Szilánkok

Páros: Akame
Korhatár: 12...
Figyelmeztetés: angst
Megjegyzés: Valószínűleg ez az utolsó ficim így 2012-ben. Nem ilyet terveztem, de a tegnap este megpecsételte a hangulatomat... Mindegy, remélem nem csalódtok bennem. Jó olvasást, és még egyszer Boldog Új Évet! :))

Szilánkok

Ajkain egy apró mosollyal ment ki a konyhába, lábai alatt megérezve a hideg talajt. Az anyja mindig mondja neki, hogy ne mászkáljon mezítláb, mert ki tudja, mi lehet a földön, és ha belelép, rohanhatnak az éjszaka közepén a sebészetre. Na meg persze megfázik, ugyanis a padlófűtés még nincs kész. Pedig ideje lenne már, gondolta magában.
Felsóhajtott, majd a konyhaszekrényhez lépett, és felágaskodva kicsiny kezei közé vette kedvenc poharát, majd a pultra tette, és a hűtőhöz lépett. Kivette belőle a szénsavmentes ásványvizet – bár ő a szénsavasat jobban szereti, de Jin azt nem hajlandó meginni -, és teletöltötte.
Kiitta körülbelül a felét, majd megindult szobája felé, sietve vissza barátjához, aki éppen szomjan halni készül. Már pedig ha szomjan hal, azt ő nem viselné el. Akkor nem lenne kivel kimenjen a játszótérre, aki segítsen neki a házi feladatában, akinek karjai közt ilyenkor elaludjon… ha Jin nem lenne, ő sem tudna létezni.
Már majdnem kiért a konyhából, mikor hangoskodásra lett figyelmes. Szemöldökráncolva fordult a zaj forrása felé, mi hirtelen elhalt, de utána egy hatalmas csattanás következett, majd egy felzokogó női hang társult hozzá. Az édesanyja hangja.
Kikerekedett szemekkel bámult a hosszú folyosó végén lévő barna tölgyfaajtóra, mely most résnyire nyitva volt hagyva, még inkább kieresztve a hangokat. Lábai a talajhoz gyökereztek, és hirtelen minden gondolat kirepült a fejéből. Vékony ujjai közül hirtelen csúszott ki az üvegpohár, de arra nem vette a fáradtságot, hogy utána nyúljon, mielőtt az hangos csattanással a padlóra érkezne, és ezer darabra törne.
Mindössze pupillái tágultak még nagyobbra, mikor az érkezés bekövetkezett, és még akkor sem szisszent föl, mikor néhány vágást érzett bokáján. Továbbra is csak meredten bámult a kiabálás felé, enyhén remegő testtel.
Hallotta néha, egy-egy esés után, mielőtt az apja újra nekitámadhatott volna az anyjának a híradós idegesítően mély hangját, látta a kékes-lilás fényt, amit a tévé árasztott, és kiszűrődött, különös fényt vetve a folyósóra, és látta az árnyakat, melyek a falon tükröződtek. Látta, ahogy az apja felpofozza azt a nőt, akit a világon a legjobban szeret, majd öklével végzi el ugyanezt a mozdulatot, míg a szerencsétlen nő neki nem esik a könyvespolcnak, és le nem csúszik a végébe. Látta, ahogy a hőn szeretett férfi, akire ő csekély tizenkét évében minden nap tisztelettel nézett fel, hogy tekerte ujjait anyja nyaka köré, és kezdte el fojtogatni, rengeteg rémes dolgot kiabálva a nő arcába…
Egyszerűen… már nem tudta visszatartani a könnyeit. Érezte, ahogy szemei elfátyolosodnak, és a dolgok egyre jobban homályosodnak, majd a szemzugaiból kibuggyanó könnycseppek végigfolynak arcélén, és megkezdik utolsó zuhanásukat, lepotyogva pizsamájába. Halványan érzékelte, ahogy a meleg vér folydogál egy-egy nagyobb vágásból a bokáján, és lábujjait sem tudta már mozgatni a hideg miatt…
Érzékszervei tompulni kezdtek, és már ott volt, hogy megadja magát, és bevágódik a szilánkok közé, a kőre feküdve, mikor meghallotta a számára egyik legkedvesebb hangot.
- Jin… - suttogta megtörten, könnyes arcát felé fordítva, mire a megszólított kitágult szemekkel sietett oda hozzá, elrugdosva maga elől az éles üvegdarabokat, és vonta szorosan ölelésébe.
- Kazu, menjünk be – mondta a lehető leghalkabban, védelmezőn barátja fülére szorítva kezeit, miközben óvatosan tolta maga előtt.

A fiatalabb csak tűrte a gyengéd erőszakot, hisz ereje sem volt már védekezni, ellenállni meg pláne nem… Jinnek legalábbis nem. Hálát adott az égnek, hogy legjobb barátja éppen a mai napot választotta, hogy itt aludjon, mert különben el sem tudná képzelni, mi lenne most vele. Valószínűleg teljesen magába zuhanna, és a konyha kövén összerogyva sírdogálna, míg reggel valamelyik szülője meg nem találja.

Ahogy beért szeretett szobájába, rögtön biztonságban érezte magát, mikor Jin visszatolta az ágyra, akkor meg pláne. Könnyes szemekkel nézett fel a magas fiúra, aki levette a papucsát, majd fölemelte a paplant, és szorosan a kisebb fiúéhoz préselte testét, jól bebugyolálva kettejüket a meleg dunyhába.

A másik válaszul csak még jobban hozzábújt, és arcát a fiú forró nyakába temette, próbálva elrejteni az újra feltörni készülő könnyeket, hiába tudta, hogy most olyan mint egy nyitott könyv. Legalábbis Jin számára.

- Ne sírj, Kazu. Tudod, hogy utálom, ha sírsz – mondta szomorúan, majd egy csókot lehelt a reszkető fiú homlokára, miközben kezeit hátára vezette, és finoman kezdte el simogatni. Tudta, hogy néhány percen belül meg fog nyugodni, hisz mindig ez van. Ha ő itt van, pillanatok alatt képes megnyugtatni.

Igaza is lett, a könnyek néhány hosszú perc múlva lassan elapadtak, és már csak egy-egy szipogás törte meg a csöndet.

- Jin… ugye mindig itt leszel nekem? – kérdezte a kisebb, arcát reménykedve emelve föl.

- Mindig, Kazu – mosolyodott el szélesen a megszólított, majd visszahúzta magához, és összekulcsolta ujjaikat. – Mindig…