# Off...

Először is szeretnék mindenkinek nagyon boldog Karácsonyt, és előre is, boldog új évet kívánni, ha már így hozta a sors, hogy ide kényszerülök írni... ugyanis a kedvesdrágaaranyos blogspot kitalálta, hogy nekem frissítenem kell a designt, amit én meg is tettem, csak arra nem gondoltam, hogy az évek alatt  totál elbaszták a felületet ha frissítek, a dizim totál eltűnik.

Szóval mi más is várhatna hajnali 1kor, mint hogy új dizit kell csinálnom... szóval mindjárt 2, de összehoztam ezt a minimális kis designt, mivel a css se működött, hiába írtam át a kódot a saját ízlésemre. Hát igen... szóval elegem lett, és mivel volt egy kis szerencsém, még nyitva volt egy lapon az oldal,a régi dizájnjában amit azóta bezártam, anélkül, hogy leprinteltem volna én hülye, mert az nekem nagyon tetszett , és a szöveget meg a gifeket csak átmásoltam, kicsit átírogattam, de ennyi.
Szóval igen, kicsit sem vagyok mérges.

DE! Ami Nektek jó hír, hogy azért kerültem az oldalra, mert írom a kövi fejit a HNRAV-ból és meg kellett valamit néznem. :D Szerintem szilveszteri ajiként megkapjátok, bár még gondolkoznom kell jócskán, hogy mit hogyan kéne, ugyanis a ficu közeledik a végéhez, és már nem játszadozhatok a szereplőkkel :3

Szó mi szó, kellemes ünnepeket, és remélem hamarosan látjuk majd egymást :)

Ps. a chat jelszavamat/felhasználónevemet/e-mail címemet is elfelejtettem, úgyhogy az is új... khmm. Szerettek, ugye?

Ha neked rohan a végzeted - 32. fejezet

Páros: Kamechi

Korhatár: 16

Figyelmeztetés:  nincs

Megjegyzés: 

Halihó :)

Nem itt terveztem elvágni a fejezetet, de útközben támadt egy jó ötletem, aminek a kövi fejezetben nagyon fogtok örülni :)

Bocsánat a késésért, de most kezdtem az egyetemet, és hát nem a legkönnyebb megszokni :/

Na de nem panaszkodom, majd túljutok ezen a korszakon, és kiszámíthatóak lesznek a frissek :)

Addig is, jó olvasást!

32. Csak az enyém

- Biztos beraktunk mindent?

- Igen, Kame, mindent beraktunk.

- És a cumik is megvannak?

- Azok is.

- És a plüssök?

- Szintén.

- És az etetőszék?

- Hm.

- És a…

- Az is, Kamenashi… - sóhajtok fel, irritáltan pillantva a mellettem vezető férfire.

Meglepetten fordítja fejét felém, nagy pilláival pislantgatva.

- Ne hívj így… - morog halkan.

- Miért ne? Hiszen ez a neved – vonom meg a vállaimat.

- Nem szeretem, ha egy hozzám közel álló ember így hív – néz mélyen a szemeimbe, miután megáll a piros lámpánál.

- Én pedig nem szeretem, hogy ilyen idegesítő vagy – viszonzom pillantását.

- Mouu, csak izgatott vagyok ~ - húzza el mondatát, macskás ajkait kinyomva.

- Ne aggódj, mindent beraktunk, minden jó lesz, mindennek örülni fognak és senki nem fog semmit megsejteni rólunk – rakom kezemet az övére, nyugtatólag végigsimítva alkarján.

Tegnap az egész estét munka után azzal töltöttük, hogy megbeszéljük, mit mondjunk, mikor jöttünk össze, hogyan, tervezzük-e a házasságot… Mindent, de tényleg. Iszonyatosan furcsa volt ilyesmikről beszélni, de valahol a szívem legmélyén egy nagyon kellemes, meleg érzés kezdett kibontakozni a bensőmben.

Azt már inkább nem is említem, hogy lefekvés előtt még a közös gyermekeinket is elképzeltem, ahogy a kertben futkorásznak, az apjuk elől menekülve, aki épp megcsiklandozni készül őket.

Ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódnak a képre, de amint észreveszem, hogy néz, pironkodva fordítom el fejem, a mellettünk várakozó autó utasát nagyon érdekesnek találva.

Sóhajt egy nagyot, túltéve magát furcsa viselkedésemen, miközben újra beizzítja a motort, hogy aztán lassan lekanyarodhasson egy mellékútra.

Automatikusan figyelem a tábla kijelzőjét, hogy melyik üzemanyag mennyibe kerül, próbálva összehasonlítani az otthoni árakkal. Japán határozottan drágább, mint Magyarország. Minden tekintetben. Tokyo centruma meg pláne, mégis, nem cserélném le semmire.

Abszolút nem panaszkodhatok, hiszen a lakásért nem kell fizetnem, mégis egy luxus villában élek körülbelül, a bevásárlást is lakótársam intézi, meg úgy mindent. Mert ő megteheti, hát persze.

Így én leginkább csak ruhákra költök, illetve az apró kis kiegészítőkre. Ha gyűrűkről van szó, akkor egyszerűen nem tudok leállni, fanatikus vagyok. Mindig díszíti a kacsómat néhány darab. Ezek nélkül el sem indulok otthonról.

Megrázom fejem, észrevéve magam, hogy mennyire eltértem az eredeti gondolatmenetemtől, majd komótosan kiszállok, dzsekimet azonnal összehúzva magam körül.

Lassan a november derekán járunk már, de az eddig megszokott időjáráshoz képest az elmúlt egy hét valami szörnyűség volt. Túlságosan hirtelen jött a hideg, szinte egyik napról a másikra, nem adva lehetőséget az alkalmazkodásra. Emiatt picit meg is fáztam, de három nap teán éldegélés rendbe hozott szerencsére.

- Bemegyek kávéért, te kérsz valamit? – szólok hátra barátomnak, aki csak megrázza fejét, majd figyelmét újra méregdrága kocsijára fordítja.

Megvonom vállaimat, majd besétálok a pár méterre lévő kis benzinkútra, megkönnyebbülten sóhajtva fel, ahogy arcomat megcsapja a forró levegő. Máris jobb idő van.

Elégedetten elmosolyodok, majd köszönve az eladó srácnak, a pultnak támaszkodom és elkezdem kibogarászni a kávé fajtákat.

És bár szégyen, nem szégyen, inkább az angol nevüket kezdem el nézni, úgy gyorsabb lesz.

- Egy brazil kapucsínót kérnék, két cukorral és egy kis tejjel – döntök végül, majd megfordulva Kamét kezdem el kint bámulni.

Iszonyatosan kíváncsi vagyok, hogy vasárnap este milyen hangulatban fogunk hazaérni a városba, illetve hogy mennyit fog fejlődni a kapcsolatunk. Ugyanakkor nagyon félek, hogy megint történik valami kínos, vagy valami olyan, aminek nem kéne megtörténnie.

- Tessék – zökkent ki gondolataimból a srác, amint elém tolja a forró italt, szélesen mosolyogva rám, már-már kacérkodva.

- Köszi – mosolygok rá, majd már nyúlnék a pénztárcámért, de megállít.

- Hagyd csak, a cég ajándéka – vigyorodik el, miközben ő is a pultra támaszkodik. – Honnan jöttél?

Megilletődötten nézek rá, gyorsan végigmérve alkatát, de ha már ilyen „kedves” velem, nem fogom elrontani a hangulatot. Másrészről… másféleképpen is jól járhatok.

- Magyarországról, de félig japán vagyok – mondom mosolyogva, miközben fél füllel hallom, ahogy Kazuya is belép a meleg boltba és felénk tart.

- Az hol van? Amerikában? – villantja rám ezer wattos mosolyát, mire én csak hangosan felnevetek.

- Európa szívében - mondom vigyorogva, cseppet sem mutatva ki csalódottságomat. Amennyire néz ki jól, annyira buta.

Oldalra pillantva látom Kamén, hogy nem tetszik neki a helyzet, de hát most Istenem, nem vagyok azért csúnya, nem tudom, mit problémázik.

- Kérsz még valamit? – kérdi tőlem, mire csak megrázom a fejem.

- Akkor csak a kávé lesz meg az egyes kassza – készíti ki a pénzt.

- Tízezer kilencszáz yen lesz – mondja, átnyújtva a férfinek a számlát.

- És a kávé? – vonja fel a szemöldökét.

- A cég ajándéka – kuncog fel az eladó srác, közben pimaszul rámkacsintva.

Kame csak nemtetszően morog egyet, majd odaadja a pénzt, és birtoklóan átkarolva derekam kivezet a boltból.

Bár nem sejtik, de az üvegajtó feletti tükörből pontosan látom, ahogy Kame visszafordul a pultoshoz, aki éppen a fenekemet nézi, és vet rá egy szúrós pillantást.

Ezek után még magabiztosabban és még szélesebb vigyorral sétálok ki az üzletből, egészen picit közelebb dörgölőzve az én féltékeny macskámhoz.

- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy féltékeny vagy – vigyorgok képébe, majd kimászva karjai közül, beszállok a kocsiba, de szemem sarkából észreveszek valami villanást. Azonban mikor odafordulok, nem látok semmit, így nem tudom hova tenni a dolgot.

Nem is foglalkozom ezzel sokáig, ugyanis Kame máris behuppan mellém, ám ahelyett, hogy beindítaná a kocsit, megfogja erősen állam hüvelyk és mutató ujjával, majd szélsebesen ajkaimra mar.

Meglepetten nyikkanok fel, a kávét majdhogynem kiejtve ujjaim közül, olyan váratlanul ér támadása. Egy pillanatig még ellenkezek, de ahogy nyelve az enyémhez siklik és táncba hívja, meg se fordul a fejemben az ellenállás. Szabad kezemmel combjára marok, miközben ugyanolyan hevességgel próbálom viszonozni csókját, amit akármennyire nem tudok hova tenni, borzasztóan élvezek.

Nem tart tovább az egész csupán fél percnél, de máris pihegve válik el tőlem, államat még mindig szorosan tartva.

- Ezen a hétvégén CSAK az enyém vagy – néz mélyen a szemeimbe, a csak szócskát erőteljesen megnyomva, majd teljesen normálisan kiveszi a kezemből a kávét és kortyol belőle egyet.

Ahogy visszaadja, ujjai enyémekhez érnek, jóleső bizsergést váltva ki belőlem. Megborzongva húzom mosolyra vastag ajkaimat, nyíltan rápillantva.

- Mit tervezel, Kazu? – kérdem szeretetteljesen. Egyszerűen csak jól esik, hogy ennyire ragaszkodik hozzám.

- Eddig nem terveztem semmit, de ezután a hülyegyerek után elgondolkodtam rajta, hogy magamhoz láncoljanak – vonja fel szemöldökét, miközben kifordul az állomásról, felhajtva az autópályára.

- Azt se tudta, hol van az otthonom – nevettem fel. – De az biztos, hogy elvinném egy körre – kacsintok rá lakótársamra jelentőségteljesen.

- Ha így folytatod, mindjárt én viszlek el egy körre – mondja morcosan.

- Türelem Szívem, türelem. Majd nálatok - nevetek rá, ismételten combjára markolva, ám ezúttal valamivel föntebbi részre.

Tisztán látszik, ahogy nyel egy nagyot, aminek következtében elégedetten dőlök hátra az ülésben, belesüppedve a bőrhuzatba.

De komolyan, miért lenne baj, ha megtörténne, ha végre engednénk egymásnak, és egy pár lennénk? Ha a hétfőt már úgy kezdenénk, hogy van egy újabb közös kis titkunk? Hogy egy hajszálnyit még közelebb kerültünk egymáshoz?

Két felelősségteljes felnőtt vagyunk, a tetteinkért csak mi felelünk. Egy botlásnak is tekinthető. Akkor mi baj lehetne belőle?

Ahogy korábbi birtokló mondatára gondolok, a hideg is kiráz. Mint ahogy a filmekben szokás, most az én hasamban is pici pillangók kezdenek repdesni, amit sajnos Kame csengőhangja azonnal megtör.

Pillanatok alatt, gyakorlattan rakja ki a telefonját a műszerfalra felszerelt kis tartóba, majd felvéve kihangosítja, egyáltalán nem zavartatva magát, hogy ott vagyok én is.

Rögtön megismerem a negyvenes éveiben járó menedzserének a hangját, és innentől kezdve már nem teszek úgy, minta nem hallgatóznék.

Meg sem lep, mikor kedvenc lakótársam egy újabb lehetőséget kap.

- Elküldtem neked a dorama forgatókönyvét. Hétfő estig kell választ adnom, addig olvasd át, és döntsd el, hogy akarod-e, különben a második jelölt kapja a főszerepet. Ami tegyük hozzá, nem lenne nekünk túl előnyös – mondja dorgálóan, bár nem tudom, mire fel, hiszen Kazuya már így is kidolgozza a beleit.

- Hai… - sóhajt fel barátom egyhangúan. – Még ma este átolvasom – mondja engedelmesen, mire fel kibújik belőlem a kisördög, és érzékien combjára simítom a kezem, valamivel térde fölé, hogy aztán följebb bátorkodhassak.

- Ööö… holnap… e…stig – makogja száradt ajkakkal, miközben szeme sarkából szúrósan rám néz.

Tenyeremet szorosan ajkaimra zárom, hogy ne okozzak neki még több problémát a menedzsere előtt, azzal, hogy hangosan felnevetek. Mielőtt elfordulna, még kiötlöm rá nyelvemet, majd inkább a borús időjárást kezdem el figyelni, hiszen az autópályán nem látok túl sok érdekességet. Kíváncsiságból az órámra nézek, épp mikor Kame kinyomja a telefont.

- Mikor érünk oda? Azt mondtad, nincs egy óra az út, de már több, mint ötven perce utazunk – vágok azonnal formálódó szavaiba, amik úgyis csak ledorgálnának, így esélyt sem adok neki a beszédre.

- Mindjárt. Kábé tíz perc, és lehetőségem lesz megbosszulni az előbbi kis csínyedet – néz rám felvont szemöldökkel.

- Áh, úgyse fogsz semmit tenni, csak nagy a szád – vigyorgok rá gonoszan, mire nem kapok mást, csak egy „hn”-t. Ez nem is lenne furcsa, de az, hogy a maradék időben nem szólal meg… na az különös. Bár biztos csak aggódik az elkövetkezendő két nap miatt.

Nem telik bele pár perc sem, előhalász a zsebéből egy számomra ismeretlen kulcscsomót, amin megnyomva a távirányító egy gombját, a kapu kinyílik, beengedve minket kocsistul az udvarba.

Meglepetten nézek fel a szintén hatalmas házra, ami bár letisztult, egész családias kívülről. De hogy minek kell ekkora ház…

- Ti, Kamenashik úgy tűnik, mind a nagysághoz vagytok szokva - morgom orrom alatt, ahogy megállunk a hatalmas udvar egy kis szegletében.

- Majd megszokod mellettem – vonja meg vállait, miközben kiveszi a kulcsot a kocsiból, és rám néz kicsit aggódó szemekkel.

- Megjegyeztél mindent, ugye? – néz idegesen oldalra, ahogy a ház bejárati ajtaja kinyílik, és a bátyja sétál felénk.

- Ne nézz már ennyire hülyének – fintorodok el, majd véget vetve  további aggodalmaskodásának, kiszállok a kocsiból, és kedvesen a közelgő Kamenashira mosolygok. Ő azonnal viszonozza mosolyomat, majd megállva előttem a pakoló Kaméra néz várakozón.

- Kame-chan, hát be sem mutatod nekem ezt a gyönyörű hölgyeményt? – vigyorodik el azonnal, nem kis zavarba hozva engem, és már nyújtja is a kezét az enyémért, majd mélyen a szemeimbe nézve egy csókot hint a kézfejemre.

- Kamenashi Yuichiro, szolgálatára kisasszony – mondja bazsalyogva.

- Akane… Akane Ran – motyogom kissé halkan, kezdeti lelkesedésemet azonnal a béka segge alá küldve.

- Na, Ő az enyém – áll meg Kame mellettem, kezét birtoklóan átfonva derekamon, miközben ajkaival sértődötten csücsörít testvére felé és beljebb lökdös. – Egyébként hoztunk néhány apróságot a picinek – mosolyodik el végül melegen, majd eltávolodik tőlem, hidegséget hagyva ujjai nyomán. Beleborzongok érintésének hiányába, akkor, abban a pillanatban annyira természetesnek tűnt, most meg… ajh. De legalább egy szobán – mi több, egy ágyon - osztozok vele, és lesz esélyem megszerezni magamnak. Mert az biztos, hogy úgy megyünk el innen majd vasárnap este, hogy szívét, lelkét, testét… mindenét az enyémnek tudhatom.

Ha neked rohan a végzeted - 31. fejezet

Páros: Kamechi

Korhatár: 16

Figyelmeztetés:  trágár beszéd

Megjegyzés:

Nos hát sziasztok! :)

Több, mint két éve, hogy utoljára jelentkeztem HNRAV frissel… ami miatt iszonyúan szégyellem is magam, de közbe jött egy olyan élethelyzet, ami miatt egyszerűen nem ment az írás. Utána még megpróbálkoztam 2 ficivel, de azok se voltak az igaziak, így ideiglenesen abba hagytam.

Most viszont augusztus elején újra rátaláltam, bele olvastam, és szerelem első látásra :)) Tudom, nem a legjobb, az akkori írói stílusomra egyáltalán nem vagyok büszke – igazából most sem, még vissza kell rázódnom -, de annyira a szívemhez nőtt ez a történet, a szereplők meg persze Ti is, kedves Olvasók, hogy hibának láttam nem befejezni.

Amúgy is megígértem, hogy valamikor be fogom fejezni. Ez az időpont jelenleg is kétséges, de igyekezni fogok, és ha két év múlva is, de befejezem.

A régi ütemű frissítést viszont nem fogom tudni vállalni, örülni fogok, ha havonta meg tudok írni egy fejezetet, nem hogy hetente kettőt, mint régen.

Remélem, az olvasó tábor lassan majd vissza talál hozzám. Efelől igazából nagyon pozitív vagyok, hiszen így, két év nulla visszajelzés után is nagy rá a kereslet, igény, ami nekem mindennél többet jelent.

Na nem is szaporítom tovább a szót, Kame és Akane újabb izgalmas kalandokba keverednek együtt, olvassátok el és ha nem nagy kérés, örülnék néhány vissza jelző kritikának is, hogy érdemes-e folytatnom tényleg. :D

Jó olvasást! :)

31. Baba váró

„Már több, mint egy hónapja, hogy hazajöttünk a táborból, de a kapcsolatunk Kaméval még mindig töretlen volt. Mindketten nagyon igyekeztünk, hogy ne vesszünk össze a legapróbb dolgokon is, és néhány kisebb csetepatétól eltekintve nem is volt nagyobb vitánk.

Megtanultuk kezelni a másikat – nagyon jól tudtam, hogy ha valami nem a tervei szerint megy, akkor jobb békén hagyni, hadd duzzogja ki magát, aztán utána jöhet a jó meleg, friss vacsora, és minden el is van felejtve. Hát persze, hiszen a pasik szívéhez a hasukon keresztül vezet az út.”

Aprót mosolygok, egy pillanatra elidőzve tollam mintázatán. Hát igen, Kazu imádja a hasát, én viszont utálom, hogy akármennyit eszik, nem hízik meg. Mondjuk, amilyen életet él…

„…Ő pedig nagyon jól tudja, hogy ha ideges vagyok, csak rám kell hagynia a dolgokat, és másnap reggel már minden rendben lesz.

Úgyhogy megtanultunk egymás mellett békében élni, ez pedig a csapatra is jó hatással volt. A kis kempingezős kiruccanásunk kicserélt mindannyiunkat, akkor hétfőn reggel újult energiával folytattuk a koncert szervezését.

Legnagyobb meglepetésemre a páros táncok is nagyon jól mentek. Bevallom őszintén, azoktól tartottam a legjobban, hiszen az egész koreográfia egy kész pornófilm. Persze lehet csak nekem, hiszen én vagyok az, aki a barátja nemi szervét ingerli. Bár ennek nem kéne örülnöm, mégis megteszem – Kame meg a melleimet helyezi a rivaldafénybe, tehát ő sem ússza meg a kínos részeket.

Szerencsére megszoktuk már egymást, és nincsenek azok a kínos pillanatok, amikor legszívesebben csak elmenekülnénk egymástól. Tudjuk, hogy a munka az munka, és csak a saját dolgunkat nehezítjük meg, ha minduntalan megállunk a kényelmetlen szituáció miatt.

Ám amint a próba véget ér, mi újra bolondozunk egymással, és ugratjuk a másikat, mintha az lenne a hivatásunk.

A lényeg, hogy nagyon jól elvagyunk. Esténként gyakran alszunk együtt, főleg, ha filmezős pénteket tartunk – újabban jó szokásunk, hogy péntek este berakunk valami jó kis filmet, és popcornt zabálva alszunk el valamelyikünk ágyában, vagy épp a nappaliban lévő kanapén. Másnap persze összebújva ébredünk, de csak mosolygunk egyet, mintha semmi se történt volna.

Hát igen, rég aludtam olyan jól, mint az elmúlt hetekben.

Na de most mennem kell, Kazuya hazaért, úgyhogy neki is állunk főzőcskézni valamit. :))”

Nagyot sóhajtva csukom be a naplómat, majd süllyesztem be az ágyam matraca alá, épp mielőtt lakótársam megjelenne az ajtómban, a fa keretet támasztva.

- Szia – sóhajtja fáradtan, de kis mosollyal ajkain.

- Okaeri* – mosolygok vissza, mire ajkai még jobban kiszélesednek, és lassan az ágyamhoz cammog, majd egyszerűen rádől teljes erejéből, hasán feküdve és arcát felém fordítva.

- Sokáig tartott a megbeszélés – mondom halkan, miközben kezemet felemelve ujjaimat puha tincsei közé vezetem, fejbőrét kezdve el masszírozni. Imádom azt az érzést, ahogy a rakoncátlan fürtjei a kézfejemre omlanak, mikor így simogatom.

Már azt hittem elaludt, olyan sokára szólal csak meg.

-Rengeteg mindent átbeszéltünk… - kezd bele. – A belépőktől a fan cuccokon keresztül a díszletekig mindent, de még a szólószámok effektjeivel is elkészültünk – emeli rám fáradtan csillogó szemeit.

- De hát még egy csomó idő van, miért kell mindennel kapkodni? – húzom el számat, aprót sóhajtva.

- Ismered az öreget… - Kérdésemre csak ennyit felel, majd nagy nehezen összeszedi magát, és kóvályogva rám néz. – Elmegyek fürdeni, aztán főzünk valamit? – kérdezi csöndesen, mire csak aprót bólintok.

- Ki nem hagynám – vigyorodok el lassan, majd én is felkelek. Végignézem, ahogy kimegy a szobámból, majd lehámozom magamról a pulcsimat, ugyanis nagyon melegem van. Amióta Ő a közelembe jött, különös módon.

Fejbecsapom magam bugyután, majd még épp látom, ahogy Kame meztelen felsőtesttel eltűnik a fürdőben, én pedig a lépcsőfordulóban teszem ugyanezt.

Leérve a konyhába, töltök magamnak egy pohár vizet, miközben azon gondolkodom, mi legyen a vacsora. Miután semmire sem jutok vele, benézek a hűtőbe, hogy majd onnan megjön az ihlet, de meglepődök, mikor egy tálcányi lazac néz velem szembe.

Egy pillanatra elgondolkodom, hogy vajon akkor is ott volt-e, amikor hazajöttem, de miután fogalmam sincs, inkább leültem a székre és telefonomat kezdtem el nyomkodni.

Alig negyed óra telt el és lakótársam már ugrándozott is le a lépcsőn, egy fehér törülközővel vizes tincseit törölgetve. Jól áll neki a fehér, az már egyszer biztos.

- Nem kezdtem neki a vacsinak, mert fogalmam sincs, hogy miért van egy lazac a hűtőnkben – nézek rá tanácstalanul, mire csak elneveti magát.

- Most hoztam, van egy recept, amit gondoltam, kipróbálhatnánk – mosolyog rám azon az őrjítő mosolyán, amivel nők ezreit veszi le nap, mint nap a lábairól.

- Mégis milyen? – húzom föl szemöldökeimet meglepetten.

- Várj csak… felírtam – mondja elgondolkodva, miközben tréningnadrágja zsebében kezd el kutakodni iPhone-ja után.

Szemeim megakadnak a nadrágon; valahonnan ismerős. Míg ő a méregdrága kütyüt nyomkodja, szorgosan kutakodok emlékeimben, hogy vajon hol láthattam ezt a nadrágot rajta… aztán hirtelen beugrik. Az egyik fotózáson viselte, amikor az az edzéses téma volt, vagy mi. Már akkor is feltűnt, hogy kurva jól áll neki az ilyen selyem-szerű anyagú gatya. Szépen kiemeli a formáit. Gondolatban megrázom fejem, és tekintetem újra arcára vezetem, de rögtön el is pirulok, mikor látom, hogy mélyen szemeimbe nézve vár rám már egy ideje.

- Én csak… - kezdenék el magyarázkodni, de szavamba vág.

- Gyömbéres-majonézes sült lazac. Megfelel? – néz rám elégedetten, mire még jobban zavarba hoz. Imádja, ha ő lehet fölényben velem szemben. Bahh!

- Meg… -fújom duzzogva, majd inkább elfordulva kiveszem a halat a hűtőből és a pultra teszem, levágva róla a fóliát.

Közben Kazuya is mellém lép és egy törlőkendőt leszakítva elkezdi leitatgatni a narancs színű húsról a fölösleges nedvességet. Mivel nem ismerem a receptet, ezért csak figyelem, ahogy utána egy kisebb darab gyömbért vesz elő.

-Lepépesíted? Addig megízesítem a lazacot – kérdi, de már indul is a fűszeres polchoz, meg sem várva válaszomat.

Vállat vonva elkezdem hámozni a gyömbért, majd ahogy kért, ledarálom, és villával még egy picit megnyomkodom, hogy tökéletes legyen.

Miután mindketten készen vagyunk a saját feladatunkkal, fogja a húsokat és a lepépesített gyömbérrel keni be a lazacot, majd a sütőbe rakja.

Bevallom, nem szeretem a gyömbért, magamtól biztos nem ennék, de nem akarom elrontani a kedvét, hiszen annyira lelkes volt, mikor előhozakodott az ötlettel. Nem lenne szívem lelombozni.

Vállam fölött hátrapillantok rá és azonnal elmosolyodok, ahogy elmélyedt arcát figyelem, amint valamit éppen keverget.

- Mit csinálsz? – kérdem furcsálkodva, miközben közelebb araszolok hozzá.

- Majonézt – válaszol azonnal, mire én csak nagy szemekkel bámulok.

- De hát van még a hűtőben – mutatok az említett tárgy helyére.

- Igen, de én a házit jobban szeretem – vigyorodik el, majd márt egy kicsit a fakanálra, és felém nyújtja. – Kérsz?

Válasz képpen azonnal oda hajolok, hogy lenyalhassam, de az utolsó pillanatban a majonéz az orrom hegyén landol, a szám helyett, égető érzést hagyva maga után.

-Na! – horkanok fel hirtelen, sértődötten nézve rá, ugyanakkor hitetlenkedve, hogy miért égetett meg. – Ez forró volt!

- Ja, bocsi, ezzel fordítottam át a halat az előbb – dugja ki a nyelvét pajkosan, felnevetve reakciómon.

- Akkor is fájt – duzzogom, mire közelebb lép hozzám.

- Csukd be a szemed – utasít.

- Miért? - nézek rá kicsit bizalmatlanul.

- Csak csukd be.

Kicsit vonakodva ugyan, de lehunyom pilláimat. Pár másodpercig nem történik semmi, majd a semmiből megérzem ajkait orromon. Azonnal kipattannak szemeim és fülig vörösödök, az este folyamán immár másodjára. Olyan, mint egy angyal. Egy gyönyörű védő angyal. Aki hirtelen felpillant, íriszeinket összekapcsolva, én pedig ha lehet, a piros egy még sötétebb árnyalatát veszem fel.

-Kame… - hebegem akadozva, de ő nem szól semmit, csak egyszerűen elmosolyodik azokkal a gyönyörű macskás ajkaival és a majonézes tálat a kezébe kapva bekeni a félig átsült lazacot.

Kábulatomból a hal fenséges illata szakaszt ki. Felülkerekedve értetlenségemen csak mosolygok egyet a fiatal férfi kedvességén, teljes hétköznapi dologként tekintve erre az orr puszis dologra. A barátok gyakran csinálnak ilyet.

Figyelem, ahogy visszarakja a vacsoránkat még a sütőbe, beállítva rajta az időzítőt, hogy csipogjon tíz perc múlva, majd a szekrényekhez lép, hogy megterítsen. Én is segítek neki, együtt szedjük elő a tányérokat, majd ő eltűnik a pincében, míg én az evőeszközöket intézem.

Percek múlva egy üveg, drága vörösborral tér vissza, ami szerinte nagyon jól fog illeni a lazachoz. Egy percig se kételkedem benne, hiszen az egyik doramájában borszakértőt játszott, ami mögött tényleg kemény munka volt, mindent alaposan megtanult, és ezt a tudását manapság is kamatoztatja. Állítása szerint a nőket könnyű levenni a lábukról ezzel a tudománnyal. Én pedig nem tudok mást tenni, mint igazat adni neki, hiszen ahogy töltögeti a bort olyan magasról, azzal a profi pózzal… valóban szívdöglesztő. Még azt se bánnám, ha megmérgezne és kihasználná a helyzetet.

Halkan felsóhajtok, miközben lehuppanok a székre, megvárva, míg az asztal közepére teszi a forró tepsit, ínycsiklandozó illatokkal töltve meg a tágas helyiséget.

Míg ő is elhelyezkedik, addig szedek mindkettőnknek a korábban kikészített saláta mixből, majd ráfektetek egy-egy szelet lazacot, esztétikusan elrendezve az egészet. Mert persze egy ekkora idol-nak nem is jár ennél kevesebb.

Tekintetem lassan rá emelem, és szemeim érezhetően ellágyulnak. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy eleget tudjak tenni a kempingben tett ígéretemnek, miszerint elfelejtem.

Ha állandóan ilyen kedves hozzám, nem vagyok képes eltörölni az érzelmeimet csak úgy. Mégiscsak, lássuk be, észveszejtően jó pasi, mind külsőleg, mind belsőleg. Ha bele gondolok, iszonyúan féltékeny vagyok azokra a nőkre, akik az ágyában kötnek ki, netalántán tovább is jutnak a szívéhez vezető úton. De persze nekem egy szavam sem lehet, hiszen rengeteg alkalmam lett volna elcsábítani, magamhoz kötni, mégsem tettem. De az úgy nem az igazi, ha csak én akarom teljes szívemből. Ha legalább egy pici – tényleg csak egy pici – esélyt is látnék arra, hogy viszonozná az érzéseimet, azonnal lépnék. De így… tűrnöm kell, és elviselni a tudatot, hogy nincs beleszólásom abba, hogy kivel randizik. Bár…

- Itadakimasu! – mosolygok rá, majd kezdek el azonnal enni, hogy minél hamarabb rátérhessek a tervemre.

Ugyan túl akartam játszani magam, hogy milyen finom a kaja, semmi szükség rá, hiszen valóban mennyei – amit nem vagyok rest ki is nyilvánítani.

- Hmmmm ez nagyon jó! – nézek rá felcsillanó szemekkel. – Az eddigi barátnőid hülyék, hogy hagytak elmenni – mondom elismerően, közben figyelve minden apró rezdülését.

De persze mivel olyan fene jó színész, még a szája sarka sem rezdül meg.

- Tudod, nem minden az, ha valaki jól főz – pillant rám picit bánatosan. – Ismered a napirendem, tudod, mennyire nehéz lenne fenntartanom egy kapcsolatot.

- Ha igazán akarod, bármi lehetséges – vonom meg vállaimat. – Különben is, ha szembejön veled egy lány, aki nagyon megtetszik, hagyod elmenni, csak mert te nem érsz rá olyan gyakran, mint egy átlagos korodbeli?

- Előbb-utóbb meglépne. Akkor minek foglalkozzak olyan dolgokkal, mint a szerelem?

- Mert anélkül nem élet az élet. Biztos vagyok benne, hogy bármelyik lány szívesen lenne veled kapcsolatban, és nem érdekelné, hogy ilyen a beosztásod – mondom lazán, miközben bekapok egy újabb falatot.

- Még te is? – Kérdésére félre nyelek és köhöghetnékem támad, de csakhamar válaszokért kutatom barna íriszeit.

- Még én is – mondom néhány másodperc után, kacér tekintetén a mosolyt még szélesebbre húzva ezzel.

- Akkor miért nem adod meg magad nekem? – vonja magasra a szemöldökét, egyre magabiztosabban nézve rám.

- Mert amíg nem vagyok benne biztos, hogy nem csak egy-egy éjszakára kellenék neked, addig még a gondolattal se fogok eljátszani, hogy milyen lenne a barátnődnek lenni, mert úgyis csak csalódnék. – Hazudtam. Már vagy egy hónapja azon gondolkodom, hogy milyen jó is lenne a barátnőjének lenni.

Ezek után több szó nem esik köztünk, csöndben esszük a finom vacsorát, kiélvezve az ízeket, néha egymásra mosolyogva, mintha ez a párbeszéd meg se történt volna.

Evés után felajánlja, hogy elmosogat, amit én kihasználva már ugrándozok is föl a lépcsőn, hogy minél hamarabb letudjam a fürdést és mehessek aludni.

Zuhanyzás közben eszembe jut, hogy ma reggel barátnőm szólt, hogy van egy érdekes cikk a kinnt élő magyarokról, úgyhogy el is döntöttem, hogy lefekvés előtt azt még elolvasom, úgyis csak fél tíz körül jár az idő.

Amint végzek, át is öltözöm a pihe-puha hálóingembe, amit még mielőtt kimennék a fürdőből, megigazítok, ugyanis nem a leghosszabb fajtából való. Nem mintha kínosan érezném magam miatta, csak lakótársamat nem akarom kényelmetlen szituációba keverni, ha esetleg felcsúszna az a hálóing.

De aggódásom fölösleges, tompán hallom az edények koccanását, jelezve, hogy még mindig a konyhában mosogat.

Papucsomat ledobom lábaimról és elterülök az ágyamon, lehunyt szemekkel végigpörgetve a mai nap eseményeit. Egy ideje rájöttem, hogy ha nehéz napom volt, sokkal tisztábban tudok gondolkodni, ha még egyszer lejátszom fejben az eseményeket és a döntéseim is reálisabbak. Bár ma kifejezetten könnyű napom volt, ugyanis minket, lányokat előbb elengedtek a próbákról, megszoktam, hogy minden nap véghezviszem ezt a kis rituálét, így ma sincs ez másképp.

Pár perces relaxálás után viszont felülök, hátamat az ágyam támlájának támasztom és elkezdem fellapozni az újságot. Csakhamar ráakadok a cikkre és belefelejtkezve kezdem el olvasni, igyekezve minél gyorsabban kibogarászni a kanjikat. Hát, mit ne mondjak, az írásom és az olvasásértésem nem a legjobb még, viszont a beszédem verhetetlen. Szépen ki tudom magam már japánul is fejezni, akárcsak a magyarban, úgyhogy már csak az írott részére kellene rágyúrnom, és minden tökéletes lenne. De végülis még három hónapja se vagyok itt, mit is várok.

Épp lapoznék a következő oldalra, mikor szemem sarkából észreveszem barátomat, amint bekopog a nyitott ajtón, az engedélyemre várva.

-  Gyere csak- mosolygok rá, miközben arrébb húzódok az ágyon, helyet engedve neki magam mellett.

Mosolya csak még szélesebb lesz, ahogy belép és közben telefonját kezdi el nyomogatni. Pár pillanat múlva választ is kapok kérdő tekintetemre, amikor is egy kisbaba fényképét nyomja az arcomba.

- Gyereket akarsz? – vonom fel szemöldökömet összezavarodottan.

- Nem – rázza meg fejét. – Vagyis de. Csak nem most – mondja picit zavartan nevetve, majd leül mellém az ágyra, a többi képet is megmutatva.

- Most délután született, Marika-nak hívják – mosolyodik el, lezárva Iphone-ját.
- És ő… ki is? – kérdem még mindig teljes tudatlanságban.

- Hát Yuichiro lánya! – néz rám, mint valami UFO-a.

- És mégis ki az a Yuichiro?!

- Hát a bátyám!

- Neked nincs is bátyád…

- Dehogynem! Méghozzá kettő is!

- Mi?

- Meg egy öcsém is van. Tudod, Yuya…

- Yuya oké, de…  Mi a franc, én ezeket miért nem tudtam? – néztem rá nagy szemekkel.

- Azt hittem, te is mindent tudsz rólam, mint a fanok – vonja meg vállát.

- Ahaaa… - húzom el a szó végét. – Csakhogy én nem egy vagyok a több millió fanod közül – nézek rá vádlón, hiszen nem tetszik, hogy azt hiszi, hogy azért, mert egy házban lakunk, tudok róla mindent, amit a neten írnak. Sőt…

Néhány másodperces kínos csönd áll be köztünk, úgyhogy igyekszem oldani a hangulatot.

- Menj el – mosolygok rá melegen. – Jót fog tenni egy kis kikapcsolódás.

- Igen, hétvégére terveztem. Te nem jössz velem? – néz fel rám csillogó szemekkel, talán túlságosan is izgatottan.

Egy pillanatra megilletődötten kerekednek ki szemeim, de hamar rendezem vonásaimat.

- Ne is álmodj róla, hogy újabb két napon keresztül eljátszom, hogy a barátnőd vagyok – nézek rá szigorúan.

- Miért? – Szemeiben mintha kis bántást látnék, de kirázom az agyamból ezt a gondolatot.

- Ha még egyszer együtt látnak minket, komolynak fogják gondolni, és elkezdenek majd nyaggatni, hogy mikor jön már a baba – nézek rá, egy amolyan „Ezt most tényleg komolyan kérdezted?!” arccal.

- Miért, olyan rossz lenne tőlem egy baba?

Nem értem mi ez a kérdés, hiszen nem is vagyunk egy pár, még csak a közelében sem vagyunk. De válaszolnom kell, mielőtt még lyukat éget az arcomba.

- Ha házasság után egy-két évig is jó lennél hozzám, akkor nem. Akkor bevállalnám, de mivel ennek a közelében sem vagyunk, ezért nem, nem fogom eljátszani a barátnődet újra. Elég volt egyszer hazudni a szüleidnek, nem tudnék újra a szemükbe nézni – hajtom le fejem szégyenkezve.

- Kérlek~ -nyüszög fel szívszorítóan. – Ha nélküled megyek, Anya meg fogja tudni, és akkor fölösleges volt a kis színjátékunk. Nem akarom elszomorítani – mondja halkan.

- Kame, rajtam semmire nem mész az érzelmi zsarolásoddal – nézek rá szigorúan, nem adva be a derekam.

De ahogy felnéztem szomorú szemeibe, automatikusan nyúltam volna arcához, hogy azt megsimogatva megnyugtassam, és talán ekkor dőlt el bennem, hogy igenis el fogom játszani a nekem kiadott szerepem, ha ezzel boldoggá tehetem. De nem, olyan könnyen nem kapja meg, amit akar.

- Egy feltétellel elvállalom – nézek rá elszántan.

- Mi lenne az? – élénkül fel újra csapattársam, feszülten figyelve.

- Hozz nekem francia krémest egy órán belül, és bármikor eljátszom, hogy a barátnőd vagyok.

- Bármikor?

- Igen.

- Tényleg?

- Tényleg.

- De így esélyt se adsz.

- Rendben, kapsz másfél órát.

- Hai – mondja elszántan, majd mintha itt se lett volna, már el is tűnt a szobámból. Én csak meglepetten nézek rá, hiszen erre nem számítottam.

De arra se, hogy pár másodpercen belül újra megjelenik az ajtómban, lihegve, hiszen a lépcső aljáról futott vissza.

- Egyébként mi az a francia krémes? – dugja be az orrát kissé pánikszerű arckifejezéssel.

- Hát ez jó kérdés – vigyorodok el, karjaimat kitárva.

- Mouu~ - nyög fel, majd újra eltűnik az ajtóban. Ezúttal hallom a bejárati ajtó csapódását, és azt is, ahogy elkezd valakivel telefonálni, de azt már nem értem, hogy mit mond.

Pillanatokon belül a kocsi is felzúg, én pedig csak elnevetem magam, hogy mennyire igyekszik. Pedig ha tudná, hogy a fejemben… vagyis hát a szívemben már eldőlt…

Újra kezeimbe veszem az újságot, és folytatom a korábbi cikket, de csakhamar azon veszem magam észre, hogy nem is értem, hogy mit olvasok, hanem Kazuyán gondolkodom.

Megjátszani a barátnőjét nem is rossz igazából. Sőt, annyira figyelmes és romantikus, meg szenvedélyes és ahw… és minden, ami jó. A néhai erőszakoskodásán kívül tényleg semmi hibája sincs… Max az, hogy túlhajtja magát. De legalább nincs ideje velem foglalkozni, ami pozitívum, hisz minél kevesebb szabadidőnket töltjük együtt, annál hamarabb fogok újra a barátomként tekinteni rá, és nem a jövendőbeli férjjelöltemként.

Felsóhajtva az órára nézek, ami jelzi, hogy még csak tíz-tizenöt perce ha ment el. Igazából vegyes érzések kavarognak bennem, hiszen egyfelől szeretném, hogy ideérjen, és megjátszhassam a barátnőjét, másfelől meg eléggé rossz érzés lenne úgy visszamondani, hogy a fejemben már eldöntöttem, hogy segítek neki.

Megrázom fejem és újra a magazin felé fordulok, most már ténylegesen a sorok mögé látva.

A zár kattanására eszmélek fel, mire azonnal az órára nézek, ami tíz ötvenet mutat. Pontosan negyven perce ment el… lehetetlen, hogy ennyi idő alatt hozzon egy olyan sütit, amiről azt se tudja, hogy mi fán terem.

Éppen ezért az állam is leesik, mikor nagy büszkén besétál a szobámba, egyik kezében egy villával, másikban pedig a tányér közepén szépen elhelyezett francia krémessel.

Huncutul rám mosolyog, majd az újságot félretéve leteszi elém az édességet, és kisétál.

- Alig várom a szombatot – mondja egy sunyi mosollyal, majd dudorászva magamra hagy.

*Isten hozott itthon