Ha neked rohan a végzeted - 11. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Nem bírtam ki, hogy ne kezdjek neki, szóval hajnali 1kor már kész volt a fél fejezet. (köszönjétek NiTae-nak xD) Vélemények? :33
Oh, és Boldog Új évet minden kedves olvasómnak! :) Remélem, 2013-ban is velem tartotok :))

11. Rezidencia

Még láttam, ahogy elvigyorodik, mielőtt birtokba vettem volna ajkait, és kezét hátamra vezette, majd elkezdte simogatni, egyre lejjebb araszolva derekamhoz.

Mohón haraptam meg vöröslő ajkait, mire rögtön engedelmesen résnyire nyitotta őket, és nyelvem gondtalanul átférkőzhetett övéhez, egy érzéki, mégis szenvedélyes játékot elkezdve. Elégedetten nyögött számba, mikor némi csatározás után finoman feltérképeztem szájpadlását, majd nyelvemmel végigsimítottam fogsorán, hogy utána újból játszani kezdjek, de ekkor egy pillanatra elszakadt tőlem.

Meglepetten nyitottam ki szemeimet, és néztem bele az ő kékségeibe, de mindezt csupán egy tized másodpercig, mert a következőben már ő csókolt erőteljesen. Kicsit sem gyengéden, szinte birtoklóan harapott alsó ajkamra, mire a fájdalomtól felszisszentem, de ez is csak arra volt jó, hogy most az ő nyelve törjön utat enyémhez. Kicsit sem finomkodott, vadul kezdett birkózni, miközben észrevétlenül maga alá gyűrt, és csuklóimat egy kezével könnyedén összefogta fejem fölött.

Egy pillanatra bepánikoltam, de ahogy ajkai elszakadtak tőlem, és nyakamra tért át, jólesően felsóhajtottam, ezzel minden aggodalmat kiűzve fejemből. Valamiért rossz érzésem volt… Olyan, mintha lenne egy barátom, akit megcsalok, de… nem tudtam rájönni, hogy mi okozhatja ezt. Jelenleg csak az érdekel, hogy olyan jó érzés alatta feküdni…

Mikor lejjebb ért kulcscsontomra, az egészet végigharapdálta, majd seperc alatt arrább húzta melleimről a fölső anyagát, és elkezdte harapdálni, közben combjaimat kiügyeskedte maga alól, és közéjük mászott.

Mikor erőteljesen nekem préselte magát ott lent, megéreztem dudorodó tagját, és mintha tetten értek volna, úgy szakítottam ki kezeimet fogságából, és húztam vissza melleimre a fölsőt.

Ő csak megilletődve nézett rám, de nem szólt semmit, nem is mozdult.

- Ne haragudj… még… még nem – motyogtam alig hallhatóan, félve nézve fel szemeibe, mire ő csak gyengéden elmosolyodott, és ölelésébe vonva egy csókot nyomott homlokomra.

Kikerekedtek szemeim, de ugyanakkor hihetetlenül jól is esett a megértése. Kezeimet lassan nyaka köré vezettem, és magamhoz húztam teljesen, beszívva kellemes, fűszeres illatát. Lehunytam szemeimet, és percekig csak pihentem széles vállain.

- Indulnunk kéne, nem gondolod? – törte meg a csöndet, néhány perces hallgatás után, miközben belepuszilt nyakamba, majd kissé elhúzódott tőlem.

- De, menjünk – sóhajtottam megadóan, majd megvártam, míg felkel rólam, és utána én is kikászálódtam az ágyból.

Az asztalhoz léptem, fölvettem egy kis cédulát, majd a kezébe nyomtam.

- Remélem, tudod merre van, mert én biztos nem találnék megint oda – vontam meg vállaimat, majd elfordultam tőle, hogy még egyszer mindent leellenőrizzek. Hiányozni fog, az már egyszer biztos.

- Nagyjából tudom, jah – nézte a papírt elgondolkodva, majd néhány pillanat után felnézett rám, végül bőröndjeimre. – Csak ennyi? – kérdezte kíváncsiskodva.

- Aha, jól tudok csomagolni – kuncogtam fel, majd kezembe vettem az egyik bőröndöt, és leoltottam az éjjeliszekrényen lévő lámpát.

- Ha valahova elutazom, téged foglak megkérni, hogy pakolj be nekem – nevetett rám, majd lehajolt, és mindkét kezébe megfogott egy-egy bőröndöt, és az ajtó felé indult.

Pár másodpercig néztem távolodó alakját, és önkéntelenül is egy kis mosoly jelent meg ajkaimon. Tüsis haja most is tökéletesen fel volt zselézve, fehér trikója kiemelte hatalmas izmait, a fekete, tapadós gatya pedig formás fenekét. Egyszerűen… tökéletes. Nem értem, miért nem vagyok képes megadni magam neki…

Oh Istenem, mikre gondolok?!

Idegesen megráztam fejem, és inkább megindultam utána, miután fölvettem tornacipőmet, majd alaposan kulcsra zártam a szobát. A liftnél értem be, ami ahogy megérkeztem, szinte rögtön kinyílt. Előre engedett, majd a táskákat lerakva nyomta meg a földszint gombot, utána pedig felém fordult, és átkarolva derekam finoman megcsókolt. Nem ellenkeztem, hisz ha akartam volna, se tudtam volna, másrészt meg talán nem is akartam. Ez így nekem tökéletesen jó.

Mikor érezte a fémdoboz lassulását, csillogó szemekkel vált el tőlem, és fogta újra marokra cuccaimat. Szinte kábultan követtem egy darabig, de mikor a recepciós pult előtt mentem el, feleszméltem. Rögtön beálltam mögé és kulcsaimat a márványlapra helyeztem.

- Köszönök mindent – mosolyodtam el hálásan.

- Én köszönöm, hogy minket választott – mosolygott vissza rám nagyon halványan, majd bólintott egyet. Én is így tettem, és sietősen a csomaghurcolóm után futottam, aki már a kocsijánál várt, nyitott csomagtartóval. Mikor odaértem hozzá, kivette kezemből a bőröndöt, és beemelte helyettem, majd kis idő után már a kocsiban is voltunk. Bekötöttem magam, majd a szállodát kezdtem el bámulni, miközben lassan beindította a motort, és elhajtott mellőle.

- Milyen gyakran láthatlak? – törte meg a csöndet.

- Péntekenként szerintem mindig, hétközbe meg nem tudom, hogy fogok ráírni… - húztam el a szám. – Majd hívlak – mosolyogtam rá, majd újra kifelé fordítottam fejem.

Úgy érzem, az életem mostantól gyökeresen megváltozik, és még hatalmasabb káosz lesz, mint eddig valaha. Kitagawa vajon mikor látja be, hogy ez egy halálos döntés volt?

Az út további része csöndben telt. Nem volt szükség szavakra, valamiért így is kellemes volt a légkör. Percek múlva szólalt csak meg, miközben lefékezett.

- Ez aztán a rezidencia… - súgta eltátott szájjal, mire én is felnéztem a házra, ami valami… csodálatos volt. Már amennyi látszott belőle.

Körülbelül két méter magas, egybeálló fakerítés vette körbe a birtokot, mögötte rejtőzött a csupán egy emeletes, mégis hatalmas ház. Ahogy így elsőre levettem, négy erkély van, hatalmas üvegablakokkal.

A falak vajszínűek, belül pedig valami barnás függöny lóg az ablakokon, ami lehet, hogy igazából sötétítő, franc tudja. Mindenesetre az összhatás valami káprázatos.

Kiszálltam a kocsiból, és új kulcsaimat kezdtem el keresgélni, miközben Hiroto kipakolt a csomagtartóból. Mikor kinyílt a kapu, előre engedtem, és csak utána mentem be én, közben szemrevételezve a helyet. Innen még hatalmasabb, mint kintről volt, ráadásul a kert is látszik, aminek közepén van egy medence is, arrébb pedig egy kisebb faház. A másik oldalt a házhoz építve van egy kisebb terasz, fölötte tető, ami az esőtől is véd.

Oké, talán mégsem lesz olyan szörnyű dolog itt élni…

Csöndesen kinyitottam a bejárati ajtót, majd egy szó nélkül vittük be a csomagokat, utána pedig tűntünk is ki a levegőre.

Kikísértem a kapuhoz, majd annak dőlve néztem rá hálásan.

- Köszönöm, Hiro – mosolyodtam el, majd odahajoltam hozzá, nyomtam ajkaira egy aprócska csókot, és csöndesen becsuktam a kaput. Mikor hallottam, hogy kocsijával elhajt, visszasétáltam a lakásba, majd kulcsra zártam magam mögött. Megfordultam, és lehunyva szemeimet hátamat az ajtónak vetettem, közben végig gondolva a szállodában történteket.

Miért volt velem olyan gyengéd? Egyáltalán nem arról híres, most mégis… mi a francot gondoljak? Talán mégis csak tudnék úgy nézni rá, mint a páromra? De akkor mi volt az az érzés, ami a szívembe mart, miközben simogatott? Mintha tudnám, hogy ezzel valakinek fájdalmat okozok… na de mégis kinek?

Talán Junnonak? Nem, az nem lehet. Megbeszéltük, hogy csak barátok leszünk, és amúgy sem érzem, hogy többként gondolna rám. Neki amúgy is Miu tetszik, szóval én a képbe se jövök.

Koki?  Ő Norival van mostanság el jobban, aki teljesen az ellentétem, szóval ez megint kilőve. Na nem mintha Kokival rosszban lennék az eltérő személyiség miatt, sőt, de… szerintem soha nem tudna rám úgy gondolni, mint álmai  nőjére.

Maru és Ueda pedig… ők megint olyanok, mint a testvérek, ha ők lennének az utolsók, sem kezdenék ki egyikükkel sem, nehogy megbántsam őket. Félek, hogy ők jobban szeretnének engem, mint én bármelyiküket is.

Kame pedig… ő szoba sem jöhet. Úgy utál, mint a rossz pénzt, és ezzel azt hiszem, én is ugyanígy vagyok. Gyűlöljük egymást. Na persze van az a mondás, hogy a gyűlöletet csak egy hajszálvékony fonal választja el a szeretettől… vagy hogy is van az. Igaz, ezt már meg is tapasztaltam valakivel, de Kaméval… már most nem olyan a kapcsolatunk. Mi egyszerűen… nem lennénk jó páros.

De akkor mégis miért érzem ezt az érzést belül?

Felsóhajtottam, majd kinyitottam szemeimet, és legnagyobb meglepetésemre gondolataim szereplője állt előttem tőlem néhány méterre, és tanácstalanul méregetett egem.

- Már azt hittem, Johnnynál könyörögsz, hogy ne kelljen ideköltöznöd, azért nem jöttél eddig – mondta csöndesen, érdeklődve, mégis kicsit gyanúsan nézve engem.

- Egy hétig kibírom itt, aztán megyek reklamálni, hogy pocsékul főzöl, a lakásod egy disznóól, állandóan kiabálsz velem, és majd festek halvány karikákat a szemeim alá, arra fogva, hogy olyan hangosan szexelsz, hogy nem tudok tőled éjszakánként aludni – vontam meg vállaimat, majd elfordítottam róla a fejem, és körbenéztem. – Hol alhatok? – kérdeztem, továbbra is lakását pásztázva.

- Ha olyan pocsékul főzök, majd ellátod magad te, ha nem tetszik a rend, ott a szekrénybe a porszívó, akármikor kitakaríthatod a lakást, a szexről meg annyit, hogy… valóban hangos vagyok, sőt, mostantól a kedvedért még hangosabb leszek, és majd ha Johnnyhoz mész reklamálni, a képedbe öntök egy pohár vizet, hogy lefolyjon szépen a festéked – mosolyodott el gúnyosan, majd megindult felém, végig tekintetemet fürkészve.

Hatalmasra nyílt szemekkel figyeltem kecses mozdulatait, és ahogy egyre közelebb jött, én egyre inkább hátráltam, egészen addig, míg az ajtóra nem passzíroztam magam. Oké, most kicsit megijedtem tőle.

- Na mi az, félsz? – nevetett fel jókedvűen, miközben megállt csomagjaim előtt.

- É-én ugyan nem! – kiáltottam föl, határozottan előrelépve egyet.

- Aha, látom – nevetett fel felsőbbrendűen, majd kissé lehajolt, és mindkét kezébe megfogta egy-egy bőröndömet, majd kissé hátratolatva megfordult, és elkezdte őket felcipelni a lépcsőn.

Meglepetten néztem rá, majd végül felemeltem a harmadik, azaz egyben utolsó bőröndöt is, és miután eltűnt a lépcsőfordulóban, megindultam én is. Azért kicsit bennem van a félsz, hogy hirtelen ott terem a lépcső tetején, és legurít egy bőröndöt, hogy leessek… amit persze rögtön beállíthat balesetnek, én meg az amnéziám miatt majd semmire nem fogok emlékezni, és elkönyvelem a saját szerencsétlenségeim listájára, ami amúgy is már jó hosszú.

Lassan araszolgattam föl a fokokon, és már valahol a közepénél járhattam, mikor újdonsült lakótársam megjelent a tetején, és megindult felém. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy ejtsem ki kezemből a bőröndöt, és tolassak vissza, de végül semmire sem volt időm, ugyanis másodpercek alatt leért hozzám, és már csak azt éreztem, hogy keze enyémhez ér, és lefejti a bőröndről ujjaimat, hogy saját kezébe vegye, és ismét eltűnjön vele.

Szemöldökráncolva néztem utána, majd lassan megindultam én is, nehogy szem elől tévesszem. Talán… még a végén egész normális lesz a viszonyunk.

Hümmögve értem fel a lépcsőn, és még épp láttam, ahogy befordul az egyik szobába, így hát én is követtem, közben futólag a képeket bámulva, amik a falon függtek. Ha kicsomagoltam, tuti végignézem mindet.

Kissé bizonytalanul léptem be új szobámba, mire egy csípőre tett kezekkel, az ágyam előtt álló Kaméval találtam magam szembe.

Elszakítottam tekintetem róla, és a szobát kezdtem el csodálni, ami… valami hihetetlenül hangulatos volt.

- Hű… tátottam el szám, mire csak egy apró félmosoly jelent meg szája sarkában.

A helységben a narancssárga és a barna színek uralkodtak. A falak sárgák voltak, de nem az az élénk narancs, hanem inkább az a pasztellos, ami nyugtató hatással van a szemre. A fal közepén kábé, egy hosszú, vízszintes csík húzódott, melyben elegáns, barna kacskaringós minták kaptak helyet, a csík körül pedig gyönyörű, modern festmények sorakoztak néhol, összevissza elszórva a falon.

A csillár is valami csodaszép volt, a lelógó láncok varázslatossá tették.

Az ágy vörös lepedővel volt leterítve, ha innen jól látom, talán selyemmel. Mindkét oldalán sötétbarna, aprócska éjjeliszekrények álltak, az ággyal szemben pedig ugyancsak két ruhásszekrény helyezkedett el. Nem messze tőlük egy egész alakos tükör állt, a szoba másik felébe rakva, közel az ablakhoz, mely ha jól láttam, erkélyt rejtett maga mögött.

A tükörrel szemben volt egy viszonylag nagy dolgozóasztal, előtte kényelmesnek tűnő gurulós bőrfotellal.

Hát, ő még a vendégszobájára is ad, az biztos. Akkor vajon milyen lehet az ő szobája? Na várjunk csak…

- Ugye nem a te szobádba költöztettél be? – vontam kérdőre, sandán méregetve.

- Haha, ne röhögtess – nevetett fel jóízűen. – Oda max akkor mehetsz be, ha takarítani támad kedved – nevetett rám felvont szemöldökkel.

- Gondolod? – vigyorodtam el, majd közelebb léptem az ágyhoz – így hozzá is -, és vígan levetettem magam rá, nem foglalkozva vele. Mindössze élveztem, ahogy a selyem körülöleli testem.

Csak kis idő múlva pillantottam rá, mikor észrevettem, hogy még mindig engem néz. Felhúzott szemöldökkel bámultam fel rá, mire megrázta fejét.

- Hát akkor… Isten hozott itthon – mondta elgondolkodva, végigjáratva szemét a szobán, majd megfordult, és lassú léptekkel magamra hagyott.

Hallottam, ahogy letrappolt a lépcsőn, és nekem ennyi elég is volt. Induljon a felfedező út!

Vigyorogva keltem ki az ágyból, és óvatosan bújtam ki az ajtó mögül, hátha csak meg akar téveszteni, de miután lentről hallottam a csörömpöléseket, megnyugodva fújtam ki a levegőt, és osontam ki a szobából. Utamat először jobbra vettem, és benyitottam a közvetlenül mellettem lévő szobába.

Ott a piros és a fekete színek domináltak, elég erőteljes kontrasztot vetve. Nem tudom, miért a másik szobát kaptam, de jól döntött. Itt szerintem rövidesen megbolondulnék. Na nem mintha bármi bajom lenne ezzel a két színnel, de… nem tudnám elképzelni, hogy minden reggel erre  nyissam ki a szemem.

Miután megállapítottam, hogy ez is egyfajta vendégszoba lehet az üressége miatt, a következő ajtó mögé léptem be.

Ez a szoba viszont zöld színű volt. Itt minden szoba más színű? Furcsa, nem számítottam ilyesmi lakásra… de határozottan tetszik!

Az ajtótól néhány méterre egy kanapé feküdt, előtte egy asztal volt, amögött pedig egy olyasmi gurulós bőrfotel, mint ami az én szobámban van. Az asztal egyik sarkában egy laptop hevert, a másik szélében pedig egy rendes, asztali számítógép. A helység mindkét oldalán hatalmas könyvespolcok álltak, teletömve könyvekkel, a szék mögött pedig megint csak egy erkély volt.

Ez a ház egyre jobban tetszik…

Körülnéztem még egyszer utoljára a dolgozószobában, majd ezt is elhagytam, csöndesen becsukva magam mögött a faajtót, és a következő felé araszoltam.

Mikor benyitottam, hirtelen hatalmas fényesség fogadott. Na nem a jelenleg nem létező Nap miatt, hanem mert itt minden olyan világos volt. Az ágyon drappszínű selyemtakaró volt, a bútorok is halvány barnák voltak, a függöny pedig hasonló színű volt, mint az én szobámban. Az asztalon egy újabb laptop hevert, és az előtte lévő széken néhány póló, amiket már láttam Kamenashin, szóval valószínűleg ez az ő szobája. Igaz, én teljesen nem így emlékszem rá, bár az is lehet, hogy csak úgy random belökött egy szobába a buli után, és nekem esett. Vagy csak szimplán az akkori sötétség miatt csalnak az érzékeim.

Amíg itt leszek, tuti kiderítem, hogy történt-e köztünk valami!

Szóval nem jöhetek be a szobájába, mi? Elvigyorodtam a gondolatra, majd hátranézve a kihalt folyósóra, beljebb léptem. Ennyit megengedhetek magamnak, nem?

Vigyorogva sétáltam át a szobán, és az ablakok előtt álltam meg, majd elhúztam az egyik függönyt, kilesve Tokió éjszakai egére. Csodálatos a látvány, azt meg kell hagyni.

Mikor rávettem magam, hogy visszahúzzam a függönyöket, egy kéz állított meg, mely szorosan fonta össze hátam mögött csuklóimat. Hatalmasra nyílt szemekkel bámultam az ablakban tükörképünket, mikor lakótársam vállam fölé hajolt, és fülemhez nyomta ajkait, teljesen nekem préselődve testével.

- Emlékszel, mit mondtam neked, hmm?