Ha neked rohan a végzeted - 9. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Mostanság nagyon nem volt időm írni, de mivel szünet, kevesebbet kell tanulnom, és a hátralévő néhány napban még valószínűleg számíthattok 1-2 új fejezetre. :3 Jó olvasást! :)

09. Költözés

Több, mint egy hete, hogy megtörtént az az ominózus éjszaka, de az igazságot még mindig nem sikerült kiderítenem. Rá két napra összeszedtem minden bátorságom, elé álltam, és konkrétan rákérdeztem, hogy történt-e köztünk valami „olyan”, amiről tudnom kéne, de akkor újra csak egy perverz vigyort kaptam válaszul, mint anno a lakásán. De… az akkor sem történhetett meg! Nem lehet…

Amikor hazaértem, első dolgom az volt, hogy lefürödjek, de semelyik testrészem nem volt ragacsos, ami… hát, valljuk be, elég lehetetlen, ha tényleg lefeküdtünk volna egymással.

Szóval, továbbra is tartom a véleményem, hogy márpedig nem történt semmi.

Életemben összesen kétszer feküdtem le valaki olyannal, akivel a buliban találtunk egymásra, de… akármennyire voltam kiütve, ha nem is az egészre, de részletekre emlékeztem. Azok a maradék kis homályos részek pedig néhány napon belül, az ágyamban fekve felsejlettek. Így persze még órákig nem tudtam elaludni, és másnap mehettem be karikás szemekkel dolgozni.

Mindezeket összevetve azonban a nyakamon és a mellemen lévő szívás foltok és harapás nyomok nem erről árulkodnak. De akkor miért nem emlékszem…? Ez így olyan… szar!

Ráadásul, ha ez mind nem lenne elég, még Kame is az agyamra megy, minden egyes nap, amikor találkozunk. Az utóbbi egy hétben szó szerint sportot űz a megszívatásomból, melyben ha már a banda többi tagja nem is, de a juniorok szívesen részt vesznek. Csak egyszer kapjam a kezeim közé őket, és úgy ellátom a bajukat, hogy könyörögni fognak az anyjuknak, hogy ne kelljen többet bejönniük dolgozni!

Egyáltalán hogy mernek egy náluk legalább  négy-öt-hat évvel idősebbel ujjat húzni? Mert az, hogy bezárnak a női mosdóba, épelméjűségre utal? Mert szerintem kurvára nem.
Vagy az, hogy azt mondják, aznap szünet van, pont, mikor új táncot veszünk? Hogy maradjak le, mi másért!

Két nappal ezelőtt találkoztam az egyik juniorral befele jövet, aki rögtön kérdezte, hogy miért vagyok én benn, ha a KAT-TUN ma szabadnapos. Én meg persze tökre megörültem, hogy ma nincs meló, ugyanakkor bosszús is voltam, hogy miért nem szóltak róla nekem a srácok. Legalább Junno szólhatott volna. Így haza ballagtam, és az egész napot végig aludtam. Este hívott fel a korábban említett személy, hogy beteg vagyok-e, vagy miért nem jöttem be dolgozni?

Ha akkor nem mondtam el Kamenashit mindennek, akkor soha.

Végül szerencsémre Junno áthívott magához, és betanította nekem az egész mozdulatsort, röpke három óra alatt. Szegény a végére ki is dőlt teljesen, így jutalmul kapott tőlem egy hátmasszázst, de… hát, bealudt. Úgyhogy végül betakargattam, leoltottam minden villanyt, és átmentem a másik szobába, hadd aludjon. Kemény napja volt, pofátlanság lett volna felkelteni, csak azért, hogy kiengedjen engem a lakásból, majd utána órákig forgolódjon az ágyában, miután sikeresen kivertem szeméből az álmosságot.

Akkor este éreztem először, hogy egy olyan barátot találtam a személyében, akit nem szabad elengednem, és igazán meg kell becsülnöm.

A gondolatra elmosolyodtam, így szerezve néhány furcsa pillantást, illetve egy-két fintort a liftből éppen kiszállóktól. Illedelmesen megvártam, míg mindenki kiér, jó pofát vágva, majd szemöldök ráncolva szálltam be a fémdobozba, és nyomtam meg a hetedik emeletre vezető gombot.

Eddig úgy tudtam, a japán fiataloknál furcsább nincs is a világon, de úgy tűnik tévedtem, és van – méghozzá ÉN. Csak tudnám, mire fel… Hiszen eddig még sosem öltöztettem a gyerekemet habos-babos rózsaszín ruhába, és adtam rá tűsarkút – még ha fiú is. Oké, valószínűleg azért, mert még nincs is gyerekem, de… de na! Én akkor sem tettem olyat!

Remek, már megint fölbasztam az agyam egy ilyen kis semmiségen. Egyszerűen csak meg kéne tanulnom, hogy a japánok a legfurább szerzetek a világon, és nem többet agyalni ezen.

Mikor a felvonó megállt, ellöktem magam a falától, és kisétáltam rajta, majd rögtön jobbra vettem az irányt a hosszú folyósón. Sosem értettem, miért kell ilyen magasra fölrakni a főgóré irodáját? Ráadásul az épület legeldugottabb szegletébe?

Kicsúsztattam telefonom zsebemből, de miután megállapítottam, hogy van még három percem odaérni, nem kapkodtam el a dolgot. Ráérősen sétálgattam, miközben azon gondolkodtam, hogy mi a fenéért kellett bejönnöm egy órával korábban, mint a többiek. Pontosabban: a többieknek miért nem, ha nekem igen? Mert hogy Johnny nem a nem létező tehetségem miatt hívott ide, az is biztos.

Felsóhajtottam, majd mikor az utolsó sarkon is befordultam, kissé tágra nyíltak szemeim, ahogy megláttam egy alakot, az irodája előtt álldogálni. Lazán támaszkodott neki a falnak, közvetlenül az ajtó mellett, miközben kezeit mellkasán fogta össze. Szemei csukva voltak, és göndör fürtjei miatt kissé úgy nézett ki, mint egy földre szállt angyal. De ahogy egyre közelebb értem hozzám, illúzióm annál inkább romlani látszott, ugyanis aki előttem támaszkodott, nem más volt, mint ősellenségem.

Most, hogy nem figyelt, legszívesebben behúztam volna neki egyet, de… mivel Johnny akármelyik pillanatban beléphet, én meg nem akarom megkockáztatni álmaim állását, ezért inkább csak egy mély levegőt vettem, és végül megszólaltam.

- Hogyhogy itt vagy? – kérdeztem kíváncsian.

A varázs hirtelen tűnt el, ahogy fejét fölemelte, és mélybarna tekintete találkozott az enyémmel. Ahogy felismert, szemei rögtön összébb húzódtak.

- Semmi közöd hozzá – vonta meg vállait, majd mintha itt sem lennék, hátat fordított nekem, és oldalasan dőlt neki a falnak.

Remek, még hátat is fordít nekem! Ezt… hogy képzeli? Hogy lehet valaki… ennyire bunkó?

- Gyerekes, amit csinálsz – mondtam halkan, megvonva egyik vállamat, majd elsétáltam, és az irodától fellelhető legtávolabbi széken helyezkedtem el, de úgy, hogy lássam, ha Johnny megérkezik.

Már nem azért, de amit csinál, az nem gyerekes? Mindenáron ki akar rúgatni a bandából, ezért bezár különböző helyekre, lefizeti a juniorokat, hogy segítsenek benne, ráadásul még a többiek előtt is hazudik, hogy ő ugyan nem tudja, hogy én hol vagyok. Most meg mint egy duzzogó kisgyerek, elfordul tőlem, mintha itt se lennék. Ez a lehető legudvariatlanabb dolog, amit tapasztaltam ezen a nyomorult Földön…

Idegesen fújtatva előtúrtam fülhallgatóimat, majd néhány másodperc után, mikor végre sikerült behelyeznem a helyére, végre felcsendültek a megnyugtató dallamok.

Természetesen KAT-TUN, hiszen amióta megismertem őket, állandóan a dalaikon függök, annyira jók. Még az sem érdekel, hogy a legtöbbször Kamenashi hangját hallani, mert a többiek teszik egésszé, és felejthetetlenné.

Ráadásul, jó nyelvtanulás céljából is, hihetetlenül sokat segítettek, és a valóságban is mindig segítenek nekem, ha elakadok egy mondatban. Persze, ilyen szerencsére csak nagyon ritkán van, de van néhány rövidítés például, amit a nyelvkönyvek nem tanítanak meg, viszont a fiatalok minden nap használnak. Eddig egyedül ezekből adódott problémám, de általában Koki – akiből amúgy ki sem nézné az ember – nagyon jól el tudja nekem magyarázni a dolgokat.

Felsóhajtottam, majd épp hunytam volna le szemeimet, mikor mozgásra lettem figyelmes. Oda kaptam fejem, de legnagyobb sajnálatomra nem főnökünk érkezett meg, hanem csupán Kame lökte el magát a faltól, és sétált a szemben lévő székekhez, hogy felvegye onnan a mai újságot, és utána rögtön vissza is sétáljon korábbi helyére. Végig követtem mozdulatait, melyek most csöppet sem tűntek természetesnek, inkább voltak erőltetettek és szögletesek. Mintha minél kevesebb mozgásra törekedne.

Nem nézett fel, de láttam rajta, hogy érzi, és rettentően idegesíti, hogy folyamatosan nézem. Gúnyosan elvigyorodtam, de hangot nem adtam gondolataimnak. Fejem inkább telefonom felé fordítottam, mely jelezte, hogy már majdhogynem fél órája itt kéne legyen Johnny.

Nem értem, minek hív be nyolcra, ha fél kilenc van, és még sehol sincs?! Egy órával kevesebbet aludtam, és még a reggelim is kimaradt miatta!

Dühösen fújtattam egyet, hasamra téve kezemet, míg a másikkal azon voltam, hogy átváltsak egy másik zeneszámra, de mielőtt megtehettem volna, a lift egy hangos kattanással kinyílt, és a várva várt ember lépett ki rajta.

Rögtön végignézett rajtunk, és kissé bosszúsan vette tudomásul, hogy ketten kétfelé széledtünk, a lehető legtávolabb elhelyezkedve egymástól.

Néhány másodperces fejcsóválás után végül csípőre tett kezekkel szólalt meg.

- Ti még akkor sem beszélgettek, ha csak ketten vagytok ebben a hatalmas épületben? – kérdezte, miközben lemondóan sóhajtott, és zsebeiben kezdett el kutakodni kulcsai után.

Teljesen automatikusan ráztuk meg mindketten fejünket, próbálva továbbra sem tudomást venni egymásról.

- Na majd most… - mondta halkan, de nem eléggé ahhoz, hogy én ne halljam meg.

- Mit majd? – kérdeztem szinte csak magamnak címezve, majd tétován Kaméra néztem, aki ugyanolyan ridegséggel pillantott vissza rám. Ehh, szóval ő nem hallotta…

Ahogy főnökünk kinyitotta az iroda ajtaját, belibbent rajta, míg én hátraléptem, hogy beengedjem Kazuyát, de ő megelőzött, és kezeit kitárta az ajtó előtt, jelezve, hogy előre enged. Szemöldököm ráncolva léptem be a helyiségbe, közben végig magamon éreztem pillantását, ami hihetetlenül frusztrált. Soha nem zavart, ha valaki megnézett magának, de… ez most más. Már csupán a tény, hogy ő van mögöttem, idegölő.

- Mióta vártok? – Ez az aprócska kérdés zavart meg gondolkodásomban.

- Nyolc óta – vágta rá rögtön a közben mellém ért férfi.

- Ó, minek jöttetek olyan korán? Hiszen fél kilencet beszéltünk meg… - nézett felváltva hol rám, hol rá Kitagawa-san.

- Mi? De hát én tisztán emlékszem, hogy még rá is kérdeztem, hogy egy órával munkaidő előtt?! – kérdeztem kissé ingerülten, ahogy felidéztem a tegnapi telefonbeszélgetést.

- Én ilyet soha nem mondtam – szólalt meg teljesen nyugodt hangon, de mintha a dühöt is láttam volna a szemeiben. Bár, most csöppet sem érdekelt.

Már nyitottam volna számat, mikor egy erős kéz fonódott csuklóm köré, és szorította meg. Értetlenül néztem föl Kaméra, aki csak megrázta fejét, majd rögtön el is engedett.

Oké, persze, kitalálható volt, hogy robbanni készül a bomba, na de ha az a célja, hogy mindenáron kirúgasson, akkor miért állt az oldalamra? Én ezt nem értem!

Csöndesen felnyöszögtem, még mielőtt főnökünk újra megszólalhatott volna.

- Hallom voltak kisebb csetepatéitok a csapaton belül – mondta kimért hangján, miközben fölhelyezte könyökeit az üvegasztalra, és kézfejein támaszkodott meg.

A tőlem nem messze álló test is ugyanabban a pillanatban remegett meg, mikor enyém. Idegesen beharaptam ajkaimat, miközben lesütöttem szemeimet, és vártam az oltári nagy lebaszást. Honnan tud mindenről? Hisz a csapaton belül senki nem olyan hülye, hogy kitárulkozzon bárkinek is. Kamerák meg elvileg nincsenek a tánctermekben, csak speciális esetekben szerelnek föl néhányat, ha mondjuk munkát akarnak ellenőrizni, de arról a csapat tagjai általában megtudnak egy-két infót, így nem éri őket meglepetésként.

- Akane! – szólalt meg hirtelen, kizökkentve elmélkedésemből. Nagyot nyelve léptem előrébb. Miért nem baszott le? Vagy most fog?

De ahelyett, hogy leordította volna a fejem, előhúzott valamit a fiókjából, tenyerébe rejtette, és felém nyújtotta. Óvatosan bontogattam ki a kis papír fecnit, de amit láttam rajta, azt nem tudtam hová tenni. Egy ismeretlen cím állt rajta, amit még életemben nem hallottam, és valószínűleg még a környékén sem járhattam, mert emlékeznék rá.

- Ez mi? – kérdeztem néhány másodperc után, felemelve fejem.

- Ez az új címed – mondta titokzatosan mosolyogva. Látszik rajta, hogy mennyire élvezi a tudatlanságom.

- Tessék? – kérdeztem elhűlten, nagyra nyílt szemekkel. Mi a franc…?!

- Ez az új címed – ismétli meg előző mondatát, azon az idegesítő hangtónusán, mellyel az őrületbe kerget.

- Hallottam, de ez mégis mit jelent?! – kérdeztem dühösen, a papírral a kezemben hadonászva. Mi az hogy csak úgy hirtelen ad egy címet, ami holnaptól az otthonom lesz?! Az én beleegyezésem nélkül?!

Halványan érzékeltem, ahogy Kamenashi is mellém lépett, és kivette kezemből a papírt, de az ő reakciója mégjobban meglepett. Ijedten kaptam tekintetem felé, és szó szerint láttam, ahogy kimegy belőle az erő, és arca teljesen elsápad.

- De hát… ez az én címem… - mondta teljesen elhűlve, mire az én szemeim is kipattantak.

- Hogy micsoda?! – kiáltottam föl megrémülve, miközben megkapaszkodtam az asztallap szélében. – Mi-miért? – kérdeztem, teljes erőmből szorítva az asztalt.

- Azt akarom, hogy jól összeszokjatok, és ne öljétek egymást, mert az hosszútávon nem lesz jó hatással a bandára – vonta meg vállait lazán a kérdezett.

- De hát mi nagyon jól össze vagyunk szokva, igaz Kazu? – válaszoltam rögtön, elnyújtva hangomat, miközben az említett személy mellé léptem, és jó szorosan megölve, egy vigyort erőltetve magamra.

Ha ebből kikerülünk győztesen, komolyan veszek egy saját lakást!

- Jah, látom – morogta főnökünk néhány másodperc elteltével, miután Kamenashi semmit sem csinált. Legalább visszaölelt volna!

Fújtatva léptem rá lábára teljes erőmből, mire hangosan felszisszent, de nem mondott semmit, csak szúrósan rám nézett.

- Ne nézz így, ennyit megérdemelsz – súgtam neki fenyegetőn, miközben Johnny megint kotorászott valamiért a szekrényében.

Mikor kezeit ismét ökölbe szorította, és várakozón nézett rám, egy pillanatra megfontoltam, hogy menjek oda, vagy inkább fussak ki az irodából, ezzel együtt a világból is, de akármennyire is csábító a második opció, mivel nem akartam elveszteni az állásom, inkább előre léptem, és engedelmesen kinyújtottam tenyeremet. Rögtön hallottam a fém csörrenését, így mikor megnéztem, mi van a kezemben, kicsit sem lepődtem meg.

- Itt vannak a kulcsaid, másoltattam egyet Kamenashiéról – fordult felém, én pedig szemem sarkából láttam, ahogy új lakótársam arcából egyre inkább elmegy a szín. Normális esetben röhögnék rajta, de most valószínűleg én sem nézhetek ki másképp, így csak beletörődve a dolgokba, sóhajtottam egyet.

- De… azt mégis hogyan? – kérdezte Kame akadozó hanggal, miközben jól láthatóan kitapogatta saját kulcsit zsebében.

- Megvannak a módszereim, fiam – mosolyodott el angyalian Kitagawa, megrázogatva vállait.

Feszült csend telepedett az irodára, a némaságot csak a falióra folyamatosan kattogó hangja zavarta meg.

- Még valami? – kérdeztem néhány másodperc múlva fáradtan, reménykedve, hogy nem ér újabb meglepetés, és minél előbb elhagyhatom ezt a helyet, bebújhatok ágyamba, és reggel úgy ébredhetek föl, hogy ez csak egy szörnyű álom volt.

- Nem, elmehettek – mondta hanyagul, majd vetett mindkettőnkre egy kósza pillantást, hogy utána rögtön a papírjai mélyére bújhasson.

Mindketten meghajoltunk, majd kiléptünk az irodából, és normális ember módjára csuktuk be az ajtót, majd indultunk el a táncterem felé.

Mikor elhagytuk a sarkot, Kame rögtön kiabálva támadt nekem.

- Idióta, miért léptél a lábamra?! Tudod, hogy fáj még mindig?! – kérdezte dühösen, elkapva csuklómat.

Hirtelen szóhoz se jutottam, annyira felment bennem a pumpa. Csak idegesen néztem egy darabig kezünkre, majd kirántottam szorításából, és mellkasának feszülve löktem egyet rajta.

- Idióta?! Ha visszaöleltél és rám vigyorogtál volna, akkor talán  most nem tartanánk itt! Szóval kettőnk közül te vagy az idióta, nem én, te balfék! – kiabáltam le fejét, majd sarkon fordultam, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam az emeletet.

Ő cseszi el az utolsó lehetőségünket, aztán még én vagyok lebaszva?! Na nem, Kamenashi Kazuya, abból nem eszel!

Amikor leértem öltözőnkhöz, nagy lendülettel csaptam be magam után az ajtót, és dobtam le magam az egyik székbe.

Úgy érzem, a mai naptól kezdve nekem nem létezik olyan kifejezés, hogy „Mindenhol jó, de legjobb otthon.”