Ha neked rohan a végzeted - 25. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 16
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés: Bocsánat a kisebb késés miatt, de pontosan egy héttel ezelőttre kellett befejeznem Kazu szülinapi ficuját, az elmúlt héten meg semennyi időm nem volt, szóval... gomene~.~ Igyekszem máskor nem ennyit húzni >< Mindenesetre jó olvasást!

25. Ridin’ solo~

Összeszedtem minden erőmet, és kezem elvonszolva testem mellől, határozottan bekopogtam. Pillanatokon belül meghallottam a „Szabad” szócskát, mire egy mély levegőt véve lenyomtam a kilincset, és beléptem a tágas irodába. A folyosó sárga fényei után elég kellemetlen volt szemeimnek a hirtelen jött világosság, ezért kicsit hunyorgásra kényszerültem.

Csöndesen becsuktam magam mögött az ajtót, majd az asztala elé sétálva, mélyen meghajoltam.

- Ülj le – hangzott fel a csöppet sem kedvesnek tűnő invitálás.

Némán bólintottam, majd megkerülve a széket, helyet foglaltam a vele szembeni bőrfotelban.

- Miért hívatott? – kérdeztem udvariasan. Remélem, nem azért amire gondolok…

- Szerintem te azt nagyon jól tudod – adta meg a kegyelemdöfést. Kipattantak szemeim, és csak meredtem ráncos arcába, mit megelégelve a karfára támaszkodott, és lassan fölállt. Ahogy hirtelen fölém magasodott, nyelnem kellett egyet. A lehető legkevesebb mocorgással néztem, amint megkerüli birodalmi trónját, és nekem hátat fordítva, a földtől a plafonig tartó üvegablak előtt áll meg. Kezeit hátul kulcsolta össze, és úgy nézett le Tokió nyüzsgő utcáira. Tekintélyt parancsoló látvány, az biztos.

- Te vagy a legjobb emberem, az nem kérdés – kezd bele érdes hangján, majd hirtelen a semmiből előteremtve szivarát, kifújja a füstöt. – De emiatt nehogy azt hidd, hogy számodra nincsenek szabályok. Ugyanúgy vonatkozik rád minden, mint az éppen most először az épületbe lépő juniorra. – Ahogy mondatát befejezte, felém fordult, majd végig szemeimbe nézve, újra helyet foglalt székén.

- És ne hidd, hogy akármit csinálsz, nem rúglak ki. Ugyanúgy pótolható vagy, mint akármelyik alkalmazott.

Ahogy szavai felcsendültek, valami iszonyúan rossz érzés alakult ki bennem. Korábbi álláspontom, miszerint a bandának a megannyi rajongójával biztos helye van az ügynökségnél, romba dőlni látszott.

- Ötven millió yent fizettem, hogy ne hozzák le a megerőszakolós cikket – pillantott újra rám jelentőségteljesen, a lélegzetvételnyi csönd után. – A következő alkalommal repülsz, remélem megértetted – mondta fenyegetően, majd lezártnak tekintve a beszélgetést, megfordult gurulós foteljában, a hátát mutatva nekem.

Egy nagyot nyelve emelkedtem fel saját ülőalkalmatosságomról, és tiszteletteljesen meghajolva, kisiettem rejtekéből.

Ahogy magam mögött hagytam a szörnyű irodát, megkönnyebbülten lélegeztem fel, és mielőtt újabb hülyeséget zúdítana a nyakamba, a lifthez menekültem.

Ahogy beszálltam, elmémet ismét ellepték a képek, ahogy alig egy nappal ezelőtt még itt voltunk mindketten, és… nos igen. Bizonyítottam, hogy mennyire nem érdekelnek mások érzései. Ami kurvára nem igaz, csak elborult az agyam, és a vérem jelentős része egy ponton egyesült. Hát tehetek én ez ellen? A válasz felettébb egyszerű: igen.

Ahogy visszaértem a második emeletre, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Itt már ténylegesen biztonságban vagyok Johnny figyelő szemei elől. Sietősen átszeltem a folyosót, majd beléptem termünkbe.

- Na, mi volt? – támadtak le rögtön a többiek. Valamilyen szinten jól esett az aggódásuk, ugyanakkor nem akartam tovább húzni ezt a témát, pláne úgy, hogy a célszemély, akivel alig fél napja békültem ki, itt van.

- Fülébe jutottak a hírek – fintorodtam el, majd levetettem magam a földre, Koki és Ueda közé.

- Várható volt… - súgta halkan Miu, miközben betolt Junno szájába egy gombócot. A jelenetre elmosolyodtam, de mielőtt tovább gondolkodhattam volna, Koki pakolt az ölembe egy hasonló tálat.

- Oh… köszi – néztem rá megilletődve, mire barátom csak hátba veregetett, és teli szájjal mormolt valamit.

Legszívesebben elkiáltottam volna magam, hogy „Na és engem ki akar megetetni?”, de félek, hogy nem éppen az a személy jelentkezne, akit én szeretnék. Felsóhajtottam, majd inkább csöndben falatozni kezdtem, a többieket figyelve.

Alig hogy befejeztem ebédemet, tánctanárnőnk rögtön be is lengett a terembe, és az örömtől kicsattanva nézett le ránk.

- Gyerünk bogárkáim, jönnek a párosok! – kurjantotta el magát, mire még a nem létező homlokszőreim is vigyázzba vágták magukat. Utálom a stílusát…

- Ueda, te vagy nálam Ayumival, Koki a tied Noriko a kétszázegyesben, Maru Minakoval a kétszázkettesben, Junno Miuval a kétszázhármasban, és Kame Akanéval a kétszáznégyesben – darálta le egy szuszra, majd a saját párosa felé fordult, minket kihessegetve.

Ahogy kiértünk, bevártam magam mellé táncos társamat, és kedvesen rámosolyogtam.

Legnagyobb meglepetésemre ő is viszonozta gesztusomat.

- Na, mi volt Johnnynál? Azon kívül, amit a többieknek is elmondtál? – kérdezte, miután magunkra maradtunk, és a saját termünk felé kezdtünk sétálni.

- Fülébe jutott, hogy mit csináltam tegnap – haraptam be ajkaimat zavartan, óvatosan rá pislogva, de mivel nem zavartatta magát különösebben, folytattam. – Ha még egy ügyem lesz, repülök – sóhajtottam fáradtan, majd lenyomtam a kilincset.

- Várható volt – nézett rám hátra, miután belépett előttem.

- Ah, hát itt vagytok! – köszöntött minket egy alig a harmincas éveiben járó srác. – Tetsu vagyok, te meg ha minden igaz, Akane – mosolyodott el, ahogy meglátta a lányt, majd kezet nyújtott neki.

- Hé, engem nem is üdvözölsz? – horkantam föl tettetett sértődöttséggel.

- Minek, téged úgy is ismerlek – nevetett fel, majd elém sétált, és velem is kezet rázott.

- Végre egy normális tánctanár – sóhajtottam fel, majd lakótársam mellé léptem.

- Kazuko ennyire szörnyű? – kérdezte együtt érezve, miközben a magnóhoz sétált, és berakott valami nyugtató, halk zenét.

- Igen!!! – szólalt meg a mellettem ácsorgó teremtés, mire mind Tetsu, mind én felnevettünk.

- Akkor kezdjük, skacok! – kiáltotta el magát vidáman, majd beállt velünk szembe.

- Először is, hívhatlak Rannak? – kérdezte hirtelen tanárunk, mire meglepődve néztem Akanére. Na, erre a reakcióra kíváncsi leszek.

- Persze – mosolyodott el barátságosan.

- Hé, én bezzeg nem hívhatlak úgy?! – horkantam fel dühösen.

- Kérdezted meg? – nézett rám kihívóan, csípőre tett kezekkel.

- Hát nem, de…

- Akkor meg? – kuncogott fel. – Egyébként meg hívhatsz Rannak, ha én hívhatlak téged Kazunak – mosolyodott el gonoszan. Tudja, hogy erre a becenévre allergiás vagyok.

- Neked megengedem – vigyorogtam vissza rá pajzánul, miközben egy leheletnyit közelebb léptem hozzá.

- Én elhiszem, hogy működik köztetek a kémia, de ha lehet, ne előttem enyelegjetek – szakított ki minket egy hang, mire azonnal elhúzódtam tőle. Hát, ez kínos volt…

- Remek, akkor kezdjük. Ran, állj Kame mögé, a bal kezedet tedd a csípőjére, a jobbal nyúlj át a mellkasára.

Eh? Most valami pornóshow-t forgatunk? Már az eleje is erotikus, akkor milyen lesz a vége?

Zavarodottan néztem hátra Ranra, aki miután bólintott, mögém lépett, és tette, amit mondtak neki. Milyen fesztelen…

- Kame, rakd rá a kezeidet az övéire, és kezd el az ágyékod felé húzni, közben vesd hátra a fejed a vállára.

- Eh?! Az ágyékomra?! Pornóshowt forgatunk, vagy mi a franc?! – csattantam fel zavaromban.

- Valami olyasmi – vigyorodott el barátunk, mire a mögöttem álló lány felnevetett.

- Te csak ne röhögj, neked is épp ugyanolyan kínos – morogtam hátra neki, mire csak egy széles vigyort kaptam válaszul. Vagy talán mégse? Néha tényleg nem tudok rajta kiigazodni…

Színpadiasan felsóhajtottam, majd enyhén megszorítva kézfejét, lassan elkezdtem tekergetni testem, míg kezét egyre inkább tereltem le az erogén zónák felé. Végigfutott rajtam a remegés, ahogy éreztem, hogy nekem simulva táncol ő is, miközben meleg tenyerét ágyékomon pihenteti… Azt hiszem, el kell ezt még játsszuk néhányszor, ha nem akarom a színpadon elfelejteni a szöveget. Most először talán jól jönne az a playback…

Összeszedve minden bátorságom, lassan fölemeltem fejem, és a tükörbe pillantottam, hogy meglessem Ran arckifejezését, de az valahogy… nem a megszokott volt. Bágyadtnak és fáradtnak tűnt, ráadásul a szemei is kótyagosan csillogtak.

- Remek, most húzd magad elé, és pörgesd meg – hallottam meg Tetsu hangját, mire kicsit megszorítva kezét, kirántottam testem mögül, és megforgattam, de nem maradt meg a lábain, hanem mellkasomnak esett.

Ijedten néztem le rá, és míg egyik kezemmel dereka után kaptam, másikkal állát emeltem föl, de nem csodálhattam sokáig barna íriszeit, hiszen azon lecsukódtak, és teste elernyedt.

Tanárunk is éppen ekkor ért oda hozzánk, és aggódva nézett a karjaimban tartott lányra.

- Eddig még jól volt – ráncolta össze szemöldökeit, majd elsietett leállítani a zenét, és egy palack vízzel tért vissza. – Mennyit aludt az éjjel?

- Ööö… nem tudom. Mikor reggel fölébredtem, ő már fenn volt. Bár rajta aludtam, szóval…

- Együtt vagytok?! – nézett rám hatalmas szemekkel, mire rögtön megráztam fejem, és kezeimet tiltakozólag magam elé tartottam.

- Nem, dehogyis. Csak kibékültünk, én meg elaludtam nála – vontam meg vállaimat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy békülésnél egymás ágyában alszunk.

- Aha, persze… - motyogta halkan, de nem eléggé ahhoz, hogy ne halljam.

- Hé! – kiabáltam rá dühösen, és gyengéden fejbe vertem, mire csak egy mindentudó vigyort kaptam. Imádom, mikor az emberek elkezdenek kombinálni.

- Szerintem jobb lenne, ha haza vinnéd – nézett rám, majd némi kis vizet csöpögtetett Ran homlokára. – Elbírsz vele vagy segítsek? – kérdezte, miután aprót bólintottam.

- Megoldom én, menj csak a dolgodra – rántottam meg vállam, majd enyhén lehajolva lábai alá nyúltam, és felvettem a karjaimba. Megejtettem egy enyhe biccentést, majd elindultam vele ki a teremből, egyenesen az öltözőnk felé. Lehet, hogy önző vagyok, de nem akartam elfogadni a segítséget. Kettesben akartam vele lenni, és hogy mikor felébred, csak én legyek körülötte. Inkább megbirkózom vele egyedül, de ezekből nem engedek.

Próbáltam minél inkább sietni, hogy lehetőleg ne fussak bele egy emberbe sem, pláne nem valaki olyanba, aki imádja őt. Mert akkor tuti nem szabadulnánk el még vagy egy óráig, azt meg nem bírnám ki. Otthon akarok végre lenni, vigyázni rá, és csak feküdni mellette.

Mikor sikeresen elértünk az öltözőinkig, lábaimmal benyomtam, majd rögtön lefektettem egy szabad padra, amit az ajtó mellett találtam. Átsiettem a saját öltözőnkbe, és nem vesződve az átöltözéssel, cuccaimat bepakoltam táskámba, majd már mentem is vissza hozzá.

Legnagyobb sajnálatomra még csak jelét se mutatta az ébredezésnek, így néhány perces töprengés után arra jutottam, hogy a legjobb tényleg az lenne, ha hazavinném.

Vállamra kanyarintottam táskámat, majd óvatosan újra kezeim közé emelve az ájult nőt, megindultam. A hátsó kijáratot használtam, így gond – és paparazzik - nélkül eljutottam kocsimig. Befektettem a hátsó ülésre, majd jól beszíjaztam, és a volán mögé ülve már tartottunk is hazafelé.

Egész végig reménykedtem, hogy mire otthon leszünk, felébred, és kis támogatással a saját lábain fel tud menni az emeltre, de mikor beparkoltam a garázsba, tényleg elvesztettem minden reményemet.

Hosszú percekbe telt, mire anélkül fel tudtam vinni az emeltre, és lefektetni a saját szobájában, hogy egyszer is hátraestünk volna a lépcsőn. Na nem mintha olyan nehéz lenne, de néha még az én lábaim is megremegtek a fárasztó próba után.

Elfektettem a puha ágyon, majd gondosan betakargattam, és a fürdőbe mentem valami rongyért.

Akármennyire próbáltam higgadt maradni, iszonyúan aggódtam, hogy nem a kimerültség az oka az ájulásnak, hanem valami más. Nem mintha az nem lenne elég komoly baj, de sok pihenéssel kiheverhető. De mivan, ha más? Ha valami sokkal komolyabb…?

Fáradtan felsóhajtottam, majd bevizeztem egy rongyot, és visszasétálva hozzá, arcát kezdtem el törölgetni a nedves szivaccsal, míg másik kezemmel enyhén pofozgattam.

Néhány haszontalan perc után, mikor már épp feladni készültem, arca megrándult, ahogy nyakát simogattam a kendővel.

Kikerekedett szemekkel pislogtam le rá, és reménykedtem, hogy nem csak annyira akartam valami életjelet, hogy beképzeltem magamnak, de amikor lassan nyitogatni kezdte pilláit, ennek ellenkezőjéről bizonyosodhattam meg.

Nem szólaltam meg, semmilyen életjelet nem adtam, inkább vártam, hogy magától jöjjön rá, hogy hol van, és mi is történt. Ha most megszólalnék, lehet, csak megijeszteném.

Mikor lassan végre már teljesen kinyitotta szemeit, és néhány másodperc után rájött, hogy nincs egyedül, érdeklődve nézett rám.

- Mi történt? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.

- Tánc közbe nekem estél, majd elájultál – fintorodtam el, majd kényelmesen elhelyezkedve mellette, felkönyököltem, és homlokára tettem a hideg vizes ruhát.

- Neked… estem? – kérdezi iszonyúan halkan, de azért még ki tudom venni a dolgokat.

- Hai * - vonom meg vállaimat, majd folytatom a törölgetést, de amellett nem tudok elsiklani, hogy az egész arca vörös lett.

Mi lelte hir… Jézusom, ugye nem?!

- Nehogy rosszra gondolj! – kiáltottam föl, védekezőn magam elé rántva kezeimet. – Szó szerint estél nekem, nem a másik értelemben… - motyogtam halkan, óvatosan nézve fel rá.

- Oh…ah, jó. Megnyugodtam – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten, majd lehunyta szemeit.

- Bár a másikat se bántam volna – csettintettem egyet nyelvemmel, majd nyakáról kicsit lejjebb vezettem a nedves anyagot kulcscsontjára.

- Ezt most meg se hallottam – morgott fel, majd kezét fölemelve homlokára tette kézfejét.

- Kame, ide tudnád hozni a cseppjeimet? A táskám oldalsó zsebében vannak – sóhajtotta.

- Miféle cseppek? – kérdeztem értetlenül.

- Szédülésre és vérnyomásra. Meg van mellette kockacukor is, azt is hozol nekem? – Furcsa volt a hangja. Nincs ereje teljében, és ez még a hangján is hallatszik… Én tényleg aggódom ezért a lányért…

- Persze…

Felkaptam táskáját, és kutakodni kezdtem a kicsinek tűnő, mégis hatalmas zsebben. Olyan dolgokat találtam ott…

- Óvszer?! – kiáltottam el magam, felmutatva neki a kis csomagot.

- Most mi van?! Nem bízom a véletlenre… - dünnyögte durcásan, mire én csak néztem egyet. Nem a pasi dolga lenne az ilyenek felügyelete? Megráztam fejem, majd céltudatosan kezdtem el a kis üvegecske és a cukor után kutatni. Csakhamar megleltem mindkettőt, és mentem is vissza hozzá. Leültem az ágyra, majd miután segítettem felhúzni a párnák közül, odatartottam neki.

- Köszi… Kazu – mosolyodott el gyengéden, majd kivette kezemből a cuccokat, és csepegtetett valamennyit abból a fura szagú löttyből a kockacukorra.

Ahogy kimondta becenevemet, valami melegség öntött el, és csak arra tudtam gondolni, hogy én még nagyon sokat akarom hallani a szájából.

Néztem, amint kis fintorgással lenyelte az átitatott cukrot, majd kivettem vékony ujjai közül az üvegcsét, és letettem az éjjeliszekrényre.

- Kérsz valamit enni? – kérdeztem rámosolyogva.

- Nem, most semmi nem menne le a torkomon. Inkább aludnék, ha nem gond - sóhajtott fel fáradtan.

- Persze, aludj csak – mosolyodtam el, majd miután lefeküdt, gondosan betakargattam. Ellöktem magam az ágytól, majd az ablakhoz léptem, és becsuktam, hogy ne szűrődjön be semmilyen zaj. Különös, már esteledik… Persze, hiszen itt a tél, de azért furcsa, hogy fél hat, és már sötétedik.

Néztem még néhány percig Tokió egyre kihaltabb utcáit, majd megfordultam, és csöndesen elindultam ki a szobából, de… nem tudtam kimenni. Utamat az ágya felé vettem, és mielőtt annyit töprengtem volna, hogy a végén nem teszem meg, inkább gondolkodás nélkül felé hajoltam, és nyomtam homlokára egy rövid csókot. Láttam, ahogy elmosolyodott, de szemeit nem nyitotta ki.

Elégedetten húztam én is mosolyra ajkaimat, majd újra megindultam az ajtó felé, és most már tényleg magára hagytam. Utamat saját szobám felé vettem, hogy levessem izzadt ruháimat, hogy valami normális cuccban tudjak majd egy kis vacsorát összedobni.

De alighogy kibújtam pólómból, csörögni kezdett a telefonom.

Furcsálkodva néztem a kijelzőre, melyen drágalátos főnökünk neve szerepelt, majd unottan megnyomtam a zöld gombot.

* igen japánul