Ha neked rohan a végzeted - 27. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 14
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés:  Viszonylag hamar megjött a friss, remélem nem ment a fejezet rovására ^^

27. Barátok

- Már vártalak – mondta csöndesen, felém fordítva mosolygó arcát. Annyira… meg akarom csókolni…

- Mi-miért…? – nyögtem kissé akadozva, kíváncsian felé fordítva tekintetem.

- Nem tudom. Csak szinte biztos voltam benne, hogy utánam jössz – mosolyodott el szeretetteljesen, majd miután néhány másodpercig bámult arcomba, fejét visszafordította a víz felé.

Pedig olyan szívesen néztem volna még azt a tökéletes arcot… Bár már így is érzem, hogy a fejem tűzforró, lehet, az már nem hiányzott volna. Hálát adok az égnek, hogy félhomály van, de tényleg…

- Megsértődtél? – törtem meg a csendet néhány hosszúra nyúlt perc után.

Furcsa volt a légkör. Nem szóltunk egymáshoz egy jó darabig, mégis megnyugtató volt, és nem éreztem feszültnek, hogy csak ülünk egymás mellett, mint két idegen.

- Hm? – billentette fejét oldalra, kíváncsi szemekkel nézve rám.

- A srácokra. A gyerek csinálós jelenet, tudod – motyogtam zavartan, de legnagyobb meglepetésemre egy vidám tekintet nézett vissza rám.

- Dehogy – nevetett fel jóízűen. – Amíg nem gúnyból vagy szánalomból mondja, addig nincs vele semmi bajom – mosolyodott el, de valamiért az a mosoly furcsa volt. Mintha nem mondana igazat…

- Hazudsz – böktem ki hirtelen, bár talán nem is akartam hangosan kimondani. Egyszerűen csak kicsúszott.

Elhúztam számat, és kissé félve néztem fel reakciójára, de nem lett mérges, vagy ilyesmi. Fejét az ég felé emelte, és eddig térdeit ölelő karjait most hátra támasztotta, és lehunyta szemeit.

- Igazad lehet… - sóhajtotta nehezen.

Ahogy Ádám-csutkája még jobban kidomborodott a különös póztól, újra nehezemre esett visszatartani magam. Ez a póz… gondtalanul az ölébe mászhatnék, és kifulladásig csókolhatnám. De azzal csak elrontanék mindent…

- Tudod… - szólaltam meg bizonytalanul – nekem nyugodtan elmondhatod, ha valami bánt. Elvégre a barátod vagyok, vagy mi a szösz – mosolyodtam el félszegen, felhúzott lábaimra hajtva fejem.

- Barát? – hallottam meg keserves hangját. Talán nem?

- Vagyis… hát, remélem, hogy mostanra annak tartasz – haraptam be ajkaimat, miközben félszegen ránéztem. Barát… olyan rossz érzés kimondani.

Láttam rajta, hogy nem találja a megfelelő szavakat, így egy kis ideig csak meredtünk egymásra.

- Igen. A barátomnak tartalak – szólalt meg végül, majd elmosolyodott, és karom után nyúlva kezdett el magához húzni.

Meglepetten keltem fel a homokból, és próbáltam úgy mozogni, ahogy ő akarta, ami végül nagy lassacskán sikerült is.

Egyik lábamat átvetettem derekán, ezzel csípőjére ereszkedve, majd hátra dőlt, és derekamnál megfogva, engem is húzott magával. Csakhamar egyenletesen fel-le mozgó mellkasán találtam arcomat, míg karjaimat oldalai mellett leengedtem.

Éreztem, ahogy egyik karja szorosan átölelt, míg a másik hátamra siklott, és elkezdte azt simogatni. Szívem konkrétan kiesni készült helyéről, és éreztem, hogy legalább háromszor olyan gyorsan ver, mint azt kéne. Ez így nagyon nem lesz jó… Nem akarok lelepleződni! Mit fog szólni, ha rájön, hogy én nem csak barátomként tekintek rá? Nem mondom, hogy szerelmes vagyok, de már nagyon arra felé hajaz.

- Ka-kazu… - nyögtem fel, majd megpróbáltam felemelkedni róla, de továbbra is szorosan húzott magához.

- Csak maradj. Tudom, hogy neked is tetszik ez a helyzet – kuncogott fel, míg hátamat simogató keze hirtelen nyakamra kúszott.

Nyeltem egy hatalmasat, de végül visszaereszkedtem rá, és elengedve magam tűrtem, hogy tarkómat birizgálja.

Bevallom, tényleg borzasztóan jól esett ujjainak játéka, és semmi pénzért nem cseréltem volna el semmire. Maga a helyzet is borzasztóan romantikus… az viszont furcsa, hogy nem történik semmi olyasmi. Ha kicsit is bejönnék neki, minimum kezdeményezne, nem? Hiszen távol vagyunk mindenkitől, egy kibaszottul romantikus naplementénél a tóparton, és konkrétan az ölében fekszem. Melyik normális pasi ne használná ki a helyzetet, aki kicsit is többet érez?!

Azt hiszem, egyértelmű választ kaptam arra, hogy nem én kellek neki. De ha már úgy nem lehetek mellette, hát akkor másként leszek. Mégpedig egy barátként.

Elmosolyodtam a gondolatra, majd kicsit helyezkedtem mellkasán, hogy annak csak egyik felén nyugodjon fejem. Fölemeltem kezemet, és ujjaimmal lassan mintákat kezdtem el hasára pólóján keresztül rajzolgatni.

- Nem fázol? – kérdeztem hirtelen, majd összefűztam ujjaimat mellkasán, és fejemet rá téve néztem fel rá.

- Nem, miért? Te igen? – kérdezett vissza, miközben futólag végig simított egyik combomon, majd kezeit ő is összekulcsolta, csak ő tarkója alatt, és arra fektette fejét.

- Nem, de nem is én vagyok az, aki egy szál pólóban fetreng a homokban. Ráadásul te vagy alul, ami miatt pláne extra hideg lehet – vontam meg egyik vállamat, mire arcán szétterült egy vigyor.
- Szóval te szeretnél alul lenni? – hallottam meg incselkedő hangját, majd pillanatok alatt megragadta két csuklómat, és miután fordult velem egyet a föld, alatta találtam magam. Karjaimat erősen szegezte a földhöz, miközben enyhén fölém hajolt.

- Mondhattad volna előbb is – súgta érzékien, majd szemeimbe kezdett el bámulni, hol egyiken, hol a másikon járatva tekintetét.

Szinte éreztem, ahogy felforr köztünk a levegő, és a korábbi „meg akarom csókolni” érzés hirtelen felerősödött.

Nyeltem egy nagyot, majd helyezkedtem kicsit, hogy kevésbé nyomjon altájékomon, de mindezek az előkészületek fölöslegesnek bizonyultak, ugyanis amikor telefonom zenélni kezdett, a meglepettségtől még inkább rám ereszkedett.
Mindkettőnk szemei kitágultak, és hosszú másodpercekig csak néztünk meredten egymás szemeibe.

- Kame… - törtem meg a csöndet, kicsit megmozdítva csípőmet, egyfajta jelzésként neki.

- Ah, persze, bocsi – rázta meg fejét, majd elengedett, és fölegyenesedve ráült csípőmre.

Kissé ügyetlenül halásztam elő telefonomat zsebemből, de mikor végre ujjaim közt tarthattam, enyhén remegő kézzel nyomtam meg a zöld gombot.

- Szia Hiro… - szóltam bele unottan a készülékbe, miközben próbáltam a fölöttem lévő férfi szemeiből kiolvasni bármiféle érzelmet.

A kívánt hatás nem maradt el, ahogy meghallotta a nevet, elfintorodott, és tekintetét elkapva rólam, a tájat kezdte el szemlélni, miközben karjait is összefonta mellkasán. Nos, valami ilyesmire számítottam.

- Ráérsz ma este, cicám? – búgta bele a kis eszközbe, mire enyhén kirázott a hideg a becenévre. Valahogy… nem esik jól.

- Aligha. Éppen Okayama-ban kempingezek.

- EH? Kivel? És engem miért nem hívtál?! – nyüszített fel a vonal túlsó oldalán, mire automatikusan felnevettem.

- Jelen pillanatban éppen Kazuval – mosolyodtam el, hiszen alighogy kimondtam a nevet, egy jóleső érzés fogott el. A beszélgetés szereplője is idekapta erre a fejét, és némi döbbent pillantás után végül viszonozta mosolyomat.

- Mi van, már olyan viszonyban vagytok, hogy becézitek is egymást? – morgott fel. Haha, mennyire nem tetszik neki.

- Igen, már olyan viszonyban vagyunk. Talán problémád van vele? – kérdeztem idegesen, majd megtámaszkodtam kezeimmel hátul, és ülő pózba tornáztam magam, ezzel nem kis meglepetést okozva a rajtam ülő barátomnak. De nem húzódott hátrébb.

- Erre inkább nem mondok semmit, jó? – nevetett fel gúnyosan Hiro, mire Kame elfintorodott. Ismét.

- Majd hétvégén hívlak – zárta rövidre a beszélgetést, majd mielőtt észbe kaphattam volna, már le is tette a telefont.

Szemöldökráncolva tartottam el magamtól, majd végül megnyomtam a piros gombot. Hát jó…

- Fel nem tudom fogni, hogy vagy képes szeretni ezt az alakot… - motyogta csöndesen Kazuya, de nem eléggé annyira, hogy én ne halljam.

- Nem szeretem – rántottam meg vállam.

- Nem? – nézett rám nagyra nyílt szemekkel.

- Nem. Miért, ezt honnan vetted?

- Hát… már többször csókolóztatok, nem? Akkor az meg azt jelenti, hogy jártok, azaz szeretitek egymást, nem? – emelte föl kezeit.

- Veled is többször csókolóztam már, mégsem járunk, nem igaz? – néztem rá kioktatóan, egyik szemöldökömet felhúzva.

- Jó, de az más.

- Már miben lenne más?

- Hát… - Tudtam. Ő sem tudja, hogy az miben más, de más.

Mielőtt kinyöghetett volna valami felettébb értelmetlen választ, egy füttyszó zavart meg minket. Mindketten a zaj forrásának irányába kaptuk a fejünket, de nem láttunk mást, csak tőlünk eléggé messze egy sötét alakot, aki a két kezével kalimpál.

- Mennünk kell – sóhajtott fel, de mielőtt felállt volna, ő i s elfüttyentette magát.

- Áucs! – kiáltottam föl, két fülemre tapasztva tenyeremet. – Ez valami jel? Mert kurva idegesítő.

- Igen, az – nevetett fel vidáman. – Mindig így jelzünk egymásnak Kokival – mosolyodott el, majd pillantását visszavezette rám.

- Gyere – mondta, majd finoman felállt rólam, és kinyújtotta kezeit.

Boldogan fogadtam el a két segítő kart, és hagytam, hogy felhúzzon, majd leporolva egymás ruháit, megindultunk vissza a táborhoz.

Teljesen más volt minden, mint akár alig fél órával ezelőtt. Legszívesebben a karjai közé másztam volna, és leteperve a homokba, csak feküdtem volna rajta, akár napokig is. Boldog vagyok, hogy kicsit is közelebb kerültem hozzá.

Ha más nem is lesz, de egy erős barátság mindenképpen kialakulhat. Márpedig ha mellettem van, nekem akár az is elég.

Jókedvűen elvigyorodtam, és lábammal enyhén belerúgtam a homokba, mint azt kisgyerekként szoktam.

- Minek örülsz ennyire? – lépett hirtelen közelebb hozzám, és érdeklődve nézett rám.

- Nem tudom. Talán csak annak, hogy jól kijövünk. Meg hogy a barátomnak tudhatlak. Nézz bolondnak, de én ennek nagyon örülök – vigyorogtam rá, mire legnagyobb meglepetésemre ő is elvigyorodott, és hirtelen karjai közé zárt.

Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, de mikor felfogtam a történteket, szeretetteljesen öleltem vissza én is, vállára hajtva fejemet.

Szörnyen romantikus volt a szituáció. Két fiatal egymást öleli a naplementében, egy tó partján… ahol nincsenek szabályok, és majdhogynem csak kettesben vannak… Mégis hiányzott a kezdő löket.

- Haragszol még rám? – hallottam meg halk hangját valahonnan fülem mellől.

Egy nagyot sóhajtottam, majd alig észrevehetően megráztam fejem.

- Haragudni nem haragszom… de valamilyen szinten még tartok tőled, és egy darabig ez még így is fog maradni. Akármilyen jó most a kapcsolatunk, és hiába érzem jól magam, a testem reagál az érintéseidre… Ezzel nem tudok mit csinálni.

- Hát… erre nem tudok mit mondani – sütötte le fejét szomorúan, nyakamba borulva.

- Hé! Nehogy elkezdj itt nekem szomorkodni! – kiáltottam rá. – Hallod?! Én is szomorú leszek! – biggyesztettem le ajkaimat játékosan, mire sikerült egy kisebb nevetést kicsalnom belőle.

- Tudod mit?  Örökítsük meg a pillanatot! – vigyorogtam rá jókedvűen, majd meg se várva válaszát, előkaptam telefonomat zsebemből.

Boldogan konstatáltam, hogy még közelebb nyomta arcát enyémhez, és egy boldog, szívmelengető mosoly játszott ajkain. Én is mosolyra húztam számat, és megnyomtam telefonom fényképező gombját, mi egy kisebb kattanással jelezte, hogy elkészült a kép.

Mielőtt visszacsúsztattam volna nadrágomba a készüléket, mindketten elmosolyodtunk a képet látván. Most érzem igazán, hogy kialakult köztünk valamiféle kötelék.

Legszívesebben keze után nyúltam volna, és összekulcsoltam volna ujjainkat, de nem mertem, így végül csak felkarját húztam magamhoz.

- Gyere! – néztem rá hátra mosolyogva, majd elkezdtem fölfelé húzni, hogy a srácoknak ne kelljen többet ránk várnia. Bár azért szívesen maradnék itt, de… mindegy. Lesz még alkalmam kettesben maradni vele, szóval no para.

Nem telt bele egy percbe sem, a varázs, ami kettőnk közt megülepedett úgy tűnt el, mintha ott se lett volna, köszönhetően a többieknek.

- Na megjött a turbékoló pár is – kurjantotta el magát Koki, ahogy meglátott minket.

Mindenki egy emberként fordult felénk, és némely arcokon még egy apró, csintalan mosolyt is fel tudtam fedezni.

- Ebből csak a turbékoló és a pár nem igaz – mentett ki minket Kame, miután látta, hogy másfelé kalandoztam.

Elindult az utolsó szabadon maradt tuskó mellé, mire kis fáziskéséssel ugyan, de én is követtem, és helyet foglaltam mellette az alacsony kis farönkön.
Legjobb barátnőm és párja rögtön a kezünkbe is nyomtak egy-egy vasvillát, melyek végein két-két kolbász lógott, félig megsütve.

Hálásan köszöntük meg nekik, majd mi folytattuk tovább a sütögetést, közben jóízűen beszélgetve.

Szeretem az ilyen összejöveteleket, mert akármennyire van szétszakadva a társaság, összehozza azt valamilyen szinten. Bár a miénket csak erősíteni lehet, de azért ennek is meg lesz a hatása.

A vacsorát viszonylag csöndben fogyasztottuk el, és mire végeztünk, már csak a tűz ragyogó lángja világította be a dermesztő sötétséget.

- Nos akkor… helyezkedjen el mindenki kényelmesen, és azt ajánlom legyen valaki mellette, akibe kapaszkodhat – vette át a szót Ueda titokzatosan mosolyogva, mire mi lányok meglepetten néztünk rá, a fiúk viszont ismerősként fogadták a helyzetet.

Szemei felcsillantak, és enyhén félelmet keltő arccal, suttogó hangon mesélni kezdett.

- Évtizedekkel ezelőtt történt, amikor a technika még nem tette lehetővé azt, hogy egy autós probléma esetén gyorsan és egyszerűen tudjon segítséget hívni…