Ha neked rohan a végzeted - 6. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Ez most egy kissé lightosabb fejezet lett, de valahogy le kellett zárnom ezt a napot. Lehet kicsit idióta lett, de na :D Jó olvasást! ^^

06. A fagyi

Akane POV

Nem tétovázom sokat, pillanatokon belül követem példáját, és én is beállok bemelegíteni. A lehető legtávolabbi helyet választom ki, mint ahol Ő van, és az egyik táncos társam mellett kezdek el nyújtani, aki a leginkább akart engem megölni megérkezésemkor. Ha jól emlékszem, Ayuminak hívják, de a fejemet azért nem merném rá tenni. Ilyenkor jövök rá, hogy ezen kontinens kivételével a mindenhol használt közmondás, miszerint az ázsiaiakat nem lehet megkülönböztetni egymástól, valójában egy hatalmas nagy igazság. Persze, itt nem a sztárokat kell érteni, akiknek különböző stílusokat találnak ki, és esély sincs rá, hogy az ember összekeverje őket, de ha teljesen átlagos japán lánykákról van szó… hát, akkor az embernek már nincs könnyű dolga.

Lényegében az összes barna hajú, nagy szemű, pálcika vékony testalkatú hatalmas mellekkel. Erre jövök én európai létemre, az ugyancsak barna hajammal, normális testalkatommal, kicsi szemeimmel, és a még kisebb melleimmel. Átkozom is az Anyatermészetet, amiért nem ajándékozott meg nagyobb mellekkel… De attól függetlenül nem műtetném meg magam. Egyrészt drága mulatság, másrészt nem érné meg, és túl kockázatos. Meg amúgy is, kisebb mellel könnyebben lehet táncolni. Nem annyira látványos, de egyszerűbb.

Ahogy Ayumi észrevett, halványan elmosolyodott, én pedig a meglepettségtől egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. A második japán emberke, aki normálisan viszonyul hozzám.

Kicsit késve ugyan, de arcomon egy hatalmas vigyor terült szét, ezzel egyetemben pedig a kedvem is a tetőfokára hágott. Nem fogja a napomat semmiféle Kamenashi Kazuya elrontani nekem a szívózásával. Ahhoz több kell.

Magamban elégedetten elvigyorodtam, majd egy mosolygós arcot felvéve követtem az utasításokat, melyet a banda energiabombája, Junno, és a legtehetségesebb beatboxos, Maru szabtak meg.

Több, mint fél órán keresztül nyújtottunk, hol a mennyezet felé kitárt karokkal, hol az orrunkkal a földet súrolva, néhányszor pedig hídba is le kellett menni sima állásból. Az már biztos, hogy tudják, hogyan kell az emberi testet hajlékonnyá tenni a tánchoz.

- Végeztünk srácok, igyatok, aztán kezdődik a tánc! – kurjantja el magát Maru, sokkal fittebben, mint jelen pillanatban én vagyok. Sőt, sokkal fittebben, mint bármelyik lány van. Bezzeg a fiúk egyáltalán nem lihegnek…

Elfordultam az óriási tükörtől, és a sarokba ledobott táskámhoz sétáltam, hogy előkapjam ásványvizes palackomat, és jól meghúzzam. Mikor szervezetem felfrissült, a többieket kezdtem el mustrálni. Két lány a földön ült, és beszélgettek egymással, Ayumi Uedával cseverészett, a negyedik, számomra még ismeretlen pedig a földön ült, hátát a falnak támasztva, és csak bámult maga elé, palackját szorongatva.

Hirtelen ötlettől vezérelve iramodtam meg, és álltam meg fölötte, várakozásteljesen pislogva rá.

- Nem zavarlak? – mosolyogtam rá kedvesen, mire ő is megeresztett egy széles vigyort, és elvette táskáját maga mellől, helyet szorítva nekem. Boldogan ültem le a padlóra, és törökülésben támaszkodtam neki a viszonylag meleg falnak.

- Akane Ran – nyújtottam felé kedvesen kezem, kissé félve nézve fel rá.

- Hayase Miu – fogadta el kezem, és finoman megrázta aprócska tenyerével. – Szólíts csak Miunak – mosolygott rám, miközben kíváncsian felém fordult teljes testével.

- Engem meg Akanénak – vigyorogtam rá. – De ha a Ran jobban tetszik, úgy is hívhatsz. Így is-úgy is hívtak már elegen, szóval nekem tök mindegy – gondolkodtam el, ahogy felsejlettek előttem régi barátaim képei, akik nem voltak képesek megjegyezni a nevem, ezért mindenki máshogy hívott. Persze, nem lett gúny egyből se… amolyan kellemes emlék.

- Mondd csak, honnan jöttél? – szakított ki merengésemből egy vékonyka hang. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok, ezért kis időbe telt felfognom a kérdés értelmét.

- Oh, európai vagyok. Magyarországról jöttem – vontam meg vállaimat, miközben a teremben lévőket kezdtem el mustrálni. – És te?

Erővel szakítottam el tekintetem a srácokról, és fordultam a kissé zavart tekintetű Miu felé. Most mi baja? Mármint… A francba. Ez… hülye kérdés volt.

- Izé, ez hülye kérdés volt – nevettem fel zavartan, tarkómat vakarászva. – Úgy értem, melyik városból – javítottam ki gyorsan magam, mint aki már eleve nem hülyeséget kérdezett. Gratulálok magamnak, jól leszerepeltem már az első néhány szó után.

- Nagoyából költöztem ide az állás miatt. Még csak szombaton cuccoltam föl Tokióba, szóval a lakásom konkrétan még egy romhalmaz – nevetett fel, kivillantva gyönyörű szép, fehér fogait. Ajj, de irigylem emiatt. Bár, lehet, hogy neki sem természetes. Franc tudja…

- Hát, még mindig jobb, mint az enyém – nevettem fel cinikusan. – Konkrétan egy hete ha vagyok az országban, és azóta is egy szállodában nyomulok, és még egy darabig ott is fogok – húztam el számat fintorogva.

- De ha befutunk a KAT-TUN mellett, akkor minden simán fog menni – mondta mosolyogva, bíztatólag megrázogatva vállaimat.

- Hát nagyon remélem – vontam meg vállaimat egy halvány mosollyal, majd elfordultam tőle, és elkezdtem bámulni a termen végigsétáló Kamét. Szemeim automatikusan szűkültek résnyire, és kezem már szorult is ökölbe, mikor egy gyengéd érintést éreztem kézfejemen. Hatalmasra nyílt szemekkel néztem a kar tulajdonosára, mely nem más volt, mint legújabb… hmm, mondhatom már barátnőmnek?

- Nyugi, ne tegyél semmi meggondolatlanságot, mert az állásoddal játszol – szorította meg ujjaimat az ő vékonyka pálcikáival, amikben több erő van, mint azt az ember gondolná.

- Nem fogok, csak idegesít – fújtam ki a levegőt erőteljesen, miközben lehunytam szemeimet, hogy kontrollálni tudjam légzésemet.

- Mi történt köztetek? Hisz csak ma találkoztál vele először… - kezdi kissé bátortalanul, felhúzott szemöldökkel.

- Bár ma találkoztunk volna először – dörmögöm bosszúsan, miközben újra kinyitom szemeimet, és beszélgetésünk személyét kezdem el figyelni. Az a levakarhatatlan vigyor, és az állandó közbe szólogatás… egyszerűen idegesítő! Hogy lehet oda érte mégis fél Japán?! Az itteni nőknek nincs ízlése, vagy mi?! Bahh…

- Hanem? – kérdezi, hangjában jól fellelhető a kíváncsiság. Elmondjam, vagy ne? Mi lesz, ha ezzel bajba sodrom Kamét…?  Ahogy ezen gondolkodtam, arcomra egy ördögi vigyor ült ki. Ha neki ebből problémája származik, akkor elmesélek mindent.

- Hát… aznap, mikor megérkeztem Japánba, a szálloda felé sétáltam, de elkezdett esni az eső, ezért elkezdtem futni a bőröndjeimmel, Kamenashi meg pont egy üzletből futott ki, de végül belém botlott – mondtam halkan, hogy a többiek ne hallják. – Ott elküldtük egymást szépen a francba. Én le rossz buziztam, ő meg lehajléktalanokozott, én meg felpofoztam, miután a recepciónál kurvának nézett – vontam meg vállaimat hanyagul, de ami reakciót kaptam, arra nem számítottam.

- Rossz buzi? Hajléktalan? – kérdezte hatalmasra nyílt szemekkel, majd kirobbant belőle a nevetés. Hirtelen abbamaradt minden beszélgetés, és az összes szempár felénk – pontosabban Miu felé – szegeződött.

- Rossz buzi? – kérdezte egy vészjóslóan ismerős hang.

Ahogy kettejük tekintete találkozott, Miu rögtön pirulva hajtotta le fejét, a másik szempár pedig felém szegeződött. Ó ne, bajban vagyok…

Sejtésem beigazolódni látszott, mikor a magas alak elkezdett felénk közelíteni, majd előttem megállt, és méregetett néhány másodpercig.

- Menjünk ki – mondta halkan, ugyanakkor határozottan.
- Én ugyan ki nem megyek veled – fontam össze karjaimat durcásan melleim alatt.

- Makacs vagy – szólalt meg nyugodtan, majd a másodperc töredéke alatt hajolt le hozzám, ejtette fogságba alkaromat, és már azon találtam magam, hogy hátamon taszít egyet, és máris a folyósón néztünk farkasszemet.

- Mit akarsz már megint? – csattantam föl dühösen, majd már indultam is vissza az ajtóhoz, de derekamnál fogva elkapott, és a szemközti falnak lökött. Nem durván, viszont a lendület nagy volt, így a beérkezés is hagyott némi kívánnivalót maga után. Fejem fájdalmasan koppant a hideg falnak, és egy pillanatra több száz csillagocska kezdett el repkedni fejem körül.

Talán… mégse kéne ilyen félvállról kezelnem, elvégre… ő mégiscsak egy férfi.

Kissé félve néztem fel szemeibe, melyek hirtelen túl közel lettek. Kevesebb, mint fél méterre állt meg tőlem, így kellemes illata tökéletesen elért hozzám.

- Rossz buzi? – kérdezte kimérten, dühösen nézve szemeimbe.

- Igen, rossz buzi. Miért? – kérdeztem ártatlanul.

- Mit meséltél rólam a csajnak? – kérdi meglepően higgadtan, valahova elnézve fejem fölött.

- Honnan veszed, hogy rólad beszéltünk? – kérdem gúnyosan mosolyogva. Látszik, hogy megilletődött.

- Miért, nem? – kérdi kitágult pupillákkal.

- Nem, nem rólad – nevettem fel cinikusan. – Ne gondold magad a világ közepének, csak mert sztár vagy – mosolyodtam el angyalian, majd kikerültem, és gyorsan beslisszoltam az ajtón, még mielőtt ismét el tudott volna kapni.

Mikor beléptem, mindenki kissé félve nézett rám, legfőképpen Miu, akinek szemeiben kis megbánást is láttam. Bátorítólag rámosolyogtam, majd a többieket is megajándékoztam egy vigyorral. Én teljesen rendben vagyok. Mint mondtam, egy ilyen köcsög nem fog rajtam kifogni.

Kame POV

Megsemmisülten bámultam még percekig Akane helyét, mire képes voltam összeszedni magam, és visszamenni a többiekhez. Miért van az, hogy a közelében máshogy viselkedek? Inkább örülnöm kellene, hogy egy olyan táncos is került az újak közé, aki nem istenít minket, és nem jön zavarba, ha bármelyikünk hozzá szól. De ez már… sok. Kevesebb, mint két órát ha tölthettünk egy légtérben, mégis annyit veszekedtünk, mint még soha senkivel. Pedig én nagyon nyugodt típus vagyok.

Mikor visszamentem a terembe, egy szempár kivételével mindegyik felém fordult, és érdeklődve pislantgatott rám, de Ő… le se szart. Magamban gúnyosan felnevettem, majd semmi szó nélkül beálltam szokásos helyemre, és egy kukkot nem szóltam.

Csöndben lehúzom ezt a néhány órát, addig elfoglalom magam az új koreográfiával, aztán húzok haza aludni. Igen, ezt fogom tenni.

Mikor a koreográfus megérkezett, akkor szabadult el igazán a pokol. Amennyire látványos az új koreo, annyira tűnik lehetetlennek még. Legalábbis a banda számára, mert a csajok nem igazán mutatják, hogy számukra ez olyan nehéz lenne. Végül is, ők a profi táncosok, nem úgy, mint mi.

Szórakozottan felnéztem az órára, de ahogy rájöttem, hogy még fél óra van ebből a szörnyűségből, felnyögtem. Reggelre tuti nem fogom érezni a végtagjaimat.

Kifújtam az eddig felgyülemlett levegőt, majd újult erővel táncoltam tovább, beleadva anyait-apait. Nem tudom, miért hajtanak minket ennyire, hisz most nem rég jött ki egy kislemezünk, azután meg egy-két hónapig nyugi van. De hogy Johnnynak mi a terve, az rejtély számomra.

Merengésemből a tanár szigorú hangja szakított ki, aki egyre csak adta az utasításokat, én meg már csak azon kaptam magam, hogy az egyik lány előttem áll, és várakozón pislantgat rám. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, majd a többiekre, és megpróbáltam leutánozni az ő mozdulataikat, kezemet a lány csípőjére téve. Milyen tánc mozdulat ez? Annak mi értelme van, hogy ringatom kicsit, aztán erőteljesen ellököm, majd ezt eljátszom az összes lánnyal? Ez olyan idegesítő.

Némán tűrtem az utolsó perceket, és már épp megörültem, hogy csupán két perc maradt az órából, mikor Akane is elém ért, lezárva a kört.

Automatikusan derekára csúsztattam ujjaimat, mire vékonyka teste most enyhén megremegett, ezután pedig direkt kerülte a szemkontaktust. Vigyorogva fordítottam magamhoz, és ismételtem el vele is a betanult mozdulatokat, kicsit talán szenvedélyesebben, mint a többivel. És kifejezetten jó érzés a karjaim közt tartani…

Mikor végeztünk a mozdulatsorral, egymás felé fordulva, pihegve néztünk a másik szemeibe, de mikor a tánctanárnő bejelentette az óra végét, Ő valamiért elmosolyodott. Nem gúnyosan, nem is cinikusan, hanem… kedvesen. Nem nagyon látványosan, de ott bujkált az ajkain.

Végül ellépett tőlem, és cuccát felkapta vállaira, majd a többiek közé vegyülve indult ki az ajtón, a hideg folyósora.

Megrázva fejem én is összekaptam cuccaimat, majd csatlakoztam a kis bagázshoz.

- Jó, menjünk! – hallottam egy vidám nevetést, ami valamelyik táncosból szakadt fel.

- Öltözzetek át, és a Johnyy’s előtt találkozunk – kacsintott rájuk Koki, nekem meg egyre érthetetlenebb lett a helyzet.

- Hova megyünk? – kérdeztem meg hangosan, összeráncolt szemöldökkel.

- Hát fagyizni – vigyorgott rám Junno. – Jössz  te is, ugye? – kérdezte vidáman csillogó szemekkel.

Így mondjak én nemet, mi? Végül bólintottam egyet, miközben sikeresen elkönyveltem, hogy a délutáni alvásból ugyan nem lesz semmi. Sőt, talán még egész kellemesen el is telhet ez a délután.

Együtt ment az egész bagázs a folyosó végére, annyi különbséggel, hogy a lányok az utolsó ajtóban tűntek el, mi pedig az előtte lévőben. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, már kapkodtam is le magamról pólómat, majd táskámhoz lépve kivettem egy törülközőt és egy tusfürdőt, és már mentem is be fürdeni. Általában én kezdem a fürdéseket, mert mindig én lépek le leghamarabb, és ez most sincs másként. Annyi különbséggel, hogy most nem fogok rögtön elmenni.

Nagyon sóhajtva kezdtem el kigombolni nadrágomat, majd kibújtam abból is, meg az alsógatyámból is, és már álltam is be a zuhany alá, engedve, hogy a forró vízcseppek beborítsák egész testemet. Betusfürdőztem magam, majd egy kicsit a hajamra is nyomtam, és miután megmostam szanaszét álló tincseimet, már öblítettem is le gyorsan, és percek múlva már a kádból szálltam ki. Az évek alatt belém rögzült a sietség, ugyanis még négyen várnak rám. Igaz, mióta Jin elment, kicsit kényelmesebb lett a helyzet fürdés szempontjából, viszont minden másból nehezebb.

Egy reszketeg sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy régi legjobb barátomra gondoltam. Vajon mit csinálhatsz most, Jin…?

Megráztam fejem, hogy elhessegessem agyamból az ilyesfajta gondolatokat, miközben elzártam a csapot, és kilépve a fülkéből, gyorsan megtörölgettem magam, majd már kapkodtam is magamra utcai ruháimat.

Mikor kiléptem, Koki már a fürdő előtt várakozott, és átvette helyem. Táskámhoz léptem, elővettem belőle hajszárítómat és néhány percig szárítottam vele vizes tincseimet, míg már viszonylag egész száraz nem lett. Utána fújtam magamra egy kis parfümöt, majd táskámat felkapva már el is hagytam az öltözőt, és kényelmesen sétálgattam ki az épületből.

Legnagyobb meglepetésemre két lány már ott várt, és az egyik padon ülve beszélgettek. Mikor megláttak, intettek, és az egyik középre húzódott, hogy én is le tudjak ülni melléjük. Aztán csak szövegeltek tovább és tovább, mintha ott se lennék. Mondtam már, hogy nehezen viselem, ha nem figyelnek rám? Hát, legalább helyet szorítottak nekem.

Elővettem telefonom zsebemből, és azt kezdtem el nyomkodni, egészen addig, míg a többiek egyszerre meg nem érkeztek, nagy nevetések közepette. Mindhárman feléjük kaptuk fejünket, és az elém táruló jelenet még mosolyt is csalt arcomra. Koki és Maru Akanét és a pirulós barátnőjét kergették, valami dezodorral a kezükben, a szerencsétlen járókelők legnagyobb örömére. A két lány padokon ugrált át, és folyamatosan változtatták irányaikat, de egyre csak lassultak, ahogy hasukat kénytelen voltak a nevetés miatt fogni. Végül barátaim bekerítették őket, és telefújták őket férfi dezodorral.

Erre nekem is nevethetnékem támadt, mert a két szerencsétlen… tényleg szerencsétlennek nézett ki, ahogy tüsszögtek és köhécseltek az illatoktól.

Lassan fölálltunk, és a kis csoport felé vettük az irányt. Mikor mind a tízen összegyűltünk, a két bohóc vezetésével indultunk meg az egyik közeli kis fagyizó felé.

Akane POV

Miközben sétáltunk és hülyéskedtünk a kissé kihalt utcán, egész végig magamon éreztem valakinek a tekintetét. Megmondani nem tudnám, hogy ki az, ugyanis Maru és Koki kivételével mindenki mögöttünk sétál, hátranézni viszont nem mertem. Ezért inkább próbáltam tudomást sem venni a szempárról, és Miu vidám hangjára figyelni, meg persze az időnként hátraforduló párosra, akik idióta vicceikkel szórakoztattak minket.

Valójában… az egész olyan családias. Fogalmam sincs, miért érzem így, hiszen egy napja sincs, hogy velük vagyok, mégis olyan hatást kelt, mintha ezer éve ismerném őket.

Gondolatban elmosolyodtam, majd egy gyors pillantást vetettem a többiekre. Uedát és Junnot  két csinos szőkésbarna lány fogta közre, Kame pedig a sor végén beszélgetett azzal a mosolygós lánnyal. Hogy is hívják? Ő Ayumi, igaz…? Valamiért őt nem tudom megjegyezni.

De ami idegesítő, hogy Kame nevetgél és vidáman cseverészik vele, mintha már régóta barátok lennének. Ami végül is nem kizárt, de akkor az előtte lévő lányokkal is miért viselkedik úgy, ahogy? Komolyan, kezdem azt hinni, hogy csak engem utál!

Beletörődve sorsomba sóhajtottam egyet, mikor megérkeztünk az aprócska helységbe, és mindannyian besorakoztunk, egymás után.

Mikor sorra kerültem, egy epres joghurtot és stracsatellát rendeltem, majd miután megkaptam, már mentem is ki a többiek után, helyet adva a még mögöttem lévő hat embernek. Miközben kifelé sétáltam, direkt nem néztem Kaméra, hiába éreztem, hogy szinte éget szemeivel, és abban is biztos vagyok, hogy ő bámult engem annyira idefele jövet. De… jobb elkerülni a konfliktust.

Ahogy kiértem a friss levegőre, rögtön belekóstoltam fagyimba, így sikeresen megállapíthattam, hogy a japánok még a fagyi készítésben is jobbak, mint a magyarok.

Leültem Miu mellé, és próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, de valamiért nagyon nem ment. Mikor Ő is kijött az üzletből, titkon végigkövettem minden mozdulatát, és figyeltem, ahogy elegánsan leereszkedik a székbe, és elkezdi nyalni a saját fagyiját. Akaratlanul is nyeltem egyet, ahogy rózsaszín nyelve körbenyalta a gombócot, és mintha show-t produkálna, olyan érzékien nyalogatta azt a rohadt fagyit…

Oh Istenem, mi van velem? Nem izgulhattam rá egy fagyit nyalogató Kamenashi Kazuyára! Olyan nincs…