Ha neked rohan a végzeted - 5. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Ez egy olyan fejezet, amiről egészen máig gőzöm sem volt, hogy mit írok bele, aztán leültem írni a folytatást, hogy mi lesz a 4. fejezet végének befejezése, aztán valahogy magától íródott tovább, annak ellenére, hogy 2 órával ezelőtt még semmi ötletem sem volt. :) Napokig ültem rajta, ihlet nélkül, aztán végül ez lett belőle. Jó olvasást! :)

05. Lift

Kamenashi POV

Görcsös ujjakkal szorítom a kormányt, miközben az utcalányok között szlalomozok a keskeny kis úttesten, próbálva kizárni látóteremből a látványukat, mint zavaró tényezőket.

Jobban belegondolva, igaza van Akanénak, mármint a kurvás dolgot illetően. Valóban csak azért kezdtem el erre járni, mert itt eléggé hiányos öltözetű lányok vannak, de ezt az égnek sem ismerném be, neki meg pláne nem. De hát Istenem, egy szupersztárnak nem olyan egyszerű normális kapcsolatot találni, szex nélkül meg egy hónapig nem bírom ki!

Engem is férfiből gyúrtak, na, most mit csináljak?! A véremben van.

Különben is, melyik híres idol ne rúgna ki néha-napján a hámból, és szedne fel valakit egy éjszakára? Alapjáraton nem vagyok az egyéjszakás kalandok híve, de ha szükséghelyzet van, akkor nem állok ellen.

Keserűen felnevetek, ahogy eszembe jutnak korábbi „barátnőim” arcai. Mindegyik, kivétel nélkül csak a hírnevem és a pénzem miatt volt velem. Viszont miután a sajtó megunta a pletykálgatásokat, és rá se bagóztak, valamint szexre sem számíthattak tőlem a szoros munkaidőm és emiatti állandó fáradtságom miatt, elhagytak. Az évek alatt már hozzászoktam a csalódásokhoz, ezért hogy minél kevesebbszer kerüljek a padlóra, inkább feladtam, hogy megtaláljam életem párját. Ha eljön majd az idő, úgyis találkozni fogok Vele. Ha meg nem… hát akkor magányosan halok meg. Nem akarom, de csak azért sem fogom leélni az életem olyasvalakivel, akiről tudom, hogy kihasznál, és a vagyonomat szereti, nem engem. Ennél már az egyedüllét is jobb.

Fintorogva húztam el számat, majd inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy mennyire van a Johnny’s, így, kerülővel. Némi fejszámolás után megállapítom, hogy alig egy perccel telik többe ezen az útvonal bejárni, így elégedetten vigyorodok el. Nem nagy különbség ez, ennyit megér. De az biztos, hogy ez a csaj többet be nem ül a kocsimba!

Ahogy gondolataim ismét ráterelődnek, kezdeti jókedvem olyan gyorsan távozik, ahogyan jött, keserű szájízt hagyva maga után. Hogy a fenébe lehetséges, hogy csupán pár nap ismertség után már gyűlöljük egymást?! Ez annyira abszurd… de ha a közelemben van, automatikus be akarok neki szólni, bántani támad kedvem. Hogy miért, még magam sem tudom, hiszen végül is én futottam neki az üzletből kirohanva az első találkozásunkkor, mikor meg táncolt… kétségkívül ő volt a legjobb. Mégis, az elvárásaim mások Vele szemben, mint akárki mással. És ez bosszantó. Azt hiszem, a legjobb lesz a lehető legtávolabb maradnom tőle, és még inkább bunkózni Vele. Így legalább eggyel kevesebb csaj, akit le kell majd koptatnom. Igaz, szemrevaló teremtés, de egy éjszakánál többre nem kéne a természete miatt. Iszonyúan idegesítő.

Mikor bekapok egy piros lámpát, kelletlenül fékezek le, és támaszkodom kocsim ablakának, miközben a környéket kémlelem. Ránézek órámra, mely hét óra ötvenkilenc percet mutat, és szórakozva állapítom meg, miután nem látom a környéken, hogy késni fog. Biztosan.

Egy önelégült mosoly terül szét ajkaimon, miközben újra a kormányra helyezem kezeimet, várva a zöld jelzést. Mikor a lámpa átvált, a gázra taposva a motor kellemes hangon bőg fel. Sokat vezetek, és imádom is csinálni. Valamiért mindig megnyugtat, talán akkor tudok a leginkább kikapcsolódni. Az autók vezetésénél talán csak a motort szeretem jobban. Amikor a levegő nekicsapódik testemnek, és belehasít hajamba, úgy érzem, mintha repülnék.

Tizenhat éves koromban tanultam meg motorozni, mikor egy doramában vezetnem kellett egyet. És mint később rájöttem, jó csajfogó módszer is. Ha motorod van, alapból buknak rád a csajok, akárhogy nézel ki. Talán azóta tartozik az álmaim közé, hogy egyszer majd azt, akit mindennél jobban szeretek, elvigyem egy körre, és érezzem, ahogy hátamba bújik és átöleli derekamat, miközben száguldunk.

Ezeken gondolkodva jutok el munkahelyemig, töprengésemmel teljesen lerövidítve az ehhez szükséges időt. Ahogy szabad hely után kutatok, látom, hogy bandatársaim mind megérkeztek már, és valószínűleg az új táncosok is átöltözve várnak rám – kivéve egyet, persze.

Mikor végre találok egy ideális helyet, a többiektől elég messze, vidáman szállok ki kocsimból, és süllyesztem telefonom zsebembe, majd indulok meg az épület felé.

Mikor beérek a már oly ismerős helyre, biccentek a portásnak, majd a lift elé sétálok, és megnyomom a hívógombot, mint már annyiszor az évek során. Szinte rutinnak mondható már, mivel ha nem muszáj, nem lépcsőzök. Mindig tökéletesen kell kinéznem, ebbe pedig a lépcsőn való rohangálás utáni szapora levegőhöz jutás nem tartozik bele.

Mikor a fémdoboz megérkezik, és kinyílik előttem, belépek, és már nyomom is meg előbb az ajtócsukás, majd az ötödik emeletre vezető gombot.

- Várj! – hallok meg hirtelen egy kiáltást valahonnan, mire kíváncsian kapom fel fejem, de ahogy meglátom a felém rohanó alakot, szinte rátapadok az ötös gombra, annak reményében, hogy ezzel sürgethetem az ajtó záródását.

Akane POV

Az idő valahogy rekordsebességgel halad, lépteim viszont mintha ezzel egyetemben egyre csak lassulnának. Komolyan, már várom, mikor fogok egy helyben futni. Igaz, azzal csak a szokásos formám hoznám, hisz az egész Föld nevezetű bolygón nincs még egy olyan szerencsétlen sorsú egyén, mint én. Komolyan, azt is el tudom képzelni magamról, hogy majd Darwin-díjas* leszek.

Kelletlenül felsóhajtok, majd szaporábbra veszem lépteimet, és már szó szerint vágtatok az utcákon, néha oldalba könyökölve egy-egy embert a tömegben. Normális esetben bocsánatot kérnék mindtől, de ez kibaszottul nem a normális esetek közé tartozik. Konkrétan az állásommal játszom, minden egyes tétova perccel.

Mikor végre elérek egy hatalmas kereszteződés elé, ahol már a túloldalon ott virít a még annál is nagyobb épület, kénytelen vagyok megtorpanni.

Nem igaz, hogy ilyenkor vált át a lámpa pirosra! Pont az orrom előtt! Hisztérikusan felnevetek, miközben órámra pillantgatok folyamatosan, mintha ezzel lassítani tudnám az időt, vagy legalább a lámpát gyors váltásra szuggerálhatnám.

De persze, hogy sikerülne pont bármi is nekem?

Feszült végtagokkal várom, míg az autók lelassulnak, és néhány pillanat múlva, mikor a sárgából épp hogy csak zöld lesz, mint aki az életéért fut, úgy iramodok meg, keresztül-kasul át a zebrán, nem foglalkozva semmivel és senkivel. Most az egyszer hadd nézzem csak a saját érdekeim, és ne másét.

Ahogy átérek az úttesten, még inkább sietősebbre veszem a dolgot, és szinte berobbanok az épületbe, a kíváncsi tekintetekkel mit sem foglalkozva. Miért néz ma rám mindenki furcsán? Nem láttak még rohanni az ember lányát?!

Ahogy lefékezek, rögtön a lift felé rohanok, és még épp látom korábbi utazótársam, aki a felvonóba száll be, majd fordul az ajtó felé.

- Várj! – kiáltom el magam automatikusan, és mint az őrült, kezdek el rohanni, hogy elérjem, miközben látom, ahogy szemöldökeit összeráncolja, de a következő pillanatban már a gombok felé fordul, és türelmetlenül kezdi el őket nyomkodni.

Hajszálon múlik, hogy nem érem el, ezért szó szerint nekirohanok a nehézfémnek, dübörögve rajta néhány pillanatig.

- IDIÓTA!!! – kiabálom el magam, folyamatosan püfölve a semmiről sem tehető anyagot, mire az egész épületben abbamarad a beszélgetés, és mindenki egy emberként fordítja felém a fejét.

- Mi van, maguk előtt még nem zárták be a liftet szándékosan?! – morgok fel idegesen, majd táskámat megigazítva vállamon, veszem utam a lépcsők felé, hogy ismét megmásszam azt a hatalmas távot.

Lélekszakadva futok, kettesével szedve a lépcsőfokokat, ezzel néhányszor elnézve, és majdnem elesve, de tovább rohanok, csak minél előbb érjek fel. Nem fogom emiatt a köcsög miatt futni hagyni ezt a munkát. Elmondom szépen, hogy mi történt, aztán ha még miatta ki is rúgnak, én esküszöm, megkeserítem az életét!

Mikor végre vége lélekszakadásomnak, térdeimre támaszkodva állok meg néhány másodperc erejéig, hogy kifújjam a levegőt, mit az elmúlt néhány percben szó szerint visszatartottam.

Mikor valamilyen szinten újult erőre kapok, újra megpróbálkozom a futással, de a sok hajlás miatt erőt vesz rajtam a szédülés, és muszáj a falnak támaszkodnom, még mielőtt hanyatt vágódok. Lehunyom szemeimet, és gondolatban átkozom magam, amiért az idióta fejemmel nem tettem be a szédülésre felírt cseppjeimet, és némi kis cukrot. Pedig tudhattam volna, hogy ez lesz, hiszen minden komolyabb megpróbáltatás közben – vagy után – ez történik. Ha hazaérek, első dolgom lesz, hogy berakom őket. Már ha persze túlélem ezt a napot.

Mélyeket szívok a friss levegőből, miközben mellkasomra fektetem tenyerem, valahova a szívem fölé, ahol még mindig érzem kapálózó, ki akarni szabaduló mozgását.

Remek, még ez is ellenem van.

Összeszedem minden erőmet, és kezem a falnak vetve, óvatosan kezdek el lépkedni, lassú mozdulatokkal közeledve az öltöző felé, de ahogy fokozatosan kezd elmúlni a szédülés, lépteim is úgy bátorodnak meg, és az utolsó tíz métert már egész gyorsan tudom le.

Mikor végre a kívánt helyiség elé érek, kopogás nélkül esek be az ajtón, és táskámat ledobva az egyik szabad padra, elkezdek kibújni ruháimból. Először kék pólómat cserélem le egy fehér spagetti-pántos topra, majd miután farmeromból és tornacipőmből is kibújok, magamra aggatom szürke, bő tréning nadrágomat, és szokásos táncos cipőmet. Fújok magamra egy kis sprét, majd táskámból előbányászva az ásványvizes palackot, és farmerom zsebéből telefonomat, már baktatok is ki a tágas helyiségből, megcélozva a néhány nappal ezelőtti tánctermet. Nagyon remélem, hogy ott lesznek, de azt még jobban, hogy nem lesznek rám oltári dühösek.

Mikor megállok a világosbarna, KAT-TUN feliratú öltöző előtt, nagyot nyelek, majd félve ráfonom ujjaimat a jéghideg kilincsre. Másik kezemmel kopogtatok, majd amilyen halkan csak tudok, mintha elterelhetném ezzel magamról a figyelmet, belépek. Hiába tudom, hogy mindenki rám vár, és csak arra várnak, hogy mikor nyikordul meg az ajtó, és érkezek meg.

Ahogy belépek, végignézek mindenkin, és többi táncos társam arcán nem tudom nem észrevenni az ajkukon átsuhanó fintort. Úgy érzem, nagyon jó barátságban leszünk… a fenéket. Becsukom magam mögött az ajtón, majd kissé félve, kerülve Kame tekintetét, megszólalok, szavaimat leginkább Kokinak intézve.

- Sajnálom, hogy elkéstem, többet nem fordul elő! – mondom elcsukló, reménykedő hangon, jó mélyen meghajolva, mire az szólal meg, akinek most legkevésbé akarnám a hangját hallani.

- Hát van bőr a képeden, mondhatom – röhög fel szánakozva. – Első munkanapon elkésni? Jól indítasz – sétál kissé közelebb hozzám, miközben csípőre tett kezekkel megáll tőlem néhány méterre, és méreget.

Kikerekedett szemekkel nézek rá, miután felegyenesedek, miközben érezhetően megfagy körülöttünk a levegő. Kezem ökölbe szorítom, hogy még véletlenül se üssem meg, miközben testemen végigfutnak az indulatok. Ezt mégis hogy képzeli?! Ennek… ennek aztán tényleg van bőr a pofáján!

Ahogy szemeibe nézek, egyfajta elégedettséget vélek felfedezni íriszeiben, melyet valószínűleg az okoz, hogy látja, mindjárt megütöm, és akkor nyomós indoka lesz engem kirúgatni. Na nem, Kamenashi Kazuya, nem fogok saját magam ellen ügyködni! Azt lesheted!

Arcomra végtelen nyugalmat erőltetek, és összeszedve magam, teszek felé néhány lépést, annyit, hogy csupán egy-két méter legyen kettőnk közt.

- Azt persze nem meséled el a srácoknak, hogy miért is késtem el, igaz? – nézek rá angyalian mosolyogva. – Vagy inkább, hogy KI miatt? – vonom meg vállaimat kedvesen, erőteljesen kihangsúlyozva a „ki” szócskát.

Erre persze rögtön lefagy arcáról a mosoly, és szemeiben a fölényesség érzését egyfajta undor veszi át. Rosszul esik, nem tagadom, de ha így akar játszani, én nem hátrálok meg.

Győzelemittasan rávigyorgok, majd hangosan megszólalok, közben egy pillanatra sem elszakítva íriszeinket.

- Srácok, tudjátok, hogy a vezetőtök milyen útvonalon jár be dolgozni? – vigyorodok el még szélesebben, mire a szempár tulajdonosa halkan nyög egyet, és bosszúszomjas szemekkel, kicsit talán aggódva kezd el méregetni.

- Ne merd – sziszegi olyan halkan, hogy csak én halljam, mire szóra nyitnám a számat, de egy már oly ismerős, szeretetteljes hang ebben megakadályoz.

- Miért kell nektek állandóan veszekedni? Még csak nem is ismeritek egymást! – sóhajt föl hangosan Junno, miközben feláll, a többiek felé fordul. – Gyerünk emberek, dolgozni, siet az idő! – kurjantja el magát, mire mindenki feltápászkodik a földről, és mosolyogva indul utána.

- Jah és nincs semmi baj, csak legközelebb próbálj meg pontos lenni – mosolyog hátra válla felett, mire az én ajkaimra is egy lány, kedves, őszinte mosoly kúszik. De ahogy elfordul, arcom újra megkeményítem, és lesajnáló pillantásokkal meredek rá. Szemeit ha lehetséges, még kisebb résekké húzza, és olyan fenyegetően próbál nézni, hogy megijedjek tőle – valószínűleg. Csak hogy engem nem olyan fából faragtak, hogy egy ilyen kis apróságtól megijedjek.

Ezt valószínűleg látja ő is, és szinte hallom, ahogy agyának fogaskerekei tekergőznek, hogy miként ijesszen rám véglegesen. Végül hosszú perceknek tűnő pillanatok múlva lép közelebb egy lépést, de miután nem hátrálok, egy pillanatra felfedi álcáját, és azok a csoki barna szemek a másodperc töredékéig meglepettséget sugallnak.

- Junno nem lesz mindig veled, hogy megvédjen – súgja kegyetlenül a szavakat, rendezve arcvonásait, majd megfordul, és magamra hagy. Ismét. Én pedig csak nézem széles vállait és karcsú derekát, ahogy laza mozdulatokkal a többiekhez sétál, ismét kétségek közt hagyva engem.

* A Darwin-díj egy olyan „kitüntetés”, amelyet azoknak az elhunyt embereknek ítélhetnek meg, akik valami különösen buta, ügyetlen módszerrel próbáltak egy számukra érdekes célt elérni, és ez az életükbe került. A nevét onnan kapta, hogy ezek az emberek Charles Darwin, a „természetes kiválasztódás” - ról szóló híres elmélete értelmében „szívességet tesznek” az emberiségnek azzal, hogy nem örökítik tovább ostobaságukat utódaikra.

Magyar holnap, ahol olvashattok a díjról, és történeteket is találtok: http://darwindij.hu/