Páros: Kamechi
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: nincs
Megjegyzés:
Halihó :)
Nem itt terveztem elvágni a fejezetet, de útközben támadt egy jó ötletem, aminek a kövi fejezetben nagyon fogtok örülni :)
Bocsánat a késésért, de most kezdtem az egyetemet, és hát nem a legkönnyebb megszokni :/
Na de nem panaszkodom, majd túljutok ezen a korszakon, és kiszámíthatóak lesznek a frissek :)
Addig is, jó olvasást!
32. Csak az enyém
- Biztos beraktunk mindent?
- Igen, Kame, mindent beraktunk.
- És a cumik is megvannak?
- Azok is.
- És a plüssök?
- Szintén.
- És az etetőszék?
- Hm.
- És a…
- Az is, Kamenashi… - sóhajtok fel, irritáltan pillantva a
mellettem vezető férfire.
Meglepetten fordítja fejét felém, nagy pilláival
pislantgatva.
- Ne hívj így… - morog halkan.
- Miért ne? Hiszen ez a neved – vonom meg a vállaimat.
- Nem szeretem, ha egy hozzám közel álló ember így hív – néz
mélyen a szemeimbe, miután megáll a piros lámpánál.
- Én pedig nem szeretem, hogy ilyen idegesítő vagy –
viszonzom pillantását.
- Mouu, csak izgatott vagyok ~ - húzza el mondatát, macskás
ajkait kinyomva.
- Ne aggódj, mindent beraktunk, minden jó lesz, mindennek
örülni fognak és senki nem fog semmit megsejteni rólunk – rakom kezemet az
övére, nyugtatólag végigsimítva alkarján.
Tegnap az egész estét munka után azzal töltöttük, hogy
megbeszéljük, mit mondjunk, mikor jöttünk össze, hogyan, tervezzük-e a
házasságot… Mindent, de tényleg. Iszonyatosan furcsa volt ilyesmikről beszélni,
de valahol a szívem legmélyén egy nagyon kellemes, meleg érzés kezdett
kibontakozni a bensőmben.
Azt már inkább nem is említem, hogy lefekvés előtt még a
közös gyermekeinket is elképzeltem, ahogy a kertben futkorásznak, az apjuk elől
menekülve, aki épp megcsiklandozni készül őket.
Ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódnak a képre, de amint
észreveszem, hogy néz, pironkodva fordítom el fejem, a mellettünk várakozó autó
utasát nagyon érdekesnek találva.
Sóhajt egy nagyot, túltéve magát furcsa viselkedésemen,
miközben újra beizzítja a motort, hogy aztán lassan lekanyarodhasson egy
mellékútra.
Automatikusan figyelem a tábla kijelzőjét, hogy melyik
üzemanyag mennyibe kerül, próbálva összehasonlítani az otthoni árakkal. Japán
határozottan drágább, mint Magyarország. Minden tekintetben. Tokyo centruma meg
pláne, mégis, nem cserélném le semmire.
Abszolút nem panaszkodhatok, hiszen a lakásért nem kell
fizetnem, mégis egy luxus villában élek körülbelül, a bevásárlást is lakótársam
intézi, meg úgy mindent. Mert ő megteheti, hát persze.
Így én leginkább csak ruhákra költök, illetve az apró kis
kiegészítőkre. Ha gyűrűkről van szó, akkor egyszerűen nem tudok leállni,
fanatikus vagyok. Mindig díszíti a kacsómat néhány darab. Ezek nélkül el sem
indulok otthonról.
Megrázom fejem, észrevéve magam, hogy mennyire eltértem az
eredeti gondolatmenetemtől, majd komótosan kiszállok, dzsekimet azonnal
összehúzva magam körül.
Lassan a november derekán járunk már, de az eddig megszokott
időjáráshoz képest az elmúlt egy hét valami szörnyűség volt. Túlságosan
hirtelen jött a hideg, szinte egyik napról a másikra, nem adva lehetőséget az
alkalmazkodásra. Emiatt picit meg is fáztam, de három nap teán éldegélés rendbe
hozott szerencsére.
- Bemegyek kávéért, te kérsz valamit? – szólok hátra
barátomnak, aki csak megrázza fejét, majd figyelmét újra méregdrága kocsijára
fordítja.
Megvonom vállaimat, majd besétálok a pár méterre lévő kis
benzinkútra, megkönnyebbülten sóhajtva fel, ahogy arcomat megcsapja a forró
levegő. Máris jobb idő van.
Elégedetten elmosolyodok, majd köszönve az eladó srácnak, a
pultnak támaszkodom és elkezdem kibogarászni a kávé fajtákat.
És bár szégyen, nem szégyen, inkább az angol nevüket kezdem
el nézni, úgy gyorsabb lesz.
- Egy brazil kapucsínót kérnék, két cukorral és egy kis
tejjel – döntök végül, majd megfordulva Kamét kezdem el kint bámulni.
Iszonyatosan kíváncsi vagyok, hogy vasárnap este milyen
hangulatban fogunk hazaérni a városba, illetve hogy mennyit fog fejlődni a
kapcsolatunk. Ugyanakkor nagyon félek, hogy megint történik valami kínos, vagy
valami olyan, aminek nem kéne megtörténnie.
- Tessék – zökkent ki gondolataimból a srác, amint elém
tolja a forró italt, szélesen mosolyogva rám, már-már kacérkodva.
- Köszi – mosolygok rá, majd már nyúlnék a pénztárcámért, de
megállít.
- Hagyd csak, a cég ajándéka – vigyorodik el, miközben ő is
a pultra támaszkodik. – Honnan jöttél?
Megilletődötten nézek rá, gyorsan végigmérve alkatát, de ha
már ilyen „kedves” velem, nem fogom elrontani a hangulatot. Másrészről…
másféleképpen is jól járhatok.
- Magyarországról, de félig japán vagyok – mondom
mosolyogva, miközben fél füllel hallom, ahogy Kazuya is belép a meleg boltba és
felénk tart.
- Az hol van? Amerikában? – villantja rám ezer wattos
mosolyát, mire én csak hangosan felnevetek.
- Európa szívében - mondom vigyorogva, cseppet sem mutatva
ki csalódottságomat. Amennyire néz ki jól, annyira buta.
Oldalra pillantva látom Kamén, hogy nem tetszik neki a
helyzet, de hát most Istenem, nem vagyok azért csúnya, nem tudom, mit
problémázik.
- Kérsz még valamit? – kérdi tőlem, mire csak megrázom a
fejem.
- Akkor csak a kávé lesz meg az egyes kassza – készíti ki a
pénzt.
- Tízezer kilencszáz yen lesz – mondja, átnyújtva a férfinek
a számlát.
- És a kávé? – vonja fel a szemöldökét.
- A cég ajándéka – kuncog fel az eladó srác, közben pimaszul
rámkacsintva.
Kame csak nemtetszően morog egyet, majd odaadja a pénzt, és
birtoklóan átkarolva derekam kivezet a boltból.
Bár nem sejtik, de az üvegajtó feletti tükörből pontosan
látom, ahogy Kame visszafordul a pultoshoz, aki éppen a fenekemet nézi, és vet
rá egy szúrós pillantást.
Ezek után még magabiztosabban és még szélesebb vigyorral
sétálok ki az üzletből, egészen picit közelebb dörgölőzve az én féltékeny
macskámhoz.
- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy féltékeny vagy –
vigyorgok képébe, majd kimászva karjai közül, beszállok a kocsiba, de szemem
sarkából észreveszek valami villanást. Azonban mikor odafordulok, nem látok
semmit, így nem tudom hova tenni a dolgot.
Nem is foglalkozom ezzel sokáig, ugyanis Kame máris behuppan
mellém, ám ahelyett, hogy beindítaná a kocsit, megfogja erősen állam hüvelyk és
mutató ujjával, majd szélsebesen ajkaimra mar.
Meglepetten nyikkanok fel, a kávét majdhogynem kiejtve
ujjaim közül, olyan váratlanul ér támadása. Egy pillanatig még ellenkezek, de
ahogy nyelve az enyémhez siklik és táncba hívja, meg se fordul a fejemben az
ellenállás. Szabad kezemmel combjára marok, miközben ugyanolyan hevességgel
próbálom viszonozni csókját, amit akármennyire nem tudok hova tenni,
borzasztóan élvezek.
Nem tart tovább az egész csupán fél percnél, de máris
pihegve válik el tőlem, államat még mindig szorosan tartva.
- Ezen a hétvégén CSAK az enyém vagy – néz mélyen a
szemeimbe, a csak szócskát erőteljesen megnyomva, majd teljesen normálisan
kiveszi a kezemből a kávét és kortyol belőle egyet.
Ahogy visszaadja, ujjai enyémekhez érnek, jóleső bizsergést
váltva ki belőlem. Megborzongva húzom mosolyra vastag ajkaimat, nyíltan
rápillantva.
- Mit tervezel, Kazu? – kérdem szeretetteljesen. Egyszerűen
csak jól esik, hogy ennyire ragaszkodik hozzám.
- Eddig nem terveztem semmit, de ezután a hülyegyerek után
elgondolkodtam rajta, hogy magamhoz láncoljanak – vonja fel szemöldökét,
miközben kifordul az állomásról, felhajtva az autópályára.
- Azt se tudta, hol van az otthonom – nevettem fel. – De az
biztos, hogy elvinném egy körre – kacsintok rá lakótársamra jelentőségteljesen.
- Ha így folytatod, mindjárt én viszlek el egy körre –
mondja morcosan.
- Türelem Szívem, türelem. Majd nálatok - nevetek rá,
ismételten combjára markolva, ám ezúttal valamivel föntebbi részre.
Tisztán látszik, ahogy nyel egy nagyot, aminek következtében
elégedetten dőlök hátra az ülésben, belesüppedve a bőrhuzatba.
De komolyan, miért lenne baj, ha megtörténne, ha végre
engednénk egymásnak, és egy pár lennénk? Ha a hétfőt már úgy kezdenénk, hogy
van egy újabb közös kis titkunk? Hogy egy hajszálnyit még közelebb kerültünk
egymáshoz?
Két felelősségteljes felnőtt vagyunk, a tetteinkért csak mi
felelünk. Egy botlásnak is tekinthető. Akkor mi baj lehetne belőle?
Ahogy korábbi birtokló mondatára gondolok, a hideg is kiráz.
Mint ahogy a filmekben szokás, most az én hasamban is pici pillangók kezdenek
repdesni, amit sajnos Kame csengőhangja azonnal megtör.
Pillanatok alatt, gyakorlattan rakja ki a telefonját a
műszerfalra felszerelt kis tartóba, majd felvéve kihangosítja, egyáltalán nem
zavartatva magát, hogy ott vagyok én is.
Rögtön megismerem a negyvenes éveiben járó menedzserének a
hangját, és innentől kezdve már nem teszek úgy, minta nem hallgatóznék.
Meg sem lep, mikor kedvenc lakótársam egy újabb lehetőséget
kap.
- Elküldtem neked a dorama forgatókönyvét. Hétfő estig kell
választ adnom, addig olvasd át, és döntsd el, hogy akarod-e, különben a második
jelölt kapja a főszerepet. Ami tegyük hozzá, nem lenne nekünk túl előnyös –
mondja dorgálóan, bár nem tudom, mire fel, hiszen Kazuya már így is kidolgozza
a beleit.
- Hai… - sóhajt fel barátom egyhangúan. – Még ma este
átolvasom – mondja engedelmesen, mire fel kibújik belőlem a kisördög, és
érzékien combjára simítom a kezem, valamivel térde fölé, hogy aztán följebb
bátorkodhassak.
- Ööö… holnap… e…stig – makogja száradt ajkakkal, miközben
szeme sarkából szúrósan rám néz.
Tenyeremet szorosan ajkaimra zárom, hogy ne okozzak neki még
több problémát a menedzsere előtt, azzal, hogy hangosan felnevetek. Mielőtt
elfordulna, még kiötlöm rá nyelvemet, majd inkább a borús időjárást kezdem el
figyelni, hiszen az autópályán nem látok túl sok érdekességet. Kíváncsiságból
az órámra nézek, épp mikor Kame kinyomja a telefont.
- Mikor érünk oda? Azt mondtad, nincs egy óra az út, de már
több, mint ötven perce utazunk – vágok azonnal formálódó szavaiba, amik úgyis
csak ledorgálnának, így esélyt sem adok neki a beszédre.
- Mindjárt. Kábé tíz perc, és lehetőségem lesz megbosszulni
az előbbi kis csínyedet – néz rám felvont szemöldökkel.
- Áh, úgyse fogsz semmit tenni, csak nagy a szád – vigyorgok
rá gonoszan, mire nem kapok mást, csak egy „hn”-t. Ez nem is lenne furcsa, de
az, hogy a maradék időben nem szólal meg… na az különös. Bár biztos csak
aggódik az elkövetkezendő két nap miatt.
Nem telik bele pár perc sem, előhalász a zsebéből egy számomra
ismeretlen kulcscsomót, amin megnyomva a távirányító egy gombját, a kapu
kinyílik, beengedve minket kocsistul az udvarba.
Meglepetten nézek fel a szintén hatalmas házra, ami bár letisztult,
egész családias kívülről. De hogy minek kell ekkora ház…
- Ti, Kamenashik úgy tűnik, mind a nagysághoz vagytok szokva
- morgom orrom alatt, ahogy megállunk a hatalmas udvar egy kis szegletében.
- Majd megszokod mellettem – vonja meg vállait, miközben
kiveszi a kulcsot a kocsiból, és rám néz kicsit aggódó szemekkel.
- Megjegyeztél mindent, ugye? – néz idegesen oldalra, ahogy
a ház bejárati ajtaja kinyílik, és a bátyja sétál felénk.
- Ne nézz már ennyire hülyének – fintorodok el, majd véget
vetve további aggodalmaskodásának,
kiszállok a kocsiból, és kedvesen a közelgő Kamenashira mosolygok. Ő azonnal
viszonozza mosolyomat, majd megállva előttem a pakoló Kaméra néz várakozón.
- Kame-chan, hát be sem mutatod nekem ezt a gyönyörű
hölgyeményt? – vigyorodik el azonnal, nem kis zavarba hozva engem, és már
nyújtja is a kezét az enyémért, majd mélyen a szemeimbe nézve egy csókot hint a
kézfejemre.
- Kamenashi Yuichiro, szolgálatára kisasszony – mondja
bazsalyogva.
- Akane… Akane Ran – motyogom kissé halkan, kezdeti
lelkesedésemet azonnal a béka segge alá küldve.
- Na, Ő az enyém – áll meg Kame mellettem, kezét birtoklóan
átfonva derekamon, miközben ajkaival sértődötten csücsörít testvére felé és
beljebb lökdös. – Egyébként hoztunk néhány apróságot a picinek – mosolyodik el
végül melegen, majd eltávolodik tőlem, hidegséget hagyva ujjai nyomán.
Beleborzongok érintésének hiányába, akkor, abban a pillanatban annyira
természetesnek tűnt, most meg… ajh. De legalább egy szobán – mi több, egy ágyon
- osztozok vele, és lesz esélyem megszerezni magamnak. Mert az biztos, hogy úgy
megyünk el innen majd vasárnap este, hogy szívét, lelkét, testét… mindenét az
enyémnek tudhatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése