Hóesés

Páros: Akame
Korhatár: nem hiszem, hogy szükséges lenne
Figyelmeztetés:  nincs
Megjegyzés: Ma lettem 17, és most, nemrég kezdett el esni a jó. Alapjáraton úgy vagyok vele, hogy essen, de max Karácsonykor, viszont így szülinapkor... szép :) Az ötlet pedig már rögtön jött. Jó olvasást :33

Hóesés

Nagyot sóhajtva vettem kezeim közé forró teával megtöltött bögrémet, majd indultam el a nappali felé, hogy leüljek egy kicsit tévézni, de egy hatalmas dörömbölés az ajtómon megakadályozott tervemben. Ahogy letettem az asztalra a folyadékot, furcsálkodva órámra néztem, majd összevont szemöldökkel indultam meg bejárati ajtóm felé. Ebben a pillanatban még nagyobb dörgés hangzott fel, az idegen immár valószínűleg két kézzel dörömbölt ajtómon, folyamatosan ütlegelve szegény fát.

- Megyek már! – kiabáltam ki hangosan, mire a hangzavar csak még erőteljesebb lett. Ki a fene zavarhat engem ilyenkor?!

Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd ahogy résnyire nyitottam az ajtót, rögtön valaki a nyakamba vetette magát. Épp, hogy volt időm becsukni az ajtót.

- Kazu Kazu Kazu Kazu esik a hó! – mondta vidáman, mire a hanglejtésből és az illatból rögtön felismertem legjobb barátomat. Mosolyogva öleltem meg, és szippantottam be kabátjának friss illatát.

- Tudom, Jin, tudom – mondtam halkan, miközben hátáról derekára csúsztattam kezeimet, még közelebb bújva hozzá. Örülök, hogy itt van, mert… mert hiányzott. Épp néhány perccel ezelőtt ültem kinn az ablakban, és gitározgattam, miközben néztem a hóesést, és Rá gondoltam. Hogy milyen jó lenne, ha itt lenne velem, erre most itt van, és szorosan ölel… csodálatos érzés.

Percek telhettek el, mire elengedtük egymást, és mosolyogva bámultunk a másik szemeibe. Van köztünk valami megmagyarázhatatlan kapocs már évek óta, és úgy tűnik, talán sosem fog eltűnni. Erővel sem lehet eltüntetni. Én már csak tudom.

Kifújtam az addig benn tartott levegőt, majd megfordultam, és a nappali felé indultam.

- Kérsz valamit? – kérdeztem vállam fölött hátrafordulva.

- Igen! Azt, hogy gyere ki velem – kérte reménykedve, kiskutya szemekkel nézve rám, mire rögtön elkaptam fejem.

- Nem, Jin, ezzel nem hatsz meg. Tudod, hogy utálom a hideget – mondtam határozottan, miközben levetődtem kanapémra, és bekapcsoltam a tévét. Barátom azonnal leült mellém, és kikapva kezemből a távirányítót, kikapcsolta a készüléket.

- Eh?! – horkantam föl hangosan, értetlen arccal nézve rá.

- Naaaa, Kazuu~ - nyávogta el nevem, mire zavarodottan néztem rá. – Ha kijössz velem, utána kapsz valamit – vigyorgott rám huncutul, csillogó szemekkel nézve rám. Önkéntelenül is beharaptam ajkaim, miközben rávezettem tekintetem. Nem szeretem én ezt a nézését.

- Te sántikálsz valamiben – néztem rá sandán, kissé közelebb hajolva arcához, hogy szemeit kezdjem el fürkészni. Válaszul csak még közelebb hajolt hozzám, és megnyalintotta ajkait.

- Nos… lehetséges – vigyorodott el, majd kikerülve számat nyomott egy puszit arcomra, és már kezem után is nyúlt, hogy felhúzzon magához.

Égő arccal hagytam, hogy vezessen a bejáratig, ahol még kabátomat is levette a fogasról, és mint egy lányt, belebújtatott. Utálom az ilyen megnyilvánulásait. Egyszer perverz, és olyan, mintha akarna tőlem valamit, máskor meg azt ecseteli, hogy kivel dugott múlt hétvégén. Utálom ezt. Miért nem tudja kibökni, hogy most akkor mit akar?!

Ingerülten cipzároztam be kabátom, és húztam fel kesztyűimet, de alighogy végeztem, éreztem is egy rántást a karomon, és a kinti hűvös levegő rögtön megcsapta arcomat. Megremegtem egy pillanatra, ezt látva Jin pedig rögtön mellém lépett, és magához húzott, megdörzsölgetve felsőtestem, de csak egy pár pillanatra. Ahogy végzett, elfutott tőlem, és saját kesztyűit felhúzva lehajolt, és egy adag havat gyűjtött össze markában.

- Meg ne próbáld! – kiabáltam rá rögtön, ahogy elkezdte gyúrni egy labda alakú masszává, mire rögtön az egyik fához siettem, hogy elbújjak mögé. De persze, amilyen peches vagyok, nem értem oda időben, és oldalamat eltalálta a kis hólabda. Dühösen fújtatva néztem rá, mire csak szélesen elvigyorodott, és a következő adagért hajolt le.

Na azt már nem! Nem fogok alul maradni… Leguggoltam, és figyelve az Ő mozdulataira is, kezem közé kaptam egy maréknyi havat, gyorsan meggyúrtam, és már hajítottam is felé. Mivel nem számított rá, telibe találtam mellkasát. Hangosan felnevettem, ahogy felém fordította megdöbbent tekintetét. Száját is elfelejtette becsukni, és még a keze is megállt mozdulatában.

- Na megállj! – kiáltotta át nekem az egész kerten, és röhögve dobta felém a hógolyót. Ez elől épp, hogy sikerült kitérnem, már jött is a következő. Gyorsan, szinte az utolsó pillanatban hajoltam le, bár még így is súrolta hajamat. Gyorsan kezdtem el gyúrni egy következő labdát, és fölálltamban rögtön elhajítottam. Igaz, amikor elhajítottam, Jin még hajolt, de mire a golyó elért hozzá, akkorra már felegyenesedett… és legnemesebbik részét érte a támadás.

Fájdalmasan felnyüszített, és hanyatt vágódott, mire rögtön ajkaim elé kaptam a kezem, és odarohantam hozzá. Ennyire nem lehetett erős az ütés… ugye?

- Jin! Jin, ugye jól vagy? – kérdeztem aggódva, ahogy odaértem hozzá, és leguggoltam hozzá, de időm se volt realizálni a helyzetet, két kar fonódott csuklóm köré, és már barátom csípőjén is találtam magam.

- Én jól, de az ott lent… - lökte föl csípőjét erőteljesen– aligha.

Nem bírtam moderálni magam, ajkaim közül kiszaladt egy halk, ám annál hatásosabb nyögés. Kikerekedett szemekkel nézett rám, mire én csak megszégyenülten lehajtottam fejem. Nem akarok lelepleződni. Nem akarom, hogy megtudja, hogy mit érzek iránta, és aztán eldobjon magától. Nem viselném el.

Pillanatokig voltunk így mozdulatlanul, és csak egymás lélegzetvételeit hallottuk, semmi mást. Mintha minden megszűnt volna létezni körülöttünk.

Nagy nehezen rávettem magam, hogy újra felnézzek rá, de nem tudtam – ismét csuklóim után nyúlt, átfordította testeinket, és szó szerint maga alá tepert. Kezeimet továbbra sem eleresztve állt meg fölöttem négykézláb, tekintetemet keresve. Nem mertem ránézni. Féltem, ha szemeimbe néz, képes lesz kiolvasni minden érzelmemet, ami… hát lássuk be, nem lenne jó. Sem kettőnkre nézve, sem a bandára. Lehunytam szemeimet, és hagytam, hogy arcom a puha hóba süllyedjen, mikor másik felemen is megéreztem a havat. Ez… hogy lehet? Furcsálkodva fordultam az ég felé, de amit láttam… elképesztett. Esett a hó. Nem erősen, csak lágyan, gyengéden cirógatta arcomat. Jin is épp azt nézte. Gyönyörű látvány volt, ahogy a lámpa gyenge vénye megrajzolta körvonalát.

Mikor újra találkozott tekintetünk, elmosolyodott, majd felkelt rólam, és engem is felhúzott. Újra az eget kezdte el kémlelni, résnyire nyitott szemein keresztül engedve a nedves pelyheknek, hogy arcába hulljanak, miközben megkereste kezem, és lágyan összefűzte ujjainkat. Fejét oldalra billentette, majd felém fordult, derekam után nyúlt, és magához rántott. Ujjait átkulcsolta hátam alatt, majd néhány másodpercnyi bámulás után lassan elkezdett felém közelíteni, és összeérintette ajkainkat. Szívem egy hatalmasat ugrott helyében, és megkockáztatom, hogy a torkomig is felszökött. Tágra nyílt szemekkel bámultam lehunyt pilláit, majd lassan, de engedtem neki, és visszacsókoltam. Perceken keresztül finoman kapdostuk egymás ajkait, míg végül a levegő hiánya miatt kénytelenek voltunk elválni.

Szeretetteljesen rám mosolygott, mintha kérdezni akarna valamit, mire én csak boldogan megszorítottam kezét, és felnéztem az égre.

Eddig utáltam, de… azt hiszem, ma megszerettem a havat.