Támasz

Páros: Akame
Korhatár: nem szükséges
Figyelmeztetés:  távoli szereplő halála
Megjegyzés: Akik jobban ismernek, tudják, hogy milyen gondokkal küzködök mostanában... És az utóbbi időben általában az írásba folytom bánatom. Hát... jó olvasást hozzá, nincs több mondanivalóm :)

Támasz

December tizenhetedike… pontosan egy héttel a szeretet ünnepe előtt. Az emberek általában ilyenkor már izgatottan számolják vissza a napokat, hogy mikor ajándékozhatják meg, és láthatják szeretteik boldog arcát, amint kinyitják a nekik szánt ajándékokat. A diákok pedig ugyancsak számolják vissza az időt, de ők leginkább azt várják, hogy mikor lesz vége a sulinak, és kezdődik el a két hetes, gondtalan vakáció, amikor rengeteg ajándékot felhalmoznak, és átbulizzák az év utolsó óráit. De sajnos ez az ünnep nem a szokásos módon zajlik. Kamenashi Kazuyának legalábbis nem.

Lélekszakadva, utolsó erőimet kihasználva róttam a kivilágított, most mégis nagyon komornak, sötétnek tűnő utcákat, erősen küszködve a szemzugaimban megbújó könnyekkel. Mintha nem is én irányítanom őket, úgy akarnak folyton a felszínre törni, és újra sós cseppekkel kiszárítani szemeim. Pedig azt hittem, ennél többet már nem tudok sírni. Hát tévedtem. És valószínűleg ahogy meglátom Őt, akkor fogom leginkább kiadni magamból bánatomat. Mert Ő mindig itt van nekem, ha kell, és bármiben számíthatok rá. És most is segíteni fog… már csak benne bízom.

Kézfejemmel durván letöröltem az egyelőre még mini méretű bugyrokat, majd gyorsabb tempóra kapcsoltam, nem foglalkozva azzal, hogy milyen jeges az út, és akármelyik pillanatban hanyatt vágódhatok, aztán nem kelek fel többet onnan.

Persze, az elmúlt néhány órában ha százszor nem fontoltam meg az öngyilkosság gondolatát, akár talán egyszer sem. De mindig eszembe jut édesanyám és legjobb barátom arca… Őket sosem tudnám elhagyni. Hiszen tudom, hogy megszakadna miattam a szívük. A gondolat akaratlanul is egy aprócska mosolyt csal arcomra, világfájdalmú kedvem ellenére is.

Mikor befordultam az utolsó sarkon, mintha újult erőre kaptam volna, kétszeres sebességgel száguldottam a már olyan jól ismert, tört fehér színű ház felé, és nem foglalkozva semmivel, tapadtam rá a csengőre.

Komolyan, hamarosan kulcsot fogok kérni a lakásához, úgyis annyit vagyok itt…

Feszült idegekkel vártam, hogy az ajtó végre kinyitódjon, de csak nem akart. A percek folyamatosan teltek, én meg ott görnyedtem az ajtajában, egy szál pulcsiban remegve. Ahogy arra gondoltam, hogy Ő is elhagyott, és hiába várom, szemeim ismét megteltek könnyekkel, és térdre rogytam. Kell nekem, szükségem van rá.  Nem hagyhat ő is magamra!

Ajkaimat beharapva kezdtem el zokogni, és nem érdekelt már a hideg föld sem; térdre borultam, és utat engedtem könnyeimnek, miközben öklömmel a lábtörlőt vertem. Nem érdekel semmi…

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy halk kopogásokat hallok bentről, majd egyre közeledő lépteket. Egy pillanatra abbahagytam a szipogást, hogy meggyőződjek róla, nem csak a képzeletem játszik velem.

Ahogy az ajtó kitárult, és hatalmas fényáradat fogadt, kitágultak szemeim, de felnézni nem mertem. Talán féltem a csalódástól, hogy nem az lesz, amire számítok.

De végül minden aggodalmam elszállt, mikor megéreztem testem körül az erős karokat, és az imádott illatot.

- Jin… - nyögtem elhalóan, kétségbe esve kapva karjai után, miközben felemeltem fejem, és mellkasának nyomtam, belélegezve parfümjének fűszeres illatát.

- Kazu… - súgta halkan, míg egyik kezét hátamra vezette, és lágyan kezdte el simogatni, másikkal pedig egyre szorosabban ölelt. – Gyere, menjünk be – búgta fülembe azon a kellemes hangján, miközben éreztem, hogy felemelkedik, magával húzva engem is, majd derekamnál karolt át, és úgy vezetett be házába, egyenesen nappalijába. Mikor beértünk, gyengéd erőszakkal lenyomott a kanapéra.

- Várj itt – mondta halkan, majd egy puszit nyomott homlokomra, és már el is tűnt. Valószínűleg a konyhába ment, mivel edény csörömpöléseket hallottam. És különben is, mindig, ha valami bajom van, megfőzi nekem a kedvenc teámat, és máris sikerül némiképp lenyugodnom. Nem mintha a tea lenne nyugtató hatású… talán csak azért sikerül lecsillapodnom, mert Ő csinálja nekem.

Apró mosoly kúszott ajkaimra, majd a kanapé támlájának döntöttem fejem, és lehunytam szemeimet. Hihetetlen, milyen jól esett nekik a pihenés. Annyira meg vannak gyötörve, hogy akármennyire nem vagyok álmos, ha akarnék, pillanatokon belül el tudnék aludni.

Kifújtam a levegőt, és ismét becsúszott elém édesapám arca, de ahogy megéreztem az ismerős teának az illatát, minden rossz emlékem elszállt.

Fáradtan nyitottam ki szemeimet, és ahogy az óvatosan lépkedő Jinre néztem, aki azon ügyködött, hogy ne borítsa ki a teli bögrét, mosolyoghatnékom támadt. Feltornáztam magam törökülésbe, a kanapé háttámlájának vetve hátam, majd felé nyúló karokkal vártam, hogy ideérjen.

- Tessék, a kedvenced – mosolyodott el szeretetteljesen, miközben átnyújtotta nekem a forró bögrét, végül helyet foglalt mellettem, és felém fordulva kezdett el vizslatni.

- Köszönöm – mosolyogtam vissza rá hálásan, majd belekortyoltam a forró teába, és hagytam, hogy egész testemet végigjárja a melegség.

- Elmondod, hogy mi történt? – hallottam meg magam mellől egy bátortalan hangot. Mikor felnéztem, egy aggódó, csoki barna szempárral találtam szembe magam, aminek valószínűleg soha az életben nem leszek képes ellenállni.

Felsóhajtottam, majd nagy levegőt véve, meggyötört hangon megszólaltam.

- Ugye meséltem, hogy apám rákos… - kezdtem bele a lehető leghalkabban, de továbbra sem szándékoztam hangosabban beszélni. Kicsit olyan érzés, mintha így csak egy rémálom lenne, és ha hazaérek, minden a régi kerékvágásban fog tovább folytatódni. De sajnos tudom, hogy ez nem így van. Erőt vettem magamon, kortyoltam egyet a forró nedűből, majd ujjaimat görcsösen a bögrére tapasztva, magam elé bámulva folytattam a mesélést.

- Tegnap be kellett vigyük a kórházba… Erős fájdalmakra panaszkodott, és nem bírt meglenni. Bevittük, az orvosok ellátták, és a nővér tegnap este úgy köszönt el tőlünk, hogy ne aggódjunk, minden rendben lesz vele, egy-két nap, és haza jöhet.

Ahogy meséltem, a képek akaratlanul is beugrottak elém, és torkomat elszorította a sírás feltörekvő hulláma. Nekem annyira nincs erőm ehhez…

Erősen ajkaimra haraptam, hogy megakadályozzam krokodilkönnyeimet, de mikor egy gyengéd szorítást éreztem kezemen, már nem tudtam parancsolni magamnak.

Könny fátyolomon keresztül néztem fel barátomra, erősen megszorítva ujjait.

- De nem jött… - súgtam elhalóan, majd teljes zokogásban törtem ki, és végül Jin mellkasán találtam megnyugvást. Pólóját markoltam remegő ujjaimmal, miközben fejem egyre csak mellkasába nyomva próbáltam elfutni a kegyetlen valóság elől.

Mennyivel egyszerűbb lenni apám után menni… akkor nem fájna már semmi. Sokkal könnyebb lenne az élet, és vele lehetnék, valahol fel a mennyekben.

Lehunytam szemeimet, de épp csak egy másodpercre zárhattam ki a külvilágot, mert egy gyengéd szorítást éreztem derekamon, majd már fekvő helyzetben is találtam magam. Döbbenten néztem le barátomra, aki fekvő testére húzott engem, és arcomat kezdte el puszilgatni.

- Tudom, hogy fáj, de próbálj meg túllépni rajta. Ő sem akarná, hogy sírj miatta – mondta gyengéden, fülembe suttogva a szavakat, majd ismét arcomra tért át, hogy mindenhol gyengéd, szerető puszikkal halmozzon el.

- Miért vagy ilyen jó hozzám? – kérdeztem félve, arcomat övének dörzsölve. A legcsodálatosabb ember van mellettem a világon, és én ilyet kérdek? Hogy lehetek ilyen idióta?! Inkább meg kéne becsülnöm, mintsem fölösleges kérdésekkel bombáznom, és…

- Mert szeretlek – szakította félbe további gondolatmenetemet ez az aprócska, halk szó. Hatalmasra tágult, könnytől csillogó szemekkel néztem fel rá, mire Ő csak halványan elmosolyodott, és végig szemeimet fürkészve kezdett el ajkaim felé közelíteni.

Várakozón lehunytam pilláimat, és vártam, hogy ajka végre enyémhez érjen, és megízlelhessem a már oly régóta vágyott, duzzadt ajkakat.

A pillanat nem sokat váratott magára, ahogy szánk összeért, valami különös bizsergés futott át rajtam, és gyomromban mintha kicsiny pillangók röpködtek volna. Ólomsúlyúnak tűnő karjaimat felemeltem, és átkaroltam vele nyakát, még közelebb húzva magamhoz, miközben beszívva kellemes illatát, erőtlenül visszacsókoltam. Kissé feszült testét elengedte, ahogy megérezte játékomat, és karjait még szorosabbra fonta derekam körül, hogy jobban összepréselődjünk.

Hihetetlen boldogság öntött el, és mikor megszakította a csókot, nem távolodtam el ajkaitól.

- Én is téged– mosolyodtam el boldogan, majd ujjainkat összefonva vettem birtokba ajkait.

Lehet, hogy elvesztettem életem egyik legfontosabb szereplőjét, de ugyanakkor kaptam magam mellé egy hű társat, akiről tudom, továbbra is mindig mellettem lesz, és akármikor számíthatok majd rá. Ő igazán szeretni fog.

Őt hagytad magad után, igaz, Apa?