Akame - Az utolsó gitár sóló

Páros: Akame (Kamenashi Kazuya & Akanishi Jin)
Korhatár: 14 maximum, de az is csak a formaiságért
Figyelmeztetés: szereplő halála, angst, sötét
Megjegyzés: Életem első Akame fice, még évekkel ezelőttről, de szép emlékeim kötődnek hozzá, ezért felrakom. Nem fogom kijavítani a fogalmazást, tudom, hogy rengeteg hibát találhattok benne, és az én stílusom is 180 fokos fordulatot vett, de akkor sem fogom megváltoztatni.

*Kop-kop-kop*  Kamenashi Kazuya meglepetten hagyja abba gitárja pengetését.
- Ki lehet az ilyenkor? – az ajtóhoz siet, és kinyitja.
- Kazuya, nem zavarlak? – áll az ajtóban a másik híres KAT-TUN tag, Akanishi Jin.
- Ööö… nem, épp gitároztam… – hebeg meglepetten Kamenashi. - Gyere beljebb
- Olyat is tudsz? – mosolyog gúnyosan Jin.
- Ha-ha, nagyon vicces. – válaszolt Kame összeszűkült szemekkel. – Mi járatban vagy vasárnap délután, pont nálam, mikor bármelyik nőcskédhez mehetnél?
Jin fel sem veszi a sértegetést, megszokta már, hogy állandóan a nő ügyeivel piszkálják. Főképp Kazuya.
- Hát… a terveim nem éppen úgy alakultak, ahogy elterveztem. – vakargatja zavartan a fejét Jinjin.  - olyan édes… - fut át a gondolat Kazuya agyán. – és mint láthatod, bőrig áztam. Befogadnál egy pár órára? – nézett rá nagy kutyaszemekkel. Ki tud ellenállni Jinnek, amikor így néz? Hát Kazuya nem, az biztos.
- Aham, gyere be.. – tárta ki az ajtót csapattársa számára, és elindult be a folyósón. – Akár holnapig is, édesem. – gondolta titokban a fiatal srác.
Amint beértek a nappaliba, Kazuya leguggolt a ruhásszekrényéhez, hogy előbányásszon valamit szegény bőrigázott fiúnak.
- Mit szólsz mondjuk egy… MEG NE PRÓBÁLD!!! – kiáltott rá Kazuya Jinre, aki éppen a vizes ruháiban próbált ráülni a kanapéra. Az említett pár pillanatig megszeppenve nézett rá barátjára, majd egy ördögi vigyor jelent meg az arcán.
- Nenenene… - A fekete hajú gyorsan fölkászálódott a földről, odarohant a kanapéhoz, és megragadta a vörös csuklóit, de annak már késő volt, csak zuhant az ágyra, magával húzva a bosszús Kamét.
- Jin, te állat! Nem megmondtam, hogy ne csináld?! Vadmarom. – püfölte Akanishi mellkasát, aki kis időn belül megelégelte a fiatalabb ütlegeléseit, és megragadva a másik csuklóit, átfordította magukat.
- Ccs… nyugodj már le, teknőském. – csitítgatta mutatóujját a másik szája elé rakva. Be is vált, Kazuya olyan hirtelen hallgatott el, mintha kísértetet látott volna maga előtt.
- Hé, te, jól vagy? Iszonyatosan fehér az arcod. – törte meg a csöndet Jin aggódó hangja. – Nincs lázad? – fogta magát, és ajkait neki nyomta az alatta lévő homlokának.
Kame arca amilyen hirtelen lett fehér, olyan hamar váltott át paradicsom vörösre, és emelkedett testhőmérséklete plusz húsz fokkal.
- Jézusom, most meg piros vagy! Te jól érzed magad? – kerekedett el Jin szeme, de testét még mindig a másikén pihentette.
Kame kezdett magához térni, morcosan eltolta magáról Jint. – Igen, jól vagyok, csak hagyjál már végre békén.
Jin megilletődött a hirtelen hangulatváltozástól. Odasétált szekrényt túró barátjához, és megfogta annak alkarját. – Kazu, mi baj van? – kérdezte a magától nem megszokott kedvességgel.
- Semmi, basszus! – kelt ki magából a fekete srác. – Fogd. – azzal a kezébe nyomott egy halom ruhát. – Tudod, merre van a fürdő.
Jin szótlanul hagyta el a szobát, barátja viselkedésén morfondírozva.
Eközben Kazuya keresett magának is valami száraz ruhát. – Idióta barom. Miért kellett ezt csinálnia? – motyogta szinte csak saját magának. Végül egy fehér, mély kivágású, sima ing mellett döntött. Ez még fekete ónix nyakláncát, és az alatta elterülő, gyönyörű barna bőrét is kiemelte. Fölkapta gitárját a sarokból, és visszaült eredeti helyére, az egyik hatalmas üvegablak elé. Csak céltalanul pengette a húrokat, semmilyen összetett dallam nem jött ki a hangszerből. Össze volt zavarodva. Hetek óta mardosta valami legbelülről, a szíve mélyéről, aminek nem tudott megálljt parancsolni. És ez csak akkor jött elő, mikor a közelében volt. A hét hat napján, plusz néha a hetediken is, ha egy-egy próba alkalmával összegyűltek. De ez abnormális. Elvégre nem szerethet bele egy fiúba, ha ő is az, nem? Ez így nem logikus… de igaz is. Hol van az életben logika? Akárhányszor végigmérte helyzetüket, az esze azt sugallta, hogy el kell felejtenie. De a szíve minduntalan vágyott rá. Ahogy a testének többi része is, egy álom formájában. Kellemetlen volt minden reggel merevedéssel ébredni. Csak úgy cikáztak elméjében az érvek, és azok ellenérvei. Szerencsétlenségén gondolkodva, eleredt pár könnycseppe. Nézte a szakadó esőt, az utcán szerelmeskedő párokat, a kávéházat, ahol még a régi szép időkben a reggeleiket töltötték hol kettesben, hol az egész KAT-TUN-nal, a főtéren a szobrot, mellyel annyit pózoltak együtt egy gyengébb estéjükön, a ruhaboltot, ahol segített Jinnek évekkel ezelőtt ruhát választani élete első komolyabb randijára... akármerre nézett, sok-sok emléket idézett fel elméje abból az időből, mikor még nem volt több számára, mint csupán egy barát.
- Fáradtnak tűnsz. Kérsz egy hátmasszázst? - szakította félbe gondolatait Jin. Kamenashi álla leesett az elé táruló látványtól. Gyakran látta Jint félmeztelenül, de most mégis más volt. Mint egy szex isten.
- A hallgatást beleegyezésnek veszem. - vigyorgott a vöröses hajú, és még mielőtt Kame tiltakozni tudott volna, már ott termett, és dolgát végezte. Szóhoz se tudott jutni, annyira jól esett elsorvadt izmainak a kényeztetés. Lehunyta szemeit, és önkívületben élvezte társa minden érintését. A vékony ujjak porcikáról porcikára minden egyes helyet bejártak, és már a nyakánál jártak, mikor Kame hirtelen fölállt, kirántva felsőtestét Jin kezeiből. Elkerekedett szemekkel méregették egymást.
- Most meg mi a franc bajod van?! - kezdte magát már felhúzni Jin is, így társa harmadik kirohanása után.
- Neked ahhoz semmi közöd... csak... hagyj... békén!! - mondta már szinte remegő hanggal. Kezei ökölbe szorultak, és látni lehetett rajta, ahogy gyűlik benne a feszültség.
- Nem, nem hagylak, mert a barátom vagy! - hangja megcsuklott a "barátom" szónál. - Tudod, mennyire rossz látni, ahogy fokozatosan szakítod el magad minden olyan dologtól, ami örömet okoz? Tőlünk, a KAT-TUN-tól?! Tőlem, az egykori legjobb barátodtól?! - már Akanishi is üvöltött.
A könnyek újra visszatértek az alacsonyabb szemébe. Percekig csak érzelmekkel feldúltan bámulták egymást, egyikük sem tudta, hogy vajon mit mondhatna.
- Válaszolj nekem őszintén... tettem bármit is az elmúlt hónapokban, amivel ártottam neked? Amiért így viselkedsz velem? Mondd, és megváltozok! - kezdtek Jin szemei is csillogni.
Kame lehajtotta a fejét, majd pár pillanat múlva megrázta, rögtön Jin ölelésében tudva magát. - Hála az égnek. - hallatszódott egy megkönnyebbült sóhaj Akanishi ajkai közül. Szíve hihetetlen sebességgel vert mindaddig, míg Jin ölelte.
"All or nothing. Now or never. We can make it happens, we van make it allright. Time is going. Everlasting. You don'r wanna see when make a world wide." - csörrent meg Jin telefonja, aki azonnal ugrott érte. Kazuya fájdalmasan nézett utána.
- Yamapi hívott, hogy valamit feltétlenül meg akar nekem mutatni. - nézett izgatott szemekkel Akanishi. - A ruhákat holnap megkapod! - vette föl Jin a kabátját, egy puszit nyomott barátja arcára, majd kiviharzott a lakásból.
- Már megint itt hagyott… - suttogta Kazu, majd visszament az ablakhoz, hogy még egy utolsó pillantást vessen a rohanó Jinre, aki épp egy zebrán rohant át, mikor bekövetkezett Kazuya rémálma. Az autóvezető rögtön odaszaladt a földön fekvő fiúhoz. Kamenashi is így tett, föltépte ajtaját, és egy szál ingben rohant ki a szakadó esőbe szerelméhez. Utat tört a tömegben, és egyenesen Jinre rontott. A könnyek csak úgy törtek belőle elő.
- Jin! – ordított rá Kazu Jinre. Az idősebb meghallva társa hangját, nehezen kinyitotta barna szemeit, melyek most kissé homályosak voltak. – Kazu… - suttogta nevét elhalóan – meg fogok halni.
- Dehogy fogsz, Jin, ne beszélj hülyeségeket! – borult rá kedvese mellkasára. – Ne hagyj itt.. könyörgöm! – zokogott Kazuya, nem törődve a járókelőkkel. – Jin, én szeretlek! – nyögte ki rövid gondolkodás után. Mindenki elhallgatott.
- Kazu… csókolj meg… kérlek. – Alig tudta venni a levegőt, de szüksége volt Kazuya érintésére, hisz tudta, többé nem lehetnek együtt. Legalábbis ebben a világban nem.
Az említett meglepetten nézett az alatta fekvőre. Már hallani lehetett a mentő távoli, szirénázó hangját. Boldogan hajolt le hozzá, és érintette össze ajkaikat. Ki gondolta volna, hogy egyszer csókolózni fognak? Kazuya mohón falta Jin ajkait, de benne már alig volt életerő.
- Én is nagyon… szeretlek, Kazuya… - ezek voltak Akanishi Jin, a KAT-TUN sikeres énekesének utolsó szavai. Légzése abbamaradt, pulzusa megszűnt, feje esetlenül hanyatlott hátra a hideg betonra. A fiatalabb nem akarta elfogadni a történteket. Inkább élnének tovább így, ahogy vannak, a sok civakodásukkal együtt, mint maga Jin nélkül…
- Jin, ne szórakozz velem! Nem halhatsz meg! – pofozta barátját. – még nem! JIN! – üvöltése megrázta az egész utcát. Mindenki csak a barátjára borult, zokogó sztárt nézte. A mentő megérkezett. Az egyik nő fölsegítette a földről, és rátekert valami pokrócot, de kamenashi Kazuya számára megszűnt létezni a világ. Kisírt szemekkel nézte, ahogy szerelmét hordágyra teszik csupa neonzöld mellényes emberek. Nem bírta tovább, ez már túl sok volt neki. Alig 20 perccel ezelőtt még Jin ölelő kezeit érezte, most pedig végig kellett nézze, ahogy szerelme meghalt, épphogy a csókjuk után. Ha most ő is meghal, legalább a túlvilágon együtt lehetnek majd. Hirtelen döntés volt, mégis határozott. Észrevétlenül előhúzta bicskáját zsebébel, és a szívébe döfte a kegyetlen tárgyat. Apró hörgés szakadt fel torkából, és alig egy másodperc töredéke alatt zuhant térdre, majd onnan tovább, arccal az eső és könnyáztatta aszfaltra. Rengeteg ember gyűlt köré, néhol ki tudott venni egy-egy halkabb sikolyt.


Ez volt az utolsó emléke a földi életből, mielőtt szerelme után távozott, bízva, hogy ott, fönn egy olyan világ vár rájuk, ahol elfogadják a kapcsolatukat.

Az emberi kegyetlenség

Az emberek kegyetlenek. Ha valakit megsebeznek, a többi vad is ráugrik, és nem engedik, míg cafatokká nem tépik. Addig alázzák, míg nagy nehezen megtörik, és sírva fakad. Utána pedig nem hogy leállnának, tovább rugdossák, gyötrik, míg azt hiszik meg nem halt. De nem, ezzel nem nyernek... Majd mikor szerencsétlen összeszedi magát, és képes felállni, tántorogva ugyan, de áll, a sok megaláztatás ellenére röhögnek még rajta egyet, belérúgnak egy utolsót, és ott hagyják. Ekkor csillaga végleg leáldozik, és ott marad egyedül a porban, könnyei hozzák az esőt támadói feje fölé. Nyugodjék békében.

Keserűség

Még utoljára visszanézett, és egy szelíd mosollyal ajkain intett karcsú ujjaival, mielőtt végleg elnyelte volna a hatalmas gép belseje, és elfoglalta volna helyét egy új világ felé vezető út első lépcsőjén.
-----------
Ahogy a gép lassan felemelkedett, és eltűnt a messzeségben, úgy törtek össze, és hulltak szanaszét álmom féltve őrzött üvegdarabkái hangos koppanással a földhöz vágódva, és még kisebb darabokra törve. A legszörnyűbb az egészben pedig az volt, hogy tudtam, ez alkalommal már nem leszek képes újra összeragasztgatni őket, mint oly sok éven keresztül eddig tettem…

Akame drabble - Vaníliás muffin

Páros: Akame (Kamenashi Kazuya & Akanishi Jin)
Korhatár: 14 maximum, de az is csak a formaiságért
Figyelmeztetés: maximum 12
Megjegyzés: Anno elhatároztam, hogy írok 100 darab Akame drabble-t, és egyetlen egy el is készült, ez pedig a Vaníliás muffin. A szót adta: Sayuki007 ♥

Harmadjára csengetett a vaskos faajtón, de legnagyobb meglepetésére most sem nyitottak neki ajtót, ezért gondolta, beengedi magát. Ahogy benyitott, egy enyhén égett, ámde finom vanília illat csapta meg érzékeny orrát, mely feltehetőleg a konyhából származott. A helységbe érve csendesen szitkozódva, egy köténnyel magán rohangáló férfit talált, akiről biztosra vette, ha most a nevét kérdeznék, azt sem tudná megmondani. Hát igen, Akanishi nem éppen a főzőtudományáról volt híres.
- Basszus, odaégett! – vonyított fel a fiatal férfi, ahogy hirtelenjében kihúzta az elkészült édességeket tepsistől, és az asztal közepén terpeszkedő deszkára ejtette, hogy minél hamarabb megszabaduljon a kezét égető tálcától. Még elnézte pár másodpercig ideges csapattársát, majd úgy döntött, ad valami életjelet magáról.
- Vaníliás muffin, hm? Tudod, hogy a csokisat jobban szeretem – szólalt meg hirtelen, miközben hanyagul nekitámaszkodott az ajtófélfának.
- Kazu… hogyhogy ilyen hamar? – vörösödött el Jin, ahogy a fiatalabb végigpásztázta a muffinokkal teli konyhát, majd végül az ő testét is.
- Látni akartalak – indult meg felé vendége, miközben felkapott egy frissen készült muffint, és belekóstolt, amit hamarosan még egy, majd még egy, és végül még sok követett. A szakács elégedetten nézte, ahogy lassan a fél tepsi elfogyott, de a másik még mindig nem akart leállni az evéssel, így hát átvette az irányítást, és ő adagolta tovább a mohó fiú szájába az apró sütiket.
Miután egy egész adagot egyedül elpusztított, megfogta Jin kezét, és kivezette a nappaliba, majd előhúzott a kanapé párnája alól egy doboz szív formájú csokit, valamint egy rózsaszín bilincset, mely pillanatokon belül az idősebb csuklói köré tekeredett.
Most először lépett hozzá közelebb, és egy gyengéd csókot lehelt a másik ajkaira.
- Boldog Valentin napot, Jin – suttogta, majd egy szenvedélyes csókcsatába invitálta szerelmét, amit az nem habozott viszonozni.
- Neked is Kazu – búgta vissza két csók között, majd elindult a hálószobája felé, maga után húzva Kamét is, ajkaikat egy pillanatra sem szakítva el egymástól.