Ha neked rohan a végzeted - 26. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 14
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés: A várva várt telefonhívás eredménye... :DD Jó olvasást! ^^

26. Kemping

Akane POV

A nap első sugaraira ébredtem, melyek kellemesen melengették arcom minden szegletét. Hunyorogva nyitottam ki szemeimet, és próbáltam kinézni az ablakon, de miután olyan volt, mintha a Mennyországban lennék, inkább letettem eme kísérletről. Megelégedtem a szobát elárasztó fényekkel.

Kibugyoláltam magam a hatalmas takaró alól, majd fölültem, és végignéztem a szobán.  Az óra már reggel fél tizet mutatott, ami csak azért meglepő, mert ahogy ránéztem az éjjeliszekrényemen lévő  kis üvegcsére, rájöttem, hogy még tegnap délután aludtam el. És a munkából is elkéstem, de ahogy elnézem, ma jó eséllyel nem fogok bemenni dolgozni.

Hát persze… jól elájultam. Arra se emlékszem, hogy hogy kerültem be az ágyba. Az egyetlen, ami megmaradt bennem, hogy Kame nyomott egy csókot a homlokomra. De már nem volt erőm kinyitni a szemeimet, így csak elmosolyodtam. Pedig igazán kíváncsi lettem volna, mit tudok kiolvasni a tekintetéből.

Felsóhajtottam, majd kibújva az ágyból, elrugaszkodtam, de a tegnapihoz kísértetiesen hasonlító szédülés fogott el, közben pedig a fejembe is belenyilallt a fájdalom.

Idegesen kaptam oda kezem, és miután néhány percig lehunyva tartottam szemeimet, viszonylag egész jól visszaszorult. Már nem émelyegtem, csak a fejfájás enyhe jelei mutatkoztak.

Ilyenkor azért elgondolkodok, hogy nincs-e komolyabb bajom. Bár az orvosok mindig a vérnyomás problémáimra fogják, azért lehet valami a háttérben is. Legalábbis szerintem.

Mikor újra viszonylag jól éreztem magam, szekrényemhez léptem, és magamra kapkodtam egy egyszerű pólót, meg egy rövidgatyát. Mivel a lakásban jó meleg van, ezért valószínűleg nem fogok fázni.

Némi fésülködés után hajamat lófarokba fogtam, és egy utolsó pillantást vetve a tükörképemre, elhagytam a szobát.

Utamat a lépcsőn keresztül a konyhába vettem, de ahogy megtettem pár fokot, különös zajokra lettem figyelmes. Lépteimet óvatosabbra vettem, és csöndesen haladtam lefelé, közbe folyamatosan próbálva rájönni a zajokból, hogy mi is történhet a… nappaliban? Valószínűleg.

Talán Kame hívott valakit, hogy vigyázzon rám. Milyen figyelmes. A gondolatra elmosolyodtam, majd határozott léptekkel beléptem a nappaliba, de ahogy ránéztem az alakra, ledöbbentem.

- Kame…? – kérdeztem furcsálkodva, mire azonnal fölegyenesedett, és néhány másodpercig szintúgy érdeklődve nézett rám, majd miután végigmért, féloldalasan elmosolyodott.

- Jó reggelt – mondta lágy hangján, majd bepakolt egy pink színű spagettipántos fölsőt a bőröndömbe. A bőröndömbe? Eh? Na várjunk csak, pink spagettipántos top? Az is az enyém!

- Miért pakolászod a cuccaimat? – csattantam föl dühösen, majd odasiettem mellé, és arrébb lökve őt, belenéztem a táska tartalmába. Szemeim azonnal kikerekedtek, ahogy mindenféle típusú ruhából volt néhány darab…. Ugye nem…?

- Elküldesz? – kérdeztem reményvesztetten, iszonyúan halkan, miután sikerült felegyenesednem.

A gondolatra összerándult a szívem. Az utóbbi napokban jelentősen javult a kapcsolatunk, és ráléptünk egy olyan ösvényre, ami akár még szerelemig is vezethet. És én határozottan nem akarok lelépni erről az útról. De mégis, vajon mennyi beleszólásom lenne nekem? Abba se volt semmi, mikor ide kellett költöznöm, hát most miért lenne bármennyi is?

Persze számítottam rá, hogy ez egyszer be fog következni, de… nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Hiszen… alig vagyok itt néhány napja. Ami akár több hónap is lehetne, annyi minden történt velünk…

Felsóhajtottam, majd összeszedve magam, meredten szemeibe néztem.

Kérdésemre pupillái rögtön kitágultak, és védekezőn felemelte kezét, megrázogatva őket.

- Dehogyis! – kiáltott föl kissé ijedten. – Csak gondoltam, bepakolok helyetted is, hogy miután felkelsz, ne kelljen ezzel szenvedj, hanem tudj pihenni, mielőtt elindulnánk – mosolygott rám szívmelengetően.

Hatalmas kő esett le szívemről, ahogy szavai eljutottak tudatomig, de ugyanakkor a kíváncsiság is fellobbantotta szikráját.

- Hova indulunk mi? – kérdeztem kíváncsian, miközben leültem a kanapéra, táskám mellé, és figyeltem, ahogy újra elkezd pakolászni.

- Kempingezni megyünk – villantott rám egy széles vigyort.

Szemeim azonnal elkerekedtek, és hirtelen megszólalni sem tudtam. Szívem hevesebben kezdett el verni.

- Csak mi ketten? – kérdeztem izgatottan, feszülten várva válaszára.

- Ah, nem. A bandával meg a lányokkal – sóhajtott föl furcsán, mintha kicsit bánná. Vagy csak beképzeltem? Hát persze, tuti beképzeltem.

- Csináltam neked reggelit, gyere – terelte el a témát, majd enyhén lehajolt, hogy csuklóm után tudjon nyúlni, mely ölemben pihent, majd felhúzva a kanapéról, elkezdett maga előtt tolni, egyenesen a konyhába.

Ahogy beléptem, jóformán egy fejedelmi reggelivel találtam szembe magam. Legalábbis az én átlagos reggelijeimhez képest – egy alma, vagy egy kis tányér müzli – ez határozottan az volt.

Többféle péksüti, rántotta, kakaó, sok különböző sushi, egy tál eper, és egy tábla csoki.

- Már megint csokit akarsz belém tömni? – nevettem fel jókedvűen.

- Naná. Látod, ha tegnap megetted volna a maradékot, nem ájultál volna el – dörgöli orrom alá, miközben finoman megtol a szék felé.

- Te is tudod, hogy nem azon múlt – motyogom zavartan, majd nekikezdek az evésnek.

- Hanem min? – könyököl az asztalra, tekintetét mélyen enyémbe fúrva.

- Vérnyomás problémáim vannak kiskorom óta – vonom meg egyik vállamat lazán, mintha semmit nem számítana.

- Hát, mindenesetre Johnny a fáradtságnak és a kialvatlanságnak tudta be, szóval amiatt kaptuk ezt a kempingezést – vigyorodik el jókedvűen, mire nekem is mosolyoghatnékom támad. Szeretem ilyen felszabadultnak látni.

- Na, én megyek, pakolok tovább – sóhajt fel egyet, majd feláll az asztaltól.

- Várj! – kiáltok utána, mielőtt alakja még eltűnne az ajtóban. – Mikor indulunk? – kérdem kíváncsian.

Visszafordulva nekidől az ajtófélfának, és várakozva néz rám, kis mosollyal ajkain. Annyira édes…

- Kettőkor találkozunk a JE előtt a többiekkel, szóval taxival megyünk.

- Taxival? Megint? – kérdem perverzen vigyorogva, megnyalintva ajkaimat.

- Baka! – nevet fel, miután pár másodperc után leesik neki, hogy mire is gondoltam.

Vigyorogva vonom meg vállaimat, mire csak egy játékos fejrázást kapok, majd ismét eltűnik a szemem elől.

Most így belegondolva, tegnap nem mondtam neki igazat, mikor azt bizonygattam, hogy nem feküdtem le senkivel. Mert igenis lefeküdtem. Méghozzá Vele. Állítólag. Igaz, még mindig nem emlékszem semmire azon kívül, hogy kibújtatom az ingjéből, de miért hazudna, nem igaz? Bár Ő sem emlékeztetett, hogy de, lefeküdtünk. Ahh, ez kezd zavaros lenni.

Felsóhajtottam, majd folytattam reggelim eltűntetését. Kábé negyed órán belül végeztem, és mentem, hogy segítsek neki, de ő csak elküldött zuhanyozni, mondván, hogy úgyis mindjárt végez, és utána ő is akarja használni a helyiséget.

Így végül beleegyeztem, és rábíztam a pakolást, én pedig elmentem egy frissítő zuhanyért, hiszen tegnap átaludtam az egész estét, így a vacsoráról és a fürdésről is lekéstem.

Összeszedtem egy halvány, citromsárga csőfarmert, hozzá pedig egy fehér topot és persze a fehérneműket, majd elindultam zuhanyozni. Nem szórakoztam sokat, mikor hallottam, hogy feljött az emeletre, kicsit sietősebbre vettem a dolgot, hogy neki is legyen ideje rendesen elkészülni.

A folyosón összetalálkoztam vele, már vitte is a cuccait, hogy elfoglalja a fürdőt. Én visszamentem szobámba, és miután eltüntettem a víztől begöndörödött fürtjeimet, felraktam egy napszemüveget fejemre, mivel ragyogóan szép idő volt. Tökéletes idő egy kis kiruccanásra, jelen pillanatban áldom érte a főnököt, hogy ilyen kezes volt. Na meg a makacsságomat is, hiszen ha tegnap megeszem a maradék csokit, akkor lehet, Kaménak igaza lett volna, és tényleg nem ájulok el. Akkor viszont most nem kéne készülődnünk, hanem a szólótáncokat próbálnánk.

Szólótánc… hajj. Ahogy visszagondolok, hogy legérzékenyebb testrészét kellett simogatnom, önkéntelenül is, de elkap a remegés. Ráadásul azok a kidolgozott mellizmok… és a széles váll… Nem bírok visszatartani egy nyögést. Már csupán a gondolatra beindulok, hát normális ez?

Erőteljesen fejbe csapom magam, kiűzve agyamból a perverz gondolatokat, és inkább magamra véve őszi dzsekimet, leindulok a nappaliba.

Azt nem tudom, mennyi időre megyünk, de bízom lakótársamban, hogy annak megfelelően pakolta be ruhatáramat. Gondolkoztam rajta, hogy még azért átnézem, miket rakott be, de megakadályozott tervemben gondolataim személye, amint leugrándozott a lépcsőn, napszemüvegét pólójának kivágására csúsztatva.

- Mehetünk? – kérdezte sietősen, miután leért mellém.

- Máris? – néztem rá furcsán, majd előhalásztam telefonomat zsebemből, hogy megnézzem, mennyi az idő. Elkerekedtek szemeim, mikor megláttam, ugyanis az már fél kettőt mutatott.

- De hiszen alig egy órája keltem fel! – nyüszítettem föl.

- Pontosabban négy órája – nevetett rám vidáman, majd fölkapta mindkettőnk táskáit a földről, és elindult kifelé.

- Zárj be, kérlek! – kiáltott hátra nekem, mire csak bólintottam, és csendes léptekkel követtem, majd teljesítettem kérését.

Mikor a kiskapun is túljutottam, meglepődtem, ugyanis egy taxi állt a járdán.

- Hát ezt meg mikor hívtad? – kérdeztem, miközben felé sétáltam, és beszálltam a hátsó ülés szélére, helyet adva neki is.

- Mielőtt felkeltél – kuncogott fel halkan.

- Hát te mindenre gondolsz – néztem rá elismerően, majd megigazítottam napszemüvegemet fejem búbján, és kibámultam az ablakon.

Izgatott voltam. Sosem voltam még a srácokkal napokig összezárva, és kicsit tartottam attól, hogy mi lesz, ha tíz fiatalt felügyelet nélkül összezárnak.

Mert itt nem lesz senki, aki ránk szóljon, ha olyat készülnénk tenni… Ráadásul sátrak. Akármennyire nehéz beismernem, kicsit tartok a mellettem ülő férfitől is, ugyanakkor valamiféle kíváncsiság is lapul bennem, hogy mi van, ha.

Mert végül is mindketten felelősségteljes felnőttek vagyunk. Legalábbis remélem, hogy felelősségteljes, és nem elhamarkodó.

Gondolataimnak a taxi fékezése vetett véget, amint beparkolt a JE hatalmas épülete elé. Lányok közül csak Miu és Ayumi voltak jelen, fiúk közül pedig Koki kivételével mindenki. Hát persze, ő majd csak az utolsó pillanatban érkezik meg.

Kiszálltunk mindketten a kocsiból, és míg Kame elment a sofőrrel kiszedni a csomagokat, én addig a csajokhoz léptem.

Jókedvűen köszöntöttük egymást egy-egy öleléssel, majd bevontak engem is az aktuális beszélgetésbe, mely a legújabb butikokról szólt. Ám valahogy mégse tudott lekötni. Szemeimmel minduntalan Kazuyát kerestem, és miután kifizette a taxit, végig figyeltem, amint a srácokhoz ment, és beszélgetni kezdett velük. Talán… irigy vagyok. De miért? Mert velük beszélget helyettem? Ez olyan zavaros még nekem…

Felsóhajtottam, majd visszafordítottam figyelmemet a többiekre, akikhez még csatlakozott Norio is, később pedig befutott Koki is. Egyedül Minako nem tudott eljönni, mert neki valami orvoshoz kellett mennie.

Ahogy ezt meghallottam, kicsit pánikba estem, hogy nem fog nekem pár jutni, de legnagyobb szerencsémre Miu megkérdezte. Csodálkoztam, hogy nem Junnoval akar lenni, de rögtön rábólintottam, mivel féltem, ha sokat tétovázok, egyedül fogok maradni. Márpedig én félek egyedül a sötétben.

- Tényleg, hová is megyünk?

- Okayama-ba, hát hová máshová? – hallom meg Koki hangját hirtelen egész közelről, majd a következő pillanatban meg is érzem egyik karját vállamon. – A legjobb hely a kempingezésre, Johnny tudja, hová kell küldeni! – kacsint rám bárgyú vigyorával. – Na, gyerünk, szálljunk fel, oda akarok már érni! – kurjantja el magát, majd engem finoman meglökve elkezd a kisbusz felé tolni.

Nincs más választásom, elsőként szállok fel a már legalább fél órája ott parkoló járműre, majd elfoglalom az egyik hátsó ülést. Figyelem társaimat, amint mindenki elfoglal egy számára szimpatikus helyet, és kicsit csalódok, mikor Miu huppan le mellém. Na nem mintha nem imádnám, de akit most magam mellett szeretnék tudni, az Kame.

Felsóhajtok, majd rámosolygok barátnőmre, és a mozgó tájat kezdem el kémlelni, mely egyre távolabb repít Tokyo nyüzsgő utcáitól. Jól fog jönni ez a két nap szabadság, úgy érzem. Ha másra nem is lesz jó, de legalább összekovácsolja kicsit a társaságot.

Az ablaknak döntöttem fejem, és nézve a suhanó tájat, szemeim önkéntelenül lecsukódtak.

Barátnőm gyengéd rázogatására nyitottam ki szemeimet, ki tudja, mennyi idő után először.

- Megérkeztünk, gyere – mondta csöndesen, majd rám mosolyogva megfogta csuklómat, és elkezdett húzni kifelé.

- Mennyi az idő? – kérdeztem álmosan megdörzsölgetve szemeimet.

- Fél öt múlt. Az egész utat végigaludtad, te álomszuszék! – nevet fel vidáman, szeretettel a hangjában.

Ahogy eljut agyamhoz az információ, szemeim kikerekednek. Én tényleg nem akartam elaludni, na de hogy az egészet végig aludtam… Pláne úgy, hogy alig néhány  órája még több, mint tizenkét órát aludtam egyhuzamban…

- Felébredtél, Csipkerózsika? – vigyorog rám Junno, ahogy meglát minket, majd Miuhoz lép, és nyom szájára egy csókot.

- Jól van na, fáradt voltam – motyogom durcásan.

- Nem is tudom, ki aludta át az egész délutánt, plusz még az éjszakát is – hallok meg egy csipkelődő hangot, de oda se kell néznem, tudom ki beszél hozzám.

Válaszul csak kinyújtom neki nyelvem, mire felnevet.

- Vigyázz, mert még a végén el találom kapni – kacsint rám, miközben érzékien végignyal ajkain, majd valami kis zacskóval kezében visszasétál a srácokhoz, akik éppen a sátrakat állítják fel közösen.

- Gyertek csajok, hozzunk fát! – kiált ide nekünk Norio és Ayumi, mire Miu ismét elkapja a karom, és egy gyors puszit nyomva barátja arcára, újra elrángat.

- Komolyan, kicsit kedvesebben tudnál hozzám érni? – morranok föl duzzogva, mire egy pillanatra hátra néz rám, megáll, hogy majdnem belé ütközzek, és szorosan megölel.

- Bocsi, csak izgatott vagyok – feleli bocsánatkérően, majd miután elválik tőlem, elengedi karomat, és most már nem húz maga után.

Mosolyogva követem őket, szorosan Miu nyomában maradva. Utálom az ilyen helyeket. Mármint a kempingezéssel semmi bajom sincs, otthon is gyakran szoktunk elmenni a haverokkal, de ott közel sem ilyen félelmetesek az erdők! Ezek a hatalmas magaslatok, és az egyre sötétebb táj, na meg a fokozatosan lehűlő levegő… nem sejtetnek jót.

Most talán egy egész picit átkozom magam, hogy elájultam. Ha az nem történik meg, akkor még mindig otthon vackolnám be magam a jó meleg takaróm alá, esetleg Kazu társaságában, erre feküdhetek a kényelmetlen, hideg földön, ráadásul egy borzasztóan kicsi sátoron kell osztoznom barátnőmmel.

Hosszú percekig, akár egy óráig is sétálgattunk, mire összegyűjtöttünk annyi fát, ami talán elég lesz a vacsi megsütéséhez, meg az azutáni tűzhöz. Mert milyen kemping az, ahol nincs tűz, amit körbe ülünk?

Ahogy erre gondoltam, egész testem felmelegedett, és szinte megörültem a fiúknak, mikor újra visszatértünk hozzájuk.

Lepakoltuk nekik az ágakat, mire Maru és Ueda azonnal elkezdték meggyújtani a tüzet, kis fényt adva a szürkületnek.

Tekintetem a többiekre tévedt, akik az utolsó sátorhoz verték be a botokat, majd tenyerüket összecsapva, vidáman álltak föl.

Miu közben kiválasztott egy sátrat, ahova elkezdte behordani a cuccainkat, így én is a segítségére siettem, és viszonylag helytakarékosan elrendeztünk minket. Mikor magamra hagyott, kibújtam farmeromból, és némi keresgélés után egy szürke, vastagabb tréninggatyába vedlettem át, hogy egyrészt ne koszoljam össze világos nadrágomat, másrészt pedig ne fagyjak agyon.

Napszemüvegemet is elpakoltam tokjába, majd miután kész voltam, kimentem a többiekhez. Pont akkor léptem ki, mikor Kame is elhagyta a saját sátrát.

- Komolyan én alszom egyedül?! – kiáltotta el magát, körbepillantva az egész bagázson.

- Legalább nem csinálsz senkinek gyereket – veregette hátba barátját Kokit, mire néhányan nevetni kezdtünk.

- Van nálam óvszer! – horkant fel sértődötten, kitárva karjait.

- Még jó, hogy nem jutott neked pár, haver – sóhajtotta Koki enyhén kikerekedett szemekkel, majd ellépett tőle, és csatlakozott Maruhoz a külön sátrukban.

A poénkodás tárgya csak felnyüszített, végignézett a még kint lévő embereken, majd száját elhúzva elindult, valószínűleg a közeli tó partjára. Egy darabig még néztem, ahogy alakját lassan elnyeli a félhomály, de mikor fordultam volna meg, hogy visszamenjek sátramba, Junnoba ütköztem.

- Menj utána – súgta fülembe, majd rám kacsintott, és végigsimított hátamon.

Meglepődve néztem fel feketén világító íriszeibe, majd kis noszogatás után végül engedtem kérésének – és a kísértésnek is -, majd utána indultam.

Gyönyörű volt a látvány, ahogy egyre a vízhez közeledve a sötét homokban sétáltam, és a nap fénye megcsillant a vízfelszínen, kis világosságot adva a tóparton egyedül üldögélőnek.

Olyan… romantikus az egész.

Csöndesen lépdeltem oda hozzá, majd mikor mellé értem, egyik vállára tettem kezem, és azon megtámaszkodva leültem mellé a puha homokba.

- Már vártalak – mondta csöndesen, felém fordítva mosolygó arcát. Annyira… meg akarom csókolni…