csak nem is néz ki jól. Nincs szüksége a csapatnak európai táncosokra, csak rontja a levegőt – mondta szárazon, továbbra is poharát fixírozva, majd ahogy rám nézett, egy szánakozó tekintettel végigmustrálta testemet.

Ez most… nagyon szarul esett. Nyeltem egyet, majd félve a többiekre néztem, akik ugyanolyan tanácstalanul, nagy szemekkel néztek rá. Egyedül Junno fordította felém a tekintetét, és bíztatóan rám mosolygott, egy bocsánatkérő arccal fűszerezve.

Még ha unta volna az egészet, akkor oké, de amit a testkommunikációja elárult… hát, az nem erről a véleményről tanúskodott.

Lehunytam szemeimet, és mélyeket lélegezve szedtem össze gondolataimat.

- Szóval azért nem vagyok jó, mert magyar vagyok? – kérdeztem keserűen, felé fordulva, kezeimet fájdalmasan leengedve. Izomlázam van mindenhol, úgy látszik, eredménytelenül. Ha Ő nem bólint rám, akkor buktam az egészet.

- Nem. Csak szimplán pocsékul táncolsz – vonta meg vállait, miközben felvette tollát, és azt kezdte el forgatni. – Semmi keresnivalód egy ilyen csapatban. Az előző táncos sokkal jobb volt. Én őt akarom – fordult most társai felé, bamba tekintettel figyelve őket.

Úgy érzem, a szívem ezer darabjára tört. TUDOM, hogy nem volt pocsék, és jó táncos vagyok, mint azt a többiek is megmondták. De azért, mert neheztel rám, nem kéne így viselkednie.

- A pofon miatt vagy velem ilyen köcsög? – kérdeztem halkan, csípőre tett kezekkel, mire mindenki egy emberként fordult felém, még Ő is, hatalmas szemekkel. Néhány másodpercbe telt, mire képes volt rendezni vonásait. Megfogtam.

- Nem tudom, miről beszélsz – mondta sietve, résnyire szűkítve szemeit.

- Kame? – szólította meg a mellette ülő Maru, óvatosan rátéve karjára tenyerét.

A megszólított fújt egy nagyot, majd lassan kiengedve a levegőt, az egyik asszisztens felé fordult.

- Hozzák vissza az előző lányt – kérte, közbe gondosan elkerülve tekintetemet.

- Mire készülsz? – kérdezte Koki érdeklődő arccal, de választ nem kapott. Néma, feszült percek teltek el, míg az előző táncos meg nem érkezett. Ahogy mellém ért, meghajolt, majd először rám, végül a bandára nézett kíváncsi tekintettel.

- A feladat egyszerű. Párbajozni fogtok, amelyikőtök több igent kap, az lesz az egyik táncosunk – ejtette ki a csapat vezetője a kegyetlen szavakat, mire a lány és én riadtan összenéztünk. – Jah és új számot kaptok, mindegy melyiket – mondta kicsit hangosabban, mondatának második felét a zene-felügyelők felé célozva. Nyeltem egyet, majd a bandára néztem. Az ő szemeikben is meglepettséget, és némi kis csalódottságot láttam, ahogy tekintetüket kettőnk közt váltogatták. Pillanatokon belül megszólalt egy számomra ismeretlen zene, mire intettek nekem, ezért rögtön lesiettem a szemük elől, és a falnak dőlve kezdtem el nézni vetélytársamat.

Mozdulatai gyönyörűek voltak, áradt belőlük a varázslatosság, ugyanakkor sziklaszilárdak is, mintha éreztetni akarná velem, hogy esélyem sincs, ő fog nyerni. Most… azt hiszem, kicsit félek. Tényleg jól nyomja a csaj. Kame lelkesedése pedig… egyenesen olyan, mintha a szívemből szakítanának ki nagyon lassan apró darabkákat. Ha ez most nem sikerül… én nem tudom, mihez kezdek. Lehunytam szemeimet, hogy elfojtsam a kibújni akaró sós cseppeket, némileg összeszorítva szemem. Karjaimat összefontam melleim alatt, és háttal nekitámaszkodtam a falnak. Úgy érzem, most minden erő kiszállt belőlem. Akár haza is mehetnék, legalább nem kéne látnom többé Kamenashi önelégült arcát. Lehajtottam fejem, és cipőm orrát kezdtem el bámulni. Nem akartam, hogy vége legyen. Be akarok kerülni…

Hirtelen összerezzentem, ahogy egy meleg tenyeret éreztem végigsiklani karomon. Riadtan kaptam föl fejem, mire egy bíztatóan mosolygó Junno tárult szemeim elé, és szorította meg kicsit ujjaimat.

- Ne aggódj, legyőzöd. Kaméval meg ne is foglalkozz, majd megszeret – kuncogott fel, miközben mindkét csuklómat megfogta, elhúzott a faltól, és gyengéden átölelt. Először hatalmasra tágultak szemeim, de ahogy megéreztem finom illatát, egyre csak elsüllyedtem biztonságot adó karjai közt.  Szemeim elnehezültek, és csak egy kis rést hagytam nyitva, hogy azon keresztül lessem meg a táncot.

- Mi úgyis rád szavazunk – súgta fülembe, miközben szorosabbra fonta karjait körülöttem. Valamiért… hatalmas kő esett le a szívemről. Fogalmam sincs mi okból, hiszen nem is ismerem, de bíztam benne. És ami a legjobb, hittem neki. Elhittem, hogy meg tudom csinálni. Elszánt tekintettel néztem rá Kaméra, aki érdekes módon minket nézett, ahelyett, hogy az előadással foglalkozott volna. Rendületlenül álltam tekintetét, míg végül meg nem unta, és fejét elfordította, továbbra is az asztalra könyökölve, ajkait tépdesve.

Lassan fölvezettem kezeimet Junno hátára, és hozzábújtam, annyira, amennyire csak tudtam. Úgy érzem, ha bekerülök, Vele nagyon jó barátságban leszünk majd. Vagy ha nem, talán még úgy is.

Ahogy a hangok halkulni kezdtek, egyre jobban kapaszkodtam a vékony fiú hátába. Mikor az utolsó dallamok is lecsengtek, kibontakoztam öleléséből, és hálásan mosolyogva rá kisétáltam a többiek elé.

Lehajtottam fejem, és vártam, hogy a zene felcsendüljön, miközben távolról érzékeltem, hogy újdonsült barátom visszaült székére.

A dal nem sokat váratott magára, egy pörgős kis számot kaptam, amire automatikusan kezdtem el mozogni. Lehunyt szemekkel táncoltam, csak a szükséges részeknél néztem fel. Igyekeztem annyira finoman és érzékien mozogni, mint még sosem. Aztán mikor a dal átváltott egy rockosabb verzióba, mozdulataim felgyorsultak, és csak úgy rukkoltam elő az új mozdulatokkal. Hiába, minél pörgősebb, annál jobban tudok rá táncolni.

Amit láttam, azzal maximálisan elégedett voltam. Junno fülig érő vigyorral figyelt, Koki egy mindentudó mosollyal tanulmányozta lépteimet, Maru és Ueda elemezgették a mozdulataimat, Kame pedig elnyílt ajkakkal figyelt – megint. Ha nem lennék mozgásban, tuti odaszólnák neki, hogy csukja be a száját, mielőtt belerepül egy légy.

Valójában… iszonyúan élveztem ezt a helyzetet. Szeretek az embereknek bizonyítani, és ha a táncról van szó, akkor a tökéletességre törekszem. A vége felé már nem is gondolkoztam, testem automatikusan mozgott a ritmusra.

Mikor a számnak vége lett, nagyokat fújva hajoltam meg a banda előtt, és vártam véleményüket. Közben vetélytársam is mellém sétált, szúrós szemekkel közelítve meg.

Junno kezdte a sort, ő természetesen az én nevemet mondta, majd Koki, Maru és Ueda is az én pártomon álltak. A mellettem álló szőke csaj szinte hallhatóan fortyogott a dühtől, és csak Kaméban bizott, mint utolsó remény. Mikor ránéztem, a szívem a torkomban dobogott, olyannyira, hogy féltem, valaki meghallja. A zsűriző csak felváltva pislantgatott ránk, majd alkarjait az asztalra vágva, és fejét a plafon felé emelve, nyüglődések közepette végül ő is az én nevemet mondta ki.

Örömömben elkezdtem visítani, és ugrándozni, egyszerűen képtelen voltam magamat moderálni. Sűrű hajlongások közepette néztem végig rajtuk utoljára, majd siettem ki a teremből, egyenesen az öltöző felé véve az irányt.

Ahogy lerúgtam magamról cipőimet, és levettem tréning nadrágomat, az ajtó kivágódott, és egy dühös lány jött be rajta. Duzzogva kapkodta össze a cuccait, majd köszönés nélkül, az ajtót erőteljesen bevágva maga után távozott, így egyedül maradtam a cuccaimmal. Valószínűleg mi ketten voltunk az utolsók, ugyanis senki holmija nem árválkodott már a padokon.

Levettem ruháimat, csak a fehérneműket hagytam magamon, majd bepakoltam sporttáskámba a táncos ruháimat, és elővettem az utcait. A pad felé fordultam, és hátranyúltam hátamhoz, hogy kikapcsoljam melltartómat, de épp ahogy az anyag lehullott rólam, ajtónyitódásra lettem figyelmes. Ami valójában nem is az volt, hanem inkább ajtó feltépés, akkora lendülete volt.

Ijedten kaptam magam elé az első kezembe eső anyagot, mely most nem más volt, mint falatnyi topom, de még melleimet is alig volt képes eltakarni.

- Nem tudsz kopogni, idióta?! – ordítottam rá gondolkodás nélkül zaklatómra, de ahogy megpillantottam hívatlan vendégemet, szemeim hatalmasra nyíltak, és még jobban kellett szorítanom felsőmet, ha nem akartam egy szál bugyiban állni előtte.

Látszólag ő is megilletődött, egy tapodtat sem mozdult hirtelen belépője óta.

- Öltözz fel, utána beszélni akarok veled – mondta flegmán, összeszedve hangját, miközben tekintetét végigvezette egész testemen. Arcom észveszejtő sebességgel kezdett el égni, ahogy mustráló tekintete hosszú másodperceken keresztül bőrömet égette.

- Akkor már nem érek rá, most mondd. – Hangom meglepő határozottsággal csengett a körülmények ellenére is, melyért most igazán hálát adtam a szenteknek.

Szemei összébb szűkültek, és lassú, kimért léptekkel kezdett el felém közelíteni, míg én egyre csak hátráltam, bár nem tudom, miért. Mikor hátam a falnak ütközött, egy elégedett morgás kíséretében jött hozzám még közelebb, mire levegőt is elfelejtettem venni. Ahogy édeskés-fűszeres parfümjének illata megcsapta orrom, teljesen elbódított, és méginkább pánikba estem. Ő látszólag jól szórakozott rajtam, és olyan közel hajolt hozzám, hogy megéreztem testének melegét, és arcának pórusait is tökéletesen láttam az alapozó ellenére is.

- Ennél több kell, hogy engem meggyőzz, remélem tudod – sziszegte már szinte ajkaimra, majd sarkon fordult, és az ajtót maga után becsapva elviharzott.

Ha neked rohan a végzeted - 2. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés:  Nem szokásom rögtön másnap új ficibe belekezdeni, de különös módon már tegnap estére kész volt egy harmada, ezért ma befejeztem. :) Ahogy egyre jobban belemerülök, egyre izgatottabb leszek, ezért csak remélni tudom, hogy ti is annyira élvezitek az olvasását, mint én az írását. Na, nem húzom tovább a szót, jó olvasást.

 

A két szám pedig, ami a ficuban is meg van említve:

Star Rider   &   Kizuna

A Star Rider-nek PV-je is van, ezért egy magyar feliratos videót linkeltem be hozzá. :)

 

2. fejezet - Szórólap

 

Fáradtan sóhajtva nyomtam meg fényképezőgépem kikapcsoló gombját, miután végignéztem az összes ma készített képet. Tegnap ahogy „hazaértem”, gyorsan lezuhanyoztam, megmostam már amúgy is vizes hajamat, és néhány perces szárítás után, úgy, ahogy voltam, bedőltem az ágyba. Hiába az új környezet, az új szoba, az új illatok... meglepően hamar elaludtam, és reggelig egyszer sem ébredtem fel. Még a vacsorát is kihagytam, annyira fáradt voltam.

Ahogy felébredtem, rendbe szedtem magam, lementem reggelizni, majd utána rögtön egy aprócska táskával a vállamon, napszemüveggel a hajamban, és egy fényképezőgéppel, illetve térképpel a kezemben nekivágtam Tokió utcáinak. Otthon már előre bejelölgettem magamnak néhány helyet, hogy mik azok, amiket feltétlenül meg akarok nézni, és ennek több, mint felét letudtam. Igaz, még korántsem sötétedett, viszont annyira eljártam a lábam kényelmes tornacipőmben, hogy muszáj voltam abbahagynom a túrát.

Több, mint háromszáz képet csináltam röpke hét óra alatt, és mire az összeset végignéztem, az legalább egy órába telt. De maximálisan megérte bejárni a fél várost. Igaz, odalett a lábam, de olyan csodálatos élményeket szereztem, amiket életem végéig emlegetni fogok.

Jártam  a Sengakuji-templomban, ahol a 47 ronin van eltemetve, a Sumida és a Kiba parkban, melyek legalább háromszor akkorák, mint egy,  az otthonomban nagyobbnak számító park, valamint a császári palotát is feltérképeztem. Na az egy különösen intenzív élmény volt. Ahogy a falak közt járkáltam, és a felfüggesztett képeket, valamint festményeket tanulmányoztam, sorra jutottak eszembe az események a történelmükből, a csaták, a kardok suhogása…

Lényegében olyan volt, mintha megelevenedett volna előttem a japán történelem. Mintha én is részese lettem volna.

Az udvarban lovagi tornát tartottak a látogatók számára, ahol a merészebbek a kardvívást is kipróbálhatták – persze súlyos páncélzatban. Mondanom sem kell, szinte rögtön összerogytam a hatalmas súly alatt. Amennyire néz ki könnyűnek a lovagok ruházata a sok kis fém láncocskával elöl, annyira nehéz is.

A programnak ez a része azért is tetszett különösen, mert imádom a lovakat. Tizenéves koromban évekig lovagoltam, versenylovakat edzettem, és én magam is versenyeztem, ezért különleges kötődésem van a hatalmas állatok iránt. A fél életemet velük töltöttem, ami így visszagondolva most nagyon is hiányzik. De hát a sérülés az sérülés, az ember nem tud mit tenni ellene… így kénytelen voltam abbahagyni a versenyzést, és hogy ne fájdítsam tovább a szívem, inkább nem is mentem le többet lovagolni. Így könnyebb, azt hiszem.

Elmerengve néztem ki a hatalmas üvegablakokon, miközben letettem az asztalra ezüst színű fényképezőmet. Talán az is közrejátszott a költözésben, hogy menekülni akartam a régi dolgoktól… az én kis saját világomból, ami otthon egyre csak megdőlni látszott.

De nem bántam meg. Kaptam egy lehetőséget az élettől, amiből szeretném kihozni a maximumot, és amennyire módomban áll majd, ki is fogom.

Ajkaimhoz emeltem az aprócska csészét, majd belekortyoltam kávémba, és a lemenő napot kezdtem figyelni. Annyira más itt minden… még a kávé is. Sokkal krémesebb, lágyabb, és finomabb. És érezni rajta a kávé igazi ízét, nem holmi porból rakják össze seperc alatt.

Ahogy kiittam a csésze tartalmát, elrejtettem táskámba a gépet a térkép mellé, és telefonomat zsebembe csúsztatva felálltam az asztaltól. Betoltam a széket, majd táskámat féloldalasan magamra kapva a pulthoz sétáltam, és leraktam rá a porcelánt. Pillanatokon belül a pincér mosolyogva jött hozzám, kezét egy kendőbe törölgetve.

- Még valamit? – kérdezte kedvesen, némi kis akcentussal hangjában. Könnyebben megértettem, mint az átlag japánokat, ezért talán meg merném kockáztatni, hogy élt kinn Európában. Mert hogy ez európai akcentus, az is biztos.  Vagy talán valamelyik szülője európai. Nem tudom…

- Ennyi lesz, köszönöm – mosolyogtam rá elmélázva, majd pénztárcámból előhúzva a megfelelő összeget a pultra tettem, és már álltam is fel helyemről. – Tartsa meg – mondtam kedvesen, mikor felém akarta nyújtani a visszajárót, majd biccentettem neki egyet, és az ajtó fölötti kis szélcsengő már jelezte is távozásomat.

Ahogy kiértem a friss levegőre, megborzongtam a hirtelen ért fuvallattól. Már szeptember közepe múlt, az igaz, de akkor sem kéne ennyire hideg legyen. Bár persze itt a tenger nem messze, nem meglepő, hogy hűvösebb az idő. Na meg mikor reggel útnak indultam, hogy is fogalmazzak… jobb időre számítottam. Egy hajszálvékony csőfarmer volt rajtam egy hasonló színű tornacipővel, fölülre pedig egy fehér, V kivágású, könyékig érő hosszú ujjú pólót vettem, rá meg a rövidke kabátomat. Hát nem voltam túlöltözve, az biztos… Legalább hosszú, kiengedett hajam melegítette némiképp vállaimat.

Fázósan összébb húztam magamon vékony kabátomat, majd elindultam ideiglenes otthonom felé, a szállodába. Muszáj keresnem minél előbb egy munkát, mert így nem sokáig fogok tudni ellenni… ráadásul nem akarom a hátralévő életemet egy hotel szobában leélni, ahol ki tudja, milyen alakok fordultak már meg… és mit csináltak az ágyon, illetve egyéb bútorokon…

Megráztam fejem, elűzve fejemből a piszkos képeket, majd néhány lépés után jobbra fordultam, ezzel kilépve a fő utcára.

A kis kávézó környéke, ahol az előbb voltam, annyira nyugodt volt… alig jött velem szembe egy-két ember, most meg hirtelen százan is át akarnak rajta vágni. Hát igen, ez az ázsiai kettős népességtömörülés… Ilyenkor elgondolkozom, hogy hogy a fenébe képesek ennyien egy ilyen kis mini járdán elférni?

Az idő előrehaladtával egyre kevesebben próbáltak fellökni, és az emberek is szó szerint elszállingóztak az utcáról. Csak néhány korombeli fiatallal futottam össze, illetve pár munkájából hazasiető emberrel. Az éttermek megteltek, a hatalmas házak ablakaiban pedig egyre inkább lehetett látni, hogy a napközben szinte üres lakások most megteltek, és mindenki készülődik a vacsorához.

Felsóhajtva léptem arrébb, és kerültem ki egy, a járdán álló hirdető tábla szerűséget, de akcióm hiábavaló volt, hiszen rögtön előttem termett egy fiatal, vidáman mosolygó lány, és kezembe nyomott egy szórólapot.

- Ha szeretsz táncolni, gyere – kacsintott rám, majd tovább is lépett, hogy a mögöttem haladókat is megajándékozza egy papírral. Szemöldök ráncolva, lassan indultam tovább, miközben a szórólapot kezdtem el tanulmányozni.

A cím akkora volt, hogy akaratlanul is elkezdtem böngészgetni, még mielőtt a képre néztem volna.

„Szeretsz a színpadon táncolni, több ezer ember szeme láttára? Az minden álmod, hogy felfedezzenek, és híres táncos legyél? Itt a lehetőség! Ha 20-26 év közötti vagy, gyere el a meghallgatásra, és légy te a KAT-TUN háttértáncosa!”

Ahogy elolvastam, szemeim szinte azonnal felcsillantak, és automatikusan néztem lejjebb a képre, mely öt srácot ábrázolt, alattuk pedig a neveiket írta. Ahogy végigvezettem tekintetem az öt mosolygó arcon, szemeim hatalmasra tágultak az utolsónál. Ez… ez ugye nem igaz? Ez nem lehet ő! Biztos, hogy nem, ő nem tud ilyen kedvesen mosolyogni…

Kissé bosszúsan kezdtem el kisilabizálni a férfi alatti négy kanjit.

- Kame-nashi Kazu-ya – dünnyögtem magamban, de ahogy kimondtam, belém csapott a felismerés, és rögtön eszembe jutott a tegnapi, szállodai jelenet, mikor morogva, hogy ne halljam, mondta be a nevét: „Kamenashi Kazuya, százhuszonötös szoba.”

Arcomról azonnal lefagyott a mosoly, és a szórólapot összehajtogatva rejtettem el zsebembe, majd indultam meg a szálloda felé, mostmár célirányosan, sietős léptekkel.

Ez nem lehet igaz… miért van az, hogy ha kapnék egy remek lehetőséget, neki ahhoz köze van?! Miért?! Először egymásnak rohanunk… aztán a szállodában lekurváz, majd később lehajléktalanoz… most meg e mögött is Ő áll. Kezdem azt hinni, hogy ez nem véletlen…

De amúgy meg… mi a fenét keresett ő egy hotelszobában? Még hogy nem vevő a szexre, mi? Fogadjunk, hogy egy nőcskét fogadott az a perverz állat.

Fújtatva léptem be a szállodába, majd rögtön a recepcióhoz léptem, ahol most egy jóképű, fekete hajú fiatalember ült.

- Akane Ran, százhuszonnégyes szoba – mondtam monoton hangon, majd amint megkaptam kulcsaimat, már fordultam is meg, de az iménti férfi hangja visszatartott.

- Kisasszony, megérkeztek a csomagjai. Kívánja, hogy felküldjem őket? – kérdezte előzékenyen, mire csak értetlenül néztem rá. El kellett teljen pár másodperc, hogy felfogjam, valószínűleg a bőröndjeimet érthette a csomagjaim alatt, amiket a szüleim küldtek utánam. Kis fáziskéséssel bólintottam, mire ő is biccentett, és már meg is nyomott egy gombot. A történteket már nem vártam meg, inkább elindultam föl a hosszú, elegáns márványlépcsőn. Komolyan, ennek a szállodának olyan hangulata van, mintha valami filmsztár lenne az ember, és a vörös szőnyegen sétálna – mivel a lépcső is ugyanilyen színű anyaggal van beborítva.

Mikor a fordulóba értem, kicsit megszédültem, ezért rögtön a korláthoz kaptam, és rámarkoltam. Lehunytam szemeimet, és miután elmúlt a hirtelen szédülés, csak azután kezdtem el újra lépegetni, erősen támaszkodva a korlátra. Ahogy fölérek, innom kell a cseppekből. Még olyan tizenöt körül lehettem, mikor nagyon gyakran kezdtem el szédülni, és estem össze random helyeken, ezért szüleim elvittek orvoshoz, és megállapították, hogy a gyakori szédüléseket az ingadozó vérnyomásom okozza. Valamint a vérkeringésemmel is baj van, ez viszont csak abban mutatkozik meg, hogy legyen akármilyen meleg, az ujjaim mindig hidegek. Az elején még sok gondot okoztak ezek, de aztán kaptam egy cseppet, amit ha cukorral szedek be, normalizálódik a vérnyomásom, és perceken belül jobban leszek. Volt már, hogy emiatt estem le a lóról, de leginkább tánc közben okozott problémát.

Ahogy végre szobám elé értem, előhúztam zsebemből kulcsomat, majd nagy nehezen betaláltam vele a zárba, így az ajtó sikeresen megadta magát. Becsuktam magam mögött, de nem zártam be, hiszen hamarosan hozzák majd a csomagjaimat. Lefejtettem magamról kabátomat, kibújtam cipőmből, majd egyből az apró fürdőhelyiségbe siettem. Megmostam arcomat hideg vízzel, majd megtöröltem, és végül a mosdókagyló két oldalára támaszkodva néztem a tükörbe. Egy teljesen tanácstalan „én” nézett vissza rám, aki nem tudja, hogyan döntsön.

Mi van, ha elmegyek? 21 és 26 év közötti vagyok, tehát az első akadály letudva. A Johnny’s Entertainment épülete itt van húsz perc sétára tőlem, nem nagy gond. Táncolni tudok, ráadásul külföldi vagyok, ezért nagyon be se éghetek. Úgysem emlékeznének rám. Maximum az a Kamenashi, de azt hiszem, inkább Ő is próbál kitörölni az emlékezetéből, mintsem, hogy szétterjessze a bénaságomat. Végülis… semmit nem veszthetek.

Viszont ha bekerülök, a munka kérdése már le is lesz tudva, ha pedig híresek, akkor még a pénzzel is jól jövök ki, és vehetek egy saját lakást. Ha nem is házat, de egy albérletbe elköltözhetek. Az egyetlen hátránya, hogy egy levegőt kell szívnom Kamenashival. Viszont ami munka, az munka, abban nem szabad rinyálni, ezt már otthon megtanultam.

Erőtlenül mosolyogtam a tükörbe, majd a hálószobába sétáltam, és laptopomhoz léptem, de ahogy megnyomtam a bekapcsoló gombot, kopogást hallottam.

Szitkozódtam magamban egy sort, majd hajam kicsit megigazgatva léptem az ajtóhoz, majd nyitottam ki azt.

- Hölgyem, a csomagjai – mondta egy egyenruhás férfi, miközben néhány bőröndre mutatott. Azonnal elálltam az útból, hogy beengedjem őt, és másik két társát, miközben elmerengve figyeltem mozdulataikat. Nekik van munkájuk… valószínűleg a családjuk várja őket haza, egy saját lakásban… Beharaptam ajkaimat, majd egy kis borravalót csúsztattam az egyik férfi kezébe, mielőtt távoztak volna. Kikerültem a hatalmas csomagokat, majd visszamentem a hálóba, ahol laptomom már bekapcsolt. Rámentem az internetre, majd ölembe kaptam a kis gépet, és kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon.

Elővettem zsebemből az összehajtogatott szórólapot, majd elkezdtem tanulmányozni. Ami új információként ért, az egyedül a meghallgatás időpontja volt, valamint az, hogy az egyik számukra kell táncolni, mindegy melyikre. A dátum viszont szeptember huszonhárom. Lenéztem a gép jobb alsó sarkára, majd hatalmasra nyíltak szemeim.

- De hiszen az három nap múlva lesz! – csúszott ki ajkaim közül, miközben odakaptam kezem. Gyorsan kell döntenem…

Ahogy bejött az ismerős Google felirat, elkezdtem begépelni a banda nevét. Az első találat rögtön a hivatalos oldalukat hozta ki az ügynökségnél, a másodiktól kezdve viszont rajongói oldalak tömkelege volt. Találomra kiválasztottam egyet, majd ahogy betöltött, elkezdtem a fejlécet vizsgálgatni.

Meg kell hagyni igényes munka, csak gratulálni tudok annak, aki ezt a design-t összehozta. Bal oldalt egy kis zenedoboz volt, melyben feltehetőleg az ő számaik voltak, ezért rákattintottam egy bizonyos „Star rider” címűre, mire elkezdett szólni a zene.

Különös módon már az első dallamai megfogtak, az ének pedig… varázslatos volt. Mind az öt srácnak annyira különleges hangja van… mindegyik különálló. Visszaidéztem Kamenashi hangját a szállodából, de valamiért nem tudtam beazonosítani, hogy melyik részt énekli Ő. Olyan… más volt. Viszont valamelyiküknek a hangja iszonyúan tetszik. Mintha ő kapná a legtöbb részt is. Csodálatos hangja van, azt meg kell hagyni, és legalább egyszer mindenképp akarom élőben is hallani.

Rámentem a „Tagok” menüpontra, ahol az első személy, akit megláttam, drága jó barátom volt. Elfintorodva kezdtem el olvasgatni az adatlapját. Még engem is meglepett, hogy mennyi információ van róla. Jóval több, mint a többiekről. Talán azért, mert ő a csapat vezetője? Vagy mert ennyire híres? Még egy külön menüpont is van neki. Kínomban felnevettem, közben pedig kiválasztottam egy másik számot, mely a „Kizuna” címet viselte, az előadója pedig: Kamenashi Kazuya. Ahogy az első dallamok felcsendültek, valami különös nyugalom áradt szét bennem. Hihetetlen volt a hangja, már-már földöntúlian szép. Lehunytam szemeimet, és így hallgattam végig a számot. Furcsa, hogy egy ilyen ember ilyen érzelmesen el tudjon énekelni egy ilyen gyönyörű dalt. Ahogy a szám egyre halkult, bennem annál erősebben fogalmazódott meg egy gondolat: Ez a munka nekem kell! Már csak azért is megmutatom Neki…

Ha neked rohan a végzeted - 1. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés:  Ez a fici még májusban, az előrehozott info érettségi napja előtt jutott eszembe, és hát... azóta húztam. Már rengeteg ötletem van a fichez, és ha meg is tudom majd valósítani, akkor szerintem szeretni fogjátok :) A kérdés már csak az, hogy hogy írom meg a második fejezetet. Pontosabban, hogy megírom-e. Mindenesetre jó olvasást~

------------------------------------------------------------------------------

Te mit tennél, ha szó szerint nekirohannál a végzetednek, aki ráadásul egy híres idol?

Dühös lennél, és elkezdenél vele kiabálni az utca kellős közepén?

A nyakába ugranál, és kiskutya módjára követnéd mindenhová?

Vagy ránéznél, és elsőre beleszeretnél?

Valószínűleg az utolsó opciót választanád, nem igaz?

És most akkor nézzük meg az ő szemszögéből, vajon hogyan reagálna?

Rád mosolyogna, és elnézést kérve menne tovább a dolgára?

Elkezdene veled kiabálni, hogy miért nem figyelsz jobban, és duzzogva elcsörtetne?

Vagy megelőzve téged, mielőtt elkezdenéd követni, a kezedbe nyomna egy autogramot, és meglógna, míg te azt csodálod?

Azt hiszem, itt is az utolsó opció lenne a legéletszerűbb.

De mi van akkor, ha ez az idol nem más, mint a KAT-TUN jóképű frontembere, Kamenashi Kazuya, aki éppen késésben van, és emiatt nagyon morcos? Mindenkinek le kell vezetnie a feszültséget valamin… vagy éppen valakin.

De mi történik, ha nem jó személlyel kezdünk ki?

1. fejezet - A rossz buzi és a hajléktalan

Akane Ran vagyok, 21 éves, eredetileg Budapest melletti leányzó, tele nagy álmokkal. Tudom, a nevem igencsak különös, de ha látnátok a szüleimet, én mellettük egy teljesen átlagos, normális tininek tűnnék, aki legszívesebben letagadná az őseit – persze csak az utcán. Amúgy imádom őket, csak néha már belőlük is sok. Igen, éppen ezért vagyok most itt, Japánban, Tokyo egyik nyüzsgő utcájának kellős közepén. A szüleim ugyanis az őrületbe kergettek már a különféle vágyálmaikkal, miszerint legyek ügyvéd, orvos, pszichológus, vagy esetleg mérnök. Anyám még egyszer egy modell iskolába is beíratott, csak hogy sikeres szupermodell legyen anyuci kicsi lányából – ha már neki nem sikerült.

Bevallom őszintén, egyszer sem gondolkoztam el ezeken a lehetőségeken, hiába akarták rám tukmálni éveken keresztül, hisz egyik sem érdekelt. Sosem vonzott különösebben, hogy hogyan tudok megoldani egy tizedfokú egyenletet másodfokú képlet segítségével, vagy, hogy milyen csodás dolgokat rejt az emberi test… mindig a saját művészetemnek éltem, akár tetszett nekik, akár nem. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a tánc, és annak szabadsága éltetett. Világéletemben nem tűrtem el, hogy megmondják nekem, mit csináljak, és hogy mi legyen belőlem, és talán ezért tartok ma ott, ahol. Három évvel ezelőtt kezdtem el japánul tanulni, a saját kis megspórolt zsebpénzemből, mivel apámék nem voltak hajlandóak fizetni nekem, hátha ettől majd elmegy a kedvem úgy az egész japános cucctól. Hát, nagyot tévedtek – míg a nyelvet tanultam, még jobban beleszeretettem az országba, a kultúrába, az emberekbe… mindenbe. Innentől kezdve egyetlen cél lebegett szemeim előtt: kiköltözni Japánba, melyet a mai napon sikeresen teljesítettem.

Kitárt karokkal vetettem hátra fejem, és napszemüvegemen keresztül néztem fel a kéklő égre, közben gyermetegen forogva a szökőkút mellett. Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára ilyen boldog és felszabadult. Új élet egy új kontinensen, méghozzá ott, ahova már több, mint tíz éve vágyok. Lehet ennél csodálatosabb az egész? Valószínűleg nem.

Mosolyogva bámultam a lassan kúszó felhőket, és szippantottam be a friss levegőt, melybe a mellettem lévő szökőkút vizének illata és frissessége is belekeveredett. Az sem zavart, hogy néhány járókelő furcsán nézett engem, és apró fintorokat vágtak, míg egy idős házaspár valami káromkodás félét hallatott. Boldog vagyok, és ezt semmi sem ronthatja el.

Elsétáltam a legközelebbi kis padhoz, és fáradtan levetettem magam rá. Alig három órája érkezett meg a gépem, és miután bejutottam a centrumba, első dolgom volt körülnézni. Nem hoztam magammal sok cuccot, csupán két bőröndnyi ruhát, a többit elvileg utánam küldték a szüleim a szállodába. Szálloda… hajj, lassan el kéne indulni, ha még sötétedés előtt oda akarok érni. Na nem mintha olyan messze lenne, csak a zsúfolt utcák miatt eléggé esélyes, hogy eltévedek. Az én tájékozódási képességeimmel meg pláne.

Kezembe kaptam a teletömött bőröndöket, és arcomon egy levakarhatatlan vigyorral sétáltam át a parkon keresztül, amerre ideiglenes otthonomat sejtettem. Ahogy a macskakövekkel kirakott kis ösvényen sétáltam, a rengeteg bokor és fa közt, valami családias érzés fogott el. A hazámban egy ilyen park mindössze álom, és talán az is marad örökre. Száz méteren keresztül nem lehet végigsétálni úgy, hogy a magassarkúm és én is egy darabban érjünk a kitűzött célba. A levegő tele van füsttel, a növényeket nem gondozza senki, és a szökőkút egész évben le van takarva. Az ottani körülményekhez képest Japán… maga a Mennyország.

Ahogy kiértem az aprócska parkból, egy hatalmas nagy kereszteződés tárult elém. Nagyra nyílt szemekkel néztem körbe, ajkaimat harapdálva, tanácstalanul álldogálva a járda szélén. Én… hogy a fenébe fogok így oda jutni?!

Kétségbeesetten nyüszítettem fel, és engedtem ki ujjaim szorításából a táskák fogantyúit, mire egy lágy érintést éreztem karomon. Ijedtségemben ugrottam egy nagyot, és csak éberségemnek köszönhető, hogy nem estem hanyatt az egyik bőröndben.

- Jól van, kisasszony? – hallottam meg egy kissé aggódó, mély, férfi hangot, majd mikor felnéztem rá, láttam, hogy arcomat fürkészi.

- Pe-persze, csak… azt hiszem, eltévedtem – dadogtam kissé zavartan, idiótán nevetgélve. – Nem tudja Uram, hogy merre találom a Hilton Tokyo-t? – néztem rá reménykedve, mire némi töprengés után felragyogott az arca, és jobbra fordult.

- Ha azon az utcán megy körülbelül ötszáz métert, meg fogja látni. Hatalmas felirata van, lehetetlen eltéveszteni – mosolygott rám, miután megmutatta az útvonalat.

- Köszönöm szépen – mosolyogtam vissza hálásan, majd egyet bólintva hagytam magára, és vágtam át a rengeteg autó közt. Az biztos, hogy bele fog telni néhány hónapba, mire nagyjából el tudok majd igazodni ebben a metropoliszban… Talán… mégiscsak át kellett volna gondolni ezt a költözéses dolgot…

Ahogy elindultam a kirakatok mellett, hatalmasat dörrent az ég. Szemöldök ráncolva néztem fel az egyre sötétedő felhőkre, miközben kissé sietősebbre vettem lépteimet. Nem igazán volt kedvem rögtön az első néhány órában bőrig ázni. De ahogy eme gondolat végére jutottam, elkezdett csöpögni. Káromkodtam magamban egy sort, majd szinte futólépésben kezdtem el sietni, nem foglalkozva senkivel. A legtöbb ember kinyitotta az esernyőjét, mások pedig kapucnijukat használták védelemként, de én… Kapucnim az nincs, esernyőm meg hát van, de szabad kezem az megint nincs. Leszegtem fejem, hogy legalább szempillaspirálom ne folyjon le arcomról, de a következő pillanatban nekiütköztem valaminek.

- Mi a… - nyögtem egyet, azonnal letéve cuccaimat a földre, és fájó homlokomat dörzsölgetve, mire meghallottam egy éles, metsző hangot.

- Jobban is vigyázhatnál! – kiabált rám valaki. Furcsálkodva néztem fel az idegenre, akinek rövid, barna haja már jócskán arcához tapadt a nedvességtől, és most dühös tekintettel méregetett. Tincsei szinte teljesen begöndörödtek, és egyre csak sötétedtek, ahogy az eső megeredt, mintha dézsából öntötték volna. Arcom lejjebb vezettem, mire egy szépen ívelt, nagyon magas, most mégis összeráncolt szemöldököt véltem felfedezni a férfi arcán. Alatta gyönyörű szép, barna szemek ültek, melyek erőteljesen csillogtak, talán a düh miatt. Orra  amennyire görbe volt, annyira állt neki jól, és adott keretet gyönyörű arcának. Ajkai dúsnak hatottak, és szája szeglete valószínűleg akarata ellenére, de fölfelé görbült, mint egy kismacskának. Nem volt nálam sokkal magasabb, maximum néhány centivel, mégis vékonyabb volt, mint én. Már-már… tökéletesnek hatott.

Merengésemből egy erős lökés szakított ki, mely vállamat érte, amint egy nő elfutott mellettem, erősen félrelökve az útból, táskáját a feje fölé tartva, hogy védje haját az esőtől.

Talán ez volt az a pillanat, mikor rájöttem, hogy valójában az esőben mustrálok egy férfit, elnyílt ajkakkal.  Azonnal felforrt az agyvizem, és mellkasára mutogatva kaptam el tekintetét, enyémet mélyen övébe fúrva.

- Eh? Te nem néztél körül, amikor kiléptél onnan! – hadováltam kezeimmel idegesen, egyikkel a bolt felé mutogatva. – Szóval ne kiabálj itt velem, mert nem állok jót magamért! – sziszegtem arcába, majd végignéztem rajta utoljára, és felkapva bőröndjeimet, faképnél hagytam, még mielőtt bármit is vissza tudott volna szólni. Futólag még vetettem rá egy gyors pillantást, ezért épp láttam, ahogy mérgelődve beszáll a puccos, fehér kabriójába, majd sietősen elhajt. Chö… egy beképzelt idióta. Hát persze, hogy csak nekem van akkora szerencsém, hogy a második ember, akivel kommunikálok Japánban, egy ilyen alak.

Megráztam fejem, majd amennyire csak tudtam, megszaporáztam lépteimet, hogy minél előbb fedett helyre érjek. Útközben rengeteg olyan helyszín mellett haladtam el, melyeket láttam már a tévében, újságokban. Ha nem esne az eső, tuti végigjárnám az összeset, még ma.

Percek teltek el, és már eléggé a türelmem határán voltam, mikor végre megláttam a kiugró „hotel” feliratot. Mosolyogva siettem be az épületbe, hogy egy hatalmas nagy sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy a meleg megcsap. Az egész helységből áradt egyfajta különleges hangulat. Balra volt a recepció, középen egy hatalmas, szerteágazó, barna márványköves lépcsősor, jobbra pedig a liftek szállították fel az utasokat. A mennyezetről egy hatalmas kristálycsillár lógott le, bevilágítva az ugyancsak terjedelmes várótermet. A lépcsősor előtt néhány méterrel négyzet alakban sötétbarna kanapék helyezkedtek el, melynek közepén egy kisebb üvegasztal állt, rajta egy elegáns dísznövénnyel, valamint két hamutállal.

Elégedetten mosolyogva léptem a fiatal, recepciós hölgyhöz, aki éppen egy telefonnal volt elfoglalva, miközben szorgosan írogatott valamit.

Elmotyogtam egy fáradt „Konnichiwa”-t, majd egy pillantást vetettem a mellettem álló fiatalemberre, aki éppen valamilyen brossurát tanulmányozott. Ő is ugyanazt a pillanatot választotta, amit én, hogy szemügyre vegyen, és már épp fordultam volna vissza a recepciós hölgy felé, mikor belém nyilallt  a felismerés, hogy ki is áll mellettem.

- TE?! – fortyantunk föl ugyanabban a minutumban, ahogy mindkettőnknek eszébe jutottak a pár perccel korábban történtek. Önkéntelenül is hátrébb hőköltem, és fújtatva fordultam vissza a pult felé, miközben kezembe kaptam én is egy brossúrát, és úgy tettem, mintha mélyen tanulmányoznám.

- Tudod, a lesifotósok általában megbújnak, és nem a kiszemelt áldozat mellé ülnek le… - hallottam meg egy szánakozó hangot, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Vagy ha csak te is megfektetni akarod magad, akkor le is akadhatsz rólam, nem vagyok rá vevő – morogta ingerülten, és már fordult is meg, hogy eltűnjön mellőlem.

- Minek nézel te engem?! – fortyantam fel idegesen, elkapva öltönyének ujját, és azzal a lendülettel pofoztam fel, ezzel sikeresen magamra vonva az egész hotel figyelmét. Hatalmas szemeket meresztve kapott kezével ütésem helyére, miközben morgott magában. Résnyire húztam szemeimet, és hitetlenkedve csóváltam meg fejem. – Nem vagyok kurva, aki befekszik akárki mellé! - mondtam kicsit csöndesebben, mire egy hatalmas csattanás hallatszott. Mindketten megremegtünk, és a pult felé néztünk, ahol a recepciós dühösen méregetett minket. Látszott rajta, hogy legszívesebben kihajítana most azonnal, de akkor valószínűleg ő meg az állásából repülne.

- Elnézést Hölgyem és Uram! Kérem, tartsák észben, hogy ez egy szálloda, és nem holmi játszótér, ahol kedvükre ordítozhatnak egymással. Legyenek szívesek ennek megfelelően viselkedni, különben kénytelen leszek kitiltani magukat – mondta meglehetősen higgadtan.

Vetettem „ellenségemre” egy utolsó pillantást, majd megálltam a pult mellett, és mint aki nem lát, nem hall, néztem magam elé.

- Egy nevet kérnék – mondta pillanatokkal később a hölgy, mikor már ismét székében ült, némileg nyugodt arckifejezést öltve magára.

- Kamenashi Kazuya, százhuszonötös szoba – mondta röviden, olyan halkan, amennyire csak tudta. Most legszívesebben felmosnám vele a padlót! Hogy lehet egy ember ennyire köcsög?!

Fél szemmel láttam, ahogy megkapta a kulcsokat, majd mintha ott sem lettem volna, elsétált.

- Akane Ran – mondtam unottan, még mielőtt bármit is kérdezhetett volna a nő. Nem kellett sokat várnom, fél percen belül már a kezemben a kulcsokkal a liftek felé vehettem az irányt, ahol… legnagyobb meglepetésemre nem más állt, mint az a… hogy is hívják? Kameza…? Vettem egy mély levegőt, majd megnyomtam a másik lift hívógombját, és tisztes távolságra megálltam tőle. A levegő csak úgy szikrázott körülöttünk. Ha az ember képes lenne ölni a tekintetével, szerintem én már rég halott lennék.

Szinte egyszerre érkezett meg a két lift, és meredten magunk elé bámulva léptünk be a sajátunkba. Mikor rám csukódott az ajtó, egy megkönnyebbült sóhajjal dőltem neki a lift oldalának, végigszántva kezem homlokomon. Ez a nap már most fárasztó… ráadásul az a rohadt időeltolódás… ma minden összefogott ellenem, az tuti.

Némi zötykölődés után a lift nehéz ajtói egy sípolás kíséretében szétváltak, és bőröndjeimet felkapva léptem ki a puha szőnyegre, de rögtön odagyökerezett a lábam, ahogy pillantásom találkozott a szomszédos liftből kiszállóéval.

– Te követsz?! – förmedtem rá hangosan, majd levágtam bőröndjeimet a földre, és csípőre tett kezekkel mértem végig. – Már meg ne haragudj, de kettőnk közül szerintem te vagy az, aki koslat utánam, nem én – vontam meg vállaimat flegmán, közben utat adva egy idős házaspárnak, akik furcsán kezdtek el méregetni, végül fintorgatások közepette inkább visszafordultak. HE?! Ez mégis mi a jó franc volt?!

- Látod? Még a vendégeket is elriasztod a siralmas kinézeteddel – röhögött fel gúnyosan.

- Mi bajod van a kinézetemmel? – szűkítem össze szemeimet, türelmetlenül várva válaszára.

- Azon kívül semmi, hogy csöpög belőled a víz, és úgy nézel ki, mint egy hajléktalan.

- Hajléktalan?! Kikérem magamnak! Lehet, hogy csöpög belőlem a víz, de nem vagyok hajléktalan! Tudod, nem mindenki engedheti meg magának, hogy olyan puccos kabriója legyen, mint neked. Pláne nem egy huszonegy éves lány – mosolyogtam rá szánakozva.

- Nem hiszed el, hogy megdolgoztam érte, igaz? – kérdi higgadtan, némi kis fájdalommal szemeiben.

- Dehogy hiszem! – csattanok fel - Meg amúgy is… nem mintha te olyan jól néznél ki ebben az öltönyben – mérem végig egy apró fintorral, bár meglehetősen nehéz kimondanom e szavakat tökéletes öltözékét illetően.

Valójában őrülten vadító ez a fekete öltöny, de hadd ne legyem már úgy elszállva magától. Meg ha már lehajléktalanozott… lesheti, hogy ezt szó nélkül hagyom.

- Olyan vagy benne, mint egy rossz buzi.

- Eh? – horkan föl. Azt hiszem, most jutottunk el arra a pontra, ahol már legszívesebben kölcsönösen kihajítanánk egymást az ablakon.

- Na jó, inkább tűnj a szemem elől, mielőtt megütlek, és holnap az egész média leközli, hogy „A híres idol hirtelen felindulásból megütött egy fiatal lányt a szálloda folyosóján.” Amit persze a sajtó túl fog dramatizálni, és végül az a pletyka fog futótűzként terjedni, hogy brutálisan összevertelek, és kórházban fekszel – hadarta el egy szuszra, majd lemondóan sóhajtott. Én csak bambultam, kissé sokkosan gondolkozva, hogy erre mit is mondhatnék, mikor felfogtam a fenyegetést.

- Én tűnjek a szemed elől? Te vagy az, aki folyton követ!

- Na takarodj! – ordított rám dühösen, majd hátat fordított nekem, előkapta kulcsait a zsebéből, majd mikor az ajtó kitárult, hangosan becsapta maga mögött.

Fújtattam néhányat, majd előbányásztam én is kulcsomat, de amikor megláttam, hogy mi van rá írva, elsápadtam… Százhuszonnégy. Ó Istenem, miért ver engem így a Sors?!

Bedobáltam bőröndjeimet az új szobámba, majd talán még hangosabban csaptam be magam mögött az ajtót, mint Ő. Remélem, soha többé nem találkozom vele újra.