Ha neked rohan a végzeted - 4. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Negyedik fejezet. Azt hiszem túljutottam a számomra kritikus ponton, szóval azt hiszem, képes leszek befejezni. A fejezetről pedig annyit, hogy döntsétek el ti, hogy tetszik-e Nektek :) Jó olvasást!

04. Zöldalma

Unottan kapcsoltam ki a tévét, majd álltam föl a kanapéról, és tálcámmal a kezemben a konyhába indultam. Hogy lehet az, hogy délutáni műsoridőben csupa nyomorék film megy? Még a horror sem horror, inkább holmi óvodás ijesztgetésének fellelhető, undorító zombi szerű cuccokkal teletűzdelt vígjáték. Maximum arra jó, hogy a szülők rákényszerítsék a gyerekeket, hogy sötétedés után ne mászkáljanak el, de amúgy semmi többre. Bezzeg otthon… olyan horrorfilmeket láttam, amin a japánok kilencvenöt százaléka szó szerint összepisilné magát. Felnevettem a gondolatra, ahogy elképzeltem egy moziteremnyi japán emberkét, amint egymás kezeit szorongatva sikongatnak a véres jelenetek láttán. Tényleg, valamikor moziba is el kéne menni. Majd. Ha találok magam mellé valakit.

Letettem a tálcát a pultra, majd leszedtem róla a piszkos edényeket, és lassan a mosogatóhoz sétáltam velük, hogy elmossam őket, de mielőtt nekikezdhettem volna, telefonom hangos csörgésére lettem figyelmes.

Oké, mit felejtett el anyám megmondani? Csupán két órával ezelőtt beszéltünk telefonon, és újságoltam neki el az új munkám. Jó volt hallani, hogy mennyire örült nekem, mind ő, mind apám. Azt hiszem, most már ha lassan is, de kezdik elfogadni, hogy a pici lányuk felnőtt, és más kontinensre költözött.

Mikor végre megtaláltam telefonom az egyik fotelban, egy nagy rakás ruhakupac alatt, a kijelzőre néztem, de nem volt ismerős a szám. Ráadásul japán telefonszám. Hát ki tudná az én elérhetőségemet, ha még egyetlen egy itteni ismerősöm sincs, akivel számot cseréltem volna?

Furcsálkodva bámultam egy darabig az ismeretlen számsort, majd végül fülemhez emeltem.

- Halló? – szóltam bele halkan, kissé bátortalanul.

- Akane Ran? – kérdezte rögtön a másik hívó, mire tágra nyíltak szemeim. Még a nevem is tudja?! Mi a franc, a japán maffia máris a nyomomba eredt?!

- Hai… - mondtam halkan, mire egy nevetést hallottam. Ez a hang olyan ismerős, de meg nem mondanám, hogy ki az…

- Elnézést, de kivel beszélek? – kérdeztem most már határozottabban, kicsit felbátorodva.

- Taguchi Junnosuke. – Hallottam, és szinte láttam magam előtt, ahogy kuncogása vigyorba terül. Az én arcom is rögtön felvette ugyanazt a mimikát, és sokkal vidámabban szóltam vissza.

- Taguchi-san, de örülök – mondtam ujjongva, de rögtön félbe szakított.

- Csak simán Junno, utálom a formalitást – mondta szigorúan, de hallatszódott, hogy mosolyog.

- Értettem, főnök – nevettem fel, miközben levetettem magam a kanapéra, és szétterültem rajta. – Miért hívtál?

- Hát… elvileg ez nem az én dolgom, de… - kezdett bele zavartan, és szinte magam előtt láttam, ahogy kényelmetlenül mocorog. – A lényeg, hogy hétfőn nyolcra gyere be a JE-be, a portás majd eligazít, hogy merre van a tánctermünk – mondta jóval felszabadultabban, de nem hagytam meg neki ezt az örömöt.

- Hanem ki dolga? – kérdeztem rögtön, talán kissé metsző hanggal, de most egyáltalán nem érdekelt a stílusom. Másodpercekig tartó, kínos csend következett. Volt egy tippem, hát hogyne. – Kamenashié, igaz? – nevettem fel keserűen, mire megint csak hallgatás következett, még inkább nyilvánvalóvá téve az amúgy is igazat.

- Mindegy, nem számít. Köszönöm, hogy hívtál, Junno – erőltettem arcomra egy mosolyt, bár… nem tudom, minek, hisz úgysem látja. De ha hallja, talán nem aggódik annyira. Mielőtt bármit is mondani tudott volna, akármennyire vagyok faragatlan, letettem. Nem akartam hallani a sűrű bocsánatkéréseit olyan dolog miatt, amihez neki köze sincs. Kamenashi nem érdemli meg, hogy egy ilyen nagyszerű srác miatta kérjen folyton bocsánatot.

Sóhajtottam egy mélyet, kifújva az addig benntartott levegőt, majd elindítottam telefonomon a zenét, és oldalra döntött fejjel figyeltem a tükörképem a tévében.

Amiután hazajöttem a válogatásról, legalább száz számot ráraktam a telefonomra tőlük, hogy legalább valamilyen szinten megismerjem őket, kezdve a legújabb lemezeikkel. Azt meg kell hagyni, nagyszerűek voltak. Iszonyúan jól énekelnek külön-külön is, de amit öten összehoznak… hát az valami fenomenális. Valahogy… mindig jobb kedvem lesz tőlük.

De azt még mindig nem értem, hogy Kaménak mi baja velem. Miért kapta így föl a vizet néhány nappal ezelőtt, mikor találkoztunk? És azóta miért nem volt képes megbékélni velem? Azért… kicsit fáj. Nagyon fáj…

Morcosan nyúltam telefonom után, és egy nagy csapással sikeresen el is hallgattattam. Utálom ezt az ébresztő zenét, de ha valami dalt állítok be, akkor azt altatónak veszem, és csak még mélyebb álomba szenderülök. Bár azt hiszem, ez nem meglepő, ha azt figyelembe vesszük, hogy néha mikor csörög a telefonom, nem veszem észre, hanem csak úgy random elkezdem énekelni én is. Az meg csak csörög, és általában a környezetemben lévő emberek szólnak rám, hogy valaki hív… Nos hát igen, nem kevés kellemetlenségem származik a balfék mivoltomból. Sokan azért szeretnek ennyire, mert ilyen béna vagyok. Sok a gond velem, az is biztos.

Visszahanyatlottam a puha párnák közé, majd kezembe vettem telefonom, és a kijelzőjére pillantottam. Hét óra tizenöt perc… és már vakítóan világos van. És borzasztó korán. Nem szoktam hozzá a korán keléshez, de most, hogy munkám van, elengedhetetlenné kell, hogy váljon a pontosság. Amiből úgy érzem, megint csak bajaim fognak származni.

Sóhajtottam egy nagyot, majd végül egy nagy lendületet véve magamon, ülő pózba tornáztam magam, és fáradtan, álmoskás tekintettel néztem végig a szobán. Szép, meg minden, csak egyszerű és unalmas. Sürgősen kell szereznem egy lakást, mert ez így nem állapot. Három hónap után meg elvileg kidobnak, még ha rendesen is fizetem. Jó hát mondjuk megértem, de ez akkor is hülyeség. Ha bevételük származik az itt tartózkodásomból, akkor miért dobnak ki? Ez olyan idióta dolog…

A plafon felé emeltem karjaimat, és néhány aprócska nyögés közben nyújtózkodtam egy hatalmasat, újra lendületbe hozva elgémberedett tagjaimat. Remélhetőleg ma szükségem lesz rájuk.

Lerúgtam magamról a takarót, majd egy szál bugyiban és alvó topban indultam ki az aprócska fürdőhelyiségbe. Ahogy a tükörbe néztem, majdhogynem szörnyethaltam hajamtól. Minden hajmosás után egyre hullámosabb – lassacskán göndörebb – lesz, és nem tudok vele mit csinálni. Az apai nagypapámra ütöttem állítólag, neki volt ugyanez a helyzet a hajával. És nekem is már évek óta tart… és idegesítő. Ha kivasalom, fél óráig nem marad egyenes, rögtön behullámosodik. Ami persze szép, de csak ha rendezett, márpedig az én tincseim soha nem akarnak rendezetten állni.

Elvettem a kis polcról a fésűmet, majd gyorsan kifésültem, és seperc alatt lófarokba kötöttem, hogy később majd ne kelljen ezzel szórakoznom. A mosdókagyló felé hajoltam, és egy jó adag hideg vizet spricceltem arcomba, hogy legalább ne úgy nézzek ki, mint egy vízi hulla, aki most mászott ki a mocsárból.

Mikor kész voltam, megtörölgettem arcomat a puha törülközővel, és elégedetten néztem tükörképemre. Máris jobb.

Visszaszlalomoztam a szobába, majd találomra előhúztam egy csőfarmert, és egy világoskék, mintás, V kivágású pólót. Mondtam már, hogy szeretem az ilyen fazonú fölsőket? Kiemelik a természetes szépséget. Fölvettem ruháimat, majd végigsimítottam oldalamon, és végül ágyamra leülve belebújtam egy sima Converse tornacipőbe.

Fújtam magamra egy kis parfümöt, majd a konyhába igyekezve felkaptam egy zöldalmát, és beleharaptam, miközben vállamra hajítottam már tegnap előre becsomagolt táskámat, kezeim közé kaptam egy pulcsit, és már el is hagytam ideiglenes otthonomat.

Ahogy leértem a hallba, intettem a recepciósnak, ki illedelmesen biccentett, majd már ki is léptem a friss levegőre, és éreztem, ahogy arcomat megcsapja a lágy őszi szellő. Akármennyire volt kellemes, legszívesebben visszamentem volna a szobába, és bevetettem volna magam a puha ágynemű közé. Annyira jót aludtam~.

Előhúztam telefonom zsebemből, de mivel az óra csak hét harminchármat mutatott, ezért nem kapkodtam el a dolgot. Bőven odaérek, és még átöltözni is lesz dolgom. Jobbra fordultam, és elkezdtem sétálni a rövidke kis utcán, de alighogy haladtam húsz métert, hatalmas fékcsikorgásra lettem figyelmes, és amikor fejem a hang irányába kaptam, már csak azt láttam, hogy egy ezüst kocsi tart felém… egyenesen a lábamnak.

Önkéntelenül is behunytam szemeimet, és a falhoz préselve testem, vártam a fájdalmas ütést, de… az nem érkezett el. Mikor egy ajtócsapódást hallottam, félve ugyan, de kinyitottam szemeimet, de amit láttam… enyhén lesokkolt. Aki felém igyekezett, az nem más volt, mint Kamenashi.

- Ma-majdnem… elütöttél… - nyögtem ki a szavakat hitetlenkedve, elhűlten nézve rá. Én megértem, hogy utál, de ez már talán egy kicsit sok, nem?!

- Dehogy ütöttelek, még volt legalább tíz centi – nevetett fel vidáman. – Jól vezetek – vonta meg vállait, miközben még egy lépést tett felém, de ekkor belerúgott valamibe. Mindketten a kis guruló tárgy felé néztünk, de ahogy megláttam, hogy mi az, egyből felszökött az agyvizem.

- Az volt a reggelim te idióta!!! – förmedtem rá hangosan, talán olyannyira, hogy az egész utca figyelmét sikerült kiérdemelnem, de most ez zavart a legkevésbé. – Nem elég, hogy majdnem megölsz, még a reggelimet is tönkreteszed, hihetetlen vagy! Oh, és ráadásul most már késésben is vagyok miattad! – soroltam megállás nélkül a dolgokat, nem hagyva szóhoz jutni, miközben futólag órámra pillantottam. Arcán csupa zavarodottság tükröződött, és többször láttam, hogy szóra nyitná száját, de nem hagytam megszólalni. Még a végén neki állna följebb, és megint én lennék a hülye. Mint mindig…

Végül csak sóhajtott egyet, majd szemeimbe fúrta tekintetét néhány pillanat erejéig, utána újra kocsija felé kezdett el sétálni.

- Szállj be, elviszlek – mondta nyugodtan, miközben beszállt, és már csapódott is mögötte az ajtó. Tekintetemmel végigkövettem minden lépését, de én egy tapodtat sem mozdultam. Tartok tőle, bár magam sem tudom, miért.

- Na mi lesz, könyörögnöm kell? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mikor megállt kocsistól mellettem, lehúzva az anyósülés felőli ablakot.

Mogorván fújtattam egyet, majd kis hezitálás után végül beszálltam mellé, jó erősen bacsaptam magam mellett az ajtót.

- Hé, a mérgedet ne a kocsimon vezesd le, ha kérhetem – morogta résnyire szűkített szemekkel, miközben megmarkolta a kormányt, és már rögtön is a gázra taposott. A motor halkan búgott fel, engedelmesen teljesítve vezetője kérését. Az egész kocsiban az Ő illata terjengett. Ami… meglehetősen finom. Sőt, nagyon finom. Jobb, mint Junno parfümje.

A gondolatra tagadólag megráztam fejem, mire szemem sarkából láttam, hogy folyamatosan figyeli mozdulataimat, de csak alig észrevehetően. Lehunytam szemeimet, kifújtam az addig benn tartott levegőt, majd az ablak felé bámultam, hogy legalább az odafele úton eltereljem róla a figyelmem.

- Hé, hova viszel? Nem erre van a JE! – fordultam felé rögtön, ahogy megláttam az egyik sarkon egy eléggé hiányos öltözetű lányt, majd a következőn még egyet, majd egyre többet.

- Nyugi, nem tervezlek elrabolni, csak erre rövidebb, és nincsenek paparazzik. Általában erre járok be – vonta meg vállait vezetés közben, de azért orrára csúsztatta napszemüvegét, a biztonság kedvéért.

- Most már tudom, miért szeretsz erre járni – nevettem fel gúnyosan, mire testem előre vetődött, és majdnem az ablakon találtam magam a hirtelen fékezés következtében.

- Te tényleg meg akarsz ölni?! Nemrég majdnem elütöttél, most meg föl akarsz kenni az ablakra. Komolyan, legközelebb egy árokba fogsz hajtani az én felemmel, hogy neked még véletlenül se essen bajod?! – kiabáltan rá dühösen, teljes felsőtestemet felé fordítva. Ahhoz képest, hogy már másodjára ordítom le a fejét a mai reggel folyamán, meglehetősen csöndes.

- Őszintén? Az lett volna a következő ötletem – nevetett föl szánakozva, miközben ujjai még görcsösebben kezdték el szorítani a kormányt. Olyannyira, hogy szinte már elfehéredtek.

Tágra nyílt szemekkel néztem rá, míg ő rendületlenül meredt az ablak elé, valamelyik sarkot pásztázva. Összébb szorítottam szemeimet, és merő utálattal szemeimben téptem fel a kocsi ajtaját, majd jó erősen bevágva magam mögött, saját lábaimon kezdtem el munkahelyem felé sietni.

Csakhamar meghallottam, majd megláttam mellettem a kocsit, miközben lassan, az én tempómban vezetett.

- Szállj vissza – mondta higgadtan, ugyanakkor hangja valamilyen szinten fenyegetőnek is hatott.

- Ugyan miért tenném? – nevettem föl hitetlenkedve, sietősebbre véve lépteimet.

- Ugye tudod, hogy rád fognak dudálni? – kérdi teljesen nyugodtan. Hát igen, végül is nem az ő baja.

- Leszarom, felőlem akár kurvának is nézhetnek, csak ne kelljen a te kocsidban ülnöm – néztem rá dühösen, szikrákat szóró szemekkel. – Na mi lesz már, tűnj innen, egyedül is oda találok! – ripakodtam rá, csak hogy minél előbb egyedül maradhassak végre. Nincs most szükségem senki társaságára, az övére meg pláne nem.

- Te tudod, de akkor ne engem okolj – mondta lazán, majd felhúzta az ablakot, és a gázra lépve már el is tűnt mellőlem, kisebb porfelhőt kavarva maga után.

Ahogy „egyedül” maradtam, egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat. Bár az utcalányok kicsit sem segítettek a lenyugvásban. Már maga a tudat, hogy végig bámulnak, amíg elmegyek előttük, őrjítően frusztrált és legszívesebben kiugrottam volna egy tízemeletes ház ablakából, csak ne tudják követni minden lépésemet.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre kiértem a különös módon nagyon hosszú utcából, és fellélegezhettem. A közérzetem máris javult, ahogy nem hallottam a járdán a tűsarkúk kopogását, és nem éreztem hátamon a sok-sok lesajnáló és irigykedő tekintetet. Hogy mivel érdemeltem ki ezt a bánásmódot, azt nem tudom… talán azzal, hogy nekem van munkám. Önkéntelenül is elmosolyodtam, de ahogy eljutott a tudatomig, hogy miről is gondolkodom, arcomról rögtön lefagyott a mosoly. Órámra pillantottam, mely jelezte, hogy három perc múlva nyolc óra. Átvetettem táskámat hátamon, hogy fenekemre lógjon le a táska, és ne oldalamat zavarja, majd minden szégyenérzetemet félretéve kezdtem el rohanni a hatalmas, már-már felhőkarcolónak mondható épület felé. Ha nem sietek, nekem sem lesz munkám. És ez is Kamenashi miatt van!