Ha neked rohan a végzeted - 28. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 16
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés:  Hmm, aranyos fejezet. Vélemények? :3

28. Éjjeli séta

Szemei felcsillantak, és enyhén félelmet keltő arccal, suttogó hangon mesélni kezdett.

- Évtizedekkel ezelőtt történt, amikor a technika még nem tette lehetővé azt, hogy egy autós probléma esetén gyorsan és egyszerűen tudjon segítséget hívni… *

Szemeim kitágultak, ahogy meghallottam ezt az egy mondatot. Ne ne ne, könyörgöm ne!

- Egy fiatal pár kocsival épp egy buliba tartott, ám az út kellős közepén a berendezés megadta magát, s lerobbantak egy Isten háta mögötti területen.

Francba! Bekövetkezett az, amitől tartottam. Ez tuti egy rémtörténet lesz. Utálom a horror sztorikat!

Csöndesen felnyüszögtem, miközben észrevétlenül közelebb húzódtam Kaméhoz, és félve néztem fel Tatsuyára. Ez a szadista állat élvezi, hogy félek tőle?! Sőt, ahogy látom, nem csak én ijedtem be a csajok közül.

- A srác kiszállt, megpróbálta helyrehozni a hibát, de nem sikerült neki, így azt javasolta a barátnőjének, hogy mivel úgyis csak hátráltatná a magassarkújában és rövidke ruhájában, inkább maradjon az autóban, amíg ő segítséget hív. Bár a lány nagyon félt, a fiú azt javasolta, bújjon le az ülések aljához és takarja be magát, így bárki arra jár, azt fogja hinni, hogy csak egy üres kocsi áll ott. Megcsókolták egymást, a fiú bezárta az ajtót, majd elindult a néhány kilométernyire található benzinkútra. A lány csak várt, várt, egyre idegesebb lett, fogalma sem volt, mennyi időbe telik lerendezni az ilyesmit. Aludni természetesen nem tudott a félelemtől, míg végül lépteket hallott.

Itt hangja elhalkult, és sötéten csillogó szemekkel végigvezette tekintetét közönségén, azaz rajtunk. Ahogy a tűz árnyékot vetett arcára, különböző helyeken eredeti színében hagyva bőrét, tényleg ijesztő volt. Szívem szerint még közelebb másztam volna Kazuyához, de nem akartam ennél is jobban bemászni az intim szférájába, ezért erősen a fa korhadó törzsébe markolva figyeltem tovább a néhai réztincsest. Vagyis de, be akartam mászni, de azt talán már túl személyesnek vette volna.

- Bizakodva felült, s kinézett az ablakon, de akit látott, az nem a barátja volt. Egy undorító, eltorzult arcú idegen közelítette meg az ajtót, majd vérfagyasztó, őrült mosollyal szemmagasságba emelte a lány meggyilkolt kedvesének levágott fejét.

Ajkaimat egy egészen apró sikoly hagyta el, mit Ueda is észrevett, és elégedetten, mégis félelmetesen elmosolyodott. Nyeltem egy hatalmasat, majd körbe vezettem tekintetem a többieken is. Miu jóformán már Junno ölében ült, úgy bújt hozzá, Nakamaru pedig Koki kezeit szorongatta. A többiek vagy érdeklődő, vagy unott tekintettel figyelték a mesélőt.

Komolyan csak én élem meg ezt ekkora traumaként…? Mondjuk nekem van is rá indokom, hiszen még kiskoromban mikor osztálykiránduláson voltunk, kiültünk páran a tűz köré, és rémtörténeteket meséltünk.

Ez még mind hagyján, de nem hogy velük is álmodtam, a fiúk még jól ránk is ijesztettek. Azt hittem, meghalok, olyan szinten éreztem, hogy megállt a szívem.

Persze nem akartak rosszat, nekik nem volt több egy egyszerű kis csínynél, de nekem az egész életemre kihatott. Azóta félek ilyen betegesen a horror sztoriktól.

A rossz emlék hatására megborzongtam, így inkább visszafordultam Tatsuya felé és tanulmányoztam átszellemült arcát.

- A lány sokkot kapott, zokogni kezdett, azt sem tudta, mit csináljon, segítségért kiáltott, de az idegen nem mozdult, ugyanolyan elborult mosollyal tartotta a véres fejet.

A fiatal nő behunyta a szemét, hogy legalább a látványtól megkímélje magát, s amikor kinyitotta, látta, hogy a gyilkos felemel még valamit. A kocsikulcsot, amit áldozata zsebéből lopott el…

Szemeim kikerekedtek, és nyelnem kellett egy hatalmasat. Mintha előre így lett volna megírva, a hatásszünet nem maradt el, mindenki a tüzet bámulta árgus szemekkel. Senki nem érezte úgy, hogy meg kéne szólalnia.

Egyedül a mesélő ajkain játszott egy enyhe mosoly, amint végignézett rajtunk.

- Na de srácok, azért ennyire nem kell komolyan venni! – nevetett fel jókedvűen, ezzel kirángatva mindenkit a saját kis világából.

Fölállt, megnyújtózkodott, majd csípőre tett kezekkel megszólalt.

- Na, oyasumi minna** - vigyorodott el, majd egy intés után a saját sátra felé sétált, és eltűnt benne.

Megragadva az alkalmat, én is felpattantam, és szintén egy gyors köszönést megejtve, besiettem Miuval közös sátrunkba.

Azért… itt mégis csak biztonságosabb volt. Bebújtam a hatalmas pokróc réteg alá, és már épp lehunytam volna szemeim, mikor barátnőm lépett be, és becipzározta maga után a sátrat.

Már csak abban reménykedem, hogy nem lesz klausztrofóbiám ebben a kis szűk cuccban.

- Jól vagy? Eléggé sápadtnak tűnsz – nézett rám barátnőm ijedten, majd letérdelt hozzám, és homlokomra nyomta kezét.

- Persze, csak megdolgozott az a sztori – nevettem fel idegesen, mire ő is elnevette magát.

- Nehogy azt hidd, hogy csak téged – húzta el bohókásan száját, majd bedőlt mellém, és saját paplanját magára terítve lehunyta szemeit.

- Jóéjt, Ran – mosolyodott el, némi kis helyezkedés után.

- Jóéjt, Miu – mosolyogtam rá vissza szeretetteljesen, majd én is lehunytam szemeimet, és megpróbáltam elaludni.

Hosszú percek teltek el, miközben mindenképp azon voltam, hogy ne nyissam ki a szemeimet, de persze mindhiába. Aztán mikor végre már el tudtam volna bóbiskolni fél órával később, egy hangos horkolás kiszakított.

Szemöldökráncolva fordultam barátnőm felé, és enyhén meglökdöstem, mire abbahagyta. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és újra visszabújtam a jó meleg odúmba, de az az idegesítő hang megint nem hagyott aludni.

Idegesen ültem föl a sátorban, és néztem le láthatóan a legmélyebb álmát alvó barátnőmre, majd feladtam. Én itt nem fogok tudni aludni.

Óvatosan felkeltem, és egy pokrócot kiválasztva a vállamra terítettem, és csöndesen a bejárathoz másztam, majd még annál is halkabban elhúztam a cipzárt.

Ahogy kidugtam fejem, megcsapott a hűvös levegő, így sietősebbre vettem magam, és megpróbálva ugyanolyan óvatosan „bezárni” a sátrat, kiléptem a szabadba. Élveztem, ahogy a szellő bele-bele kapdosott hajamba, de libabőrösségem hamar túltett az élvezeteken, így inkább megszaporáztam lépteimet, és leguggoltam a kiszemelt sátor elé.

Próbáltam azt is a lehető leghalkabban kinyitni, és sikerrel is jártam, mivel a benne alvó férfi látszólag nem ébredt fel. Gyorsan bemásztam, és visszahúztam, hogy ne jöjjön be több hideg, majd megfordultam, de mozdulatomban megállított egy igéző szempár.

- Hát te? – kérdezte Kame meglepetten, szemeit dörzsölgetve küzdve az álommal. Istenem, de aranyos így…

- Öhm… nem tudtam aludni, Miu túl hangosan horkol – mondtam zavarodottan, majd tettem még egy aprócska mozdulatot felé, most már célirányosan a mellette lévő helyet becélozva.

- És ezért másztál át hozzám az éjszaka közepén… - nézett rám hitetlenkedve, miközben feltornázta magát fekvő helyzetéből, és tenyereit hátul megtámasztva követte szemeivel mozdulataimat.

- Úgyis panaszkodtál, hogy te fogsz egyedül aludni. Hát most örülj, vigyázni fogok rád – kuncogtam fel, majd lefeküdtem mellé, és pokrócommal szorosan bebugyoláltam magam, majd az ellenkező irányba fordultam.

- Vigyázni? – ráncolta össze szépen ívelt szemöldökeit. – Hát persze! Félsz, azért jöttél át hozzám! – nevetett fel jóízűen, és enyhén áthajolva rajtam, arcomat kezdte el kutatni.

- Én? Dehogy! – nevettem fel hitetlenkedve. Na jó, de, valójában az is benne volt, hogy átjöttem, de neki ezt nem kell feltétlenül tudnia.

- Hazudsz – vigyorodik el gonoszan, felhúzva egyik szemöldökét.

- Mondom, hogy nem. Nem félek – nézek rá dühösen.

- Jó, akkor gyere velem az erdőbe – mondja határozottan, miközben vigyora még szélesebbre nyúlik arcán.

- A-az… erdőbe? Minek? – tágulnak ki enyhén pupilláim, ahogy határozott szemeibe nézek. Francba, most tényleg megfogott!

- Szeretek ott sétálni – vonja meg vállát vigyorogva, majd visszahajol saját térfelére, és négykézlábra ereszkedve elkezd ruhái közt matatni.

Csakhamar arcomban landol egy vastag pulóver, mire kérdőn nézek rá.

- Hideg van, vedd föl, nehogy megfázz – mosolyodik el, majd ismét visszabújik cuccai közé.

- De én…

- Félsz – vág bele szavamba, majd felveszi a pulóverét, hogy aztán egy jelentőségteljes pillantást vessen felém.

- Nem akarok menni! – szólalok meg ingerülten, dühösen felülve.

- Hát jó, felőlem maradhatsz itt egyedül is – vonja meg vállait közömbösen, majd hátat fordít nekem, és a kijárat felé mászik.

Tanácstalanul nézek az ölemben fekvő pulcsira, valamint az éppen a sátrat elhagyó férfire. Szóval itt maradok teljesen egyedül ebben a félelmetes sátorban, vagy vele megyek a még félelmetesebb erdőbe… Ehh, ez így nem lesz jó.

- Várj! – kiáltok utána, mielőtt visszahúzná a cipzárt.

Arcán újra feltűnik a széles vigyor, ahogy visszadugja fejét, mire én csak legyőzötten pillantok vissza, és kibújva a takaróból, magamra aggatom a pulcsit. Ahogy belebújok, elkap egy különösen jó érzés, hiszen megérzem finom, jellegzetes Kame illatát.

- Gyere már, ne szagolgasd a pulcsim – kuncog fel, majd eltűnik a látóteremből.

Ez meg honnan tudta?! Hisz nem is látványosan tettem! Csak belélegeztem…

Kissé idegeskedve másztam ki utána, és miután „bezártam”, nyomába iramodtam.

- Nem is szagolgattam! – erősködtem, de úgy tűnik, mindhiába, hiszen nem szólt semmit, csak mosolyogva lépegetett tovább.

Pillanatok alatt elértük a homok és a rendes föld választó vonalát. A környezet rögtön megváltozott, már nem lehetett ellátni akár több kilométerre is, maximum húsz-harminc méterre. A fák közé beszűrődő holdfény volt az egyetlen világítás, ami némi kis fényt adott nekünk.

- Miért nem hoztunk zseblámpát? – kérdeztem enyhén remegő hangon. Iszonyúan rossz érzés volt, ahogy némely növény levele végigsúrlódott karomon. Szüntelenül olyan érzésem volt, mintha egy csapdába sétálnék bele. Egy csapdába, melybe ő vezet, én pedig teljesen nyugodtan követem.

- Mert minek az? Így az izgalmas – vigyorog le rám. – Vigyázz – mondja, majd hirtelen leguggol. Én az utolsó pillanatban ismételtem meg mozdulatát, emiatt majdnem nekimentem egy vastagabb, lelógó ágnak. Na, az ilyenektől irtózom.

Csöndesen lépdeltem tovább félig mögötte – félig mellette, és már kezdtem nagyon fázni, mikor hirtelen valami elsiklott lábam mellett. Ahogy néhány pillanatra hozzám ért, csupa nedvességet és hideget éreztem.

- Kígyó! – sikoltottam fel ijedten, olyan hangosan, hogy talán még a baglyok is lefordultak az ágról félelmükben.

Kame is megugrott, ő viszont nem a csúszómászótól, hanem az én ordításomtól.

- Nyugi, itt nincsenek kígyók – kuncogott fel halkan, majd mit sem törődve velem, tovább indult.

- De én akkor is láttam! – nyüszítettem fel, majd gyorsan utána siettem, és egyik karját testemhez húzva tapadtam szorosan hozzá, milliméternyi távolságot sem hagyva magunk között.

Eldöntöttem, hogy nem fog érdekelni, ha ellök, csak azért is vissza fogok mászni hozzá, hiszen most már pláne félek. De szerencsémre nem lökött el, sőt, átkarolta derekam, és úgy húzott maga mellett tovább.

Hirtelen megszólalni nem tudtam, annyira meglepődtem. Kellemesen csalódtam benne. Mennyire más, mikor nem marjuk egymást, hanem csöndesen megvagyunk egymás mellett… Elmosolyodtam, majd szinte minimális mozgással, minél észrevehetetlenebbül húzódtam hozzá még közelebb. Nem tudom, mennyire vette észre, de nem tette szóvá, ugyanolyan természetesen szorított magához.

- Hogy fogunk vissza találni? – kérdeztem néhány perc múlva.

- Nem mindegy az? – nevetett fel. – Nem élnél velem szívesen az erdőben?

- Távol a civilizációtól, a tévétől, az internettől? Őszintén? Nem!

- És az se kárpótolna, hogy velem lehetnél? – húzza fel szemöldökét érdeklődve.

- Egy házban élünk. Miért kárpótolna?

- De itt senki nem zavarna minket.

- Miben kéne megzavarni? A közös reggelizésben?

- Nehéz eset vagy… - sóhajtott fel színpadiasan. – Egyébként meg csak egyenesen jöttünk végig, úgyhogy no para – vonta meg vállát közömbösen, majd hirtelen megállt.

- Kár, itt tényleg csak fák vannak… - motyogta halkan, a távolba meredve.

- Miért, mire számítottál? – néztem fel rá kíváncsian.

- Minimum egy rétre, és annak közepén egy tóra – mosolyodott el kedvesen, mire nekem is mosolyoghatnékom támadt. Igen, az valóban szép lenne… és romantikus.

- Visszamegyünk, vagy akarsz még maradni? – kérdezte felém fordulva.

- Mehetünk! – válaszoltam gyorsan, és hagytam, hogy megforduljon, majd visszafelé kezdjen el vezetni.

Én személy szerint kezdtem szinte semmit sem látni, és az is irritált, hogy nem tudtam, mikor lépek egy olyan részre, ami beomlik alattam. Így ahogy egyre csak gyalogoltunk, úgy nyomultam Kazuyához még közelebb, mintha egy tartozék lennék az oldalán.

Meglepetten nyugtáztam, hogy egyáltalán nem zavarta a dolog, és ajkai végig szórakozottan mosolyogtak.

Ha nem éreztem volna meleg karját derekam körül, valószínűleg remegtem volna a hidegtől, így mégis kellemes volt, és egyáltalán nem fáztam. Sőt, mikor ujjai néha erősebben megmarkoltak, szabályosan melegem lett.

Így ment ez hosszú perceken keresztül, egészen addig, míg meg nem ékeztünk szálláshelyünkre.

A szél már szinte teljesen lecsendesedett, a tűz pedig már csak enyhén parázslott, de meleget nem igazán adott.

Először akkor engedett el, mikor visszaértünk a sátorhoz, és letérdeltem, hogy bemászhassak, majd ő is csatlakozhasson hozzám.

Nem vettem le pulóverét, és őszintén szólva reméltem, hogy eléggé fáradt ahhoz, hogy szóvá tegye. Mindenesetre nem tette, így boldogan bújtam be pokrócomba, és fordultam kifelé, hogy álomba ringathassam magam.

Érzékeltem, ahogy ő is bebújt saját lepedőjébe, de ahelyett, hogy a saját térfelén feküdt volna le, hirtelen nagyon közel éreztem meg testét, majd karját oldalamon.

Megfeszültem a nem várt érintésre, de miután rájöttem, hogy ez neki nem jelent semmit, újra ellazítottam magam.

- Kame… - szólaltam meg csöndesen.

- Hm? – kérdezte enyhén álmoskás hangon.

- Mostanság sokat ölelgetsz.

- Oh… zavar?

- Nem. Maradj – rántottam meg vállaim, de azért félmosolyra húztam számat.

- Akkor jó – mondta csöndesen, de tisztán hallottam, hogy ő is mosolyog.

Kezét még szorosabban fonta körém, és hasamra tette, míg teljesen hozzám nem préselődött, és nyakamhoz nyomta orrát.

Boldogan nyomtam hátra magam, még jobban belesimulva ölelésébe, majd lehunytam szemeimet.

Jó választás volt ide jönni, az biztos. Míg Miu mellett fél óráig küzdöttem az elalvással, itt alig néhány másodperc alatt sikerül.

- Jóéjt – motyogtam halkan, mielőtt végleg elrepítettek volna az ölelő karok az álmok mezejére.

Nem kaptam választ.

* A rémtörténet címe: „A szerető halála”. Eléggé ismert a neten, biztos sokan ismeritek.

** oyasumi minna: jóéjt mindenkinek japánul