Ha neked rohan a végzeted - 30. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: 16
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés: Majdnem 1 hónapja, hogy - 1 nap híján - utoljára írtam, de most legalább hosszabb fejezetet kaptok. 6 és fél oldal, és végre kiderül, hogy kit kell megcsókolnia Rannak ;) Jó olvasást! :))

30. Döntések

Barátom vidáman rám nézett, majd alig egy tized másodpercnyi gondolkodás után vigyorogva elkezdett beszélni.

- Csókold meg mondjuk… - emelte fel kezét, és állát kezdte el vakargatni, közben lassan végignézve mindenkin. Tekintete Kamén állapodott meg, így a fejemet mertem volna rá tenni, hogy ő lesz a párom, mikor…

- … ha már úgy sincs barátod, akkor Tat-chan-t! – vigyorodott el, persze csak miután elég jelentőségteljesen ránézett lakótársamra a „barát” szónál.

Rögtön megkerestem Tatsuyát, és próbáltam kiolvasni valamit a tekintetéből, de egy átszellemült pillantáson kívül nem kaptam mást. Nem is tudtam hová tenni az egészet, azonban több gondolkodásra nem volt időm, ugyanis láttam, amint felemelkedett a rönkről, és megindult felém.

Lassan felálltam én is, és a kör közepéig mentem – ami kemény két lépés -, majd bátortalanul megálltam előtte, és felnéztem szemeibe.

Az első gondolatom az az volt, hogy ez az egész helyzet bizarr. Ueda nekem olyan, mint egy báty, akihez bármikor fordulhatok, és elmondhatok neki mindent, amit csak akarok, anélkül, hogy félnem kéne, hogy tovább adná.

Ráadásul tudva, hogy tetszik neki egy lány, nem igazán akarom ilyesmire „kényszeríteni”, de azt be kell vallanom, hogy azok a duzzadt ajkak ilyen közelről szörnyen csábítóak. Mégis, a vékonyabb, macskás ajkakat jobban preferálom…

Felsóhajtottam, mire gyengéden elmosolyodott, és kezeit csípőm két oldalán támasztotta meg. Lassan én is felemeltem végtagjaimat, és felkarjára simítva tenyerem, kissé neki dőltem, hogy könnyebben elérjem. Meg persze ne tűnjön úgy, mintha irtóznék a közelségétől.

Nem láttam a szemeiben a vágy jeleit, inkább csak az őszinte szeretetet és egy kis izgatottságot.

Dobbant egy nagyobbat a szívem, amikor elkezdett felém közelíteni, és ahogy megéreztem ajkait enyémeken, ösztönösen lehunytam a szemeimet.

Furcsa volt hozzá érni azokhoz a hatalmas, vöröslő párnácskákhoz, mégis kellemes melegséggel töltött el.

Hosszú másodpercekig ízlelgette, valamint puszilgatta alsó ajkamat, majd végignyalt rajta, mire engedelmesen nyitottam szét a fölsőtől, hogy beengedhessem nyelvét a számba.

Gyengéden végigmatatta egész szájpadlásomat, fogaimon is végigsimítva, majd nyelvemet kezdte el böködni. Amint sikerült magamhoz térnem, óvatosan visszacsókoltam, bár közel sem olyan hévvel, mint alig egy negyed órája Kaménak.

Kame… vajon most hogy nézhet ránk? Féltékeny? Vagy úgy ahogy van, hidegen hagyja az egész? Erre a gondolatra összeszorult a szívem, és önkéntelenül erősebben szorítottam Tatsuya karjait. Ő válaszul még közelebb vont magához és már nem csak derekamon pihentette a kezeit, hanem teljesen átölelt, megszűntetve minden apró rést kettőnk között.

Egy pillanatra megijedtem, és el akartam húzódni, de ekkor sokkal keményebben kezdett el csókolni, és szó szerint semmi erőm nem volt kiszabadulni az öleléséből. Annyira heves…

Így hát nem volt más választásom, mint elmerülni a karjaiban, és megpróbálni élvezni ezt a pillanatot - ami valójában nem is tűnt olyan nehéznek.

Kicsit ugyan félénken, de egyre erőteljesebben viszonoztam csókját, egy szenvedélyes nyelvcsatába invitálva, egészen addig, ameddig el nem fogyott a levegőnk.

Akkor is csak lassan, pihegve váltunk el egymástól, végig tartva a szemkontaktust, majd nem hazudtolva meg magát, szélesen elvigyorodott, és lassan hátrálni kezdett.

Én is elmosolyodtam, majd megfordulva visszasétáltam a helyemhez, közben kissé ködös szemekkel próbálva megtalálni lakótársam tekintetét. Persze mindhiába, résnyire húzott szemekkel figyelte az éppen leülő Uedát. Ez mosolyt csalt az ajkaimra, és persze nagyon megnövelte az önbizalom szintemet, ezért magabiztosan ültem le mellé, vállammal kicsit megbökve, hogy ne nézze már ennyire Uedát.

Az viszont meglepett, hogy még rám is dühös szemekkel nézett. Vagyis azt hiszem. De az nem lehet… hiszen emiatt nem lenne mérges, ugye? Ha akarna valamit, akkor lépne, nem? Vagyis oké, lépett, de… de akkor nem tagadná le amit csináltunk! Nincs igazam…?

Felsóhajtottam, majd az üveg után nyúltam, hogy megpörgessem. Ismét beállt a feszült a csend, ami csak tovább fokozódott, mikor a palack lassulni kezdett, és végül köztem és Kame közt állt meg.

- Nos mivel én most voltam, ezért te jössz – vigyorogtam rá, mire ráncba szaladt a szemöldöke.

Sietősen körbejárattam a tekintetem az egész bagázson, majd kiszúrtam az egyetlen lányt, aki ma még nem játszott.

Ahogy megfogalmazódott a fejemben a terv, gonoszan elmosolyodtam, és úgy fordultam „padtársam” mellé.

- Felelsz vagy mersz?

- Merek – mondta monoton hangon, elszántan nézve szemeimbe.

- Szívd ki Ayumi nyakát valahol. Azt ő mondhatja meg, hogy hol – mosolyogtam rá pajzánul, miközben kezem hátra vezettem. Persze az ötletemért cserébe kaptam egy nagyon gyilkos tekintetet, de mit foglalkozzak én azzal? Magamban felnevettem, majd mikor éppen hogy elemelkedett a rönkről, fenekébe markoltam, ezzel megtolva őt előre.

Azonnal csuklóm után nyúlt, és erősen megszorította, de persze mindezt olyan pókerarccal, hogy ha elölről látom, akkor se mondtam volna meg, hogy mi is zajlik le mögötte.

Csakhamar lelökte kezemet magáról, én pedig magam elé vigyorogva néztem, ahogy egymáshoz lépnek, és néhány másodperces tétlenség után Kame a lány nyakához hajol, miután az kijelölt egy pontot, viszonylag olyan helyen, ahol a pulcsi akár takarhatja is. Ayumi persze kissé bátortalanul, mégis csillogó szemekkel nézett az ég felé, ahogy a banda vezére elkezdte kényeztetni érzékeny bőrét. Kezei lassan Kame vállaira csúsztak, és ahogy telt az idő, egyre inkább szorították a vékony ujjak a széles vállakat. Láttam, ahogy Mimi* szemei egyre csak elködösültek, és ekkor először meginogtam tervemben. Mégis csak olyan jó ötlet volt ez? Hiszen Ayumi tipikusan az a lány, akihez ha kedvességgel közelednek, már annak tudja be, hogy bejön az illetőnek. Azt márpedig nem akarom, hogy rámásszon Kaméra és elcsaklizza előlem. Ami valljuk be, egyszerű is lenne, hiszen míg ő akármikor széttenné a lábait Kazuyának, én csak hosszú idő után vetemednék erre. Mindig is utáltam azokat a pasikat, akiknek csak egy dugásra kellett a csaj, aztán mehetett is el Isten hírével, összetörten és megalázottan. Hiszen azt hitte, hogy valaki viszontszereti.

Na én pont egy ilyen kapcsolatot nem akarok. És állandóan azzal álltatom magam, hogy Kame nem ilyen, ő tiszteli az embereket, mégis, ha a legmélyére nézek, rájövök, hogy ő is férfiből van, akik pedig akármeddig elmennek egy jó kis éjszaka reményében.

Felsóhajtottam, majd elvettem tekintetem Ayumiról, és helyette inkább a széles vállak tulajdonosát kezdtem el mustrálni. Az a hatalmas hát, a keskeny csípő, a formás – és kemény, mint azt nemrég megtudtam – fenék, a vékony lábak… túlontúl tökéletes. Egyszerűen vonzza az ember tekintetét.

Éppen ezért fel is ijedtem, mikor megmozdultak, és tekintetem a felém sétáló alakra tévedt. Úgy éreztem, mintha direkt szuggerálni akarna, hogy „Tessék, örülhetsz, megcsináltam”, ezért inkább elkaptam róla a szemeimet.

Amint visszaült mellém, újra elkapott a jóleső bizsergés, pláne, mikor a fél-alélt lányra tévedt a tekintetem. Az a folt… én is akarok egy olyat!

Fintorogva húztam el számat, majd inkább a forgó palackot kezdtem el nézni. Senki nem mert megszólalni, érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Ez pedig a tetőfokára hágott, mikor a kupak nyílegyenesen Tatsuyára mutatott.

- Felelsz vagy mersz? – hangzott fel a szokásos kérdés, ám ezúttal hátborzongatóan nyersen.

Lehetséges, hogy az „áldozat” is megijedt a hanghordozástól, ugyanis zavartan a felelés mellett döntött.

A mellettem ülő férfi ijesztő grimaszra húzta a száját, és így, ahogy a tűz fénye is megvilágította oldalról, tényleg félelmetesnek hatott.

- Hány férfival feküdtél már le? – hangzott el a kérdés.

Szó szerint az állam is leesett, annyira megdöbbentem a pofátlan kérdéstől, de ahogy körbenéztem, megnyugodva láttam, hogy a többiek is így néznek, és nem csak én maradtam le valamiről.

- Kame! – sziszegtem oda neki mérgesen, jó erősen oldalba könyökölve, de ez semmit sem jelentett, továbbra is ugyanolyan elszántan nézett felháborodott bandatársára.

- Eggyel sem! – szólalt meg végre a sértett, kissé ingerült hanghordozásban.

- Ó, igen? És amikor találkozgattál Gackt-tal**, nem történt semmi, Tündérke?***

Ennél nagyobb gúnnyal feltett kérdést még sose hallottam, az is biztos.

- Kamenashi! – szóltam rá ezúttal sokkal hangosabban, a teljes vezetéknevén szólítva. Ez alkalommal végre nem csak arcába, hanem szemeibe bámulhattam, melyben mérhetetlen haragot és irigységet láttam. Haragszik Uedára? Na de miért? Ugye nem a csók miatt?!

- Elég legyen… - csikorgattam fogaim közt, mire összehúzta szemeit, majd lassan enyhülni kezdett az arckifejezése. Mindent láthattam – ahogy a mérges ráncok eltűnnek, és lassan megbánóvá válik a tekintete, majd egyre zavartabbá.

Sóhajtott egy nagyot, majd felállt, és Uedára nézett.

- Bocs, haver… nem úgy értettem – sóhajtott fel fáradtan, megbánó arccal.

A felszólított csak bólintott egyet, majd halványan elmosolyodott – mint úgy általában szokta.

Uedának van a legkülönösebb jelleme a csoportban; azon kívül, hogy végtelenül kedves, törődő és türelmes, ha megbántják, a bocsánatkérés után elintézi egy gyenge mosollyal. Én a helyébe leordítottam volna Kamét, és valószínűleg még egy jobb egyenest is beszerzett volna magának…

De Ő… csöndesen elintézte, hisz tudta, hogy úgyis megjön az esze, és bocsánatot kér. És úgy is lett. Hihetetlen…

Felnézve barátomra, láttam, amint akár több száz érzelem is átsuhan arcán, majd végül biccentett egyet, és elsétált a saját sátrához.

Mindannyian meglepetten néztünk utána, és ki tudja, mennyi idő múlva tértünk csak magunkhoz, mikor Tat-chan elkezdte pörgetni az üveget.

Mikor az üveg Marunál állt meg, megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy most nem én vagyok a célpont, így szabadon gondolataimba merülhettem.

Féltékenység. Végül a hosszas töprengés után ez az egy szó volt, amire gondolni tudtam. Valójában én is azt éreztem, mikor Ayumi nyakát szívogatta… és akármikor ránézek a lányra, eszembe jut a jelenet.

De végül is én voltam a marha. Én kértem ezt a hülyeséget, és kevertem magam direkt ilyen helyzetbe.

- Szerintem menjünk, mindenki úgy néz ki, mint egy hulla – mondta Koki két ásítás közepette, mire egyöntetű hümmögéseket kapott válaszul.

Kicsit megörültem, hogy nem kell tovább tettetnem az érdektelenséget, ezért nagyot nyújtózkodva követtem Miut a sátrunkba, miután elbúcsúzott szerelmétől. Ez a csókos jelenet viszont éppen elég volt nekem arra, hogy újra érezzem magam körül az ölelő karokat, és a kellemes eper illatot.

Tétovázva másztam be a sátorba, de mielőtt beborultam volna a helyemre, barátnőmre néztem.

- Mondd csak, nem akarsz Junnoval aludni? – kérdeztem kíváncsi hangsúllyal.

- Megint Kaménál alszol? – élénkült fel, és már láttam, ahogy szájának sarka elkezdett rángatózni.

- Valószínű, hogy maradok, akarok még beszélni vele – vontam meg vállam teljesen érdektelenül.

- Legalább tudni fogom, hogy hol vagy reggel – nevetett fel vidáman, majd felkelt, és a kijárat felé indult, valószínűleg szólni Junnonak.

- Akkor jóéjt – mosolyogtam rá kedvesen. – És vigyázzatok, a citromsárga sátron keresztül nagyon átlátszanak ám a dolgok – kacsintottam rá perverzen, majd kiiszkoltam előtte, és elsiettem a közeléből, hátha meg talál kergetni. De valószínűleg túl fáradt volt hozzá, úgyhogy egy elmormogott „jóéjt”-en kívül nem kaptam mást.

Miközben Kazuyához sétáltam, eszembe jutott, hogy miközben jöttünk fel a partról, kérdezte, hogy ma is nála alszom-e, de én azt válaszoltam, hogy nem valószínű.

Még egy ok, amiért kezdek tartani ettől az egésztől… de mivel Junno már valószínűleg át is ment a helyemre, nincs más választásom.

Felsóhajtottam, majd letérdeltem, és csöndesen elhúztam a cipzárt, hogy ha esetleg aludna, ne keltsem fel, de amint bemásztam, azonnal megláttam nyitott szemeit.

- Na mi az, meggondoltad magad? – vigyorodott el szélesen.

- Miu kipaterolt – vontam meg vállam, teljes mértékben ignorálva vigyorát, és természetesen bevetve minden színészi képességem. – Azt hitte, ma is itt alszom, ezért áthívta Junnot a helyemre – meséltem, miközben feltérdeltem.

- De ha zavarok, akár át is mehetek Uedához, mellőle úgy is felüresedett a hely - néztem rá kihívóan, közben egyet hátrálva.

- A francokat mész te! – válaszolt hirtelen. Remek, akkor úgy tűnik, nem tűnt fel neki a kis hazugságom. Vagyis…  nem is mondtam akkora hülyeséget… - Szívesen alszom veled – mosolyodott el, mire ismét átfutott rajtam az a jóleső melegség.

Becipzároztam magam mögött a sátrat, majd mellé másztam, én leutánozva az ő pozícióját, oldalasan szembe feküdtem vele.

- Ne is próbálj kérdezni, nem válaszolok – mondta rögtön, határozottan nézve szemeimbe.

- Sejtettem, ezért nem is készültem kérdésekkel – sóhajtottam fel, majd kivettem gumimat a hajamból, hogy kényelmesen aludhassak majd az éjszaka, valamint nadrágom zsebéből a telefonomat, hogy ne nyomhassam meg.

Ám utóbbival terveim voltak ám… Szemeim elé emeltem, így neki pont a telefon hátulját mutatva, és elkezdtem egy új üzenetet pötyögni.

- Kinek írsz? – jött rögtön a kérdés.

- Hironak – mondtam teljesen nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

- Ilyenkor? Felébreszted…

- Némára van állítva a telefonja, valószínűleg majd csak reggel nézi meg – magyaráztam, majd mikor visszaolvastam a kész üzenetet, gyengéden elmosolyodtam. Nem, valójában semmi mulatságos nem volt az SMS-ben, csak azt írtam meg, hogy holnap reggel indulunk haza, és akkor este felszedhet majd. Viszont ez egy tökéletes alkalom volt arra, hogy leteszteljem Kamét.

Ha nekem ugrik, és elkezd csókolgatni, vagy ha csak szimplán elveszi a telefonom, elolvassa az üzenetet, és látom rajta a féltékenység jeleit, már sínen vagyok.

Ezen reményeim szertefoszlatva azonban csak elmosolyodott, és miután elpakoltam a telefonom, szorosan magához húzott, hogy elől mindenünk összeérjen, és karját átvetette a derekamon.

A közelsége még így is hatással volt rám, hogy nem azt kaptam, amit vártam, így megelégedve azzal a kicsivel, amit magából nekem ad, orromat befúrtam nyakába, és amennyire tudtam, én is átöleltem.

Azt hiszem, mi ketten nagyon jó barátok leszünk… de nem többek.

Kame POV

Még én magam is meglepődtem, hogy mennyire megörültem, mikor megláttam sátram előtt az ismerős, női alakot, hiszen biztos voltam benne, hogy Ran az.

Nem is tévedtem, mikor bemászott, automatikusan rámosolyogtam, amit ő sem volt rest viszonozni, és már csupán ez megmelengette a szívem.

- Na mi az, meggondoltad magad? - kérdeztem enyhén vigyorra húzva ajkaimat, hiszen jól emlékszem, amikor néhány órával ezelőtt utasította vissza a rejtett meghívásomat.

- Miu kipaterolt - mondta tök lazán, mintha nem igazán számítana neki. Ennek örültem is, hiszen így velem alszik, viszont csalódott is voltam kicsit, hogy nem magától jött. Bár nem vagyok benne biztos, hogy elszánná magát ilyesmire... ahhoz túl félénk.

- De ha zavarok, akár át is mehetek Uedához, mellőle úgy is felüresedett a hely. - Ezzel a mondatával sikeresen visszarángatott a valóságba, és még meghökkenni se volt időm, olyan gyorsan hátrált.

- A francokat mész te! - mondtam rögtön. - Szívesen alszom veled - mosolyodtam el, várakozón nézve rá.

Ezek után végignéztem, ahogy visszahúzza a cipzárt, majd mellém mászik, és lefekszik velem szembe.

- Ne is próbálj kérdezni, nem válaszolok - szögeztem le rögtön, megelőzve a kérdezősködést a korábbi viselkedésemről.

Nem akartam róla beszélni, mert... mert hát mit mondhatnék? "Bocs, de féltékeny voltam Uedára, mert tetszel nekem?"

Hah, rögtön ki is röhögne rögtön. És mivel valószínűleg ő csak barátként közeledik felém, minden bizonnyal tönkretenném az egész kapcsolatot, ha vallanék… De olyan szar ez a bizonytalanság. Nekem miért nem lehet, hogy valakit önzetlenül szerethessek? Csak azért, mert sztár vagyok…? Találok valaha olyan lányt, aki nem a pénzemet szereti, hanem engem, tiszta szerelemből?

- Sejtettem, ezért nem is készültem kérdésekkel- sóhajtott fel ő is, majd hajához nyúlt, és kivette a gumit. Ahogy tincsei a vállára hullottak, elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy meg akarom érinteni, és ha mást nem is tehetek, legalább hadd simítsak rajta végig...

De a telefonját minek veszi elő...?

- Kinek írsz? - kérdeztem hirtelen.

- Hironak - jött az egyszerű, ám annál sokkal többet mondó név.

- Ilyenkor? felébreszted... - próbálkoztam, észrevétlenül célozgatva, hogy tegye vissza a készüléket.

- Némára van állítva a telefonja, valószínűleg majd csak reggel nézi meg - mondta, majd rövidesen mosolyra húzta ajkait, nem is sejtve, hogy ezzel egy tőrt döfött a szívembe. Nem akartam mutatni, ezért akármennyire fájt, csak gyéren elmosolyodtam. Végül is milyen jogon szólok én bele az ő szerelmi életébe? Ha az a tuskó kell neki, akkor legyen, én támogatom. Vagyis megpróbálom...

De most akkor is szükségem van rá. Ha csak éjszakára is, de olyan érzésem van, mintha most az enyém lenne mindene. Ezen felbátorodva nyúltam dereka után, és miután teljesen magamhoz öleltem, átvetettem rajta kezem, hogy ne tudjon elmenni.

Már sokkal vidámabban kuncogtam fel, mikor orrát nyakamba fújta, és csiklandozva bőrömet kezdett el lélegezni, majd ő is megölelt.

Annak ellenére, hogy nem így akartam, mégis boldogan hunytam le szemeimet, azzal a tudattal, hogy reggel igenis a karjaim közt fogom találni.

Másnap reggel finom ujjak cirógatására ébredtem, amikről nem tudtam, eldönteni, hogy vajon az álmom utolsó foszlányai, vagy tényleg valaki megérintett. Éppen ezért még kicsit harcoltam a természettel, és próbáltam visszanyomni magam, de végül az éberség felülkerekedett rajtam.
Lassacskán nyitottam ki szemeimet, és ami az első dolog volt, amit megláttam, az a vékony kéz a mellkasomon, melynek ujjai tényleg engem cirógattak, és nem csak a képzelgés részei voltak. Enyhén hunyorogva fordítottam jobbra a fejem, mire egy arcomtól alig öt centire szuszogó lány arcával találtam szembe magam.

- Jó reggelt – mondta kedvesen mosolyogva, továbbra is vállamon feküdve, és ujjait mellkasomon játszatva.

- Neked is – mosolyogtam rá szeretetteljesen. Az ilyen pillanatokért megéri felkelni, az biztos.

- Kevesebb, mint egy óra múlva indulunk – mondta lágy hangján, mellkasomat nézve.

- Honnan tudod? – kérdeztem összeráncolva a szemöldököm. Nekem erről senki sem szólt…

- Miu nemrég bejött szólni, csak nem akartalak felébreszteni – vonta meg a vállát egy egészen picit, majd felém fordulva rám nézett végre. Karomat, melyen fekszik lassan felemeltem, és hátát kezdtem el ugyanolyan lassú, mégis őrjítő mozdulatokkal karcolni, mire láthatóan megremegett, és libabőrössé vált.

- Menjünk, mert nem leszünk készen sose – mondta rögtön, valószínűleg meghátrálásból. Rosszul esett, de csak bólintottam egyet, majd megvártam, míg felkel rólam. Lehet, nem is direkt csinálta… vagy csak egyszerűen sejtette, hogy mi lett volna a végén ebből, és azt nem akarta. Vagy egyszerűen csak megjött neki és hisztis. Ki tudja.

Felültem, majd tincseimbe túrva néztem végig a sátramon – illetve az abban szanaszét heverő rengeteg ruhán. Hát ez nem lesz olyan egyszerű, mint én azt gondoltam.

Felsóhajtottam, majd lassan kibújtam a takaró alól, mikor mozdulatomban megállított a hangja.

- Tudod… ha Veled alszom, sosincsenek rémálmaim – mondta halkan, gyengéden mosolyogva. – Otthon is kipróbálhatnánk – kacsintott rám, majd végül kimászott, magamra hagyva a barátságtalan vászonban.

Ám hiába ment el, nem tudtam visszafogni, hogy ajkaim ne görbüljenek fölfelé, annyira jól esett.

Végig ilyen állapotban csomagoltam össze mindent, teljesen megfelejtkezve a reggeliről, és még így is megelőztek Junnoék a pakolásban. Mikor kimásztam, hogy leszedjem a sátrat, már a saját alvóhelyük utolsó darabkáit, azokat a kis fákat húzogatták ki a földből.

Felsóhajtottam, majd én is nekiláttam az enyém lebontásához, ami tized annyi idő alatt sikerült, mint két nappal ezelőtt a felállítás. Persze néhány káromkodást megejtettem, de a tudat, hogy néhány óra és újra a nyüzsgő nagyvárosban leszünk… hát, nem lelkesített túlságosan. Szívesen eltöltöttem volna még úgy egy hetet itt, ezekkel az emberekkel körülvéve… persze miután tényleg bocsánatot kértem Uedától.

Elfintorodtam, majd inkább azzal foglalkoztam, hogy mindent jól összepakoljak és ne maradjon semmi a homokban. Viszonylag gyorsan végeztem is, ezért leültem, nem foglalkozva azzal, hogy koszos lesz a gatyám és a többieket kezdtem el bámulni. Már kivétel nélkül mindenki az utolsó simításokat végezte mikor hangos dudálások közepette megérkezett a sofőrünk, a banda külön kisbuszával.
Felkászálódtam a földről, majd leporolva ruhámat és felkapva cókmókjaimat oda sétáltam, hogy berakhassam a hatalmas csomagtartóba azokat.
Lassacskán mindenki táskája bekerült, így elsőként szálltam fel a buszra, és ez alkalommal én foglaltam el Akane korábbi helyét – a leghátsó ülést.
Utánam Koki szállt fel, aki Norioval az egyik első ülést választotta, majd jött Ran, aki először rám nézett, majd a mellettem lévő üres helyre. Meglepve figyeltem, ahogy céltudatos léptekkel felém sétál, majd bármiféle kérdés nélkül lehuppan mellém.
Ekkor jelent meg Miu is, aki először meglepődött, majd aztán kedvesen ránk mosolygott, és Junno kezét fogva kiválasztottak egy számukra szimpatikus ülést.

- Megbeszéltétek? - kérdeztem

- Mit? – fordult felém értetlenül, miközben hajából próbálta kisimítgatni a kócokat.

- Hogy mellém ülsz, mert ők együtt akarnak ülni – böktem fejemmel Junnoék felé.

- Jah nem – világosodott meg hirtelen az arca. – Tudod, kell a változatosság – kacsintott rám pajkosan, majd hátra dőlt, és lehunyta szemeit.

Vágyakozva néztem végig rajta, majd észrevétlenül közelebb húzódtam hozzá, folyamatosan arcát bámulva.
- Kame – emelte fel a hangját. Mi a franc, hogy tudta így megérezni, hogy nézem?!
- Bocsi… - mondtam kurtán, majd elfordultam tőle, és inkább az ablaknak támaszkodva bámultam ki az ablakon.

Hallottam, ahogy felkuncog mellettem, majd rövidesen megéreztem vállamon valami nehezet. Amikor odafordultam, láttam, hogy csak a fejét hajtotta rám, így megbátorodva én is viszonoztam az „érintést”, és enyémet az övére fektettem.

Mikor a motor beindult és az ajtó becsukódott, kicsit helyezkedtem, majd újra a kilátást kezdtem el bámulni, miközben figyeltem, ahogy lassan elnyomja az álom, és egyre inkább elnehezedik. Elhajoltam tőle, és addig igazgattam testét, míg végül feje ölemben kötött ki, persze meg nem szakítva az álmát.
Kezem lassan felemeltem, és iszonyú óvatossággal kezdtem el tincseit simogatni. Nem akarok haza menni. Nem akarom, hogy ennek a mesének vége szakadjon…

*Mimi – Ayumi becézése

** Gackt – Jpop sztár ő is, Ueda imádja, volt egy időszak, mikor mindenben utánozta.

*** Tündérke – Ueda régen azt állította, hogy tündéreket lát, ezért nevezték el így. Ha jól tudom, az ex-NEWS-os Ryo gyakran csúfolta így.