Ha neked rohan a végzeted - 28. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 16
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés:  Hmm, aranyos fejezet. Vélemények? :3

28. Éjjeli séta

Szemei felcsillantak, és enyhén félelmet keltő arccal, suttogó hangon mesélni kezdett.

- Évtizedekkel ezelőtt történt, amikor a technika még nem tette lehetővé azt, hogy egy autós probléma esetén gyorsan és egyszerűen tudjon segítséget hívni… *

Szemeim kitágultak, ahogy meghallottam ezt az egy mondatot. Ne ne ne, könyörgöm ne!

- Egy fiatal pár kocsival épp egy buliba tartott, ám az út kellős közepén a berendezés megadta magát, s lerobbantak egy Isten háta mögötti területen.

Francba! Bekövetkezett az, amitől tartottam. Ez tuti egy rémtörténet lesz. Utálom a horror sztorikat!

Csöndesen felnyüszögtem, miközben észrevétlenül közelebb húzódtam Kaméhoz, és félve néztem fel Tatsuyára. Ez a szadista állat élvezi, hogy félek tőle?! Sőt, ahogy látom, nem csak én ijedtem be a csajok közül.

- A srác kiszállt, megpróbálta helyrehozni a hibát, de nem sikerült neki, így azt javasolta a barátnőjének, hogy mivel úgyis csak hátráltatná a magassarkújában és rövidke ruhájában, inkább maradjon az autóban, amíg ő segítséget hív. Bár a lány nagyon félt, a fiú azt javasolta, bújjon le az ülések aljához és takarja be magát, így bárki arra jár, azt fogja hinni, hogy csak egy üres kocsi áll ott. Megcsókolták egymást, a fiú bezárta az ajtót, majd elindult a néhány kilométernyire található benzinkútra. A lány csak várt, várt, egyre idegesebb lett, fogalma sem volt, mennyi időbe telik lerendezni az ilyesmit. Aludni természetesen nem tudott a félelemtől, míg végül lépteket hallott.

Itt hangja elhalkult, és sötéten csillogó szemekkel végigvezette tekintetét közönségén, azaz rajtunk. Ahogy a tűz árnyékot vetett arcára, különböző helyeken eredeti színében hagyva bőrét, tényleg ijesztő volt. Szívem szerint még közelebb másztam volna Kazuyához, de nem akartam ennél is jobban bemászni az intim szférájába, ezért erősen a fa korhadó törzsébe markolva figyeltem tovább a néhai réztincsest. Vagyis de, be akartam mászni, de azt talán már túl személyesnek vette volna.

- Bizakodva felült, s kinézett az ablakon, de akit látott, az nem a barátja volt. Egy undorító, eltorzult arcú idegen közelítette meg az ajtót, majd vérfagyasztó, őrült mosollyal szemmagasságba emelte a lány meggyilkolt kedvesének levágott fejét.

Ajkaimat egy egészen apró sikoly hagyta el, mit Ueda is észrevett, és elégedetten, mégis félelmetesen elmosolyodott. Nyeltem egy hatalmasat, majd körbe vezettem tekintetem a többieken is. Miu jóformán már Junno ölében ült, úgy bújt hozzá, Nakamaru pedig Koki kezeit szorongatta. A többiek vagy érdeklődő, vagy unott tekintettel figyelték a mesélőt.

Komolyan csak én élem meg ezt ekkora traumaként…? Mondjuk nekem van is rá indokom, hiszen még kiskoromban mikor osztálykiránduláson voltunk, kiültünk páran a tűz köré, és rémtörténeteket meséltünk.

Ez még mind hagyján, de nem hogy velük is álmodtam, a fiúk még jól ránk is ijesztettek. Azt hittem, meghalok, olyan szinten éreztem, hogy megállt a szívem.

Persze nem akartak rosszat, nekik nem volt több egy egyszerű kis csínynél, de nekem az egész életemre kihatott. Azóta félek ilyen betegesen a horror sztoriktól.

A rossz emlék hatására megborzongtam, így inkább visszafordultam Tatsuya felé és tanulmányoztam átszellemült arcát.

- A lány sokkot kapott, zokogni kezdett, azt sem tudta, mit csináljon, segítségért kiáltott, de az idegen nem mozdult, ugyanolyan elborult mosollyal tartotta a véres fejet.

A fiatal nő behunyta a szemét, hogy legalább a látványtól megkímélje magát, s amikor kinyitotta, látta, hogy a gyilkos felemel még valamit. A kocsikulcsot, amit áldozata zsebéből lopott el…

Szemeim kikerekedtek, és nyelnem kellett egy hatalmasat. Mintha előre így lett volna megírva, a hatásszünet nem maradt el, mindenki a tüzet bámulta árgus szemekkel. Senki nem érezte úgy, hogy meg kéne szólalnia.

Egyedül a mesélő ajkain játszott egy enyhe mosoly, amint végignézett rajtunk.

- Na de srácok, azért ennyire nem kell komolyan venni! – nevetett fel jókedvűen, ezzel kirángatva mindenkit a saját kis világából.

Fölállt, megnyújtózkodott, majd csípőre tett kezekkel megszólalt.

- Na, oyasumi minna** - vigyorodott el, majd egy intés után a saját sátra felé sétált, és eltűnt benne.

Megragadva az alkalmat, én is felpattantam, és szintén egy gyors köszönést megejtve, besiettem Miuval közös sátrunkba.

Azért… itt mégis csak biztonságosabb volt. Bebújtam a hatalmas pokróc réteg alá, és már épp lehunytam volna szemeim, mikor barátnőm lépett be, és becipzározta maga után a sátrat.

Már csak abban reménykedem, hogy nem lesz klausztrofóbiám ebben a kis szűk cuccban.

- Jól vagy? Eléggé sápadtnak tűnsz – nézett rám barátnőm ijedten, majd letérdelt hozzám, és homlokomra nyomta kezét.

- Persze, csak megdolgozott az a sztori – nevettem fel idegesen, mire ő is elnevette magát.

- Nehogy azt hidd, hogy csak téged – húzta el bohókásan száját, majd bedőlt mellém, és saját paplanját magára terítve lehunyta szemeit.

- Jóéjt, Ran – mosolyodott el, némi kis helyezkedés után.

- Jóéjt, Miu – mosolyogtam rá vissza szeretetteljesen, majd én is lehunytam szemeimet, és megpróbáltam elaludni.

Hosszú percek teltek el, miközben mindenképp azon voltam, hogy ne nyissam ki a szemeimet, de persze mindhiába. Aztán mikor végre már el tudtam volna bóbiskolni fél órával később, egy hangos horkolás kiszakított.

Szemöldökráncolva fordultam barátnőm felé, és enyhén meglökdöstem, mire abbahagyta. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és újra visszabújtam a jó meleg odúmba, de az az idegesítő hang megint nem hagyott aludni.

Idegesen ültem föl a sátorban, és néztem le láthatóan a legmélyebb álmát alvó barátnőmre, majd feladtam. Én itt nem fogok tudni aludni.

Óvatosan felkeltem, és egy pokrócot kiválasztva a vállamra terítettem, és csöndesen a bejárathoz másztam, majd még annál is halkabban elhúztam a cipzárt.

Ahogy kidugtam fejem, megcsapott a hűvös levegő, így sietősebbre vettem magam, és megpróbálva ugyanolyan óvatosan „bezárni” a sátrat, kiléptem a szabadba. Élveztem, ahogy a szellő bele-bele kapdosott hajamba, de libabőrösségem hamar túltett az élvezeteken, így inkább megszaporáztam lépteimet, és leguggoltam a kiszemelt sátor elé.

Próbáltam azt is a lehető leghalkabban kinyitni, és sikerrel is jártam, mivel a benne alvó férfi látszólag nem ébredt fel. Gyorsan bemásztam, és visszahúztam, hogy ne jöjjön be több hideg, majd megfordultam, de mozdulatomban megállított egy igéző szempár.

- Hát te? – kérdezte Kame meglepetten, szemeit dörzsölgetve küzdve az álommal. Istenem, de aranyos így…

- Öhm… nem tudtam aludni, Miu túl hangosan horkol – mondtam zavarodottan, majd tettem még egy aprócska mozdulatot felé, most már célirányosan a mellette lévő helyet becélozva.

- És ezért másztál át hozzám az éjszaka közepén… - nézett rám hitetlenkedve, miközben feltornázta magát fekvő helyzetéből, és tenyereit hátul megtámasztva követte szemeivel mozdulataimat.

- Úgyis panaszkodtál, hogy te fogsz egyedül aludni. Hát most örülj, vigyázni fogok rád – kuncogtam fel, majd lefeküdtem mellé, és pokrócommal szorosan bebugyoláltam magam, majd az ellenkező irányba fordultam.

- Vigyázni? – ráncolta össze szépen ívelt szemöldökeit. – Hát persze! Félsz, azért jöttél át hozzám! – nevetett fel jóízűen, és enyhén áthajolva rajtam, arcomat kezdte el kutatni.

- Én? Dehogy! – nevettem fel hitetlenkedve. Na jó, de, valójában az is benne volt, hogy átjöttem, de neki ezt nem kell feltétlenül tudnia.

- Hazudsz – vigyorodik el gonoszan, felhúzva egyik szemöldökét.

- Mondom, hogy nem. Nem félek – nézek rá dühösen.

- Jó, akkor gyere velem az erdőbe – mondja határozottan, miközben vigyora még szélesebbre nyúlik arcán.

- A-az… erdőbe? Minek? – tágulnak ki enyhén pupilláim, ahogy határozott szemeibe nézek. Francba, most tényleg megfogott!

- Szeretek ott sétálni – vonja meg vállát vigyorogva, majd visszahajol saját térfelére, és négykézlábra ereszkedve elkezd ruhái közt matatni.

Csakhamar arcomban landol egy vastag pulóver, mire kérdőn nézek rá.

- Hideg van, vedd föl, nehogy megfázz – mosolyodik el, majd ismét visszabújik cuccai közé.

- De én…

- Félsz – vág bele szavamba, majd felveszi a pulóverét, hogy aztán egy jelentőségteljes pillantást vessen felém.

- Nem akarok menni! – szólalok meg ingerülten, dühösen felülve.

- Hát jó, felőlem maradhatsz itt egyedül is – vonja meg vállait közömbösen, majd hátat fordít nekem, és a kijárat felé mászik.

Tanácstalanul nézek az ölemben fekvő pulcsira, valamint az éppen a sátrat elhagyó férfire. Szóval itt maradok teljesen egyedül ebben a félelmetes sátorban, vagy vele megyek a még félelmetesebb erdőbe… Ehh, ez így nem lesz jó.

- Várj! – kiáltok utána, mielőtt visszahúzná a cipzárt.

Arcán újra feltűnik a széles vigyor, ahogy visszadugja fejét, mire én csak legyőzötten pillantok vissza, és kibújva a takaróból, magamra aggatom a pulcsit. Ahogy belebújok, elkap egy különösen jó érzés, hiszen megérzem finom, jellegzetes Kame illatát.

- Gyere már, ne szagolgasd a pulcsim – kuncog fel, majd eltűnik a látóteremből.

Ez meg honnan tudta?! Hisz nem is látványosan tettem! Csak belélegeztem…

Kissé idegeskedve másztam ki utána, és miután „bezártam”, nyomába iramodtam.

- Nem is szagolgattam! – erősködtem, de úgy tűnik, mindhiába, hiszen nem szólt semmit, csak mosolyogva lépegetett tovább.

Pillanatok alatt elértük a homok és a rendes föld választó vonalát. A környezet rögtön megváltozott, már nem lehetett ellátni akár több kilométerre is, maximum húsz-harminc méterre. A fák közé beszűrődő holdfény volt az egyetlen világítás, ami némi kis fényt adott nekünk.

- Miért nem hoztunk zseblámpát? – kérdeztem enyhén remegő hangon. Iszonyúan rossz érzés volt, ahogy némely növény levele végigsúrlódott karomon. Szüntelenül olyan érzésem volt, mintha egy csapdába sétálnék bele. Egy csapdába, melybe ő vezet, én pedig teljesen nyugodtan követem.

- Mert minek az? Így az izgalmas – vigyorog le rám. – Vigyázz – mondja, majd hirtelen leguggol. Én az utolsó pillanatban ismételtem meg mozdulatát, emiatt majdnem nekimentem egy vastagabb, lelógó ágnak. Na, az ilyenektől irtózom.

Csöndesen lépdeltem tovább félig mögötte – félig mellette, és már kezdtem nagyon fázni, mikor hirtelen valami elsiklott lábam mellett. Ahogy néhány pillanatra hozzám ért, csupa nedvességet és hideget éreztem.

- Kígyó! – sikoltottam fel ijedten, olyan hangosan, hogy talán még a baglyok is lefordultak az ágról félelmükben.

Kame is megugrott, ő viszont nem a csúszómászótól, hanem az én ordításomtól.

- Nyugi, itt nincsenek kígyók – kuncogott fel halkan, majd mit sem törődve velem, tovább indult.

- De én akkor is láttam! – nyüszítettem fel, majd gyorsan utána siettem, és egyik karját testemhez húzva tapadtam szorosan hozzá, milliméternyi távolságot sem hagyva magunk között.

Eldöntöttem, hogy nem fog érdekelni, ha ellök, csak azért is vissza fogok mászni hozzá, hiszen most már pláne félek. De szerencsémre nem lökött el, sőt, átkarolta derekam, és úgy húzott maga mellett tovább.

Hirtelen megszólalni nem tudtam, annyira meglepődtem. Kellemesen csalódtam benne. Mennyire más, mikor nem marjuk egymást, hanem csöndesen megvagyunk egymás mellett… Elmosolyodtam, majd szinte minimális mozgással, minél észrevehetetlenebbül húzódtam hozzá még közelebb. Nem tudom, mennyire vette észre, de nem tette szóvá, ugyanolyan természetesen szorított magához.

- Hogy fogunk vissza találni? – kérdeztem néhány perc múlva.

- Nem mindegy az? – nevetett fel. – Nem élnél velem szívesen az erdőben?

- Távol a civilizációtól, a tévétől, az internettől? Őszintén? Nem!

- És az se kárpótolna, hogy velem lehetnél? – húzza fel szemöldökét érdeklődve.

- Egy házban élünk. Miért kárpótolna?

- De itt senki nem zavarna minket.

- Miben kéne megzavarni? A közös reggelizésben?

- Nehéz eset vagy… - sóhajtott fel színpadiasan. – Egyébként meg csak egyenesen jöttünk végig, úgyhogy no para – vonta meg vállát közömbösen, majd hirtelen megállt.

- Kár, itt tényleg csak fák vannak… - motyogta halkan, a távolba meredve.

- Miért, mire számítottál? – néztem fel rá kíváncsian.

- Minimum egy rétre, és annak közepén egy tóra – mosolyodott el kedvesen, mire nekem is mosolyoghatnékom támadt. Igen, az valóban szép lenne… és romantikus.

- Visszamegyünk, vagy akarsz még maradni? – kérdezte felém fordulva.

- Mehetünk! – válaszoltam gyorsan, és hagytam, hogy megforduljon, majd visszafelé kezdjen el vezetni.

Én személy szerint kezdtem szinte semmit sem látni, és az is irritált, hogy nem tudtam, mikor lépek egy olyan részre, ami beomlik alattam. Így ahogy egyre csak gyalogoltunk, úgy nyomultam Kazuyához még közelebb, mintha egy tartozék lennék az oldalán.

Meglepetten nyugtáztam, hogy egyáltalán nem zavarta a dolog, és ajkai végig szórakozottan mosolyogtak.

Ha nem éreztem volna meleg karját derekam körül, valószínűleg remegtem volna a hidegtől, így mégis kellemes volt, és egyáltalán nem fáztam. Sőt, mikor ujjai néha erősebben megmarkoltak, szabályosan melegem lett.

Így ment ez hosszú perceken keresztül, egészen addig, míg meg nem ékeztünk szálláshelyünkre.

A szél már szinte teljesen lecsendesedett, a tűz pedig már csak enyhén parázslott, de meleget nem igazán adott.

Először akkor engedett el, mikor visszaértünk a sátorhoz, és letérdeltem, hogy bemászhassak, majd ő is csatlakozhasson hozzám.

Nem vettem le pulóverét, és őszintén szólva reméltem, hogy eléggé fáradt ahhoz, hogy szóvá tegye. Mindenesetre nem tette, így boldogan bújtam be pokrócomba, és fordultam kifelé, hogy álomba ringathassam magam.

Érzékeltem, ahogy ő is bebújt saját lepedőjébe, de ahelyett, hogy a saját térfelén feküdt volna le, hirtelen nagyon közel éreztem meg testét, majd karját oldalamon.

Megfeszültem a nem várt érintésre, de miután rájöttem, hogy ez neki nem jelent semmit, újra ellazítottam magam.

- Kame… - szólaltam meg csöndesen.

- Hm? – kérdezte enyhén álmoskás hangon.

- Mostanság sokat ölelgetsz.

- Oh… zavar?

- Nem. Maradj – rántottam meg vállaim, de azért félmosolyra húztam számat.

- Akkor jó – mondta csöndesen, de tisztán hallottam, hogy ő is mosolyog.

Kezét még szorosabban fonta körém, és hasamra tette, míg teljesen hozzám nem préselődött, és nyakamhoz nyomta orrát.

Boldogan nyomtam hátra magam, még jobban belesimulva ölelésébe, majd lehunytam szemeimet.

Jó választás volt ide jönni, az biztos. Míg Miu mellett fél óráig küzdöttem az elalvással, itt alig néhány másodperc alatt sikerül.

- Jóéjt – motyogtam halkan, mielőtt végleg elrepítettek volna az ölelő karok az álmok mezejére.

Nem kaptam választ.

* A rémtörténet címe: „A szerető halála”. Eléggé ismert a neten, biztos sokan ismeritek.

** oyasumi minna: jóéjt mindenkinek japánul

Ha neked rohan a végzeted - 27. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 14
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés:  Viszonylag hamar megjött a friss, remélem nem ment a fejezet rovására ^^

27. Barátok

- Már vártalak – mondta csöndesen, felém fordítva mosolygó arcát. Annyira… meg akarom csókolni…

- Mi-miért…? – nyögtem kissé akadozva, kíváncsian felé fordítva tekintetem.

- Nem tudom. Csak szinte biztos voltam benne, hogy utánam jössz – mosolyodott el szeretetteljesen, majd miután néhány másodpercig bámult arcomba, fejét visszafordította a víz felé.

Pedig olyan szívesen néztem volna még azt a tökéletes arcot… Bár már így is érzem, hogy a fejem tűzforró, lehet, az már nem hiányzott volna. Hálát adok az égnek, hogy félhomály van, de tényleg…

- Megsértődtél? – törtem meg a csendet néhány hosszúra nyúlt perc után.

Furcsa volt a légkör. Nem szóltunk egymáshoz egy jó darabig, mégis megnyugtató volt, és nem éreztem feszültnek, hogy csak ülünk egymás mellett, mint két idegen.

- Hm? – billentette fejét oldalra, kíváncsi szemekkel nézve rám.

- A srácokra. A gyerek csinálós jelenet, tudod – motyogtam zavartan, de legnagyobb meglepetésemre egy vidám tekintet nézett vissza rám.

- Dehogy – nevetett fel jóízűen. – Amíg nem gúnyból vagy szánalomból mondja, addig nincs vele semmi bajom – mosolyodott el, de valamiért az a mosoly furcsa volt. Mintha nem mondana igazat…

- Hazudsz – böktem ki hirtelen, bár talán nem is akartam hangosan kimondani. Egyszerűen csak kicsúszott.

Elhúztam számat, és kissé félve néztem fel reakciójára, de nem lett mérges, vagy ilyesmi. Fejét az ég felé emelte, és eddig térdeit ölelő karjait most hátra támasztotta, és lehunyta szemeit.

- Igazad lehet… - sóhajtotta nehezen.

Ahogy Ádám-csutkája még jobban kidomborodott a különös póztól, újra nehezemre esett visszatartani magam. Ez a póz… gondtalanul az ölébe mászhatnék, és kifulladásig csókolhatnám. De azzal csak elrontanék mindent…

- Tudod… - szólaltam meg bizonytalanul – nekem nyugodtan elmondhatod, ha valami bánt. Elvégre a barátod vagyok, vagy mi a szösz – mosolyodtam el félszegen, felhúzott lábaimra hajtva fejem.

- Barát? – hallottam meg keserves hangját. Talán nem?

- Vagyis… hát, remélem, hogy mostanra annak tartasz – haraptam be ajkaimat, miközben félszegen ránéztem. Barát… olyan rossz érzés kimondani.

Láttam rajta, hogy nem találja a megfelelő szavakat, így egy kis ideig csak meredtünk egymásra.

- Igen. A barátomnak tartalak – szólalt meg végül, majd elmosolyodott, és karom után nyúlva kezdett el magához húzni.

Meglepetten keltem fel a homokból, és próbáltam úgy mozogni, ahogy ő akarta, ami végül nagy lassacskán sikerült is.

Egyik lábamat átvetettem derekán, ezzel csípőjére ereszkedve, majd hátra dőlt, és derekamnál megfogva, engem is húzott magával. Csakhamar egyenletesen fel-le mozgó mellkasán találtam arcomat, míg karjaimat oldalai mellett leengedtem.

Éreztem, ahogy egyik karja szorosan átölelt, míg a másik hátamra siklott, és elkezdte azt simogatni. Szívem konkrétan kiesni készült helyéről, és éreztem, hogy legalább háromszor olyan gyorsan ver, mint azt kéne. Ez így nagyon nem lesz jó… Nem akarok lelepleződni! Mit fog szólni, ha rájön, hogy én nem csak barátomként tekintek rá? Nem mondom, hogy szerelmes vagyok, de már nagyon arra felé hajaz.

- Ka-kazu… - nyögtem fel, majd megpróbáltam felemelkedni róla, de továbbra is szorosan húzott magához.

- Csak maradj. Tudom, hogy neked is tetszik ez a helyzet – kuncogott fel, míg hátamat simogató keze hirtelen nyakamra kúszott.

Nyeltem egy hatalmasat, de végül visszaereszkedtem rá, és elengedve magam tűrtem, hogy tarkómat birizgálja.

Bevallom, tényleg borzasztóan jól esett ujjainak játéka, és semmi pénzért nem cseréltem volna el semmire. Maga a helyzet is borzasztóan romantikus… az viszont furcsa, hogy nem történik semmi olyasmi. Ha kicsit is bejönnék neki, minimum kezdeményezne, nem? Hiszen távol vagyunk mindenkitől, egy kibaszottul romantikus naplementénél a tóparton, és konkrétan az ölében fekszem. Melyik normális pasi ne használná ki a helyzetet, aki kicsit is többet érez?!

Azt hiszem, egyértelmű választ kaptam arra, hogy nem én kellek neki. De ha már úgy nem lehetek mellette, hát akkor másként leszek. Mégpedig egy barátként.

Elmosolyodtam a gondolatra, majd kicsit helyezkedtem mellkasán, hogy annak csak egyik felén nyugodjon fejem. Fölemeltem kezemet, és ujjaimmal lassan mintákat kezdtem el hasára pólóján keresztül rajzolgatni.

- Nem fázol? – kérdeztem hirtelen, majd összefűztam ujjaimat mellkasán, és fejemet rá téve néztem fel rá.

- Nem, miért? Te igen? – kérdezett vissza, miközben futólag végig simított egyik combomon, majd kezeit ő is összekulcsolta, csak ő tarkója alatt, és arra fektette fejét.

- Nem, de nem is én vagyok az, aki egy szál pólóban fetreng a homokban. Ráadásul te vagy alul, ami miatt pláne extra hideg lehet – vontam meg egyik vállamat, mire arcán szétterült egy vigyor.
- Szóval te szeretnél alul lenni? – hallottam meg incselkedő hangját, majd pillanatok alatt megragadta két csuklómat, és miután fordult velem egyet a föld, alatta találtam magam. Karjaimat erősen szegezte a földhöz, miközben enyhén fölém hajolt.

- Mondhattad volna előbb is – súgta érzékien, majd szemeimbe kezdett el bámulni, hol egyiken, hol a másikon járatva tekintetét.

Szinte éreztem, ahogy felforr köztünk a levegő, és a korábbi „meg akarom csókolni” érzés hirtelen felerősödött.

Nyeltem egy nagyot, majd helyezkedtem kicsit, hogy kevésbé nyomjon altájékomon, de mindezek az előkészületek fölöslegesnek bizonyultak, ugyanis amikor telefonom zenélni kezdett, a meglepettségtől még inkább rám ereszkedett.
Mindkettőnk szemei kitágultak, és hosszú másodpercekig csak néztünk meredten egymás szemeibe.

- Kame… - törtem meg a csöndet, kicsit megmozdítva csípőmet, egyfajta jelzésként neki.

- Ah, persze, bocsi – rázta meg fejét, majd elengedett, és fölegyenesedve ráült csípőmre.

Kissé ügyetlenül halásztam elő telefonomat zsebemből, de mikor végre ujjaim közt tarthattam, enyhén remegő kézzel nyomtam meg a zöld gombot.

- Szia Hiro… - szóltam bele unottan a készülékbe, miközben próbáltam a fölöttem lévő férfi szemeiből kiolvasni bármiféle érzelmet.

A kívánt hatás nem maradt el, ahogy meghallotta a nevet, elfintorodott, és tekintetét elkapva rólam, a tájat kezdte el szemlélni, miközben karjait is összefonta mellkasán. Nos, valami ilyesmire számítottam.

- Ráérsz ma este, cicám? – búgta bele a kis eszközbe, mire enyhén kirázott a hideg a becenévre. Valahogy… nem esik jól.

- Aligha. Éppen Okayama-ban kempingezek.

- EH? Kivel? És engem miért nem hívtál?! – nyüszített fel a vonal túlsó oldalán, mire automatikusan felnevettem.

- Jelen pillanatban éppen Kazuval – mosolyodtam el, hiszen alighogy kimondtam a nevet, egy jóleső érzés fogott el. A beszélgetés szereplője is idekapta erre a fejét, és némi döbbent pillantás után végül viszonozta mosolyomat.

- Mi van, már olyan viszonyban vagytok, hogy becézitek is egymást? – morgott fel. Haha, mennyire nem tetszik neki.

- Igen, már olyan viszonyban vagyunk. Talán problémád van vele? – kérdeztem idegesen, majd megtámaszkodtam kezeimmel hátul, és ülő pózba tornáztam magam, ezzel nem kis meglepetést okozva a rajtam ülő barátomnak. De nem húzódott hátrébb.

- Erre inkább nem mondok semmit, jó? – nevetett fel gúnyosan Hiro, mire Kame elfintorodott. Ismét.

- Majd hétvégén hívlak – zárta rövidre a beszélgetést, majd mielőtt észbe kaphattam volna, már le is tette a telefont.

Szemöldökráncolva tartottam el magamtól, majd végül megnyomtam a piros gombot. Hát jó…

- Fel nem tudom fogni, hogy vagy képes szeretni ezt az alakot… - motyogta csöndesen Kazuya, de nem eléggé annyira, hogy én ne halljam.

- Nem szeretem – rántottam meg vállam.

- Nem? – nézett rám nagyra nyílt szemekkel.

- Nem. Miért, ezt honnan vetted?

- Hát… már többször csókolóztatok, nem? Akkor az meg azt jelenti, hogy jártok, azaz szeretitek egymást, nem? – emelte föl kezeit.

- Veled is többször csókolóztam már, mégsem járunk, nem igaz? – néztem rá kioktatóan, egyik szemöldökömet felhúzva.

- Jó, de az más.

- Már miben lenne más?

- Hát… - Tudtam. Ő sem tudja, hogy az miben más, de más.

Mielőtt kinyöghetett volna valami felettébb értelmetlen választ, egy füttyszó zavart meg minket. Mindketten a zaj forrásának irányába kaptuk a fejünket, de nem láttunk mást, csak tőlünk eléggé messze egy sötét alakot, aki a két kezével kalimpál.

- Mennünk kell – sóhajtott fel, de mielőtt felállt volna, ő i s elfüttyentette magát.

- Áucs! – kiáltottam föl, két fülemre tapasztva tenyeremet. – Ez valami jel? Mert kurva idegesítő.

- Igen, az – nevetett fel vidáman. – Mindig így jelzünk egymásnak Kokival – mosolyodott el, majd pillantását visszavezette rám.

- Gyere – mondta, majd finoman felállt rólam, és kinyújtotta kezeit.

Boldogan fogadtam el a két segítő kart, és hagytam, hogy felhúzzon, majd leporolva egymás ruháit, megindultunk vissza a táborhoz.

Teljesen más volt minden, mint akár alig fél órával ezelőtt. Legszívesebben a karjai közé másztam volna, és leteperve a homokba, csak feküdtem volna rajta, akár napokig is. Boldog vagyok, hogy kicsit is közelebb kerültem hozzá.

Ha más nem is lesz, de egy erős barátság mindenképpen kialakulhat. Márpedig ha mellettem van, nekem akár az is elég.

Jókedvűen elvigyorodtam, és lábammal enyhén belerúgtam a homokba, mint azt kisgyerekként szoktam.

- Minek örülsz ennyire? – lépett hirtelen közelebb hozzám, és érdeklődve nézett rám.

- Nem tudom. Talán csak annak, hogy jól kijövünk. Meg hogy a barátomnak tudhatlak. Nézz bolondnak, de én ennek nagyon örülök – vigyorogtam rá, mire legnagyobb meglepetésemre ő is elvigyorodott, és hirtelen karjai közé zárt.

Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, de mikor felfogtam a történteket, szeretetteljesen öleltem vissza én is, vállára hajtva fejemet.

Szörnyen romantikus volt a szituáció. Két fiatal egymást öleli a naplementében, egy tó partján… ahol nincsenek szabályok, és majdhogynem csak kettesben vannak… Mégis hiányzott a kezdő löket.

- Haragszol még rám? – hallottam meg halk hangját valahonnan fülem mellől.

Egy nagyot sóhajtottam, majd alig észrevehetően megráztam fejem.

- Haragudni nem haragszom… de valamilyen szinten még tartok tőled, és egy darabig ez még így is fog maradni. Akármilyen jó most a kapcsolatunk, és hiába érzem jól magam, a testem reagál az érintéseidre… Ezzel nem tudok mit csinálni.

- Hát… erre nem tudok mit mondani – sütötte le fejét szomorúan, nyakamba borulva.

- Hé! Nehogy elkezdj itt nekem szomorkodni! – kiáltottam rá. – Hallod?! Én is szomorú leszek! – biggyesztettem le ajkaimat játékosan, mire sikerült egy kisebb nevetést kicsalnom belőle.

- Tudod mit?  Örökítsük meg a pillanatot! – vigyorogtam rá jókedvűen, majd meg se várva válaszát, előkaptam telefonomat zsebemből.

Boldogan konstatáltam, hogy még közelebb nyomta arcát enyémhez, és egy boldog, szívmelengető mosoly játszott ajkain. Én is mosolyra húztam számat, és megnyomtam telefonom fényképező gombját, mi egy kisebb kattanással jelezte, hogy elkészült a kép.

Mielőtt visszacsúsztattam volna nadrágomba a készüléket, mindketten elmosolyodtunk a képet látván. Most érzem igazán, hogy kialakult köztünk valamiféle kötelék.

Legszívesebben keze után nyúltam volna, és összekulcsoltam volna ujjainkat, de nem mertem, így végül csak felkarját húztam magamhoz.

- Gyere! – néztem rá hátra mosolyogva, majd elkezdtem fölfelé húzni, hogy a srácoknak ne kelljen többet ránk várnia. Bár azért szívesen maradnék itt, de… mindegy. Lesz még alkalmam kettesben maradni vele, szóval no para.

Nem telt bele egy percbe sem, a varázs, ami kettőnk közt megülepedett úgy tűnt el, mintha ott se lett volna, köszönhetően a többieknek.

- Na megjött a turbékoló pár is – kurjantotta el magát Koki, ahogy meglátott minket.

Mindenki egy emberként fordult felénk, és némely arcokon még egy apró, csintalan mosolyt is fel tudtam fedezni.

- Ebből csak a turbékoló és a pár nem igaz – mentett ki minket Kame, miután látta, hogy másfelé kalandoztam.

Elindult az utolsó szabadon maradt tuskó mellé, mire kis fáziskéséssel ugyan, de én is követtem, és helyet foglaltam mellette az alacsony kis farönkön.
Legjobb barátnőm és párja rögtön a kezünkbe is nyomtak egy-egy vasvillát, melyek végein két-két kolbász lógott, félig megsütve.

Hálásan köszöntük meg nekik, majd mi folytattuk tovább a sütögetést, közben jóízűen beszélgetve.

Szeretem az ilyen összejöveteleket, mert akármennyire van szétszakadva a társaság, összehozza azt valamilyen szinten. Bár a miénket csak erősíteni lehet, de azért ennek is meg lesz a hatása.

A vacsorát viszonylag csöndben fogyasztottuk el, és mire végeztünk, már csak a tűz ragyogó lángja világította be a dermesztő sötétséget.

- Nos akkor… helyezkedjen el mindenki kényelmesen, és azt ajánlom legyen valaki mellette, akibe kapaszkodhat – vette át a szót Ueda titokzatosan mosolyogva, mire mi lányok meglepetten néztünk rá, a fiúk viszont ismerősként fogadták a helyzetet.

Szemei felcsillantak, és enyhén félelmet keltő arccal, suttogó hangon mesélni kezdett.

- Évtizedekkel ezelőtt történt, amikor a technika még nem tette lehetővé azt, hogy egy autós probléma esetén gyorsan és egyszerűen tudjon segítséget hívni…

Ha neked rohan a végzeted - 26. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 14
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés: A várva várt telefonhívás eredménye... :DD Jó olvasást! ^^

26. Kemping

Akane POV

A nap első sugaraira ébredtem, melyek kellemesen melengették arcom minden szegletét. Hunyorogva nyitottam ki szemeimet, és próbáltam kinézni az ablakon, de miután olyan volt, mintha a Mennyországban lennék, inkább letettem eme kísérletről. Megelégedtem a szobát elárasztó fényekkel.

Kibugyoláltam magam a hatalmas takaró alól, majd fölültem, és végignéztem a szobán.  Az óra már reggel fél tizet mutatott, ami csak azért meglepő, mert ahogy ránéztem az éjjeliszekrényemen lévő  kis üvegcsére, rájöttem, hogy még tegnap délután aludtam el. És a munkából is elkéstem, de ahogy elnézem, ma jó eséllyel nem fogok bemenni dolgozni.

Hát persze… jól elájultam. Arra se emlékszem, hogy hogy kerültem be az ágyba. Az egyetlen, ami megmaradt bennem, hogy Kame nyomott egy csókot a homlokomra. De már nem volt erőm kinyitni a szemeimet, így csak elmosolyodtam. Pedig igazán kíváncsi lettem volna, mit tudok kiolvasni a tekintetéből.

Felsóhajtottam, majd kibújva az ágyból, elrugaszkodtam, de a tegnapihoz kísértetiesen hasonlító szédülés fogott el, közben pedig a fejembe is belenyilallt a fájdalom.

Idegesen kaptam oda kezem, és miután néhány percig lehunyva tartottam szemeimet, viszonylag egész jól visszaszorult. Már nem émelyegtem, csak a fejfájás enyhe jelei mutatkoztak.

Ilyenkor azért elgondolkodok, hogy nincs-e komolyabb bajom. Bár az orvosok mindig a vérnyomás problémáimra fogják, azért lehet valami a háttérben is. Legalábbis szerintem.

Mikor újra viszonylag jól éreztem magam, szekrényemhez léptem, és magamra kapkodtam egy egyszerű pólót, meg egy rövidgatyát. Mivel a lakásban jó meleg van, ezért valószínűleg nem fogok fázni.

Némi fésülködés után hajamat lófarokba fogtam, és egy utolsó pillantást vetve a tükörképemre, elhagytam a szobát.

Utamat a lépcsőn keresztül a konyhába vettem, de ahogy megtettem pár fokot, különös zajokra lettem figyelmes. Lépteimet óvatosabbra vettem, és csöndesen haladtam lefelé, közbe folyamatosan próbálva rájönni a zajokból, hogy mi is történhet a… nappaliban? Valószínűleg.

Talán Kame hívott valakit, hogy vigyázzon rám. Milyen figyelmes. A gondolatra elmosolyodtam, majd határozott léptekkel beléptem a nappaliba, de ahogy ránéztem az alakra, ledöbbentem.

- Kame…? – kérdeztem furcsálkodva, mire azonnal fölegyenesedett, és néhány másodpercig szintúgy érdeklődve nézett rám, majd miután végigmért, féloldalasan elmosolyodott.

- Jó reggelt – mondta lágy hangján, majd bepakolt egy pink színű spagettipántos fölsőt a bőröndömbe. A bőröndömbe? Eh? Na várjunk csak, pink spagettipántos top? Az is az enyém!

- Miért pakolászod a cuccaimat? – csattantam föl dühösen, majd odasiettem mellé, és arrébb lökve őt, belenéztem a táska tartalmába. Szemeim azonnal kikerekedtek, ahogy mindenféle típusú ruhából volt néhány darab…. Ugye nem…?

- Elküldesz? – kérdeztem reményvesztetten, iszonyúan halkan, miután sikerült felegyenesednem.

A gondolatra összerándult a szívem. Az utóbbi napokban jelentősen javult a kapcsolatunk, és ráléptünk egy olyan ösvényre, ami akár még szerelemig is vezethet. És én határozottan nem akarok lelépni erről az útról. De mégis, vajon mennyi beleszólásom lenne nekem? Abba se volt semmi, mikor ide kellett költöznöm, hát most miért lenne bármennyi is?

Persze számítottam rá, hogy ez egyszer be fog következni, de… nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Hiszen… alig vagyok itt néhány napja. Ami akár több hónap is lehetne, annyi minden történt velünk…

Felsóhajtottam, majd összeszedve magam, meredten szemeibe néztem.

Kérdésemre pupillái rögtön kitágultak, és védekezőn felemelte kezét, megrázogatva őket.

- Dehogyis! – kiáltott föl kissé ijedten. – Csak gondoltam, bepakolok helyetted is, hogy miután felkelsz, ne kelljen ezzel szenvedj, hanem tudj pihenni, mielőtt elindulnánk – mosolygott rám szívmelengetően.

Hatalmas kő esett le szívemről, ahogy szavai eljutottak tudatomig, de ugyanakkor a kíváncsiság is fellobbantotta szikráját.

- Hova indulunk mi? – kérdeztem kíváncsian, miközben leültem a kanapéra, táskám mellé, és figyeltem, ahogy újra elkezd pakolászni.

- Kempingezni megyünk – villantott rám egy széles vigyort.

Szemeim azonnal elkerekedtek, és hirtelen megszólalni sem tudtam. Szívem hevesebben kezdett el verni.

- Csak mi ketten? – kérdeztem izgatottan, feszülten várva válaszára.

- Ah, nem. A bandával meg a lányokkal – sóhajtott föl furcsán, mintha kicsit bánná. Vagy csak beképzeltem? Hát persze, tuti beképzeltem.

- Csináltam neked reggelit, gyere – terelte el a témát, majd enyhén lehajolt, hogy csuklóm után tudjon nyúlni, mely ölemben pihent, majd felhúzva a kanapéról, elkezdett maga előtt tolni, egyenesen a konyhába.

Ahogy beléptem, jóformán egy fejedelmi reggelivel találtam szembe magam. Legalábbis az én átlagos reggelijeimhez képest – egy alma, vagy egy kis tányér müzli – ez határozottan az volt.

Többféle péksüti, rántotta, kakaó, sok különböző sushi, egy tál eper, és egy tábla csoki.

- Már megint csokit akarsz belém tömni? – nevettem fel jókedvűen.

- Naná. Látod, ha tegnap megetted volna a maradékot, nem ájultál volna el – dörgöli orrom alá, miközben finoman megtol a szék felé.

- Te is tudod, hogy nem azon múlt – motyogom zavartan, majd nekikezdek az evésnek.

- Hanem min? – könyököl az asztalra, tekintetét mélyen enyémbe fúrva.

- Vérnyomás problémáim vannak kiskorom óta – vonom meg egyik vállamat lazán, mintha semmit nem számítana.

- Hát, mindenesetre Johnny a fáradtságnak és a kialvatlanságnak tudta be, szóval amiatt kaptuk ezt a kempingezést – vigyorodik el jókedvűen, mire nekem is mosolyoghatnékom támad. Szeretem ilyen felszabadultnak látni.

- Na, én megyek, pakolok tovább – sóhajt fel egyet, majd feláll az asztaltól.

- Várj! – kiáltok utána, mielőtt alakja még eltűnne az ajtóban. – Mikor indulunk? – kérdem kíváncsian.

Visszafordulva nekidől az ajtófélfának, és várakozva néz rám, kis mosollyal ajkain. Annyira édes…

- Kettőkor találkozunk a JE előtt a többiekkel, szóval taxival megyünk.

- Taxival? Megint? – kérdem perverzen vigyorogva, megnyalintva ajkaimat.

- Baka! – nevet fel, miután pár másodperc után leesik neki, hogy mire is gondoltam.

Vigyorogva vonom meg vállaimat, mire csak egy játékos fejrázást kapok, majd ismét eltűnik a szemem elől.

Most így belegondolva, tegnap nem mondtam neki igazat, mikor azt bizonygattam, hogy nem feküdtem le senkivel. Mert igenis lefeküdtem. Méghozzá Vele. Állítólag. Igaz, még mindig nem emlékszem semmire azon kívül, hogy kibújtatom az ingjéből, de miért hazudna, nem igaz? Bár Ő sem emlékeztetett, hogy de, lefeküdtünk. Ahh, ez kezd zavaros lenni.

Felsóhajtottam, majd folytattam reggelim eltűntetését. Kábé negyed órán belül végeztem, és mentem, hogy segítsek neki, de ő csak elküldött zuhanyozni, mondván, hogy úgyis mindjárt végez, és utána ő is akarja használni a helyiséget.

Így végül beleegyeztem, és rábíztam a pakolást, én pedig elmentem egy frissítő zuhanyért, hiszen tegnap átaludtam az egész estét, így a vacsoráról és a fürdésről is lekéstem.

Összeszedtem egy halvány, citromsárga csőfarmert, hozzá pedig egy fehér topot és persze a fehérneműket, majd elindultam zuhanyozni. Nem szórakoztam sokat, mikor hallottam, hogy feljött az emeletre, kicsit sietősebbre vettem a dolgot, hogy neki is legyen ideje rendesen elkészülni.

A folyosón összetalálkoztam vele, már vitte is a cuccait, hogy elfoglalja a fürdőt. Én visszamentem szobámba, és miután eltüntettem a víztől begöndörödött fürtjeimet, felraktam egy napszemüveget fejemre, mivel ragyogóan szép idő volt. Tökéletes idő egy kis kiruccanásra, jelen pillanatban áldom érte a főnököt, hogy ilyen kezes volt. Na meg a makacsságomat is, hiszen ha tegnap megeszem a maradék csokit, akkor lehet, Kaménak igaza lett volna, és tényleg nem ájulok el. Akkor viszont most nem kéne készülődnünk, hanem a szólótáncokat próbálnánk.

Szólótánc… hajj. Ahogy visszagondolok, hogy legérzékenyebb testrészét kellett simogatnom, önkéntelenül is, de elkap a remegés. Ráadásul azok a kidolgozott mellizmok… és a széles váll… Nem bírok visszatartani egy nyögést. Már csupán a gondolatra beindulok, hát normális ez?

Erőteljesen fejbe csapom magam, kiűzve agyamból a perverz gondolatokat, és inkább magamra véve őszi dzsekimet, leindulok a nappaliba.

Azt nem tudom, mennyi időre megyünk, de bízom lakótársamban, hogy annak megfelelően pakolta be ruhatáramat. Gondolkoztam rajta, hogy még azért átnézem, miket rakott be, de megakadályozott tervemben gondolataim személye, amint leugrándozott a lépcsőn, napszemüvegét pólójának kivágására csúsztatva.

- Mehetünk? – kérdezte sietősen, miután leért mellém.

- Máris? – néztem rá furcsán, majd előhalásztam telefonomat zsebemből, hogy megnézzem, mennyi az idő. Elkerekedtek szemeim, mikor megláttam, ugyanis az már fél kettőt mutatott.

- De hiszen alig egy órája keltem fel! – nyüszítettem föl.

- Pontosabban négy órája – nevetett rám vidáman, majd fölkapta mindkettőnk táskáit a földről, és elindult kifelé.

- Zárj be, kérlek! – kiáltott hátra nekem, mire csak bólintottam, és csendes léptekkel követtem, majd teljesítettem kérését.

Mikor a kiskapun is túljutottam, meglepődtem, ugyanis egy taxi állt a járdán.

- Hát ezt meg mikor hívtad? – kérdeztem, miközben felé sétáltam, és beszálltam a hátsó ülés szélére, helyet adva neki is.

- Mielőtt felkeltél – kuncogott fel halkan.

- Hát te mindenre gondolsz – néztem rá elismerően, majd megigazítottam napszemüvegemet fejem búbján, és kibámultam az ablakon.

Izgatott voltam. Sosem voltam még a srácokkal napokig összezárva, és kicsit tartottam attól, hogy mi lesz, ha tíz fiatalt felügyelet nélkül összezárnak.

Mert itt nem lesz senki, aki ránk szóljon, ha olyat készülnénk tenni… Ráadásul sátrak. Akármennyire nehéz beismernem, kicsit tartok a mellettem ülő férfitől is, ugyanakkor valamiféle kíváncsiság is lapul bennem, hogy mi van, ha.

Mert végül is mindketten felelősségteljes felnőttek vagyunk. Legalábbis remélem, hogy felelősségteljes, és nem elhamarkodó.

Gondolataimnak a taxi fékezése vetett véget, amint beparkolt a JE hatalmas épülete elé. Lányok közül csak Miu és Ayumi voltak jelen, fiúk közül pedig Koki kivételével mindenki. Hát persze, ő majd csak az utolsó pillanatban érkezik meg.

Kiszálltunk mindketten a kocsiból, és míg Kame elment a sofőrrel kiszedni a csomagokat, én addig a csajokhoz léptem.

Jókedvűen köszöntöttük egymást egy-egy öleléssel, majd bevontak engem is az aktuális beszélgetésbe, mely a legújabb butikokról szólt. Ám valahogy mégse tudott lekötni. Szemeimmel minduntalan Kazuyát kerestem, és miután kifizette a taxit, végig figyeltem, amint a srácokhoz ment, és beszélgetni kezdett velük. Talán… irigy vagyok. De miért? Mert velük beszélget helyettem? Ez olyan zavaros még nekem…

Felsóhajtottam, majd visszafordítottam figyelmemet a többiekre, akikhez még csatlakozott Norio is, később pedig befutott Koki is. Egyedül Minako nem tudott eljönni, mert neki valami orvoshoz kellett mennie.

Ahogy ezt meghallottam, kicsit pánikba estem, hogy nem fog nekem pár jutni, de legnagyobb szerencsémre Miu megkérdezte. Csodálkoztam, hogy nem Junnoval akar lenni, de rögtön rábólintottam, mivel féltem, ha sokat tétovázok, egyedül fogok maradni. Márpedig én félek egyedül a sötétben.

- Tényleg, hová is megyünk?

- Okayama-ba, hát hová máshová? – hallom meg Koki hangját hirtelen egész közelről, majd a következő pillanatban meg is érzem egyik karját vállamon. – A legjobb hely a kempingezésre, Johnny tudja, hová kell küldeni! – kacsint rám bárgyú vigyorával. – Na, gyerünk, szálljunk fel, oda akarok már érni! – kurjantja el magát, majd engem finoman meglökve elkezd a kisbusz felé tolni.

Nincs más választásom, elsőként szállok fel a már legalább fél órája ott parkoló járműre, majd elfoglalom az egyik hátsó ülést. Figyelem társaimat, amint mindenki elfoglal egy számára szimpatikus helyet, és kicsit csalódok, mikor Miu huppan le mellém. Na nem mintha nem imádnám, de akit most magam mellett szeretnék tudni, az Kame.

Felsóhajtok, majd rámosolygok barátnőmre, és a mozgó tájat kezdem el kémlelni, mely egyre távolabb repít Tokyo nyüzsgő utcáitól. Jól fog jönni ez a két nap szabadság, úgy érzem. Ha másra nem is lesz jó, de legalább összekovácsolja kicsit a társaságot.

Az ablaknak döntöttem fejem, és nézve a suhanó tájat, szemeim önkéntelenül lecsukódtak.

Barátnőm gyengéd rázogatására nyitottam ki szemeimet, ki tudja, mennyi idő után először.

- Megérkeztünk, gyere – mondta csöndesen, majd rám mosolyogva megfogta csuklómat, és elkezdett húzni kifelé.

- Mennyi az idő? – kérdeztem álmosan megdörzsölgetve szemeimet.

- Fél öt múlt. Az egész utat végigaludtad, te álomszuszék! – nevet fel vidáman, szeretettel a hangjában.

Ahogy eljut agyamhoz az információ, szemeim kikerekednek. Én tényleg nem akartam elaludni, na de hogy az egészet végig aludtam… Pláne úgy, hogy alig néhány  órája még több, mint tizenkét órát aludtam egyhuzamban…

- Felébredtél, Csipkerózsika? – vigyorog rám Junno, ahogy meglát minket, majd Miuhoz lép, és nyom szájára egy csókot.

- Jól van na, fáradt voltam – motyogom durcásan.

- Nem is tudom, ki aludta át az egész délutánt, plusz még az éjszakát is – hallok meg egy csipkelődő hangot, de oda se kell néznem, tudom ki beszél hozzám.

Válaszul csak kinyújtom neki nyelvem, mire felnevet.

- Vigyázz, mert még a végén el találom kapni – kacsint rám, miközben érzékien végignyal ajkain, majd valami kis zacskóval kezében visszasétál a srácokhoz, akik éppen a sátrakat állítják fel közösen.

- Gyertek csajok, hozzunk fát! – kiált ide nekünk Norio és Ayumi, mire Miu ismét elkapja a karom, és egy gyors puszit nyomva barátja arcára, újra elrángat.

- Komolyan, kicsit kedvesebben tudnál hozzám érni? – morranok föl duzzogva, mire egy pillanatra hátra néz rám, megáll, hogy majdnem belé ütközzek, és szorosan megölel.

- Bocsi, csak izgatott vagyok – feleli bocsánatkérően, majd miután elválik tőlem, elengedi karomat, és most már nem húz maga után.

Mosolyogva követem őket, szorosan Miu nyomában maradva. Utálom az ilyen helyeket. Mármint a kempingezéssel semmi bajom sincs, otthon is gyakran szoktunk elmenni a haverokkal, de ott közel sem ilyen félelmetesek az erdők! Ezek a hatalmas magaslatok, és az egyre sötétebb táj, na meg a fokozatosan lehűlő levegő… nem sejtetnek jót.

Most talán egy egész picit átkozom magam, hogy elájultam. Ha az nem történik meg, akkor még mindig otthon vackolnám be magam a jó meleg takaróm alá, esetleg Kazu társaságában, erre feküdhetek a kényelmetlen, hideg földön, ráadásul egy borzasztóan kicsi sátoron kell osztoznom barátnőmmel.

Hosszú percekig, akár egy óráig is sétálgattunk, mire összegyűjtöttünk annyi fát, ami talán elég lesz a vacsi megsütéséhez, meg az azutáni tűzhöz. Mert milyen kemping az, ahol nincs tűz, amit körbe ülünk?

Ahogy erre gondoltam, egész testem felmelegedett, és szinte megörültem a fiúknak, mikor újra visszatértünk hozzájuk.

Lepakoltuk nekik az ágakat, mire Maru és Ueda azonnal elkezdték meggyújtani a tüzet, kis fényt adva a szürkületnek.

Tekintetem a többiekre tévedt, akik az utolsó sátorhoz verték be a botokat, majd tenyerüket összecsapva, vidáman álltak föl.

Miu közben kiválasztott egy sátrat, ahova elkezdte behordani a cuccainkat, így én is a segítségére siettem, és viszonylag helytakarékosan elrendeztünk minket. Mikor magamra hagyott, kibújtam farmeromból, és némi keresgélés után egy szürke, vastagabb tréninggatyába vedlettem át, hogy egyrészt ne koszoljam össze világos nadrágomat, másrészt pedig ne fagyjak agyon.

Napszemüvegemet is elpakoltam tokjába, majd miután kész voltam, kimentem a többiekhez. Pont akkor léptem ki, mikor Kame is elhagyta a saját sátrát.

- Komolyan én alszom egyedül?! – kiáltotta el magát, körbepillantva az egész bagázson.

- Legalább nem csinálsz senkinek gyereket – veregette hátba barátját Kokit, mire néhányan nevetni kezdtünk.

- Van nálam óvszer! – horkant fel sértődötten, kitárva karjait.

- Még jó, hogy nem jutott neked pár, haver – sóhajtotta Koki enyhén kikerekedett szemekkel, majd ellépett tőle, és csatlakozott Maruhoz a külön sátrukban.

A poénkodás tárgya csak felnyüszített, végignézett a még kint lévő embereken, majd száját elhúzva elindult, valószínűleg a közeli tó partjára. Egy darabig még néztem, ahogy alakját lassan elnyeli a félhomály, de mikor fordultam volna meg, hogy visszamenjek sátramba, Junnoba ütköztem.

- Menj utána – súgta fülembe, majd rám kacsintott, és végigsimított hátamon.

Meglepődve néztem fel feketén világító íriszeibe, majd kis noszogatás után végül engedtem kérésének – és a kísértésnek is -, majd utána indultam.

Gyönyörű volt a látvány, ahogy egyre a vízhez közeledve a sötét homokban sétáltam, és a nap fénye megcsillant a vízfelszínen, kis világosságot adva a tóparton egyedül üldögélőnek.

Olyan… romantikus az egész.

Csöndesen lépdeltem oda hozzá, majd mikor mellé értem, egyik vállára tettem kezem, és azon megtámaszkodva leültem mellé a puha homokba.

- Már vártalak – mondta csöndesen, felém fordítva mosolygó arcát. Annyira… meg akarom csókolni…

Ha neked rohan a végzeted - 25. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 16
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés: Bocsánat a kisebb késés miatt, de pontosan egy héttel ezelőttre kellett befejeznem Kazu szülinapi ficuját, az elmúlt héten meg semennyi időm nem volt, szóval... gomene~.~ Igyekszem máskor nem ennyit húzni >< Mindenesetre jó olvasást!

25. Ridin’ solo~

Összeszedtem minden erőmet, és kezem elvonszolva testem mellől, határozottan bekopogtam. Pillanatokon belül meghallottam a „Szabad” szócskát, mire egy mély levegőt véve lenyomtam a kilincset, és beléptem a tágas irodába. A folyosó sárga fényei után elég kellemetlen volt szemeimnek a hirtelen jött világosság, ezért kicsit hunyorgásra kényszerültem.

Csöndesen becsuktam magam mögött az ajtót, majd az asztala elé sétálva, mélyen meghajoltam.

- Ülj le – hangzott fel a csöppet sem kedvesnek tűnő invitálás.

Némán bólintottam, majd megkerülve a széket, helyet foglaltam a vele szembeni bőrfotelban.

- Miért hívatott? – kérdeztem udvariasan. Remélem, nem azért amire gondolok…

- Szerintem te azt nagyon jól tudod – adta meg a kegyelemdöfést. Kipattantak szemeim, és csak meredtem ráncos arcába, mit megelégelve a karfára támaszkodott, és lassan fölállt. Ahogy hirtelen fölém magasodott, nyelnem kellett egyet. A lehető legkevesebb mocorgással néztem, amint megkerüli birodalmi trónját, és nekem hátat fordítva, a földtől a plafonig tartó üvegablak előtt áll meg. Kezeit hátul kulcsolta össze, és úgy nézett le Tokió nyüzsgő utcáira. Tekintélyt parancsoló látvány, az biztos.

- Te vagy a legjobb emberem, az nem kérdés – kezd bele érdes hangján, majd hirtelen a semmiből előteremtve szivarát, kifújja a füstöt. – De emiatt nehogy azt hidd, hogy számodra nincsenek szabályok. Ugyanúgy vonatkozik rád minden, mint az éppen most először az épületbe lépő juniorra. – Ahogy mondatát befejezte, felém fordult, majd végig szemeimbe nézve, újra helyet foglalt székén.

- És ne hidd, hogy akármit csinálsz, nem rúglak ki. Ugyanúgy pótolható vagy, mint akármelyik alkalmazott.

Ahogy szavai felcsendültek, valami iszonyúan rossz érzés alakult ki bennem. Korábbi álláspontom, miszerint a bandának a megannyi rajongójával biztos helye van az ügynökségnél, romba dőlni látszott.

- Ötven millió yent fizettem, hogy ne hozzák le a megerőszakolós cikket – pillantott újra rám jelentőségteljesen, a lélegzetvételnyi csönd után. – A következő alkalommal repülsz, remélem megértetted – mondta fenyegetően, majd lezártnak tekintve a beszélgetést, megfordult gurulós foteljában, a hátát mutatva nekem.

Egy nagyot nyelve emelkedtem fel saját ülőalkalmatosságomról, és tiszteletteljesen meghajolva, kisiettem rejtekéből.

Ahogy magam mögött hagytam a szörnyű irodát, megkönnyebbülten lélegeztem fel, és mielőtt újabb hülyeséget zúdítana a nyakamba, a lifthez menekültem.

Ahogy beszálltam, elmémet ismét ellepték a képek, ahogy alig egy nappal ezelőtt még itt voltunk mindketten, és… nos igen. Bizonyítottam, hogy mennyire nem érdekelnek mások érzései. Ami kurvára nem igaz, csak elborult az agyam, és a vérem jelentős része egy ponton egyesült. Hát tehetek én ez ellen? A válasz felettébb egyszerű: igen.

Ahogy visszaértem a második emeletre, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Itt már ténylegesen biztonságban vagyok Johnny figyelő szemei elől. Sietősen átszeltem a folyosót, majd beléptem termünkbe.

- Na, mi volt? – támadtak le rögtön a többiek. Valamilyen szinten jól esett az aggódásuk, ugyanakkor nem akartam tovább húzni ezt a témát, pláne úgy, hogy a célszemély, akivel alig fél napja békültem ki, itt van.

- Fülébe jutottak a hírek – fintorodtam el, majd levetettem magam a földre, Koki és Ueda közé.

- Várható volt… - súgta halkan Miu, miközben betolt Junno szájába egy gombócot. A jelenetre elmosolyodtam, de mielőtt tovább gondolkodhattam volna, Koki pakolt az ölembe egy hasonló tálat.

- Oh… köszi – néztem rá megilletődve, mire barátom csak hátba veregetett, és teli szájjal mormolt valamit.

Legszívesebben elkiáltottam volna magam, hogy „Na és engem ki akar megetetni?”, de félek, hogy nem éppen az a személy jelentkezne, akit én szeretnék. Felsóhajtottam, majd inkább csöndben falatozni kezdtem, a többieket figyelve.

Alig hogy befejeztem ebédemet, tánctanárnőnk rögtön be is lengett a terembe, és az örömtől kicsattanva nézett le ránk.

- Gyerünk bogárkáim, jönnek a párosok! – kurjantotta el magát, mire még a nem létező homlokszőreim is vigyázzba vágták magukat. Utálom a stílusát…

- Ueda, te vagy nálam Ayumival, Koki a tied Noriko a kétszázegyesben, Maru Minakoval a kétszázkettesben, Junno Miuval a kétszázhármasban, és Kame Akanéval a kétszáznégyesben – darálta le egy szuszra, majd a saját párosa felé fordult, minket kihessegetve.

Ahogy kiértünk, bevártam magam mellé táncos társamat, és kedvesen rámosolyogtam.

Legnagyobb meglepetésemre ő is viszonozta gesztusomat.

- Na, mi volt Johnnynál? Azon kívül, amit a többieknek is elmondtál? – kérdezte, miután magunkra maradtunk, és a saját termünk felé kezdtünk sétálni.

- Fülébe jutott, hogy mit csináltam tegnap – haraptam be ajkaimat zavartan, óvatosan rá pislogva, de mivel nem zavartatta magát különösebben, folytattam. – Ha még egy ügyem lesz, repülök – sóhajtottam fáradtan, majd lenyomtam a kilincset.

- Várható volt – nézett rám hátra, miután belépett előttem.

- Ah, hát itt vagytok! – köszöntött minket egy alig a harmincas éveiben járó srác. – Tetsu vagyok, te meg ha minden igaz, Akane – mosolyodott el, ahogy meglátta a lányt, majd kezet nyújtott neki.

- Hé, engem nem is üdvözölsz? – horkantam föl tettetett sértődöttséggel.

- Minek, téged úgy is ismerlek – nevetett fel, majd elém sétált, és velem is kezet rázott.

- Végre egy normális tánctanár – sóhajtottam fel, majd lakótársam mellé léptem.

- Kazuko ennyire szörnyű? – kérdezte együtt érezve, miközben a magnóhoz sétált, és berakott valami nyugtató, halk zenét.

- Igen!!! – szólalt meg a mellettem ácsorgó teremtés, mire mind Tetsu, mind én felnevettünk.

- Akkor kezdjük, skacok! – kiáltotta el magát vidáman, majd beállt velünk szembe.

- Először is, hívhatlak Rannak? – kérdezte hirtelen tanárunk, mire meglepődve néztem Akanére. Na, erre a reakcióra kíváncsi leszek.

- Persze – mosolyodott el barátságosan.

- Hé, én bezzeg nem hívhatlak úgy?! – horkantam fel dühösen.

- Kérdezted meg? – nézett rám kihívóan, csípőre tett kezekkel.

- Hát nem, de…

- Akkor meg? – kuncogott fel. – Egyébként meg hívhatsz Rannak, ha én hívhatlak téged Kazunak – mosolyodott el gonoszan. Tudja, hogy erre a becenévre allergiás vagyok.

- Neked megengedem – vigyorogtam vissza rá pajzánul, miközben egy leheletnyit közelebb léptem hozzá.

- Én elhiszem, hogy működik köztetek a kémia, de ha lehet, ne előttem enyelegjetek – szakított ki minket egy hang, mire azonnal elhúzódtam tőle. Hát, ez kínos volt…

- Remek, akkor kezdjük. Ran, állj Kame mögé, a bal kezedet tedd a csípőjére, a jobbal nyúlj át a mellkasára.

Eh? Most valami pornóshow-t forgatunk? Már az eleje is erotikus, akkor milyen lesz a vége?

Zavarodottan néztem hátra Ranra, aki miután bólintott, mögém lépett, és tette, amit mondtak neki. Milyen fesztelen…

- Kame, rakd rá a kezeidet az övéire, és kezd el az ágyékod felé húzni, közben vesd hátra a fejed a vállára.

- Eh?! Az ágyékomra?! Pornóshowt forgatunk, vagy mi a franc?! – csattantam fel zavaromban.

- Valami olyasmi – vigyorodott el barátunk, mire a mögöttem álló lány felnevetett.

- Te csak ne röhögj, neked is épp ugyanolyan kínos – morogtam hátra neki, mire csak egy széles vigyort kaptam válaszul. Vagy talán mégse? Néha tényleg nem tudok rajta kiigazodni…

Színpadiasan felsóhajtottam, majd enyhén megszorítva kézfejét, lassan elkezdtem tekergetni testem, míg kezét egyre inkább tereltem le az erogén zónák felé. Végigfutott rajtam a remegés, ahogy éreztem, hogy nekem simulva táncol ő is, miközben meleg tenyerét ágyékomon pihenteti… Azt hiszem, el kell ezt még játsszuk néhányszor, ha nem akarom a színpadon elfelejteni a szöveget. Most először talán jól jönne az a playback…

Összeszedve minden bátorságom, lassan fölemeltem fejem, és a tükörbe pillantottam, hogy meglessem Ran arckifejezését, de az valahogy… nem a megszokott volt. Bágyadtnak és fáradtnak tűnt, ráadásul a szemei is kótyagosan csillogtak.

- Remek, most húzd magad elé, és pörgesd meg – hallottam meg Tetsu hangját, mire kicsit megszorítva kezét, kirántottam testem mögül, és megforgattam, de nem maradt meg a lábain, hanem mellkasomnak esett.

Ijedten néztem le rá, és míg egyik kezemmel dereka után kaptam, másikkal állát emeltem föl, de nem csodálhattam sokáig barna íriszeit, hiszen azon lecsukódtak, és teste elernyedt.

Tanárunk is éppen ekkor ért oda hozzánk, és aggódva nézett a karjaimban tartott lányra.

- Eddig még jól volt – ráncolta össze szemöldökeit, majd elsietett leállítani a zenét, és egy palack vízzel tért vissza. – Mennyit aludt az éjjel?

- Ööö… nem tudom. Mikor reggel fölébredtem, ő már fenn volt. Bár rajta aludtam, szóval…

- Együtt vagytok?! – nézett rám hatalmas szemekkel, mire rögtön megráztam fejem, és kezeimet tiltakozólag magam elé tartottam.

- Nem, dehogyis. Csak kibékültünk, én meg elaludtam nála – vontam meg vállaimat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy békülésnél egymás ágyában alszunk.

- Aha, persze… - motyogta halkan, de nem eléggé ahhoz, hogy ne halljam.

- Hé! – kiabáltam rá dühösen, és gyengéden fejbe vertem, mire csak egy mindentudó vigyort kaptam. Imádom, mikor az emberek elkezdenek kombinálni.

- Szerintem jobb lenne, ha haza vinnéd – nézett rám, majd némi kis vizet csöpögtetett Ran homlokára. – Elbírsz vele vagy segítsek? – kérdezte, miután aprót bólintottam.

- Megoldom én, menj csak a dolgodra – rántottam meg vállam, majd enyhén lehajolva lábai alá nyúltam, és felvettem a karjaimba. Megejtettem egy enyhe biccentést, majd elindultam vele ki a teremből, egyenesen az öltözőnk felé. Lehet, hogy önző vagyok, de nem akartam elfogadni a segítséget. Kettesben akartam vele lenni, és hogy mikor felébred, csak én legyek körülötte. Inkább megbirkózom vele egyedül, de ezekből nem engedek.

Próbáltam minél inkább sietni, hogy lehetőleg ne fussak bele egy emberbe sem, pláne nem valaki olyanba, aki imádja őt. Mert akkor tuti nem szabadulnánk el még vagy egy óráig, azt meg nem bírnám ki. Otthon akarok végre lenni, vigyázni rá, és csak feküdni mellette.

Mikor sikeresen elértünk az öltözőinkig, lábaimmal benyomtam, majd rögtön lefektettem egy szabad padra, amit az ajtó mellett találtam. Átsiettem a saját öltözőnkbe, és nem vesződve az átöltözéssel, cuccaimat bepakoltam táskámba, majd már mentem is vissza hozzá.

Legnagyobb sajnálatomra még csak jelét se mutatta az ébredezésnek, így néhány perces töprengés után arra jutottam, hogy a legjobb tényleg az lenne, ha hazavinném.

Vállamra kanyarintottam táskámat, majd óvatosan újra kezeim közé emelve az ájult nőt, megindultam. A hátsó kijáratot használtam, így gond – és paparazzik - nélkül eljutottam kocsimig. Befektettem a hátsó ülésre, majd jól beszíjaztam, és a volán mögé ülve már tartottunk is hazafelé.

Egész végig reménykedtem, hogy mire otthon leszünk, felébred, és kis támogatással a saját lábain fel tud menni az emeltre, de mikor beparkoltam a garázsba, tényleg elvesztettem minden reményemet.

Hosszú percekbe telt, mire anélkül fel tudtam vinni az emeltre, és lefektetni a saját szobájában, hogy egyszer is hátraestünk volna a lépcsőn. Na nem mintha olyan nehéz lenne, de néha még az én lábaim is megremegtek a fárasztó próba után.

Elfektettem a puha ágyon, majd gondosan betakargattam, és a fürdőbe mentem valami rongyért.

Akármennyire próbáltam higgadt maradni, iszonyúan aggódtam, hogy nem a kimerültség az oka az ájulásnak, hanem valami más. Nem mintha az nem lenne elég komoly baj, de sok pihenéssel kiheverhető. De mivan, ha más? Ha valami sokkal komolyabb…?

Fáradtan felsóhajtottam, majd bevizeztem egy rongyot, és visszasétálva hozzá, arcát kezdtem el törölgetni a nedves szivaccsal, míg másik kezemmel enyhén pofozgattam.

Néhány haszontalan perc után, mikor már épp feladni készültem, arca megrándult, ahogy nyakát simogattam a kendővel.

Kikerekedett szemekkel pislogtam le rá, és reménykedtem, hogy nem csak annyira akartam valami életjelet, hogy beképzeltem magamnak, de amikor lassan nyitogatni kezdte pilláit, ennek ellenkezőjéről bizonyosodhattam meg.

Nem szólaltam meg, semmilyen életjelet nem adtam, inkább vártam, hogy magától jöjjön rá, hogy hol van, és mi is történt. Ha most megszólalnék, lehet, csak megijeszteném.

Mikor lassan végre már teljesen kinyitotta szemeit, és néhány másodperc után rájött, hogy nincs egyedül, érdeklődve nézett rám.

- Mi történt? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.

- Tánc közbe nekem estél, majd elájultál – fintorodtam el, majd kényelmesen elhelyezkedve mellette, felkönyököltem, és homlokára tettem a hideg vizes ruhát.

- Neked… estem? – kérdezi iszonyúan halkan, de azért még ki tudom venni a dolgokat.

- Hai * - vonom meg vállaimat, majd folytatom a törölgetést, de amellett nem tudok elsiklani, hogy az egész arca vörös lett.

Mi lelte hir… Jézusom, ugye nem?!

- Nehogy rosszra gondolj! – kiáltottam föl, védekezőn magam elé rántva kezeimet. – Szó szerint estél nekem, nem a másik értelemben… - motyogtam halkan, óvatosan nézve fel rá.

- Oh…ah, jó. Megnyugodtam – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten, majd lehunyta szemeit.

- Bár a másikat se bántam volna – csettintettem egyet nyelvemmel, majd nyakáról kicsit lejjebb vezettem a nedves anyagot kulcscsontjára.

- Ezt most meg se hallottam – morgott fel, majd kezét fölemelve homlokára tette kézfejét.

- Kame, ide tudnád hozni a cseppjeimet? A táskám oldalsó zsebében vannak – sóhajtotta.

- Miféle cseppek? – kérdeztem értetlenül.

- Szédülésre és vérnyomásra. Meg van mellette kockacukor is, azt is hozol nekem? – Furcsa volt a hangja. Nincs ereje teljében, és ez még a hangján is hallatszik… Én tényleg aggódom ezért a lányért…

- Persze…

Felkaptam táskáját, és kutakodni kezdtem a kicsinek tűnő, mégis hatalmas zsebben. Olyan dolgokat találtam ott…

- Óvszer?! – kiáltottam el magam, felmutatva neki a kis csomagot.

- Most mi van?! Nem bízom a véletlenre… - dünnyögte durcásan, mire én csak néztem egyet. Nem a pasi dolga lenne az ilyenek felügyelete? Megráztam fejem, majd céltudatosan kezdtem el a kis üvegecske és a cukor után kutatni. Csakhamar megleltem mindkettőt, és mentem is vissza hozzá. Leültem az ágyra, majd miután segítettem felhúzni a párnák közül, odatartottam neki.

- Köszi… Kazu – mosolyodott el gyengéden, majd kivette kezemből a cuccokat, és csepegtetett valamennyit abból a fura szagú löttyből a kockacukorra.

Ahogy kimondta becenevemet, valami melegség öntött el, és csak arra tudtam gondolni, hogy én még nagyon sokat akarom hallani a szájából.

Néztem, amint kis fintorgással lenyelte az átitatott cukrot, majd kivettem vékony ujjai közül az üvegcsét, és letettem az éjjeliszekrényre.

- Kérsz valamit enni? – kérdeztem rámosolyogva.

- Nem, most semmi nem menne le a torkomon. Inkább aludnék, ha nem gond - sóhajtott fel fáradtan.

- Persze, aludj csak – mosolyodtam el, majd miután lefeküdt, gondosan betakargattam. Ellöktem magam az ágytól, majd az ablakhoz léptem, és becsuktam, hogy ne szűrődjön be semmilyen zaj. Különös, már esteledik… Persze, hiszen itt a tél, de azért furcsa, hogy fél hat, és már sötétedik.

Néztem még néhány percig Tokió egyre kihaltabb utcáit, majd megfordultam, és csöndesen elindultam ki a szobából, de… nem tudtam kimenni. Utamat az ágya felé vettem, és mielőtt annyit töprengtem volna, hogy a végén nem teszem meg, inkább gondolkodás nélkül felé hajoltam, és nyomtam homlokára egy rövid csókot. Láttam, ahogy elmosolyodott, de szemeit nem nyitotta ki.

Elégedetten húztam én is mosolyra ajkaimat, majd újra megindultam az ajtó felé, és most már tényleg magára hagytam. Utamat saját szobám felé vettem, hogy levessem izzadt ruháimat, hogy valami normális cuccban tudjak majd egy kis vacsorát összedobni.

De alighogy kibújtam pólómból, csörögni kezdett a telefonom.

Furcsálkodva néztem a kijelzőre, melyen drágalátos főnökünk neve szerepelt, majd unottan megnyomtam a zöld gombot.

* igen japánul