Szilánkok

Páros: Akame
Korhatár: 12...
Figyelmeztetés: angst
Megjegyzés: Valószínűleg ez az utolsó ficim így 2012-ben. Nem ilyet terveztem, de a tegnap este megpecsételte a hangulatomat... Mindegy, remélem nem csalódtok bennem. Jó olvasást, és még egyszer Boldog Új Évet! :))

Szilánkok

Ajkain egy apró mosollyal ment ki a konyhába, lábai alatt megérezve a hideg talajt. Az anyja mindig mondja neki, hogy ne mászkáljon mezítláb, mert ki tudja, mi lehet a földön, és ha belelép, rohanhatnak az éjszaka közepén a sebészetre. Na meg persze megfázik, ugyanis a padlófűtés még nincs kész. Pedig ideje lenne már, gondolta magában.
Felsóhajtott, majd a konyhaszekrényhez lépett, és felágaskodva kicsiny kezei közé vette kedvenc poharát, majd a pultra tette, és a hűtőhöz lépett. Kivette belőle a szénsavmentes ásványvizet – bár ő a szénsavasat jobban szereti, de Jin azt nem hajlandó meginni -, és teletöltötte.
Kiitta körülbelül a felét, majd megindult szobája felé, sietve vissza barátjához, aki éppen szomjan halni készül. Már pedig ha szomjan hal, azt ő nem viselné el. Akkor nem lenne kivel kimenjen a játszótérre, aki segítsen neki a házi feladatában, akinek karjai közt ilyenkor elaludjon… ha Jin nem lenne, ő sem tudna létezni.
Már majdnem kiért a konyhából, mikor hangoskodásra lett figyelmes. Szemöldökráncolva fordult a zaj forrása felé, mi hirtelen elhalt, de utána egy hatalmas csattanás következett, majd egy felzokogó női hang társult hozzá. Az édesanyja hangja.
Kikerekedett szemekkel bámult a hosszú folyosó végén lévő barna tölgyfaajtóra, mely most résnyire nyitva volt hagyva, még inkább kieresztve a hangokat. Lábai a talajhoz gyökereztek, és hirtelen minden gondolat kirepült a fejéből. Vékony ujjai közül hirtelen csúszott ki az üvegpohár, de arra nem vette a fáradtságot, hogy utána nyúljon, mielőtt az hangos csattanással a padlóra érkezne, és ezer darabra törne.
Mindössze pupillái tágultak még nagyobbra, mikor az érkezés bekövetkezett, és még akkor sem szisszent föl, mikor néhány vágást érzett bokáján. Továbbra is csak meredten bámult a kiabálás felé, enyhén remegő testtel.
Hallotta néha, egy-egy esés után, mielőtt az apja újra nekitámadhatott volna az anyjának a híradós idegesítően mély hangját, látta a kékes-lilás fényt, amit a tévé árasztott, és kiszűrődött, különös fényt vetve a folyósóra, és látta az árnyakat, melyek a falon tükröződtek. Látta, ahogy az apja felpofozza azt a nőt, akit a világon a legjobban szeret, majd öklével végzi el ugyanezt a mozdulatot, míg a szerencsétlen nő neki nem esik a könyvespolcnak, és le nem csúszik a végébe. Látta, ahogy a hőn szeretett férfi, akire ő csekély tizenkét évében minden nap tisztelettel nézett fel, hogy tekerte ujjait anyja nyaka köré, és kezdte el fojtogatni, rengeteg rémes dolgot kiabálva a nő arcába…
Egyszerűen… már nem tudta visszatartani a könnyeit. Érezte, ahogy szemei elfátyolosodnak, és a dolgok egyre jobban homályosodnak, majd a szemzugaiból kibuggyanó könnycseppek végigfolynak arcélén, és megkezdik utolsó zuhanásukat, lepotyogva pizsamájába. Halványan érzékelte, ahogy a meleg vér folydogál egy-egy nagyobb vágásból a bokáján, és lábujjait sem tudta már mozgatni a hideg miatt…
Érzékszervei tompulni kezdtek, és már ott volt, hogy megadja magát, és bevágódik a szilánkok közé, a kőre feküdve, mikor meghallotta a számára egyik legkedvesebb hangot.
- Jin… - suttogta megtörten, könnyes arcát felé fordítva, mire a megszólított kitágult szemekkel sietett oda hozzá, elrugdosva maga elől az éles üvegdarabokat, és vonta szorosan ölelésébe.
- Kazu, menjünk be – mondta a lehető leghalkabban, védelmezőn barátja fülére szorítva kezeit, miközben óvatosan tolta maga előtt.

A fiatalabb csak tűrte a gyengéd erőszakot, hisz ereje sem volt már védekezni, ellenállni meg pláne nem… Jinnek legalábbis nem. Hálát adott az égnek, hogy legjobb barátja éppen a mai napot választotta, hogy itt aludjon, mert különben el sem tudná képzelni, mi lenne most vele. Valószínűleg teljesen magába zuhanna, és a konyha kövén összerogyva sírdogálna, míg reggel valamelyik szülője meg nem találja.

Ahogy beért szeretett szobájába, rögtön biztonságban érezte magát, mikor Jin visszatolta az ágyra, akkor meg pláne. Könnyes szemekkel nézett fel a magas fiúra, aki levette a papucsát, majd fölemelte a paplant, és szorosan a kisebb fiúéhoz préselte testét, jól bebugyolálva kettejüket a meleg dunyhába.

A másik válaszul csak még jobban hozzábújt, és arcát a fiú forró nyakába temette, próbálva elrejteni az újra feltörni készülő könnyeket, hiába tudta, hogy most olyan mint egy nyitott könyv. Legalábbis Jin számára.

- Ne sírj, Kazu. Tudod, hogy utálom, ha sírsz – mondta szomorúan, majd egy csókot lehelt a reszkető fiú homlokára, miközben kezeit hátára vezette, és finoman kezdte el simogatni. Tudta, hogy néhány percen belül meg fog nyugodni, hisz mindig ez van. Ha ő itt van, pillanatok alatt képes megnyugtatni.

Igaza is lett, a könnyek néhány hosszú perc múlva lassan elapadtak, és már csak egy-egy szipogás törte meg a csöndet.

- Jin… ugye mindig itt leszel nekem? – kérdezte a kisebb, arcát reménykedve emelve föl.

- Mindig, Kazu – mosolyodott el szélesen a megszólított, majd visszahúzta magához, és összekulcsolta ujjaikat. – Mindig…

Ha neked rohan a végzeted - 11. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Nem bírtam ki, hogy ne kezdjek neki, szóval hajnali 1kor már kész volt a fél fejezet. (köszönjétek NiTae-nak xD) Vélemények? :33
Oh, és Boldog Új évet minden kedves olvasómnak! :) Remélem, 2013-ban is velem tartotok :))

11. Rezidencia

Még láttam, ahogy elvigyorodik, mielőtt birtokba vettem volna ajkait, és kezét hátamra vezette, majd elkezdte simogatni, egyre lejjebb araszolva derekamhoz.

Mohón haraptam meg vöröslő ajkait, mire rögtön engedelmesen résnyire nyitotta őket, és nyelvem gondtalanul átférkőzhetett övéhez, egy érzéki, mégis szenvedélyes játékot elkezdve. Elégedetten nyögött számba, mikor némi csatározás után finoman feltérképeztem szájpadlását, majd nyelvemmel végigsimítottam fogsorán, hogy utána újból játszani kezdjek, de ekkor egy pillanatra elszakadt tőlem.

Meglepetten nyitottam ki szemeimet, és néztem bele az ő kékségeibe, de mindezt csupán egy tized másodpercig, mert a következőben már ő csókolt erőteljesen. Kicsit sem gyengéden, szinte birtoklóan harapott alsó ajkamra, mire a fájdalomtól felszisszentem, de ez is csak arra volt jó, hogy most az ő nyelve törjön utat enyémhez. Kicsit sem finomkodott, vadul kezdett birkózni, miközben észrevétlenül maga alá gyűrt, és csuklóimat egy kezével könnyedén összefogta fejem fölött.

Egy pillanatra bepánikoltam, de ahogy ajkai elszakadtak tőlem, és nyakamra tért át, jólesően felsóhajtottam, ezzel minden aggodalmat kiűzve fejemből. Valamiért rossz érzésem volt… Olyan, mintha lenne egy barátom, akit megcsalok, de… nem tudtam rájönni, hogy mi okozhatja ezt. Jelenleg csak az érdekel, hogy olyan jó érzés alatta feküdni…

Mikor lejjebb ért kulcscsontomra, az egészet végigharapdálta, majd seperc alatt arrább húzta melleimről a fölső anyagát, és elkezdte harapdálni, közben combjaimat kiügyeskedte maga alól, és közéjük mászott.

Mikor erőteljesen nekem préselte magát ott lent, megéreztem dudorodó tagját, és mintha tetten értek volna, úgy szakítottam ki kezeimet fogságából, és húztam vissza melleimre a fölsőt.

Ő csak megilletődve nézett rám, de nem szólt semmit, nem is mozdult.

- Ne haragudj… még… még nem – motyogtam alig hallhatóan, félve nézve fel szemeibe, mire ő csak gyengéden elmosolyodott, és ölelésébe vonva egy csókot nyomott homlokomra.

Kikerekedtek szemeim, de ugyanakkor hihetetlenül jól is esett a megértése. Kezeimet lassan nyaka köré vezettem, és magamhoz húztam teljesen, beszívva kellemes, fűszeres illatát. Lehunytam szemeimet, és percekig csak pihentem széles vállain.

- Indulnunk kéne, nem gondolod? – törte meg a csöndet, néhány perces hallgatás után, miközben belepuszilt nyakamba, majd kissé elhúzódott tőlem.

- De, menjünk – sóhajtottam megadóan, majd megvártam, míg felkel rólam, és utána én is kikászálódtam az ágyból.

Az asztalhoz léptem, fölvettem egy kis cédulát, majd a kezébe nyomtam.

- Remélem, tudod merre van, mert én biztos nem találnék megint oda – vontam meg vállaimat, majd elfordultam tőle, hogy még egyszer mindent leellenőrizzek. Hiányozni fog, az már egyszer biztos.

- Nagyjából tudom, jah – nézte a papírt elgondolkodva, majd néhány pillanat után felnézett rám, végül bőröndjeimre. – Csak ennyi? – kérdezte kíváncsiskodva.

- Aha, jól tudok csomagolni – kuncogtam fel, majd kezembe vettem az egyik bőröndöt, és leoltottam az éjjeliszekrényen lévő lámpát.

- Ha valahova elutazom, téged foglak megkérni, hogy pakolj be nekem – nevetett rám, majd lehajolt, és mindkét kezébe megfogott egy-egy bőröndöt, és az ajtó felé indult.

Pár másodpercig néztem távolodó alakját, és önkéntelenül is egy kis mosoly jelent meg ajkaimon. Tüsis haja most is tökéletesen fel volt zselézve, fehér trikója kiemelte hatalmas izmait, a fekete, tapadós gatya pedig formás fenekét. Egyszerűen… tökéletes. Nem értem, miért nem vagyok képes megadni magam neki…

Oh Istenem, mikre gondolok?!

Idegesen megráztam fejem, és inkább megindultam utána, miután fölvettem tornacipőmet, majd alaposan kulcsra zártam a szobát. A liftnél értem be, ami ahogy megérkeztem, szinte rögtön kinyílt. Előre engedett, majd a táskákat lerakva nyomta meg a földszint gombot, utána pedig felém fordult, és átkarolva derekam finoman megcsókolt. Nem ellenkeztem, hisz ha akartam volna, se tudtam volna, másrészt meg talán nem is akartam. Ez így nekem tökéletesen jó.

Mikor érezte a fémdoboz lassulását, csillogó szemekkel vált el tőlem, és fogta újra marokra cuccaimat. Szinte kábultan követtem egy darabig, de mikor a recepciós pult előtt mentem el, feleszméltem. Rögtön beálltam mögé és kulcsaimat a márványlapra helyeztem.

- Köszönök mindent – mosolyodtam el hálásan.

- Én köszönöm, hogy minket választott – mosolygott vissza rám nagyon halványan, majd bólintott egyet. Én is így tettem, és sietősen a csomaghurcolóm után futottam, aki már a kocsijánál várt, nyitott csomagtartóval. Mikor odaértem hozzá, kivette kezemből a bőröndöt, és beemelte helyettem, majd kis idő után már a kocsiban is voltunk. Bekötöttem magam, majd a szállodát kezdtem el bámulni, miközben lassan beindította a motort, és elhajtott mellőle.

- Milyen gyakran láthatlak? – törte meg a csöndet.

- Péntekenként szerintem mindig, hétközbe meg nem tudom, hogy fogok ráírni… - húztam el a szám. – Majd hívlak – mosolyogtam rá, majd újra kifelé fordítottam fejem.

Úgy érzem, az életem mostantól gyökeresen megváltozik, és még hatalmasabb káosz lesz, mint eddig valaha. Kitagawa vajon mikor látja be, hogy ez egy halálos döntés volt?

Az út további része csöndben telt. Nem volt szükség szavakra, valamiért így is kellemes volt a légkör. Percek múlva szólalt csak meg, miközben lefékezett.

- Ez aztán a rezidencia… - súgta eltátott szájjal, mire én is felnéztem a házra, ami valami… csodálatos volt. Már amennyi látszott belőle.

Körülbelül két méter magas, egybeálló fakerítés vette körbe a birtokot, mögötte rejtőzött a csupán egy emeletes, mégis hatalmas ház. Ahogy így elsőre levettem, négy erkély van, hatalmas üvegablakokkal.

A falak vajszínűek, belül pedig valami barnás függöny lóg az ablakokon, ami lehet, hogy igazából sötétítő, franc tudja. Mindenesetre az összhatás valami káprázatos.

Kiszálltam a kocsiból, és új kulcsaimat kezdtem el keresgélni, miközben Hiroto kipakolt a csomagtartóból. Mikor kinyílt a kapu, előre engedtem, és csak utána mentem be én, közben szemrevételezve a helyet. Innen még hatalmasabb, mint kintről volt, ráadásul a kert is látszik, aminek közepén van egy medence is, arrébb pedig egy kisebb faház. A másik oldalt a házhoz építve van egy kisebb terasz, fölötte tető, ami az esőtől is véd.

Oké, talán mégsem lesz olyan szörnyű dolog itt élni…

Csöndesen kinyitottam a bejárati ajtót, majd egy szó nélkül vittük be a csomagokat, utána pedig tűntünk is ki a levegőre.

Kikísértem a kapuhoz, majd annak dőlve néztem rá hálásan.

- Köszönöm, Hiro – mosolyodtam el, majd odahajoltam hozzá, nyomtam ajkaira egy aprócska csókot, és csöndesen becsuktam a kaput. Mikor hallottam, hogy kocsijával elhajt, visszasétáltam a lakásba, majd kulcsra zártam magam mögött. Megfordultam, és lehunyva szemeimet hátamat az ajtónak vetettem, közben végig gondolva a szállodában történteket.

Miért volt velem olyan gyengéd? Egyáltalán nem arról híres, most mégis… mi a francot gondoljak? Talán mégis csak tudnék úgy nézni rá, mint a páromra? De akkor mi volt az az érzés, ami a szívembe mart, miközben simogatott? Mintha tudnám, hogy ezzel valakinek fájdalmat okozok… na de mégis kinek?

Talán Junnonak? Nem, az nem lehet. Megbeszéltük, hogy csak barátok leszünk, és amúgy sem érzem, hogy többként gondolna rám. Neki amúgy is Miu tetszik, szóval én a képbe se jövök.

Koki?  Ő Norival van mostanság el jobban, aki teljesen az ellentétem, szóval ez megint kilőve. Na nem mintha Kokival rosszban lennék az eltérő személyiség miatt, sőt, de… szerintem soha nem tudna rám úgy gondolni, mint álmai  nőjére.

Maru és Ueda pedig… ők megint olyanok, mint a testvérek, ha ők lennének az utolsók, sem kezdenék ki egyikükkel sem, nehogy megbántsam őket. Félek, hogy ők jobban szeretnének engem, mint én bármelyiküket is.

Kame pedig… ő szoba sem jöhet. Úgy utál, mint a rossz pénzt, és ezzel azt hiszem, én is ugyanígy vagyok. Gyűlöljük egymást. Na persze van az a mondás, hogy a gyűlöletet csak egy hajszálvékony fonal választja el a szeretettől… vagy hogy is van az. Igaz, ezt már meg is tapasztaltam valakivel, de Kaméval… már most nem olyan a kapcsolatunk. Mi egyszerűen… nem lennénk jó páros.

De akkor mégis miért érzem ezt az érzést belül?

Felsóhajtottam, majd kinyitottam szemeimet, és legnagyobb meglepetésemre gondolataim szereplője állt előttem tőlem néhány méterre, és tanácstalanul méregetett egem.

- Már azt hittem, Johnnynál könyörögsz, hogy ne kelljen ideköltöznöd, azért nem jöttél eddig – mondta csöndesen, érdeklődve, mégis kicsit gyanúsan nézve engem.

- Egy hétig kibírom itt, aztán megyek reklamálni, hogy pocsékul főzöl, a lakásod egy disznóól, állandóan kiabálsz velem, és majd festek halvány karikákat a szemeim alá, arra fogva, hogy olyan hangosan szexelsz, hogy nem tudok tőled éjszakánként aludni – vontam meg vállaimat, majd elfordítottam róla a fejem, és körbenéztem. – Hol alhatok? – kérdeztem, továbbra is lakását pásztázva.

- Ha olyan pocsékul főzök, majd ellátod magad te, ha nem tetszik a rend, ott a szekrénybe a porszívó, akármikor kitakaríthatod a lakást, a szexről meg annyit, hogy… valóban hangos vagyok, sőt, mostantól a kedvedért még hangosabb leszek, és majd ha Johnnyhoz mész reklamálni, a képedbe öntök egy pohár vizet, hogy lefolyjon szépen a festéked – mosolyodott el gúnyosan, majd megindult felém, végig tekintetemet fürkészve.

Hatalmasra nyílt szemekkel figyeltem kecses mozdulatait, és ahogy egyre közelebb jött, én egyre inkább hátráltam, egészen addig, míg az ajtóra nem passzíroztam magam. Oké, most kicsit megijedtem tőle.

- Na mi az, félsz? – nevetett fel jókedvűen, miközben megállt csomagjaim előtt.

- É-én ugyan nem! – kiáltottam föl, határozottan előrelépve egyet.

- Aha, látom – nevetett fel felsőbbrendűen, majd kissé lehajolt, és mindkét kezébe megfogta egy-egy bőröndömet, majd kissé hátratolatva megfordult, és elkezdte őket felcipelni a lépcsőn.

Meglepetten néztem rá, majd végül felemeltem a harmadik, azaz egyben utolsó bőröndöt is, és miután eltűnt a lépcsőfordulóban, megindultam én is. Azért kicsit bennem van a félsz, hogy hirtelen ott terem a lépcső tetején, és legurít egy bőröndöt, hogy leessek… amit persze rögtön beállíthat balesetnek, én meg az amnéziám miatt majd semmire nem fogok emlékezni, és elkönyvelem a saját szerencsétlenségeim listájára, ami amúgy is már jó hosszú.

Lassan araszolgattam föl a fokokon, és már valahol a közepénél járhattam, mikor újdonsült lakótársam megjelent a tetején, és megindult felém. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy ejtsem ki kezemből a bőröndöt, és tolassak vissza, de végül semmire sem volt időm, ugyanis másodpercek alatt leért hozzám, és már csak azt éreztem, hogy keze enyémhez ér, és lefejti a bőröndről ujjaimat, hogy saját kezébe vegye, és ismét eltűnjön vele.

Szemöldökráncolva néztem utána, majd lassan megindultam én is, nehogy szem elől tévesszem. Talán… még a végén egész normális lesz a viszonyunk.

Hümmögve értem fel a lépcsőn, és még épp láttam, ahogy befordul az egyik szobába, így hát én is követtem, közben futólag a képeket bámulva, amik a falon függtek. Ha kicsomagoltam, tuti végignézem mindet.

Kissé bizonytalanul léptem be új szobámba, mire egy csípőre tett kezekkel, az ágyam előtt álló Kaméval találtam magam szembe.

Elszakítottam tekintetem róla, és a szobát kezdtem el csodálni, ami… valami hihetetlenül hangulatos volt.

- Hű… tátottam el szám, mire csak egy apró félmosoly jelent meg szája sarkában.

A helységben a narancssárga és a barna színek uralkodtak. A falak sárgák voltak, de nem az az élénk narancs, hanem inkább az a pasztellos, ami nyugtató hatással van a szemre. A fal közepén kábé, egy hosszú, vízszintes csík húzódott, melyben elegáns, barna kacskaringós minták kaptak helyet, a csík körül pedig gyönyörű, modern festmények sorakoztak néhol, összevissza elszórva a falon.

A csillár is valami csodaszép volt, a lelógó láncok varázslatossá tették.

Az ágy vörös lepedővel volt leterítve, ha innen jól látom, talán selyemmel. Mindkét oldalán sötétbarna, aprócska éjjeliszekrények álltak, az ággyal szemben pedig ugyancsak két ruhásszekrény helyezkedett el. Nem messze tőlük egy egész alakos tükör állt, a szoba másik felébe rakva, közel az ablakhoz, mely ha jól láttam, erkélyt rejtett maga mögött.

A tükörrel szemben volt egy viszonylag nagy dolgozóasztal, előtte kényelmesnek tűnő gurulós bőrfotellal.

Hát, ő még a vendégszobájára is ad, az biztos. Akkor vajon milyen lehet az ő szobája? Na várjunk csak…

- Ugye nem a te szobádba költöztettél be? – vontam kérdőre, sandán méregetve.

- Haha, ne röhögtess – nevetett fel jóízűen. – Oda max akkor mehetsz be, ha takarítani támad kedved – nevetett rám felvont szemöldökkel.

- Gondolod? – vigyorodtam el, majd közelebb léptem az ágyhoz – így hozzá is -, és vígan levetettem magam rá, nem foglalkozva vele. Mindössze élveztem, ahogy a selyem körülöleli testem.

Csak kis idő múlva pillantottam rá, mikor észrevettem, hogy még mindig engem néz. Felhúzott szemöldökkel bámultam fel rá, mire megrázta fejét.

- Hát akkor… Isten hozott itthon – mondta elgondolkodva, végigjáratva szemét a szobán, majd megfordult, és lassú léptekkel magamra hagyott.

Hallottam, ahogy letrappolt a lépcsőn, és nekem ennyi elég is volt. Induljon a felfedező út!

Vigyorogva keltem ki az ágyból, és óvatosan bújtam ki az ajtó mögül, hátha csak meg akar téveszteni, de miután lentről hallottam a csörömpöléseket, megnyugodva fújtam ki a levegőt, és osontam ki a szobából. Utamat először jobbra vettem, és benyitottam a közvetlenül mellettem lévő szobába.

Ott a piros és a fekete színek domináltak, elég erőteljes kontrasztot vetve. Nem tudom, miért a másik szobát kaptam, de jól döntött. Itt szerintem rövidesen megbolondulnék. Na nem mintha bármi bajom lenne ezzel a két színnel, de… nem tudnám elképzelni, hogy minden reggel erre  nyissam ki a szemem.

Miután megállapítottam, hogy ez is egyfajta vendégszoba lehet az üressége miatt, a következő ajtó mögé léptem be.

Ez a szoba viszont zöld színű volt. Itt minden szoba más színű? Furcsa, nem számítottam ilyesmi lakásra… de határozottan tetszik!

Az ajtótól néhány méterre egy kanapé feküdt, előtte egy asztal volt, amögött pedig egy olyasmi gurulós bőrfotel, mint ami az én szobámban van. Az asztal egyik sarkában egy laptop hevert, a másik szélében pedig egy rendes, asztali számítógép. A helység mindkét oldalán hatalmas könyvespolcok álltak, teletömve könyvekkel, a szék mögött pedig megint csak egy erkély volt.

Ez a ház egyre jobban tetszik…

Körülnéztem még egyszer utoljára a dolgozószobában, majd ezt is elhagytam, csöndesen becsukva magam mögött a faajtót, és a következő felé araszoltam.

Mikor benyitottam, hirtelen hatalmas fényesség fogadott. Na nem a jelenleg nem létező Nap miatt, hanem mert itt minden olyan világos volt. Az ágyon drappszínű selyemtakaró volt, a bútorok is halvány barnák voltak, a függöny pedig hasonló színű volt, mint az én szobámban. Az asztalon egy újabb laptop hevert, és az előtte lévő széken néhány póló, amiket már láttam Kamenashin, szóval valószínűleg ez az ő szobája. Igaz, én teljesen nem így emlékszem rá, bár az is lehet, hogy csak úgy random belökött egy szobába a buli után, és nekem esett. Vagy csak szimplán az akkori sötétség miatt csalnak az érzékeim.

Amíg itt leszek, tuti kiderítem, hogy történt-e köztünk valami!

Szóval nem jöhetek be a szobájába, mi? Elvigyorodtam a gondolatra, majd hátranézve a kihalt folyósóra, beljebb léptem. Ennyit megengedhetek magamnak, nem?

Vigyorogva sétáltam át a szobán, és az ablakok előtt álltam meg, majd elhúztam az egyik függönyt, kilesve Tokió éjszakai egére. Csodálatos a látvány, azt meg kell hagyni.

Mikor rávettem magam, hogy visszahúzzam a függönyöket, egy kéz állított meg, mely szorosan fonta össze hátam mögött csuklóimat. Hatalmasra nyílt szemekkel bámultam az ablakban tükörképünket, mikor lakótársam vállam fölé hajolt, és fülemhez nyomta ajkait, teljesen nekem préselődve testével.

- Emlékszel, mit mondtam neked, hmm?

Ha neked rohan a végzeted - 10. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés:Megmondom őszintén, a fejezet végét teljesen máshogy képzeltem el, de aztán jöttek a kis gonosz ötletek, hogy némi titokzatosságot hagyjak magam után ;D

Ha nem fejeztem volna be itt, akkor legalább 7 oldal lett volna, de megszólalt bennem a kisördög :3 Szóval jó olvasást! ^^
Jah, és mostantól rakok be mindig képet Kazuról, hogy jobban el tudjátok képzelni, ha esetleg valaki nem ismerné^^

10. Az új lakótárs

Az órák iszonyúan lassan vánszorogtak, hiába csináltam azt, ami évek óta az életem – a táncot. Az idő múlásán pedig a hangulat sem segített, mivel az is olyan feszült volt, mint még soha.

Ahogy a srácok megtudták, hogy mostantól Kamenashinál fogok lakni, rögtön elkezdtek kurjongatni és ugrálgatni körülöttünk, de elég volt egy, ám annál hatásosabb vérfagyasztó tekintet mindkettőnk részéről, és rögtön fülüket-farkukat behúzva oldalaztak arrébb, egy csendes kis zugot keresve maguknak.

Jóformán az elmúlt hét és fél órában meg sem mukkantam – de új lakótársam sem. Ueda próbálta oldani a feszültséget az idióta vicceivel, de ezeken most még Junno sem röhögött, pedig tőle ez… szokatlan.

Ebédszünetben Maru beatboxolt, közben Koki rappelt, de az sem jött össze. Miután látták, hogy a levegő továbbra is fagyos, inkább felhagytak a próbálkozással, és csöndben eliszkoltak, valószínűleg a büfébe valami normális kajáért, mert mikor visszajöttek, elégedetten simogatták a hasukat.

Szóval a csapat kivette a részét a próbálgatásokból, míg a csajok meg sem szólaltak. Bár, fölösleges lett volna, szerintem egy rossz szó, és akármelyikükről is van szó, ugrottam volna kitépni a haját.

Felsóhajtottam, mikor tánctanárunk elrendelte a szünet végét, ittam egy utolsó kortyot ásványvizemből, majd futólag végignézve mindenkin, ellöktem magam a faltól, és beálltam korábbi helyemre.

Kissé összerezzentem, ahogy egy simítást éreztem karomon, de miután meglepődve fordultam hátra, egy vidáman mosolygó Miu arcát kaptam el, mielőtt még eltűnt volna Ueda mögött, és beállt volna Maru elé. Bár nem látta, hálásan visszamosolyogtam rá, majd a tükörbe néztem, és vártam, míg mindenki beáll.

Szerencsémre Miut is a legjobb barátaim közt tudhatom most már, akárcsak Junnot, és ez… hihetetlenül jó érzés. Az életem sokkal kiegyensúlyozottabb miattuk, és mindig ott vannak nekem, ha Kame fölidegesít. Alapjáraton nem vagyok idegbajos, de ez az ember az őrületbe kerget. Senki más nem idegesít úgy, mint ő.

Hátradöntöttem fejem, a plafon felé nézve, és egy pillanatra lehunytam szemeimet, de ahogy megtettem, megéreztem hátamon az ismerős kezet, amint fölsőm markolja. Hátrapillantottam barátomra, és kedvesen elmosolyodtam, majd rendeztem vonásaimat, és kissé terpeszbe álltam. Akármennyire indult szerencsétlenül a napom, a srácok elintézték, hogy ne Kame legyen a táncpárom, ahogy eredetileg a tanár akarta. Fogalmam sincs miért, de halványan sejtem, hogy Johnny keze van abban is, hogy mindig egymáshoz kerülünk. Végül szerencsémre Junno önkéntesen bevállalt engem, Miu Maruval táncolt, Uedához Ayumi került, Koki Norio fölsőjét fogdosta – hozzáteszem, élvezettel -, Kaménak pedig az állandóan-magát-tükörben-nézegető Minako jutott.

A mai nap sikeresen elkerültük egymást, de tartok tőle, hogy ez nem lesz így sokáig.

Merengésemből a hirtelen jött hangosság szakított ki, ahogy a zene bekapcsolt.

Junno rögtön megszorította fölsőmet, valahol a csipkés rész mentén, és magához próbált húzni, mikor én hirtelen megfordultam, ellöktem kezét, és magabiztos léptekkel indultam meg felé. Kezemet kinyújtottam, úgy késztettem folyamatos hátrálásra, majd néhány lépés után gallérjánál megragadtam, közelebb rántottam magamhoz, és majdhogynem testéhez tapadva kerültem háta mögé. Átnyúltam karjai körül, és érzéki lassúsággal mellkasát kezdtem el simogatni, majd a mozdulat végén végigsimítottam karján, és ismét elé kerültem, de ekkor ő vette át az irányítást. Erőteljesen csípőmre markolt, közelebb húzott magához, megpörgetett, majd egyik kezemnél szorosan megfogva lökte el testem magától. Pillanatok alatt mögöttem termett, és csuklóimat megragadva kezdett el mozgatni, mint holmi rongybabát, majd mikor a zene halkulni kezdett, erőteljesen meglökte hátamat, így térdre estem, és leborultam.

Pillanatokkal később mozdultam csak meg, mikor a zene teljesen elhalkult, és megéreztem, hogy partnerem mellém léptett. Felnéztem rá, és mosolyogva fogadtam el kezét, hogy felsegítsen, majd mindketten a koreográfus felé fordultunk.

- Nagyszerű, remek! Ezt bedobjuk a koncerten – ujjongott vidáman, idegesítően tapsolva hatalmas műkörmös kezeivel, majd mint aki jól végezte dolgát, felkapta cuccait, és egy gyors köszönés után már távozott is köreinkből.

Ahogy kilépett, egy egységes, hatalmas sóhaj szakadt ki mindenkiből, és lassan cuccaink felé kezdtünk el araszolni.

Fölkaptam táskámat, átvetettem hátamon, majd vidáman integetve léptem ki a teremből, és indultam meg az öltöző felé. Az, hogy Junnoval táncolhattam, lényegesen feldobta a kedvemet, és már ezt a költözéses dolgot sem vertem nagydobra. Attól még, hogy együtt élünk, nem kell sokkal többet egymáshoz szólnunk, és ha visszafogjuk magunkat, talán nem is fogunk annyit veszekedni. Mindenesetre azért remélem, hogy a szomszédoknak jó tűrőképességük van, és nem hívják ki ránk az éjszaka közepén a rendőrséget, ha esetleg vázatörés lesz ott…

A levegőt kifújva léptem be az öltözőbe, de most nem vacakoltam sem a fürdéssel, sem az öltözködéssel, ugyanis ma még pakolnom is kell… Ha hazaérek, első dolgom lesz lezuhanyozni, utoljára az én szeretett kis szállodai lakosztályomban. Semmiért nem hagynám ki az utolsó alkalmat, hiszen holnaptól valószínűleg az esetek kilencvennyolc százalékában itt fogom megejteni a zuhanyzást, minden egyes próba után, hogy minél kevesebb időt kelljen majd abban az átkozott lakásban töltenem.

Az eddigi kis csínyei után még azt is el tudnám képzelni róla, hogy kamerát szereltet fel, és míg fürdök, ő addig az ágyában élvezkedik, majd másnap elküldi mindenkinek, és az egész Johnny’s az én videómat fogja lesni.

De… azért ennyire köcsög még ő sem lehet, ugye? DE, igenis lehet!

Szétnéztem az aprócska helyiségben, hogy nem hagyok-e itt semmit, majd elővettem telefonomat táskám egyik oldalzsebéből, végül kiléptem az öltözőből. Leszegett fejjel jártam végig a folyosót, miközben az új üzeneteimet olvastam, melyek mind Hiroto-tól voltak. Elvigyorodtam a név olvasása után, majd sebesen kezdtem el pötyögni, válaszolva korábbi üzeneteire.

Lassan, hogy egy hónapja, hogy megismerkedtem vele, mikor Miuval elmentünk bulizni egyik péntek este, és azóta… konkrétan csak miatta járok le oda. Ahhoz képest, hogy egy macsó a gyerek, még mindig nem feküdtünk le. Sokszor közel voltunk már hozzá, de… még nem. Magam sem tudom az okát, talán nem akarjuk elrontani ezt a különleges hangulatot. Ő az a tipikus hívj bármikor, felmegyek hozzád típus, de barátomként aligha tudnám elképzelni. De miután tényleg átköltöztem Kaméhoz, jó lesz vele idegesíteni. Na meg persze addig sem kell otthon lennem, és ha nem is nagyon, de talán egy egész picit zavarni fogja, hogy gyakorta nem ott töltöm az éjszakákat.

A gondolatra elvigyorodtam, miközben kislisszoltam a hatalmas épület forgóajtaján, és a szálloda felé vettem az irányt. Bedugtam fülhallgatóimat, és vidáman sétálgatva tettem meg a mindössze tizenöt perces utat.

A különös, hogy hamarosan november van, de mégis olyan az idő, mint Magyarországon augusztus végén.

A nap lenyugvóban van, ezzel csodálatos színt kölcsönözve az utcáknak, és akár hihető, akár nem, jó meleget süt. Egy vékony póló, és egy még annál is vékonyabb pulcsi van rajtam, de tökéletesen jól érzem magam a bőrömben.

Ahogy végigsétáltam a macskakövekkel kirakott járdán, és megláttam a kis fagyizóhoz tartozó székeket, elmosolyodtam. Ha egy hónappal ezelőtt nem járok teljesen véletlenül erre, és nem borítok fel majdnem egy standot, ki tudja, hogy mi lenne velem most.

Valószínűleg valami eladóként dolgoznék valahol, sőt, valószínűleg még csak részmunkaidőben, mérföldnyi távolságra a tánctól. Lényegében… a szerencsétlenségem vezetett ide.

Mikor elértem a szálloda épületét, a recepcióshoz mentem, aki vidám mosollyal várt engem.

- Üdvözlöm, Kisasszony – köszönt illedelmesen, majd számítógépére nézett. – Kitagawa-san már mindent elintézett a ma esti költözéshez, a számláját is kifizette. Kívánja esetleg, hogy felküldjek valakit, aki segít átszállítani a csomagokat?

Eh?! Johnny már mindent elintézett helyettem, ráadásul a számlát is kifizette helyettem? Az a zsugori öregember?! Oké, vajon mit tervezhet abban a kopasz fejében, amiért ennyire előzékeny…?

- Nem, köszönöm, megoldom – mosolyodtam el gyéren, majd elfordultam tőle, ezzel egyetemben már hívtam is egy jól megszokott számot. Mikor pár pillanaton belül felvette, és beleszólt, rögtön megnyugodtam.

- Szia, rám érsz ma egy kicsit? – kérdeztem reménykedve, mire egy perverz „rád bármikor”-t kaptam.
- Idióta, nem arra gondoltam! – kiabáltam bele a telefonba dühösen, de rögtön lejjebb is vettem hangom, miután két idős férfi felhúzott szemöldökkel figyelt engem. – Költözöm, nyolcra legyél itt – mondtam unottan, majd már bontottam is a vonalat.

Alapjáraton bármikor jöhet a perverzkedése, de ma… ma még ahhoz sincs elég idegem. Jól felbaszták az agyam már korán reggel, nem hiányzik még egy mára.

Visszacsúsztatta zsebembe a telefonomat, nem foglalkozva azzal, hogy még akart volna mondani valamit, majd már föl is baktattam a hosszú lépcsőn, közben kulcsaimat keresgélve. Mikor ajtóm elé értem, kissé remegő kezekkel helyeztem bele a zárba, majd mikor kitárult előttem, táskámat a földre ledobva csaptam be magam mögött, majd már indultam is a fürdőszobába.

Lerúgtam magamról tánc cipőmet, és villámgyors mozdulatokkal bújtam ki fölsőruházatomból,  utána pedig nadrágomból, és máris léptem be a kádba. Mindjárt öt óra, ami azt jelenti, hogy van kicsivel több, mint három órám bepakolni mindent, mielőtt új otthonomba költöznék.

Megeresztettem a meleg vizet, majd úgy, ahogy volt, hagytam, hogy benedvesítse testem, ahol csak akarja, beleértve hajam is. Nekidőltem a hideg csempének, és egy nagyot sóhajtva csak bámultam a fürdő különös mintázatú falát a szemközti oldalon.

Olyan hullámokat ábrázolt, mintha valami szívverést akartak volna bemutatni, de mégis lágyabb volt. Viszont igazi hullámnak sem mondható, mert annál jóval meredekebb. Tisztára, mint a kettőnk kapcsolata Kaméval… egyszer fennt, egyszer lennt. Lennt kezdtünk, aztán bevitt dolgozni, ott kicsit normalizálódni kezdett a kapcsolatunk, aztán megint mélypontra kerültünk, majd a táncnál ismét fölfelé görbült az az ív, az egy héttel ezelőtti éjszakánál még magasabb csúcsokra hágott, most meg ismét lenn van, valahol a völgyben. Estétől meg valószínűleg olyan mélyre fog kúszni, amit el sem tudok képzelni. Vagy nem merek… Mindegy, a lényeg végül is ugyanaz, nem?

Fölemeltem fejem, és hagytam, hogy a kemény vízcseppek arcomba zúduljanak, lehunyt pilláimat ütögetve. Olyan jó lenne csak így maradni egészen reggelig. Akkor meg kiszállni a kádból, egész nap dolgozni, aztán este megint hazajönni, és újra beállni ide. De ezt a gondtalanságot még én sem várhatom el, igaz?

Keserűen elmosolyodtam, majd leszegtem fejem, a samponért nyúltam, és kiöntöttem egy adagot a tenyerembe, és finoman szétmasszíroztam fejemen. Ebből is venni kéne már egyet, mindjárt kifogy…

Mikor végeztem, lemostam hajamról a ragacsos anyagot, majd gyorsan betusfürdőztem magam, azt meg olyan gyorsan sikáltam le magamról, amilyen gyorsan beértem az ajtótól a kádba. Nem akarok sokat teketóriázni, mert még a végén rám nyit valamelyik személyzeti ember, hogy mikor költözök már ki végre…

Valójában még lett volna majdnem két hónapom találni egy lakást, mielőtt kihajítottak volna innen, de így legalább Johnny elintézte nekem. Ráadásul, a lakásért sem kell fizetnem, gondolom majd csak a számlákba kell beszállnom, meg persze a saját kajámba, ugyanis abban biztos vagyok, hogy Kame nem fog rám is főzni. Már ha magának főz rendesen, amit eléggé kétlek, annyira kibaszott vékony…

Elfintorodtam, majd elzártam a csapot, és leemelve az egyik nagyobb törülközőt a tartóról, testem köré csavartam, és kiléptem a kádból, majd gyorsan fogat mostam. Egész nap nem ettem, de most azt hiszem, egy falat se menne le a torkomon. Mégis csak új környezetbe kerülök, és na… így is gyomorgörcsöm van.

Első utam a szobámba vezetett, ahol először is magamra kapkodtam egy spagetti pántos, krém színű buggyos felsőt, valamint egy fekete csőgatyát, és egy bokazoknit. Néhány percig szárítottam hajam, majd hirtelen gondolva egyet, a kis éjjeliszekrényből kezdtem el kipakolgatni először a dolgokat.

Szerencsére nem volt benne sok minden, mivel nem vagyok az a fajta, aki öt kiló vakolatot magára ken. Én csak szempillaspirált használok, mert szerencsére szép bőröm van, így nem fogom tönkretenni alapozóval. A rúzs meg szerintem túlzás, max szájfény, de leginkább az is csak akkor, ha ki van sebesedve a szám.

Szóval nem vettem ki mást belőle, mint néhány hajcsatot, a fésűmet, a szempillaspirálokat, és a rengeteg körömlakkomat. Az ágyra dobtam őket, majd visszatértem a fürdőbe, és onnan is lepakoltam minden egyes használati tárgyat, és karjaim közé zárva vittem őket vissza, hogy azok is az ágyon landoljanak.

Utána a cipőket pakolgattam be külön egy-egy szatyorba, és gondosan a táska mélyére rejtettem őket, mindegyikbe beletuszkolva legalább három körömlakkot. Helytakarékosabb így, nem?

Halkan felnevettem saját hülyeségemen, majd a ruhás szekrényhez léptem, és halmonként gyűrtem azokat is be a kicsinyke bőröndökbe. Hogy a francba voltam én képes ezeket olyan kicsire anno összecsomagolni?

Szemöldökráncolva néztem végig ágyamon, melyen még a tisztálkodó szerek ott voltak. Jah meg a hotel törülközője is, amit csak azért is meg fogok tartani. Egy örök emlék lesz, az tuti.

Elmosolyodtam, majd felálltam, és ráülve az egyik bőröndre nagy nehezen össze cipzároztam, majd a másikkal is eljátszottam ugyanezt. Már csak egy maradt hátra. Elégedetten elvigyorodtam, majd benéztem minden apró kis résbe, még az ágy alá is, de mivel semmi sem maradt ott, ezért végül betettem a tusfürdőt és a sampont is, majd utolsónak telefonom töltőjét, és azt is bezártam.

Egy szomorú sóhajjal végignéztem a kis lakosztályon, majd mivel még csak fél hét volt, úgy döntöttem, lepihenek kicsit. Nem tudok sokat aludni, de mire a csomagszállítóm ideér, tuti elalszok…

Elterültem a hatalmas ágyon, majd oldalamra fordultam, és lehunytam szemeimet, utoljára hajtva álomra fejem ezen az ágyon.

*********************************************

Gyengéd simogatásokra és apró csókokra ébredtem, melyek nyakamat borították be, sóvárgást kiváltva belőlem. Félálomban felnyögtem, és még jobban elfordítottam fejem, nagyobb hozzáférést biztosítva számára, mit ő örömmel fogadott, és sokkal szenvedélyesebben kezdte el nyakam szívogatni. Eközben keze sem tétlenkedett; átkarolta derekam, és hasam kezdte el simogatni, finoman betüremkedve pólóm alá. Hatalmas tenyere után nyúltam, miközben átfordultam ölelésében, és gyönyörű szemeibe nézve ajkai után kaptam.

Ha neked rohan a végzeted - 9. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Mostanság nagyon nem volt időm írni, de mivel szünet, kevesebbet kell tanulnom, és a hátralévő néhány napban még valószínűleg számíthattok 1-2 új fejezetre. :3 Jó olvasást! :)

09. Költözés

Több, mint egy hete, hogy megtörtént az az ominózus éjszaka, de az igazságot még mindig nem sikerült kiderítenem. Rá két napra összeszedtem minden bátorságom, elé álltam, és konkrétan rákérdeztem, hogy történt-e köztünk valami „olyan”, amiről tudnom kéne, de akkor újra csak egy perverz vigyort kaptam válaszul, mint anno a lakásán. De… az akkor sem történhetett meg! Nem lehet…

Amikor hazaértem, első dolgom az volt, hogy lefürödjek, de semelyik testrészem nem volt ragacsos, ami… hát, valljuk be, elég lehetetlen, ha tényleg lefeküdtünk volna egymással.

Szóval, továbbra is tartom a véleményem, hogy márpedig nem történt semmi.

Életemben összesen kétszer feküdtem le valaki olyannal, akivel a buliban találtunk egymásra, de… akármennyire voltam kiütve, ha nem is az egészre, de részletekre emlékeztem. Azok a maradék kis homályos részek pedig néhány napon belül, az ágyamban fekve felsejlettek. Így persze még órákig nem tudtam elaludni, és másnap mehettem be karikás szemekkel dolgozni.

Mindezeket összevetve azonban a nyakamon és a mellemen lévő szívás foltok és harapás nyomok nem erről árulkodnak. De akkor miért nem emlékszem…? Ez így olyan… szar!

Ráadásul, ha ez mind nem lenne elég, még Kame is az agyamra megy, minden egyes nap, amikor találkozunk. Az utóbbi egy hétben szó szerint sportot űz a megszívatásomból, melyben ha már a banda többi tagja nem is, de a juniorok szívesen részt vesznek. Csak egyszer kapjam a kezeim közé őket, és úgy ellátom a bajukat, hogy könyörögni fognak az anyjuknak, hogy ne kelljen többet bejönniük dolgozni!

Egyáltalán hogy mernek egy náluk legalább  négy-öt-hat évvel idősebbel ujjat húzni? Mert az, hogy bezárnak a női mosdóba, épelméjűségre utal? Mert szerintem kurvára nem.
Vagy az, hogy azt mondják, aznap szünet van, pont, mikor új táncot veszünk? Hogy maradjak le, mi másért!

Két nappal ezelőtt találkoztam az egyik juniorral befele jövet, aki rögtön kérdezte, hogy miért vagyok én benn, ha a KAT-TUN ma szabadnapos. Én meg persze tökre megörültem, hogy ma nincs meló, ugyanakkor bosszús is voltam, hogy miért nem szóltak róla nekem a srácok. Legalább Junno szólhatott volna. Így haza ballagtam, és az egész napot végig aludtam. Este hívott fel a korábban említett személy, hogy beteg vagyok-e, vagy miért nem jöttem be dolgozni?

Ha akkor nem mondtam el Kamenashit mindennek, akkor soha.

Végül szerencsémre Junno áthívott magához, és betanította nekem az egész mozdulatsort, röpke három óra alatt. Szegény a végére ki is dőlt teljesen, így jutalmul kapott tőlem egy hátmasszázst, de… hát, bealudt. Úgyhogy végül betakargattam, leoltottam minden villanyt, és átmentem a másik szobába, hadd aludjon. Kemény napja volt, pofátlanság lett volna felkelteni, csak azért, hogy kiengedjen engem a lakásból, majd utána órákig forgolódjon az ágyában, miután sikeresen kivertem szeméből az álmosságot.

Akkor este éreztem először, hogy egy olyan barátot találtam a személyében, akit nem szabad elengednem, és igazán meg kell becsülnöm.

A gondolatra elmosolyodtam, így szerezve néhány furcsa pillantást, illetve egy-két fintort a liftből éppen kiszállóktól. Illedelmesen megvártam, míg mindenki kiér, jó pofát vágva, majd szemöldök ráncolva szálltam be a fémdobozba, és nyomtam meg a hetedik emeletre vezető gombot.

Eddig úgy tudtam, a japán fiataloknál furcsább nincs is a világon, de úgy tűnik tévedtem, és van – méghozzá ÉN. Csak tudnám, mire fel… Hiszen eddig még sosem öltöztettem a gyerekemet habos-babos rózsaszín ruhába, és adtam rá tűsarkút – még ha fiú is. Oké, valószínűleg azért, mert még nincs is gyerekem, de… de na! Én akkor sem tettem olyat!

Remek, már megint fölbasztam az agyam egy ilyen kis semmiségen. Egyszerűen csak meg kéne tanulnom, hogy a japánok a legfurább szerzetek a világon, és nem többet agyalni ezen.

Mikor a felvonó megállt, ellöktem magam a falától, és kisétáltam rajta, majd rögtön jobbra vettem az irányt a hosszú folyósón. Sosem értettem, miért kell ilyen magasra fölrakni a főgóré irodáját? Ráadásul az épület legeldugottabb szegletébe?

Kicsúsztattam telefonom zsebemből, de miután megállapítottam, hogy van még három percem odaérni, nem kapkodtam el a dolgot. Ráérősen sétálgattam, miközben azon gondolkodtam, hogy mi a fenéért kellett bejönnöm egy órával korábban, mint a többiek. Pontosabban: a többieknek miért nem, ha nekem igen? Mert hogy Johnny nem a nem létező tehetségem miatt hívott ide, az is biztos.

Felsóhajtottam, majd mikor az utolsó sarkon is befordultam, kissé tágra nyíltak szemeim, ahogy megláttam egy alakot, az irodája előtt álldogálni. Lazán támaszkodott neki a falnak, közvetlenül az ajtó mellett, miközben kezeit mellkasán fogta össze. Szemei csukva voltak, és göndör fürtjei miatt kissé úgy nézett ki, mint egy földre szállt angyal. De ahogy egyre közelebb értem hozzám, illúzióm annál inkább romlani látszott, ugyanis aki előttem támaszkodott, nem más volt, mint ősellenségem.

Most, hogy nem figyelt, legszívesebben behúztam volna neki egyet, de… mivel Johnny akármelyik pillanatban beléphet, én meg nem akarom megkockáztatni álmaim állását, ezért inkább csak egy mély levegőt vettem, és végül megszólaltam.

- Hogyhogy itt vagy? – kérdeztem kíváncsian.

A varázs hirtelen tűnt el, ahogy fejét fölemelte, és mélybarna tekintete találkozott az enyémmel. Ahogy felismert, szemei rögtön összébb húzódtak.

- Semmi közöd hozzá – vonta meg vállait, majd mintha itt sem lennék, hátat fordított nekem, és oldalasan dőlt neki a falnak.

Remek, még hátat is fordít nekem! Ezt… hogy képzeli? Hogy lehet valaki… ennyire bunkó?

- Gyerekes, amit csinálsz – mondtam halkan, megvonva egyik vállamat, majd elsétáltam, és az irodától fellelhető legtávolabbi széken helyezkedtem el, de úgy, hogy lássam, ha Johnny megérkezik.

Már nem azért, de amit csinál, az nem gyerekes? Mindenáron ki akar rúgatni a bandából, ezért bezár különböző helyekre, lefizeti a juniorokat, hogy segítsenek benne, ráadásul még a többiek előtt is hazudik, hogy ő ugyan nem tudja, hogy én hol vagyok. Most meg mint egy duzzogó kisgyerek, elfordul tőlem, mintha itt se lennék. Ez a lehető legudvariatlanabb dolog, amit tapasztaltam ezen a nyomorult Földön…

Idegesen fújtatva előtúrtam fülhallgatóimat, majd néhány másodperc után, mikor végre sikerült behelyeznem a helyére, végre felcsendültek a megnyugtató dallamok.

Természetesen KAT-TUN, hiszen amióta megismertem őket, állandóan a dalaikon függök, annyira jók. Még az sem érdekel, hogy a legtöbbször Kamenashi hangját hallani, mert a többiek teszik egésszé, és felejthetetlenné.

Ráadásul, jó nyelvtanulás céljából is, hihetetlenül sokat segítettek, és a valóságban is mindig segítenek nekem, ha elakadok egy mondatban. Persze, ilyen szerencsére csak nagyon ritkán van, de van néhány rövidítés például, amit a nyelvkönyvek nem tanítanak meg, viszont a fiatalok minden nap használnak. Eddig egyedül ezekből adódott problémám, de általában Koki – akiből amúgy ki sem nézné az ember – nagyon jól el tudja nekem magyarázni a dolgokat.

Felsóhajtottam, majd épp hunytam volna le szemeimet, mikor mozgásra lettem figyelmes. Oda kaptam fejem, de legnagyobb sajnálatomra nem főnökünk érkezett meg, hanem csupán Kame lökte el magát a faltól, és sétált a szemben lévő székekhez, hogy felvegye onnan a mai újságot, és utána rögtön vissza is sétáljon korábbi helyére. Végig követtem mozdulatait, melyek most csöppet sem tűntek természetesnek, inkább voltak erőltetettek és szögletesek. Mintha minél kevesebb mozgásra törekedne.

Nem nézett fel, de láttam rajta, hogy érzi, és rettentően idegesíti, hogy folyamatosan nézem. Gúnyosan elvigyorodtam, de hangot nem adtam gondolataimnak. Fejem inkább telefonom felé fordítottam, mely jelezte, hogy már majdhogynem fél órája itt kéne legyen Johnny.

Nem értem, minek hív be nyolcra, ha fél kilenc van, és még sehol sincs?! Egy órával kevesebbet aludtam, és még a reggelim is kimaradt miatta!

Dühösen fújtattam egyet, hasamra téve kezemet, míg a másikkal azon voltam, hogy átváltsak egy másik zeneszámra, de mielőtt megtehettem volna, a lift egy hangos kattanással kinyílt, és a várva várt ember lépett ki rajta.

Rögtön végignézett rajtunk, és kissé bosszúsan vette tudomásul, hogy ketten kétfelé széledtünk, a lehető legtávolabb elhelyezkedve egymástól.

Néhány másodperces fejcsóválás után végül csípőre tett kezekkel szólalt meg.

- Ti még akkor sem beszélgettek, ha csak ketten vagytok ebben a hatalmas épületben? – kérdezte, miközben lemondóan sóhajtott, és zsebeiben kezdett el kutakodni kulcsai után.

Teljesen automatikusan ráztuk meg mindketten fejünket, próbálva továbbra sem tudomást venni egymásról.

- Na majd most… - mondta halkan, de nem eléggé ahhoz, hogy én ne halljam meg.

- Mit majd? – kérdeztem szinte csak magamnak címezve, majd tétován Kaméra néztem, aki ugyanolyan ridegséggel pillantott vissza rám. Ehh, szóval ő nem hallotta…

Ahogy főnökünk kinyitotta az iroda ajtaját, belibbent rajta, míg én hátraléptem, hogy beengedjem Kazuyát, de ő megelőzött, és kezeit kitárta az ajtó előtt, jelezve, hogy előre enged. Szemöldököm ráncolva léptem be a helyiségbe, közben végig magamon éreztem pillantását, ami hihetetlenül frusztrált. Soha nem zavart, ha valaki megnézett magának, de… ez most más. Már csupán a tény, hogy ő van mögöttem, idegölő.

- Mióta vártok? – Ez az aprócska kérdés zavart meg gondolkodásomban.

- Nyolc óta – vágta rá rögtön a közben mellém ért férfi.

- Ó, minek jöttetek olyan korán? Hiszen fél kilencet beszéltünk meg… - nézett felváltva hol rám, hol rá Kitagawa-san.

- Mi? De hát én tisztán emlékszem, hogy még rá is kérdeztem, hogy egy órával munkaidő előtt?! – kérdeztem kissé ingerülten, ahogy felidéztem a tegnapi telefonbeszélgetést.

- Én ilyet soha nem mondtam – szólalt meg teljesen nyugodt hangon, de mintha a dühöt is láttam volna a szemeiben. Bár, most csöppet sem érdekelt.

Már nyitottam volna számat, mikor egy erős kéz fonódott csuklóm köré, és szorította meg. Értetlenül néztem föl Kaméra, aki csak megrázta fejét, majd rögtön el is engedett.

Oké, persze, kitalálható volt, hogy robbanni készül a bomba, na de ha az a célja, hogy mindenáron kirúgasson, akkor miért állt az oldalamra? Én ezt nem értem!

Csöndesen felnyöszögtem, még mielőtt főnökünk újra megszólalhatott volna.

- Hallom voltak kisebb csetepatéitok a csapaton belül – mondta kimért hangján, miközben fölhelyezte könyökeit az üvegasztalra, és kézfejein támaszkodott meg.

A tőlem nem messze álló test is ugyanabban a pillanatban remegett meg, mikor enyém. Idegesen beharaptam ajkaimat, miközben lesütöttem szemeimet, és vártam az oltári nagy lebaszást. Honnan tud mindenről? Hisz a csapaton belül senki nem olyan hülye, hogy kitárulkozzon bárkinek is. Kamerák meg elvileg nincsenek a tánctermekben, csak speciális esetekben szerelnek föl néhányat, ha mondjuk munkát akarnak ellenőrizni, de arról a csapat tagjai általában megtudnak egy-két infót, így nem éri őket meglepetésként.

- Akane! – szólalt meg hirtelen, kizökkentve elmélkedésemből. Nagyot nyelve léptem előrébb. Miért nem baszott le? Vagy most fog?

De ahelyett, hogy leordította volna a fejem, előhúzott valamit a fiókjából, tenyerébe rejtette, és felém nyújtotta. Óvatosan bontogattam ki a kis papír fecnit, de amit láttam rajta, azt nem tudtam hová tenni. Egy ismeretlen cím állt rajta, amit még életemben nem hallottam, és valószínűleg még a környékén sem járhattam, mert emlékeznék rá.

- Ez mi? – kérdeztem néhány másodperc után, felemelve fejem.

- Ez az új címed – mondta titokzatosan mosolyogva. Látszik rajta, hogy mennyire élvezi a tudatlanságom.

- Tessék? – kérdeztem elhűlten, nagyra nyílt szemekkel. Mi a franc…?!

- Ez az új címed – ismétli meg előző mondatát, azon az idegesítő hangtónusán, mellyel az őrületbe kerget.

- Hallottam, de ez mégis mit jelent?! – kérdeztem dühösen, a papírral a kezemben hadonászva. Mi az hogy csak úgy hirtelen ad egy címet, ami holnaptól az otthonom lesz?! Az én beleegyezésem nélkül?!

Halványan érzékeltem, ahogy Kamenashi is mellém lépett, és kivette kezemből a papírt, de az ő reakciója mégjobban meglepett. Ijedten kaptam tekintetem felé, és szó szerint láttam, ahogy kimegy belőle az erő, és arca teljesen elsápad.

- De hát… ez az én címem… - mondta teljesen elhűlve, mire az én szemeim is kipattantak.

- Hogy micsoda?! – kiáltottam föl megrémülve, miközben megkapaszkodtam az asztallap szélében. – Mi-miért? – kérdeztem, teljes erőmből szorítva az asztalt.

- Azt akarom, hogy jól összeszokjatok, és ne öljétek egymást, mert az hosszútávon nem lesz jó hatással a bandára – vonta meg vállait lazán a kérdezett.

- De hát mi nagyon jól össze vagyunk szokva, igaz Kazu? – válaszoltam rögtön, elnyújtva hangomat, miközben az említett személy mellé léptem, és jó szorosan megölve, egy vigyort erőltetve magamra.

Ha ebből kikerülünk győztesen, komolyan veszek egy saját lakást!

- Jah, látom – morogta főnökünk néhány másodperc elteltével, miután Kamenashi semmit sem csinált. Legalább visszaölelt volna!

Fújtatva léptem rá lábára teljes erőmből, mire hangosan felszisszent, de nem mondott semmit, csak szúrósan rám nézett.

- Ne nézz így, ennyit megérdemelsz – súgtam neki fenyegetőn, miközben Johnny megint kotorászott valamiért a szekrényében.

Mikor kezeit ismét ökölbe szorította, és várakozón nézett rám, egy pillanatra megfontoltam, hogy menjek oda, vagy inkább fussak ki az irodából, ezzel együtt a világból is, de akármennyire is csábító a második opció, mivel nem akartam elveszteni az állásom, inkább előre léptem, és engedelmesen kinyújtottam tenyeremet. Rögtön hallottam a fém csörrenését, így mikor megnéztem, mi van a kezemben, kicsit sem lepődtem meg.

- Itt vannak a kulcsaid, másoltattam egyet Kamenashiéról – fordult felém, én pedig szemem sarkából láttam, ahogy új lakótársam arcából egyre inkább elmegy a szín. Normális esetben röhögnék rajta, de most valószínűleg én sem nézhetek ki másképp, így csak beletörődve a dolgokba, sóhajtottam egyet.

- De… azt mégis hogyan? – kérdezte Kame akadozó hanggal, miközben jól láthatóan kitapogatta saját kulcsit zsebében.

- Megvannak a módszereim, fiam – mosolyodott el angyalian Kitagawa, megrázogatva vállait.

Feszült csend telepedett az irodára, a némaságot csak a falióra folyamatosan kattogó hangja zavarta meg.

- Még valami? – kérdeztem néhány másodperc múlva fáradtan, reménykedve, hogy nem ér újabb meglepetés, és minél előbb elhagyhatom ezt a helyet, bebújhatok ágyamba, és reggel úgy ébredhetek föl, hogy ez csak egy szörnyű álom volt.

- Nem, elmehettek – mondta hanyagul, majd vetett mindkettőnkre egy kósza pillantást, hogy utána rögtön a papírjai mélyére bújhasson.

Mindketten meghajoltunk, majd kiléptünk az irodából, és normális ember módjára csuktuk be az ajtót, majd indultunk el a táncterem felé.

Mikor elhagytuk a sarkot, Kame rögtön kiabálva támadt nekem.

- Idióta, miért léptél a lábamra?! Tudod, hogy fáj még mindig?! – kérdezte dühösen, elkapva csuklómat.

Hirtelen szóhoz se jutottam, annyira felment bennem a pumpa. Csak idegesen néztem egy darabig kezünkre, majd kirántottam szorításából, és mellkasának feszülve löktem egyet rajta.

- Idióta?! Ha visszaöleltél és rám vigyorogtál volna, akkor talán  most nem tartanánk itt! Szóval kettőnk közül te vagy az idióta, nem én, te balfék! – kiabáltam le fejét, majd sarkon fordultam, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam az emeletet.

Ő cseszi el az utolsó lehetőségünket, aztán még én vagyok lebaszva?! Na nem, Kamenashi Kazuya, abból nem eszel!

Amikor leértem öltözőnkhöz, nagy lendülettel csaptam be magam után az ajtót, és dobtam le magam az egyik székbe.

Úgy érzem, a mai naptól kezdve nekem nem létezik olyan kifejezés, hogy „Mindenhol jó, de legjobb otthon.”

Ha neked rohan a végzeted - 8. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Egy újabb meglepetés ^^ Remélem, elégedettek vagytok a történtek alakulásával :DD Jó olvasást ^^

08. Reggeli ébresztő

Ahogy kiértünk a levegőre, éreztem, hogy ujjai sokkal szorosabban fonódnak csuklóm köré, annyira, hogy ha akarnék, se tudnék kiszabadulni. Bár jelen pillanatban, ha ölnének se futnék el tőle. Fogalmam sincs miért, de valamiért most megbízom benne. Most kivételesen. Aztán az már más kérdés, hogy reggel hogy fog kihajítani az ágyából, de én mindig a pillanatnak élek, nem igaz?

Azonnal leintett egy taxit, majd illedelmesen kinyitotta nekem a hátsó ajtót, kezét hátamra vezetve, hogy picit meglökve ösztönözzön a sietségre.
- Csak nem türelmetlen vagy? – fordultam hátra hozzá vigyorogva, majd egy gyors csókot nyomtam ajkaira, hogy utána szó nélkül megforduljak, és beszálljak a taxiba. Mikor ő is beszállt, bemondta a címét a sofőrnek, majd mikor az már nem figyelt ránk, Kame azonnal felém fordult.

- De, pontosan, hogy az vagyok – súgta fülembe olyan érzéki hangon, hogy egész testem libabőrös lett tőle. Akkor még inkább, mikor hirtelen ajkai közé kapta fülcimpámat, és fogaival kezdte el kínozni, miközben keze megindult combomon fölfelé.

Mikor fülemmel végzett, a mögötte lévő kis részt kezdte el ingerelni, apró csókokat hintve rá, közben hajával folyamatosan nyakam csiklandozva. Jólesően felsóhajtottam, és óvatosan combjára fektettem tenyerem, majd kínzóan lassan vezettem folyamatosan fölfelé, míg el nem értem legnemesebbik testrészét. Vigyorogva markoltam rá, mire a fülembe nyögött, de még hogy!  Fejem oldalra fordítottam, és szabad kezemmel állát keményen tartva fordítottam fejét enyém felé, és szenvedélyesen rámartam ajkaira. Közben egyre inkább dolgoztam nadrágján, egyre sűrűbb nyögéseket kiváltva belőle. Imádom ezt a hangot, annyira… férfias. Annyira izgató.

Elvettem kezem álláról, és selymes tincseibe túrtam, még jobban követelőzve csókjáért. Egyszerűen nem tudok betelni az ízével. Vágyok rá, minden porcikámmal.

Mikor elváltunk, nem nagyon távolodtunk el egymástól, csupán annyira, hogy némi kis levegőért tudjunk kapkodni. Mikor már nem küzdöttem az oxigénért, újra ajkaira hajoltam, és fogaim közé véve alsó ajkát kezdtem el szívogatni, egyre vörösebb színt kölcsönözve neki, miközben hideg ujjaimat felvezettem nyakára, és mellkasa fölött kezdtem el simogatni.

Ő is derekamra csúsztatta kezét, de mire bármire is juthatott volna, az autó lefékezett, valószínűleg a háza előtt. Vagy csak simán elege lett a sofőrnek belőlünk.

De végül szerencsére az első opció következett be, ugyanis Kame a zsebében kezdett el turkálni. Random adott neki összeget, valószínűleg jóval többet, mint kellett volna, ugyanis a sofőr arca hirtelen felélénkült. De nekem ezzel időm se volt foglalkozni, ugyanis mire feleszméltem, Kame már húzott is ki a kocsiból maga után. Becsaptam az ajtót, majd követtem a kapuig. Ismét zsebeiben kezdett el kutakodni, és pár másodperces káromkodás után végül meg is találta a keresett kulcscsomót. Beengedett, majd már kereste is ki a következő fém tárgyat, amivel a bejárati ajtót lehet nyitni. De az valamiért nagyon nem akart engedelmeskedni neki. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire a sötétben, és remegő kezekkel betalált a lyukba, de már éreztem is egy gyengéd rántást magamon, és ahogy az ajtó bevágódott mögöttem, rögtön a falnak préselve találtam magam.

Megszólalni sem volt időm, ajkaimat rögtön bezárta sajátjaival, és kezei villámgyorsan elindultak testemen a szélrózsa minden irányában. Gyors volt, nagyon is, kicsit olyan, mintha az egész testem egyszerre akarná az érintései alatt tudni.

Lassan már ott tartottam, hogy megfulladok, ha nem válik el tőlem, ráadásul olyan erővel passzírozott a falnak, hogy komolyan azt hittem, beszakad, és átesünk a másik szobába.

Kezeimet becsúsztattam magunk közé, majd mellkasára helyezve őket, erővel taszítottam el magamtól, végre teljesen fellélegezve. De Ő, ahogy eltoltam magamtól, rögtön átkarolta derekam, és nyakamra csapott le. Hogy a francba van ilyen jó erejében? Egyáltalán miért ilyen velem? Hogy kívánhat… ennyire? Bezzeg reggel majd elküld a fenébe, mi?

Gondolataim kereszttüzéből egy harapás szakított ki, mely annyira erős volt, hogy kezem automatikusan odakaptam, mire az előttem álló férfi meglepetten nézett rám. Aztán leesett neki.

- Oh, ne haragudj, nem volt szándékos – suttogta megbánóan, majd kezem után nyúlt, és elvéve onnan, egy puszit adott a bántalmazott bőrfelületre. Kikerekedett szemekkel figyeltem mozdulatait, de… egyszerűen nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Én… én nem ismerem ezt a Kamét. De ha részegen ilyen, eskü a nap huszonnégy órájában itatni fogom!

Kicsúsztattam ujjaimat kezéből, majd arcát két tenyerem közé fogva dőltem neki mellkasának, és kezdtem el csókolgatni vérvörös ajkait. Válaszul derekamra csúsztatta kezeit, majd átkulcsolta őket hátam alatt, és kis fordulatot véve, hátrafele kezdett el tolni. Mikor lábam valami magaslatot érzékelt, megszakítottam a csókot, és hátranéztem, hogy felmérjem a lépcsőfokok magasságát, hogy utána ne kelljen ezzel bajlódni.

Testemet szorosan tartva vezényelt fel az emeletre, de ajkaink továbbra is összeforrtak, és csak akkor engedett el, mikor hálószobájába érve az ágyra lökött.

Elégedetten elvigyorodott, ahogy végignézett hirtelen feltűrődött topomon, majd távolabb lépett az ágytól, és felhevült arccal megállt előttem.

Értetlenül néztem fel rá, de ahogy ujjaival ingje legfelső gombjához ért, megértettem, mire készül. Elégedetten mértem végig testét, majd kecsesen felálltam, és végig szemeit figyelve sétáltam oda hozzá, majd álltam meg előtte.

Ahogy megpillantottam a barna gömböket, szinte azonnal elvesztem. Az este folyamán már másodjára érzem, hogy magukba szippantanak, és az égnek sem engednek.

Hirtelen megszédültem, ezért inkább kezeibe kapaszkodva szakítottam meg szemezésünket. Nem tudom mi történhetett, hisz lehet egyrészt az alkohol, másrészt a sokáig egy pontra fókuszálás, harmadrészt pedig a vérnyomás problémám. Lehunytam szemeimet, és pár másodpercig csak álltam vele szemben.

Mikor újra felpillantottam, csak egy gyengéd tekintet fogadott. Semmi kíváncsiskodás, semmi harag, semmi gúny… színtiszta, gyengéd tekintet. És ez valahogy iszonyatosan jól esett.

Elfordítottam fejem, mert úgy éreztem, ha tovább nézem azt a csoki barna szempárt, áldozat leszek.

Fölemeltem karjaimat, és ujjait ellökdösve átvettem az irányítást, ráérősen kezdve el kigombolgatni a fehér inget. Kínzóan lassan csináltam, közben pedig néhány lopott érintést is megkíséreltem mellkasának célozva. Mikor az összes gombbal végeztem, tenyereimet vállaira helyeztem, és gyengéden simogattam le róla az anyagot, mit hagyott a földre hullani.

Utána lejjebb haladva a nadrágján lévő övet csatoltam ki, mivel őszintén szólva eléggé meggyűlt a bajom. Az még oké, hogy ugyanúgy kell kicsatolni, mintha rajtam lenne, de ezt valójában meg is tenni, pláne részegen, hát… nem a legegyszerűbb feledet.

Felnevetett, mikor már legalább egy perce szerencsétlenkedtem azzal a nyavalyás övvel, majd a segítségemre sietett. Igaz, neki sem ment olyan egyszerűen, de lényegesen hamarabb megoldotta, mint én tettem volna.

Mikor végre az is lekerült, kigomboltam nadrágját, és lehúzva cipzárját azonnal becsúsztattam kezem, és boxerén keresztül kezdtem el ingerelni férfiasságát. Hangosan felnyögött, majd rögtön kezem után nyúlt, és az ágyig hátráltatott, majd újra lelökött, de miután levette nadrágját, rögtön fölém mászott.

Mindkét csuklómat rabságba ejtette, és testem mellett szorította az ágyhoz, miközben kulcscsontomat kezdte el harapdálni, néha pedig nyalogatni.

Hangosan sóhajtoztam alatta, de mikor lejjebb araszolt, és már a mellem fölötti részt csókolgatta, azt hittem begolyózok. Automatikusan domborítottam ki mellkasomat, hogy még jobban hozzám férjem. Ezzel egyidejűleg ágyékát is enyémnek lökte, melynél jól éreztem valószínűleg már álló farkát. Lábaimat felemelve kulcsoltam át derekát, minél közelebb húzva magamhoz, mire bőrömre kuncogott, de olyan mély tónussal, hogy megremegtem.

Próbáltam kiszabadítani csuklóimat, de mikor észrevette, rögtön elengedte őket, amin megint csak meglepődtem. Mikor lett ilyen figyelmes? A pia tényleg jó hatással van rá.

Mikor végre szabadon mozoghattam, tarkója után nyúltam, és úgy húztam le magamhoz egy csókra, miközben jóleső nyögésekkel adtam tudtára, hogy mennyire jól esik, ahogy hasamat simogatja.

Ujjaimmal a nyaka hátulján lévő aprócska babahajakat kezdtem el cirógatni, majd háta felé vettem az irányt, mutatóujjammal finoman végigszántva gerincén. Enyhén megremegett az érintésre, majd újra önuralmat erőltetve magára egy könnyed mozdulattal megszabadított felsőmtől, és valahova az ő ruhái felé dobta, le a földre.

Következő lépéseként nadrágom korcához ért, bedugta ujját és végigsimított bőrömön, majd azonnal gombommal, később pedig cipzárommal kezdett el matatni. Felemelkedett rólam, de épp csak annyira, hogy le tudja rólam húzni a farmert, és azt is a földre száműzze.

Elégedetlenül felmordultam, mikor testemet kezdte el mustrálni, de nem csinált semmit, csak támaszkodott fölöttem. Végül mikor tekintetünk találkozott, és a hatalmas, barna szemeit rám emelte, elkezdett velem forogni a világ. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok és mit keresek itt. Talán túl sokat ittam? Vagy a whisky és a vodkanarancs nem volt épp a legjobb párosítás? Milyen nap van ma? Mikor is van anyukám szülinapja? Ah, minek gondolok én ilyesmikre, mikor itt van előttem egy dögös pasi? Egyáltalán… ki ő?

Csak azt látom, hogy a körvonalai egyre csak homályosulnak, és mintha a nevemen szólongatna… vagy csak hallucinálok?

Szórakozottan fejemhez kaptam, de alighogy megérintettem, úgy éreztem, mintha baltával vágták volna ketté, és végül elnyelt a sötétség.

Iszonyatos fejfájásra ébredtem, olyan érzésem volt, mintha szüntelenül a fejem fölött kongatnák a harangot. Fejemhez kapva ültem föl ágyamban, és kezdtem el masszírozni fejbőrömet, küzdve az állandó hányingerrel és szédüléssel. Ah, de utálom, hogy mindig elfelejtek kirakni vizet az éjjeliszekrényre! De az biztos, hogy én innen fel nem állok…

Felemeltem fejem, hogy a tévé fölötti órára nézzek, de… az óra nem volt ott! Kitágult szemekkel kezdtem el keresni, de ahogy körülnéztem a szobában, az egész idegen volt. Mit keresek én itt? Hogy kerülök én ide? Ki hozott ide?!

Már majdhogynem hisztériarohamot kaptam, mikor valami neszezést hallottam oldalam mellől. Rögtön odakaptam a tekintetem, de amikor megláttam valaki meztelen hátát az ágyban, a sikítófrász kerülgetett, és automatikusan kijjebb húzódtam. De mivel kíváncsiságom mindig is nagyobb volt, mint félelemérzetem, ezért nagyon lassan, szinte percenként tíz centivel araszoltam a férfihoz. Mikor végre olyan távolságba értem, ahol gond nélkül áthajolhattam rajta, hogy lássam arcát, azt hittem, ott helyben ájulok el.

- KAMENASHI?! – kiáltottam el magam hitetlenkedve, olyan hangosan, hogy még a szomszédoknak is ébresztőként szolgálhatott kiáltásom.

A férfi viszont csak ugrott egyet, és bamba tekintettel nézett körbe, majd tekintete megállapodott rajtam.

- Ó, hát felébredtél? – kérdezte álmoskásan, miközben tekintetét levezette fejemről a veszélyesebb területekre.

- Eh?! Ne bámulj! – horkantam föl idegesen, és már rántottam is magamra a paplant, eltakarva csak fehérneművel védett testem.

- Az este pedig nem zavart, hogy bámultalak – ült lassan föl, miközben perverzen elvigyorodott.

- A-az… este? – kérdeztem suttogva, hatalmas szemekkel bámulva rá. – Mi… mi történt az este? – Hangom már vészesen lehalkult, és titkon reméltem, hogy azt mondja, semmi, de ehelyett persze megint húzza az agyam. Válaszul csak még jobban elvigyorodik.

- Jesszusom, mondd, hogy nem erőszakoltál meg! – kiáltottam föl hirtelen, a lehető leggyorsabban húzódva ki az ágy legtávolabbi pontjára.

- Jézus, ne kiabálj, nemcsak neked fáj a fejed! – mordult rám hirtelen, kócos hajkoronájához kapva fejét.

Hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. Arra még emlékszem, hogy elmentünk bulizni. Arra is, hogy táncoltunk, aztán megláttam Kamét egyedül, vittem neki vodkanarancsot, de utána… mi a fene történt utána?!

- Ah, tudom! – kiáltottam föl. – Lerészegedtél, rám másztál, meg akartál erőszakolni, de én menekültem, aztán végül leütöttél, és...

- Mi van?! Ne tégy úgy, mintha te nem élvezted volna! – horkant föl idegesen. - Emlékeztetlek, hogy te másztál rám! – kiabált rám dühösen, felülve az ágyban.

- Én?! Én biztos nem, ne hazudj! Soha nem kezdenék ki egy ilyen balfékkel! – ordítottam rá már vörös fejjel, de most nem a zavar miatt úszott ilyen szép árnyalatban, hanem az idegesség és kétségbeesés miatt.

- Balfékkel? – kérdezte magas hangon. – Megmutatom én neked, ki a balfék! – mondta vészjóslóan, és már mozdult is felém, de mielőtt el tudtam volna menekülni, már két csuklómnál fogva, fölöttem terpeszkedett, teljesen az ágyba szegezve.

- Engedj el! – szóltam rá határozottan, szemeimet résnyire húzva.

- Ugyan miért tenném? – nevetett föl gúnyosan, fölhúzva egyik szépen kiszedett szemöldökét.

- Mert jól tökön leszel rúgva – mosolyodtam el angyalian, ártatlanul megvonva vállaimat.

- Úgyse mered – suttogta halkan, közelebb hajolva arcomhoz.

- Fogadjunk? – emeltem föl fejem, mintha meg akarnám csókolni, mire egy zavart szempár nézett vissza rám. Elégedetten elmosolyodtam, majd még közelebb hajoltam hozzá, de mielőtt birtokba vehettem volna ajkait, térdemet erőteljesen felhúztam, eltalálva legnemesebbik pontját. Csuklóim azonnal kikerültek a fogságból, ahogy összegörnyedt fölöttem, farkát szorítva, miközben erőteljesen nyöszörgött. Mellkasára tapasztottam kezeimet, és egy gyors mozdulattal az ágyba löktem, én pedig máris kipattantam belőle, a takarót magamra rántva, így viszont az ő testét fedtem fel teljesen, melyet csak egy aprócska, feszülős, fekete boxer takart. Ahogy végignéztem kidolgozott izmain, nem tudtam elfojtani egy nyelést. Annyira tökéletes…

- IDIÓTA! – kiabált rám, miután már szóhoz jutott a fájdalomtól. – Ez kurvára fájt – nyüszített fel morcosan pislogva rám, de közeledni nem mert. Megértem, miért.

- Legalább megtanultad, hogy ne kezdj ki velem – vigyorodtam el, majd ruháimat kezdtem el keresni, de amikor megláttam őket az ő oldalán, nyeltem egyet. Végül erőt vettem magamon, és óvatosan, támadásra készen sétáltam oda cuccaimhoz, felkapva őket a földről. Ő csak vigyorogva nézte végig akciómat, de egy tapodtat sem mozdult.

- Fordulj már el! – kiáltottam rá zavartan.

- Ugyan miért tenném? – kérdezte mosolyogva, elfojtva korábbi vigyorát.

- Végig akarod nézni, ahogy felöltözök? – húztam föl szemöldökeimet, csípőre tett kézzel nézve rá.

- Miért ne? Hisz nem vagy meztelen – vonta meg vállait. – Bár, lehet, az jobban tetszene – nyalta meg ajkait kihívóan, mire rögtön a kezembe kaptam ruháit, és erősen arcába vágtam őket.

- Hé! – hagyta abba rögtön a szórakozást, kissé felháborodottan nézve rám.

- Soha a büdös életbe nem fogsz engem meztelenül látni, sőt! Soha többet nem fogunk egy ágyban ébredni! – vetettem oda neki dühösen, majd elfordulva tőle kezdtem el magamra kapkodni elnyűtt ruháimat.

Ez egy… akkora barom! Úgy utálom azt az önelégült fejét! Legszívesebben felpofoznám, majd kihajítanám öt emelet magasból. Bár, amekkora szerencséje szokott lenni, még a végén talpra esne…

Dühösen fújtattam egyet, majd mikor végre végeztem az öltözködéssel, felkaptam táskámat, és egy szempillantást se vetve rá rohantam ki a szobából, majd le a lépcsőn, és vele szemben a bejárati ajtón is, hatalmas erővel becsapva magam után.

Mikor a friss levegőre érek, a képek úgy zuhannak a nyakamba, hogy hirtelen befogadni sem tudom. Látom magam előtt kettőnket, ahogy a bárban az ölében ülök, és csókolózunk, majd a következő képen már a taxiban faljuk egymást, az utolsó kép pedig egy barna szempár, majd utána se kép, se hang.

Talán… mégse történt semmi? Hisztérikusan felnevettem, majd a kaput is becsaptam magam mögött, és a szálloda felé indultam el. Soha többet ilyen éjszakát!

Ha neked rohan a végzeted - 7. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Egy éles fordulat, ha már az előző fejezetben nem történt semmi^^ Jó olvasást :)

07. Ünneplés

Lassan már, hogy egy hónapja itt vagyok Japánban, ami azt jelenti, hogy a három hetes próbaidőn mind az öten túlestünk, és úgy tűnik, a banda megtart táncosainak minket. Na nem mintha bármi jel lenne az ellenkezőjére, ugyanis rengeteget járunk össze, együtt bulizunk, és a próbákon is nagyon jól megvagyunk a sok hülyüléssel.

Az egyetlen személy, aki még mindig nem képes elfogadni, az Kame, mily meglepő. Őszintén szólva már nem is töröm magam, hogy elfogadjon. Ha nem, hát nem.

Én nem szólogatok be neki, nem keresztezem az útját, sőt, még csak hozzá se szólok, de ő mégis titkon azon ügyködik, hogy kirúgasson, a siralmas kis terveivel.

Alig egy héttel ezelőtt, mikor beléptem az ügynökség ajtaján, a portás magához intett, és azt mondta, hogy a KAT-TUN hagyta az infót, hogy az aznapi próba a száztizennyolcas teremben lesz. Én marha természetesen oda mentem, és a falnál álló, két sejtelmesen méregető junior sem tűnt fel nekem, ezért szépen besétáltam a csapdájába. Még csak becsukni sem volt időm az ajtót, a két kölyök máris bezárt, és hallottam, ahogy röhögve futottak el a folyosóról.

Persze, pont azt a napot választották ki, mikor az az emelet üres, ugyanis mind a NEWS, mind a Kanjani8 szerdán szabadnapos. Szóval hiába dübörögtem egész nap az ajtón, a takarítónő talált meg délután három körül, és engedett ki végre. Rögtön a fiúkhoz siettem, de ahogy megláttak, mind meglepetten néztek rám, hogy miért nem voltam ma, kivéve egy embert, aki nem tudta visszatartani gúnyos mosolyát.

És ez csak egy a sok közül, de jobb nem emlékezni rájuk.

Szóval, még mindig nem sikerült kiderítenem, hogy miért viselkedik velem úgy, ahogy. De talán már le is tettem erről. Ha nem veszek róla tudomást, annyira nem is rossz a helyzet, ráadásul a fiúk mindig a védelmemre kelnek.

Lassan húztam elő telefonom zsebemből, hogy átváltsak egy másik zenére, miközben a többi lányt figyeltem. Minako a hatalmas tükör előtt gyakorolt, Norio ezt videózta, Miu és Ayumi pedig egymásnak dőlve aludtak. Én meg mivel se táncolni, se aludni nem volt kedvem, elővettem fülhallgatómat, és zenét kezdtem el hallgatni.

Már legalább fél órája, hogy véget ért a munkaidő, de a srácok még mindig nem érkeztek vissza. Pedig fél négy előtt mentek el, ami azt jelenti, hogy már több, mint egy órája oda vannak. De azért a lelkünkre kötötték, hogy haza ne menjünk… önző disznók. Mérgesen fújtattam egyet, majd fölálltam, és kidobtam egy korábbi csoki papíromat, mikor az ajtó hirtelen kitágult, és öt vidám férfi lépett be rajta. Junno azonnal hozzám szaladt, és derekamat átölelve emelt föl, és pörgetett meg a levegőben, miközben újságolta a nagy hírt:

- Koncertünk lesz! – kiáltotta el magát hangosan, majd újra megpörgetett, mire én csak nevetni voltam képes.

Ez alatt az egy hónap alatt többet voltam nála, mint a szállodában, amit bérlek, és nagyon jól megvagyunk. Persze, nincs is köztünk semmi, és nem is lesz, ezt az elején tisztáztuk. Mi csak amolyan legjobb barátok vagyunk. Igen, most már tökéletesen hiszek a fiú-lány barátságban.

- Ez nagyszerű, gratulálok! – vigyorodtam el, majd nyakát átkarolva öleltem meg.

A többiek is hasonlóképpen örültek, mindenki mindenki nyakában kötött ki a végén.

- Ezt muszáj megünnepelni – nevetett fel Koki, majd némi töprengés után felragyogott az arca. – Nincs semmi kifogás, ma mindenki eljön szépen a Kuchiba, és bulizunk egy jót – csapott a levegőbe, mire mindenki kurjantgatni kezdett örömében.

- Nyolckor találkozunk a bejárat előtt – mondta még utoljára, majd táskáját felkapva indult ki a táncteremből, mi pedig mint holmi vezetőt, követtük.

Izgatottan tipegtem végig a kivilágított utcán magas sarkúmban, a fiatal párokat kerülgetve, miközben magamban azon sajnálkoztam, hogy nekem még midig nincs senkim. Utoljára másfél éve volt normális kapcsolatom, de az is csak néhány hónapig tartott, és valójában nem is volt igazi. Nem szerettük egymást eléggé, ez volt a hiba. Viszont azóta is barátok vagyunk, aminek viszont nagyon örülök.

Elmosolyodtam, majd telefonomat kihúztam zsebemből, hogy az órára pillantsak. Volt még hét percem odaérni, ugyanakkor elvileg csupán két perc, és ott vagyok.

Mikor megláttam a srácokat, hatalmas vigyor terült szét ajkaimon. Mire odaértem, sikeresen megállapítottam, hogy a lányok közül én érkeztem utolsónak, viszont a fiúk közül még csak Koki, Maru és Ueda voltak itt. Vidáman köszöntem nekik, majd elrejtettem telefonom kistáskámba, és feléjük fordulva kezdtem el velük hülyéskedni.

A többiekre sem kellett sokat várni, néhány percen belül megérkeztek, ki taxival, ki gyalog, de saját kocsival senki sem jött.

Mikor mindannyian megvoltunk, bementünk az elég tágas helyiségbe, mire rögtön alkoholszag csapott meg, és rengeteg fiatal táncoló ember látványa fogadott. A banda rögtön egy asztal felé araszolt, kicsit sem tétovázva, mi pedig követtük őket. Valószínűleg már nem először járnak itt.

Egy hatalmas, kör alakú asztalhoz ültünk le. Egyik oldalamra Miu, másikra Maru került, Koki pedig velünk szemben, Kame mellett foglalt helyett. Valószínű, hogy ő tervezi majd a rendeléseket leadni, elvégre ő akart ennyire inni az alkalomra.

Kényelmesen elhelyezkedtem a karmazsinvörös borítóval bélelt széken, majd a helyet kezdtem el szemlélni.

A falak fehér színűek voltak, de a lézerek színe most meglehetősen feldobta az unalmas fehéret, és valami varázslatos látványt nyújtott. A levegőben különféle szagok terjengtek, de a cigi füstöt is elég erőteljesen lehetett érzékelni. Középen egy hatalmas tér volt a táncosoknak, előtte pedig a bárpult, ahol tömörültek az emberek. A pult mögött álló egyik srác miközben a koktélokat csinálta, a levegőbe dobálta az üvegeket a közönség legnagyobb örömére, ráadásul meztelen felsőtesttel, szóval az élmény igazán megvolt. Távolabb tekintve egy hosszú lépcsősor vezet fel az emeletre, valószínűleg a privát szobák felé. Sose voltam még olyanban, de őszintén szólva egyszer kipróbálnám.

Épp a plafonon lévő diszkó gömböt kezdtem el tanulmányozni, mire hirtelen egy üveg landolt előttem, és egy mosolygós kép kúszott képembe. Koki vigyorogva rakta le poharamat, teljesen arcomba mászva, majd rám kacsintva araszolt tovább, hogy mindenki kézhez vehesse italát. Mikor kiosztotta mindenkinek, állva maradt, és felemelte poharát.

- A sikeres koncertre! – kiáltotta el magát, majd az asztal közepe felé emelte a kis tárgyat. Mindannyian felálltunk, és nevetgélve koccintottuk össze poharainkat, majd mindenki szájához emelte az italt, és legtöbben egyszerre lehúzták. Én két részletben ittam meg whiskymet, de ahogy a végére értem, már kicsit éreztem, hogy elindult bennem valami. De ahogy szétnéztem a többieken, nem csak nekem voltak kezdeti problémáim.

Koki vigyorogva állt fel az asztaltól, és egy perc sem telt belé, már hozatta is az újabb adagokat. Ahogy elém került a pohár, automatikusan ittam meg, és vágtam le az asztalra. Bizsereg az egész testem. Táncolni akarok.
- Menjünk táncolni! – szakadt ki belőlem hirtelen, mire mindenki felállt, és követett engem. Lassan bearaszoltunk a tánctérre, és mindenki mindenkivel összesimulva kezdett el mozogni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Szinte önkívületi állapotba kerültem, és a csípőmet markoló, szorosan nekem préselődött test sem zavart. Ritkán van, hogy ilyet engedek, de most akárki is az, nem zavar.

Kómásan fordultam meg, majd vetettem át karjaimat nyakán, ezzel együtt csípőmet erőteljesen övének nyomva, miközben felnéztem szép, barna szemeibe.

Kokival sosem kezdenék ki, de ez most bocsánatos bűn, úgy érzem. Különben is, tervemben megakadályozni látszik két női kéz, aki mohón csúsztatja fel mellkasára a kezét, és kezdi el nyakát harapdálni. Csak arany üstökét látom, de már most tudom, hogy Kokinak kellemes éjszakája lesz.

Tanácstalanul fordulok el, hogy egy olyan táncpartnert keressek magamnak, aki nem foglalt, de ahogy korábbi ülőhelyünkre téved tekintetem, egy barna szempár ejt fogságba. Ahogy jobban megnézem magamnak, lassan körvonalazódik alakja, és felismerem benne jelenlegi legnagyobb ellenségem. Olyan igézően néz azokkal a szemekkel… mindjárt felfalom!

Kissé esetlenül indultam meg felé, de végül hirtelen irányt változtattam, és a bárpult felé kezdtem el araszolni a táncoló tömeg közt.

Ahogy odaértem, rögtön rendeltem két vodkanarancsot, és míg rendelésemre vártam, én is a félmeztelen srácot kezdtem el mustrálni.

Fekete, tüsis haj, szépen kidolgozott izmok, fekete nadrág, melyből kiemelkedik az alatta hordott alsógatya, keretezve finom csípőjét… hát, egyszer elvinném egy körre, az tuti. Ő az a tipikus szexisten féle. Melyik normális ember hagyná ki?

Merengésemből egy fiatal lány szakít ki, aki letette elém a poharakat. Fizetek érte, majd az embereket kikerülve, hogy nehogy kiöntsem frissen szerzett innivalóinkat, az egyedül üldögélő ember felé kezdek el sétálni. Mivel háttal ül nekem, ezért nem láthatja, hogy közeledek, így nem meglepő, hogy mikor megérzi jelenlétemet, egészen picit megugrik.

- Tessék – hajolok át válla fölött, hogy hallja mondandómat. – Idd meg és lazulj el, most csak annyi a dolgod, hogy jól érzed magad – kiabálom fülébe, próbálva túlharsogni a zenét.

Pár pillanatig tétovázva néz szemeimbe, majd ajkaihoz emeli, és épp csak egy kortyot iszik belőle. Megvonom vállaimat, majd leülök korábbi helyemre, és saját italomat kezeim közé kapom, hogy utána egy húzással kiigyam a pohár tartalmát. Elégedetten teszem vissza az asztalra, majd rákönyökölök a kemény falapra, és a táncoló tömeget kezdem el bámulni.

Érzem, ahogy torkomat folyamatosan bizsergeti az alkohol, és miközben szétárad testemben, egy jóleső borzongás fut rajtam végig.

Szemem sarkából látom, ahogy ismét fölemeli a poharat, és most ő is végrehajtja azt a mozdulatot, amit én néhány perccel ezelőtt, utána pedig levágja a kis üveg tárgyat az asztalra. Futólag rám pillant, majd ő is a táncoló fiatalokat kezdi el követni tekintetével.

Kihasználva az alkalmat, felé fordítom fejem, és kissé kótyagos arcát kezdem el bámulni.

Haja most is tökéletes, néhány hullámos tincse szép keretet ad gyönyörű arcának. Ajkai most mintha kicsit pirosabbak lennének, lehet kent fel magára némi kis szájfényt. Fehér ingén a fölső két gomb hiánya tökéletesen kiemeli nyakának kecses vonulatait, elősejtetve a porcelánfehér, hamvas bőrt. Csőnadrágja szorosan simul alsó feléhez, megmutatva a formás, izmos lábakat. És az az illat, ami körül lengi… egyszerűen csodálatos. Az egész férfi… kívánatos, úgy ahogy van.

Nyelek egy hatalmasat, de a hangot nem próbálkozom visszatartani, hisz minek? Mindenhol a fülsüketítő zene szól, még a saját gondolataimat sem tudom kiszűrni. Tiszta kuszaság van a fejemben. Hülye zene, kapcsolják már ki! Vagy ez lehet, hogy már az alkohol hatása?

Roppant értelmes gondolatomat igyekszik megcáfolni a majdnem velem szemben ülő egyén, aki nyelésemre hirtelen felém kapja fejét, és megigéző tekintetével mindentudóan néz engem.

Beharapom ajkaim, és próbálom figyelmen kívül hagyni az ingerlő szemeket, ugyanakkor büszkeséggel is tölt el, hogy a nagy Kamenashi Kazuya rajtam legelteti a szemét. Felé fordítom tekintetem, mire íriszeink menthetetlenül összekapcsolódnak, és úgy érzem, elvesztem.

Szinte transzban állok fel, és enyhén remegő térdekkel sétálok elé, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust, miközben átvetem egyik lábam székén, és nagyon lassan ráereszkedem combjaira. Érdekes módon nem lök el, még csak nem is ellenkezik, hanem csöndben figyeli mozdulataimat. Miért csinálom ezt? Ugye a pia hozta ki belőlem? Ugye az volt…?

A mai estén már sokadjára kezdem el számat tépászni idegességemben, és öntudatlanul is, de ajkaira esik pillantásom. A vöröslő párnácskák még enyhén nedvesek az italtól, és szinte hívnak, hogy tegyem őket még nedvesebbé. Tétovázva szemeibe nézek, de miután semmi zavart nem látok a barna gömbökben, nagyon lassan kezdek el felé közelíteni, míg végül el nem érem célom, és meg nem érzem puha száját enyémen.

Nagyon lassan, óvatosan kezdem el ízlelgetni felső ajkát, néha-néha belekapva, miközben örömmel nyugtázom, hogy nem hazudtolja meg férfi mivoltát. Kezei finoman combomra csúsznak, majd végül derekam két oldalán állapodnak meg, és hirtelen fonja át, majd szorít teljesen magához, a csókban is átvéve az irányítást. Csöppet sem finomkodik, úgy csap le rájuk, mint egy kiéhezett vad, aki napok óta nem evett, és most kapva az alkalmon, a végkimerülésig élvezni akarja.

Sebesen végigszánt nyelvével először alsó, majd rögtön fölső ajkamon, és birtoklóan tolja át ízlelőszervét enyémhez, hogy érzéki, mégis szenvedélyes táncot kezdjen a kettő együtt.

Ahogy átfurakodik számba, szinte elveszek, és teljesen megadom magam, bármiféle szégyenérzet nélkül. Legyőzött, de ez a vereség most nagyon nincs ellenemre.

Mohón csúsztatom fel kezem tarkójához, és ahogy meztelen bőréhez érek, még inkább felhevülök, és tincseibe markolva rántom oldalra fejét, hogy még jobban mélyíteni tudjam csókunkat, miközben egyre csak a szék támlájának préselem testét, minimális helyet hagyva neki. Na nem mintha bánná, hiszen jéghideg ujjai lassan fölsőm szélével kezdenek el babrálni, és miután megtalálja az utat meztelen bőrömhöz, egyre csak tör előre. Egyik kezét följebb vezeti hátamon, míg a másikat becsúsztatja kettőnk közé, és hasamat kezdi el cirógatni. Ajkai közé nyögök a hirtelen érintésre, és automatikusan jobban kapaszkodom belé, altájamat is egyre szorosabban nyomva övéhez, mire érzem, hogy elvigyorodik. Hogy min, azt elsőre nem tudom, de ahogy kicsit helyezkedek, szó szerint megérzem az okát.

Pihegve válok el tőle, és hajtom fejem forró nyakhajlatába, néhány pillanatra lehunyva szemem. Miért történik ez? Egyáltalán miért csinálom ezt? Hisz nem is szeretem. Semmi közöm nincs hozzá. Akkor mégis miért esnek ilyen jól az érintései?

Fölemelem fejem, és kába tekintetemmel megkeresem barátainkat, de miután csak néhány homályos alakot tudok kivenni, akik közel sem biztos, hogy ők, inkább feladom a keresést, és a gerincem mentén elinduló ujjra koncentrálok. Ahogy végighúzza rajta, egész testem megremeg, és egy jóleső sóhaj tör ki belőlem. Újra nyakához hajolok, és rátapasztom ajkaimat, finoman kezdve el szívogatni érzékeny bőrét. Aprót nyög, és hátraveti fejét, így a teljes bőrfelülethez remek rálátást nyújtva számomra. Vigyorogva kapok a finom bőr után, és nyakának minden négyzetcentiméterét csókjaimmal hintem be, különös figyelmet szentelve Ádám-csutkájának, mely a szokásosnál is érzékenyebb neki.

Lassan haladok lejjebb kulcscsontjához, és az egészet végigharapdálom, bár meglehetősen nehéz tevékenységemre koncentrálnom, mivel kezei egyre inkább melleim felé araszolnak. Mikor végre eléri őket, bőrére sóhajtok, és még inkább közelebb férkőzök hozzá, több érintésért kuncsorogva.

Ahogy masszírozza őket, egyre inkább kezdek bevadulni, és mikor jobban rámarkol, én sem fogom vissza magam nyakán; egy nagyobbacskát harapok bele, mire hangosan fülembe nyög.

Kezem után nyúl, fölállít, és hátra se nézve a többiekre, sietve húz ki a szórakozóhelyről, egyenesen ki a friss levegőre, és még ki tudja, hova.