Ha neked rohan a végzeted - 21. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés: Az utolsó pillanatban fejeztem be, már ott voltam, hogy megírom inkább holnap, de aztán magyaron jött az ötlet, hogy hogyan folytassam. Megint nem érzem jónak, de ezt inkább döntsétek el ti :3 Jó olvasást!

Oh, és tökéletes képet választottam, mert Kazu sír rajta OwO

21. Álarc

Kame POV

Tisztában vagyok vele, hogy most tényleg nagyon elvetettem a sulykot, ezért nem is próbáltam ellenkezni, még a legkisebb mértékben sem.

Helyette csak fölemeltem egyik kezem magam elé, hogy legalább a folyton kibuggyanni akaró könnyeimet ne lássa.

Szánalmas dolog férfiként sírni? Lehet, nem tudom. De ahogy megláttam könnyáztatta arcát, összetörtem. Elértem, hogy magába zuhanjon, hogy féljen tőlem, és hogy megtegye az első lépést, hogy elköltözhessen. De aztán fordult a kocka. Már nem akarom, hogy elmenjen, túl üres lenne a ház nélküle. Egyszerűen… megszoktam.

Én idióta persze az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy csak Johnny hívatta, és valami hivatalos ügyről beszéltek, de mikor Miss Kazoku feltárta a való igazságot… mérhetetlen mennyiségű haragot éreztem szívemben. Legszívesebben addig vertem volna a falat, míg vérem rajta nem marad a sima felületen. Hogy mi hozta ezt ki belőlem? Nem tudom, de… azt hiszem, félek megtudni.

És az, hogy ahhoz a hülyéhez akart költözni… Az mit tudna neki adni?! Nem lenne pénze eltartani, nem lenne jó apja a gyerekeinek, ráadásul a fickó maga is elég gyanús. Várjunk csak… apja? Miért gondolkodom én ilyenekről? Igaz, szeretnék már egy gyereket, de eléggé kicsi az esélye, hogy a közeljövőben sikerül is. Japán nőinek legalább fele gond nélkül tárná szét a lábait nekem, és hordaná ki a magzatot, de mit kapnék tőlük? Semmit… Az egyetlen nő, akit elviselnék magam mellett hosszú távon is, az márpedig Akane. Ő az egyetlen női egyed az édesanyámon kívül, akiről biztosra tudom, hogy nem a hírnevem miatt olyan velem, amilyen. Ez azért kicsit megnyugtató a jövőre nézve.

Lassan fölegyenesedtem, majd nekidőlve a szék háttámlájának, ittam egy keveset az Ueda által felkínált vízből, majd számat kézfejemmel hanyagul megtörölve, őt kezdtem el nézni. Annyira nem tudok kiigazodni rajta. A mai napig sosem volt rest szembeszállni velem, viszont alig néhány perce, a liftben nem láttam mást a szemeiben, csak félelmet, és mellette egy kis beletörődést. Félt tőlem… De aztán újra felülkerekedett rajtam, és szó szerint megvert. Pedig akármikor lenyomhattam volna. Akármikor elkaphattam volna a csuklóit, a földre szegezhettem, és azt tehettem volna vele, amit csak akarok.

Mégsem tettem. Egyszerűen nem voltam képes. Jobb hagyni, hogy kidühöngje magát, aztán majd otthon bocsánatot kérek tőle. Talán. Vagy nem.

A következő néhány percben, míg Miss Kazoku kényszerpihenőt rendelt el a történtek miatt, csöndben pihentem, és csak bámultam ki a fejemből. A tanárnő is elrohant… valószínűleg Johnnyhoz. De annyira nem tud érdekelni… A bandát úgysem fogja kirúgni, hiszen azzal élete legnagyobb hibáját követné el. Ha a KAT-TUN-t kirúgja… több millió rajongót veszít el. Hál’ Istennek. Szóval ettől nem kell tartanom.

Unottan álltam fel, mikor a dolgok ismét a régi kerékvágásba kerültek, és mint egy robot, csináltam a rám szabott feladatot. Annak ellenére, hogy ma a páros táncokat kellett volna csináljuk, a vegyeseket vettük át.

Mikor Akane hozzám került, igyekezett nem rám nézni, vagy ha mégis véletlenül sikerült elkapnom a pillantását, olyan rideg szemekkel nézett vissza rám, mint még soha. Lehet, hogy a többieknek nem tűnt fel, de én az álarca mögé tudtam nézni, és láttam, hogy egy vékony pengeélen táncol, mielőtt újra elsírja magát.

Borzasztó látvány volt így látni, és szinte minden második percben ott voltam, hogy kirángatom innen, és akármilyen módon, de megnyugtatom, és mosolyt csalok az arcára. De ha ezt megtettem volna, a srácok tuti elkezdtek volna kombinálni, és a pletyka ezerrel terjedne most az épületben. Amúgy is lenne alapjuk, hiszen egy házban élünk, állandóan marjuk egymást… Az emberek többsége meg persze ilyenkor mindig arra gondol, hogy szeretik egymást, csak nem merik bevallani maguknak.

Megadóan fújtam ki a levegőt, mikor Miut forgattam meg, aki persze szúrós szemekkel nézett rám. Hát persze, mit is reméltem? Hiszen Akane barátnője…

Nem foglalkoztam utálkozó szemeivel, csak gyorsan tettem, amit kell, hogy utána gondolataim szereplőjével is megcsinálhassam ugyanazt a mozdulatsort.

Ahogy hozzáértem bőréhez, megremegett, de nem mutatott semmilyen érzelmet. Két mozdulat közben tétován végigsimítottam karján, mire meglepetten nézett fel rám azokkal a hatalmas, barna szemeivel. Végre láthatom azt a szempárt!

Gyéren elmosolyodtam, mire csak egy csodálkozó pillantást kaptam vissza, már ment is tovább. Kezem automatikusan fonódott Norio csípőjére, de semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. Nem úgy, mint lakótársam.

Felsóhajtottam, majd kizártam gondolataimat fejemből, és csak a táncokra koncentráltam.

Beleadtam apait-anyait, ugyanis két hónap, és koncert. Igaz, nagyon jól haladunk, hiszen már csak egy közös tánc van, utána meg csak a szóló szám, ami néhány nap alatt meglesz.

Ezeken gondolkodva eszméltem föl a zene halkulására, majd vettem észre, hogy a többiek elkezdtek csomagolni. Már megint elbambultam…

Nagy nehezen elmozdultam helyemről, majd vállamra kaptam táskámat, és a többiek után mentem.

Mikor az öltöző elé értem, láttam, ahogy Akane Junnoval beszélget, majd egy öleléssel elválnak, és mindketten bemennek a saját öltözőjükbe. Automatikusan szorultak kezeim ökölbe. Már megint Junno…

Akane POV

Meglepetten kaptam fel fejem, mikor Ayumi zihálva futott be az öltözőnkbe, izgatottan pislantgatva ránk.

- Csajok, bunyó van! – lehelte elszaggatottan, majd ismét eltűnt az ajtó mögött, valószínűleg a verekedés színhelyére.

- Bunyó? – álltunk föl mindannyian szinte egyszerre, és szalonképessé varázsolva magunkat – ami most egy felrángatott gatyát és pólót jelentett -, kisiettünk az öltözőből.

Ahogy megláttam az elém táruló jelenetet, egy apró sikoly hagyta el torkomat. Itt van Hiro… és Kaméval verekszik. Pontosabban, Hiro veri Kamét. Ó Istenem!

Miközben előre törtem a lányok közt, volt szerencsém végignézni, ahogy Hiro bemosott egyet a banda vezetőjének, aki nem ellenkezve, a falnak esett, kissé visszapattanva onnan.

- Elég legyen! – kiabáltam el magam, beállva a két srác közé, Hiroval szemben, mire mindenki megfagyott mozdulatában, és amennyire tehette, rám emelte tekintetét.

Az előttem álló, fekete hajó srác dühösen nézett rám, majd tekintetét újra a földön fekvő férfire szegezte.

- Hogy mertél hozzá nyúlni?! – kiáltotta el magát, és ismét megindult Kamenashi felé, de mielőtt újra neki eshetett volna, Koki sietett a segítségemre, és ököllel odavágott Hironak.

- Ez biztos csak egy félreértés! – próbálta csitítgatni a rapper a kedélyeket, de nem igazán aratott sikert akciója. Max egy még dühösebb Hirotót.

- Félreértés?! Bazdmeg, ha nem menekül el, megerőszakolta volna, ember! – emelte föl kezeit, hogy végigszántson haján.

Ajkaimat beharapva néztem Kamenashira, a többi kilenc szempárral együtt. A banda tagjai meglepettséggel meredtek rá, egyedül Junno szemében láttam megvetést. A táncoslányok csak ijedten járatták szemüket Kame és Hiro közt, míg a bámulás tárgya maga elé meredve ült a fal tövében. Csodás. Már csak ez hiányzott…

Szemmel láthatóan kezdte kényelmetlenül érezni magát, ezért hogy ne csak üljön ott, és tűrje a kíváncsi pillantásokat, hasát szorítva nagy nehezen felállt. Tántorogva ugyan, de állt, de miután nem bírta a fájdalomtól, hátát a falnak támasztotta, és úgy nézett farkasszemet hódolómmal.

Hiro válaszul csak összébb húzta szemeit, és újra megindult Kame felé, de az utolsó pillanatban elé ugrottam, és ellöktem védencem támadóját.

- Még őt véded?! – csattant föl hirtelen, szikrákat szórva tekintetével.

- Nem, nem védem, csak kibaszottul elegem van, hogy ti férfiak mindig, mindent ököllel akartok elintézni! Gondolkodj már, könyörgöm! Hogy fog holnap így a tévében szerepelni? Sebesült arccal? Nem csak rá, de a bandára is rossz fényt vet! Gondolkozz már! Különben is, honnan a fenéből tudtad meg, hogy mi történt?! – kiabáltam rá idegesen, vészesen közeledve felé.

- Hallottam, ahogy az a srác ordibált vele – vonta meg egyik vállát unottan, miközben fejével legjobb barátomra bökött. Junno kissé riadt szemekkel nézett vissza rám, de nem tudtam rá haragudni. Csak engem akart védeni.

Megcsóválva fejem végül elkaptam csuklóját, és a többiekre ügyet sem vetve, elvezettem onnan. Nem ellenkezett, kiskutya módjára jött utánam, egészen a dohányzószobáig.

Mikor a friss, csípős levegő megcsapta arcomat, ezerszer jobban lettem hirtelen. Mintha… újjá születtem volna. Szinte magam előtt láttam, ahogy pulzusom a nagyon magasról visszaesik a normálisra, és szívem is nyugodtabban dobogott. Na meg persze az arcom sem égett már.

Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, és a korlátnak támaszkodtam, mikor megéreztem mögöttem Hiro testének melegét. Hátulról nekem nyomta magát, és úgy karolt át, kezeit hasamon összekulcsolva.

Legszívesebben ellöktem volna magamtól, de mikor megláttam gyönyörű szép tengerkék szemeit, miután állát vállamra fektette, nem tudtam megszólalni.

Inkább csak újra az alattunk magasodó épületeket kezdtem el nézni.

Hiába kerültem el Kame közeléből, nem érzem jobban magam. Sőt, most, hogy Hiro ölel, még kellemetlen is. Mondjuk, jobb, mintha az az egoista köcsög ölelgetne.

Felsóhajtottam, majd nagy nehezen megfordultam a tökéletes férfi karjaiban, és kezeimet mellkasára helyeztem. Tökéletes… Igen, Hiro az. Fekete, tüsis haj, tengerkék, csillogó szemek, izmos, kidolgozott test, hatalmas szív, és mindig ott van, ha kell. Megvéd. Mellette nem félek. Viszont… nem vágyok rá úgy.

Hiába a vonzó külső, akármennyire erőltetném, nem tudnék vele lefeküdni. Még biztos nem.

- Miért jöttél? – törtem meg végül a csendet, felnézve szemeibe.

- Gondoltam megleplek – mosolyodott el szerényen, miközben még szorosabban húzott magához derekamnál fogva.

- Hát azt sikerült – morogtam orrom alatt, majd elszakítottam tekintetem íriszeitől, és mellkasára hajtottam fejem.

Vajon… mi most járunk? Vajon ha Kame tudná, hogy együtt vagyunk, hogy viselkedne? Lehet, le se szarná… Istenem, már megint Kame! Nincs Kame! Nem érdekel Kame! Semmi közöm ahhoz a bunkóhoz! Csak a lakótársam. És kurva helyes… És jó illata van… De amúgy ténylég semmi! Igen!

Idegesen megráztam fejem, majd följebb nyomva magam, arcomat nyakába temettem, és halkan kezdtem el szuszogni. Jókedvűen felkuncogott, miközben egyik kezét följebb vezette hátamra, másikkal maga felé fordította arcom, és néhány másodpercig tartó bámulás után végül ajkaimra hajolt.

Megkönnyebbülten nyögtem fel, mikor végre nem azt a cseresznye ízű ajkat éreztem enyémen, hanem a natúr, igazi férfias, szájfény nélkülit. Ez a pasi kell nekem, nem az a nyámnyila. Az csak egy bunkó barom. Ő meg álmaim hercege. Már csak a fehér ló hiányzik. Jézusom, de jól nézne ki egy fehér lovon.

Oké, Akane, állj le. Ez már tényleg sok lesz…

Erősen koncentráltam, hogy ki tudjak zárni fejemből mindenféle gondolatot, ami Kame, és a fehér ló hátán vágtató Hiro körül forog. Mikor ez sikerült, lehunytam pilláimat, és ernyedten dőltem izmos mellkasának, még oldalabbra billentve fejem.

Aprót nyögtem a csókba, mikor számat szétfeszítette nyelvével, és megéreztem ficánkolni. Mintha tudná, hogy min gondolkodtam, és próbálná elfelejttetni velem az abszurd képzelgéseket. Csakhamar sikerrel is jár, ugyanis mikor percekkel később elválunk egymástól, nem létezik számomra más, csak Ő.

Boldogan rámosolyogtam, majd felhajoltam nyakához, és egy apró puszit hintettem rá. Boldog vagyok. Mellette mindig az vagyok.

- Aludj egyet. Gyere, haza viszlek – nyomott számra egy puszit, majd összekulcsolta ujjainkat, és a bejárat felé kezdett el húzni.

Most én voltam az, akit bárhová el lehetett volna rángatni, annyival a felhők fölött jártam, és szinte semmit nem érzékeltem a külvilágból. Na jó, de, egy valamit: Hiro fűszeres parfümjének illatát. Imádom.

Mosolyogva követtem, és az sem érdekelt, hogy néhány kósza járókelő megnézett magának minket. Ez most így tökéletes. É az, hogy egy ilyen férfi van az oldalamon… ki az a hülye, aki szégyellné?

- A többiek már elmentek? – szakított ki gondolataimból, mire csak egy tanácstalan fejet tudtam vágni.

- Fogalmam sincs, megnézem – vontam meg egyik vállam, majd benyitottam az öltözőbe, de az holt üres volt. – Igen, el – nevettem fel halkan.

- Tökéletes – vigyorodott el, majd körülnézve a folyósón, hirtelen belökött a helységbe, és rögtön a falnak nyomva, újra ajkaimra tapadt. Felnyögtem a heves érkezésre, egyáltalán nem számítottam ilyesfajta megmozdulásra.

Forró kezét hirtelen éreztem meg hasamra siklani, mi egyre csak pólóm alá próbált bejutást nyerni, és rövid időn belül sikerrel is járt. Ez után keze rögtön egyik mellemet találta meg, és finoman rászorított, de hiába a gyengédség, ellöktem magamtól.

Pihegve, nagy szemekkel néztem rá. Nem voltam rá képes. Alig néhány órája csinálták ezt velem, és ez így… nem megy.

- Ne haragudj, de most nem megy… - súgtam csöndesen, lehajtva fejem, mire válaszul csak egy szoros, megnyugtató ölelést kaptam.

- Megértem – mondta mosolyogva, majd ellépett tőlem, nyomott homlokomra egy csókot, és magamra hagyott az öltözőben. Azt hiszem, én tényleg belé szerettem…

Ha neked rohan a végzeted - 20. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd, erotikus tartalom
Megjegyzés: Nem lett a legjobb, de kellett egy ilyen fejezet is. Jó olvasást! ^^

20. Ítélet

Miután beléptem a hatalmas világosságba, csöndesen becsuktam magam mögött az ajtót, és bátortalan léptekkel főnököm asztala elé sétáltam.

- Mi járatban, Akane? – kérdezte, miközben hátradőlt bőr foteljában, és ujjai közé vette szivarját.

Oké, biztos, hogy átgondoltam én ezt? Még ülve is elég félelmetes…

- Szeretnék elköltözni Kamenashitól. A páromhoz – motyogtam orrom alatt, de eléggé hangosan ahhoz, hogy megértse, és ne kelljen még egyszer elismételnem.

- A párodhoz? – vonta fel szemöldökét, érdeklődve az asztalra könyökölve. – Takeshi Hirotoról beszélsz?

Kikerekedett szemekkel néztem le rá.

- Ezt mégis honnan…? – kérdeztem elhűlve.

- Mint korábban mondtam, megvannak a módszereim – mondta kissé türelmetlenül, majd hátra vetette fejét, és kifújta a füstöt. – Ha jól hallottam, ő még nem a barátod. De ha az is lenne, akkor sem engedném.

- De…

- Nincs semmi de! Azt mondtam, hogy nem, és kész! És senki máshoz nem költözhetsz! – dőlt előre fenyegetően. – Ha megtudom, hogy ellen állsz nekem, nem csak téged, de még a lakótársadat is kiröpítem erről a helyről – sziszegte arcomba. – És ha ez nem elég, az egész KAT-TUN elbúcsúzhat az ügynökségtől, és egy telefonhívással örökre elvágom a lehetőségeiket. Ezt akarod? – kérdezte vészjósló hangon, tekintetét enyémbe fúrva.

- Ne-nem… - motyogtam halkan, bűnbánóan. Hogy képzeli ezt magáról? Ehhez nincs joga!

- Remek, akkor el is mehetsz – mondta felsőbbrendűen, jelzésnek lecsapva néhány papírt az asztalra, és föléjük hajolva.

Megsemmisülten fordultam meg, és ballagtam ki az irodából, reménykedve, hogy utánam szól, és megengedi, hogy Hiróhoz költözhessek. Na persze, szép leányálom.

Mit is gondoltam? Néhány nap után nem fog elengedni csak úgy, pláne nem, ha a Kame és köztem lévő helyzet csak még kiélezettebb. Amiről ő valószínűleg tud, hiszen ha Hiroról tud, akkor tényleg bármiről.

Ökölbe szorított kezekkel sétáltam végig a majdhogynem üres folyosón, nem foglalkozva azzal, hogy az a néhány junior, aki szembe jött velem, ijedten húzódott össze a látványomra.

Ha elmondtam volna, hogy Kame majdnem megerőszakolt, vajon mit tett volna? Elengedett volna, vagy még inkább ott akart volna tartani? Hát, ezt most már sosem tudhatom meg.

Mindenesetre akárhogy is próbálok kitörni, a többiek szívják meg, eredménytelenül. Még ha csak Kamenashit rántanám magammal… akkor akár ellen is szegülnék. De így, hogy a négy srác állása forog kockán… nem lenne szívem megtenni. Túlságosan megszerettem őket ahhoz.

A lifthez ballagtam, és megnyomtam a hívó gombot, mi legnagyobb meglepetésemre rögtön ki is nyílt, de amit ott láttam, arra nem számítottam.

Utánam jött. És most kecsesen a fémnek támaszkodva, mellkasán összefont karokkal méregetett. Francba!

- Inkább lépcsőzök, úgyis le kéne fogynom… - morogtam halkan, próbálva leplezni hatalmas ijedtségemet. Mert megijedtem, de hogy mennyire, azt el nem tudnám mondani.

Míg a többiek körülöttünk voltak, egyáltalán nem féltem, de most aztán tényleg nincs itt senki – még Ran-chan se -, aki megállíthatná. Max befutok Johnnyhoz…

Elkapva tekintetemet testéről fordultam meg, és indultam meg a másik irányba, mikor erős szorítást éreztem csuklómon, és a következő pillanatban már a lift oldalára felkenődve találtam magam.

- A-a, nem mész te sehova – nézett mélyen szemeimbe, majd egy pillanatra elkapva rólam tekintetét, megnyomta a második emelet gombját.

Fejem is hátra vetettem, mikor újra felém fordult.

- Mit is hagytunk abba a reggel? – búgta mély hangján, miközben testével automatikusan a sarokba terelt, és arcomat erősen megfogva közeledett felém.

Egy elhaló „NE!” kiáltáson és egy aprócska nyöszörgésen kívül mást nem tudtam kiadni magamból, hiszen a mai nap már sokadjára éreztem meg ajkait enyéimen.

Szüntelenül feszegette számat, a bebocsátás minél előbbi reményében, amit hosszú másodpercek elteltével meg is adtam neki, miután véresre harapdálta alsó ajkamat.

Agyamban azonnal felrémlettek a kora reggeli képek, és még ha nem is fogott most le, csuklóimon éreztem erős szorítását, ahogy az ágynak szegezett, és combomhoz is a kósza kezeket képzeltem el.

Ahogy gondolatban újra átéltem azt a sok szörnyűséget, könnyeim rögtön utat találtak maguknak, és arcomat égetve folytak végig megterhelt bőrömön.

Hogy is gondoltam én azt reggel, hogy ma már nem fogok sírni…?

Hirtelen nyitottam ki szemeimet, mikor csak úgy elvált tőlem, és nagyra nyílt szemekkel nézett rám. Lassan fölemelte kezét, és arcáról óvatosan letörölt valami nedveset, ami valószínűleg az én könnyem lehetett. Maga elé emelte mutatóujját, és gondolkodva kezdte el méregetni, míg nem néhány másodperc után összemorzsolta két ujját, ezzel eltüntetve a nyomait.

A nyomógombok felé nézett, és kis keresgélés után ujjbegye a „Stop” gombon állapodott meg.

Félelemmel teli szemekkel néztem először a feliratra, majd arcára, utána pedig kezére, ami zsebében kezdett el turkálni.

Ha most megint nekem esik, esélyem sincs. De tényleg. Egy liftbe zárva, még ha meg is tudom nyomni az indulást jelző gombot, ő rögtön a stop-ra tapad, és csak még keményebb lesz velem.

Szinte végig futott rajtam a remegés, mikor kezét előhúzta rejtekéből, de a várt kínzó eszközök helyett egy zsebkendő pihent tenyerében.

Óvatosan, lassú mozdulatokkal emelte föl, de ahogy keze egyre följebb ért, én annál inkább rázkódtam. Elérte, hogy bármilyen mozdulatától remegjek, és iszonyatosan féljek tőle.

Őt ez mégsem tántorította el, finoman a szemem alatti területhez érintette az anyagot, és iszonyú gyengédséggel törölte le a nedves cseppeket, mik beborították arcomat.

Akármennyire volt simogató az érzés, a szemeimet nem mertem lehunyni. Féltem, hogy ha becsukom őket, újra a karjai közt találom magam, és ennek az óvatosságnak nyoma sem lesz.

Vajon miért viselkedik így velem? Hiszen alig egy perce még a reggelit akarta véghez vinni… Most meg olyan, mint egy törődő barát, aki ott van a bajban.

Merev tartással és még kicsit félő tekintettel néztem végig íriszeibe, amint az összes nedvességet leitatta a papírral.

Mikor végzett, visszatette zsebébe, majd finoman magához húzott.

Ha lehetséges, még jobban meglepődtem, és egy másodperc erejéig levegőt is elfelejtettem venni. Aztán utána mély lélegzetvételekkel próbáltam pótolni az oxigénhiányt, eléggé sikertelenül.

Ha akartam, se tudtam volna szabadulni. Amennyire szorosan préselt a lift sarkába, most olyan szorosan ölel, és nagyon nem úgy tűnik, mint aki a közeljövőben el akar engedni.

Már erőm sincs küzdeni. Reszketegen felsóhajtottam, majd elengedtem testem, és teljesen neki dőltem mellkasának, arcomat pólójába temetve.

Hogy miért engedem most így magam? Fogalmam sincs. Igaz, más lehetőségem nincs is.

De amikor megérezte arcán egyik könnycseppemet, azt hiszem, észhez tért. Ideje volt már.

Nem tudom, hány percig állhattunk így, nekem mégis minden pillanat egy hosszú órának tűnt. Hiába esett jól a közelsége, hiába nyugtatott meg epres tusfürdőjének illata… az imént történtek még mindig élesen éltek elmémben. És ha valamit az ember nem képes egykönnyen megbocsátani, akkor az az erőszak.

Nem tudom, milyen lesz ezután a kapcsolatunk… talán nem is merek belegondolni. Akárhogy is nézzük, ki vagyok neki szolgáltatva, hiszen egy házban élünk.

Nekem pedig tűrnöm kell, mert nem akarom, hogy a banda eltűnjön a süllyesztőben.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végre elengedett, és újra egyedül lehettem az intim szférámban. Lehet, be kéne szereznem egy erényövet…?

Megnyugvással konstatáltam, hogy a lift egy apró rántással ismét mozgásba lendült, mi pedig megindultunk lefelé.

Nem néztem rá, hiába éreztem, hogy minden második pillantása engem akar felemészteni. Nem akartam, hogy lássa, mennyire sebezhetővé váltam, és mennyire összetörtem. Érzem, hogy egy aprócska mozdulat, és eddig pattanásig feszült idegszálaim megadják magukat.

Az idő szinte ólomlassúsággal vonszolta lábait, azt hittem, beleőszülök, mire leérünk a másodikra.

Az már más kérdés, hogy valójában klausztrofóbiás vagyok. Az a mostani gondok mellett fel se tűnt. Már pedig ha még sokáig bent lettünk volna, tuti elájulok…

Mikor a lift hangos kattanással jelezte, hogy megérkeztünk, nem mozdultam. Tekintetem Kamenashi lábaira kaptam, míg ő engem pásztázott, de végül beletörődvén, hogy nem akarok előtte menni, lassan elindult.

Leszegett fejjel követtem, csak az orrom elé néztem. Nem bírtam elviselni a látványát. A különfajta érzések csak úgy marták bensőmet. Egyik felem egy kést akart megforgatni a szívében, a másik pedig újra maga körül akarta érezni az erős karok megnyugtató ölelését.

Hogy igazodjak ki rajta, ha még magamon sem vagyok képes?

Valahogy… túlságosan hamar elértük az öltözőnket. Néhány lépésre megálltam tőle, és megpróbáltam rendbe szedni magam, hogy ne látsszon annyira, hogy sírtam. Persze ez eléggé nehéz volt tükör és alapozó nélkül, így végül néhány tincsemet arcomba söpörtem, és úgy néztem fel rá.

Nem szóltunk egymáshoz egy árva szót sem; egyszerűen csak belépett, én meg néhány lépéssel lemaradva, követtem.

Legnagyobb meglepetésünkre a többiek nem táncoltak, hanem ki a földön, ki valamelyik széken ült, és beszélgettek.

Mikor beléptünk, minden szempár ránk szegeződött. De utálom az ilyesmit.

- Sikerrel jártál? – kérdezte Miss Kazoku, Kamét teljesen figyelmen kívül hagyva.

- Mi-miben? – bámultam rá hatalmas nagy szemekkel.

- Hát át költözhetsz Hirotóhoz?

- Maga ezt honnan… - kezdtem volna bele, de a szavamba vágott.

- Ugyan, aranyom, itt mindenki tud mindenről – nevetett fel gúnyosan, majd lejjebb tolta szemüvegét vékony orrán. – Szóval, sikerült?

Nem válaszoltam. Helyette beharaptam ajkaimat, és szemem sarkából lakótársamra pillantottam, aki elárult tekintettel nézett vissza rám. Akármennyire haragudtam rá, a szívem szakadt ketté ott, abban a pillanatban.

- Nem is tudom, hogy gondoltad. Merész lány vagy, az biztos… - hallottam valahonnan a távolból a tanárnő hangját, de… magasról leszartam. Nem tudtam mást csinálni, csak nézni azokba a barna, megbántott szemekbe, melyek egyszerre árulkodtak megbántottságról, szomorúságról, sajnálatról és elárultságról.

- Ne nézz így rám! – fakadtam ki, szomorúan csillogó szemeimet rá emelve. – Te is tudod nagyon jól, hogy miért hoztam ezt a döntést! – vágtam fejéhez, hogy nehogy én maradjak alul. Én érezzem szarul magam azért, mert meg akarom védeni a saját testi épségem?

- Nem érdekel, mit csinálsz, felőlem a híd alatt is alhatsz azzal a faszfejjel – mondta unottan, elfordítva rólam tekintetét.

- Azok után, amit tettél, még te mered őt faszfejnek nevezni? – kérdeztem remegő hangon, ökölbe szorítva kezeimet, de az, hogy a tenyerembe mélyesztettem körmeimet, már nem volt elég. Mint egy vadmacska, olyan határozottan léptem elé, és beszéltem meg neki egy randit a jobb öklömmel. Szerencsétlen hátra tántorodott, de mivel nem esett el, csak kissé összegörnyedt, kihasználtam pózát, és gyomorszájon vágtam. Hangosan felköhögött, és a következő percben már a földön kötött ki, mire én azonnal leereszkedtem, és átvetve lábaimat oldalán, ráültem derekára, hogy hozzá férjek.

Mérhetetlen düh gyűlt össze bennem, így kicsit sem lepődtem meg, mikor a pofon hatalmasat csattant arcán, és feje oldalra hanyatlott.

Miért… miért nem üt vissza? Azt akarom, hogy dühöngjön, hogy adjon ki magából mindent! Hogy üssön meg, és legyen miért visszaadnom neki a sok fájdalmat!

De mikor újra lendítettem kezem, ő csak nehezen lélegezve feje elé emelte karját, hogy legalább kicsit védje magát.

Kikerekedett szemekkel néztem le rá.

- Miért…? – kérdeztem remegő hanggal. – Miért nem ütsz meg? – ordítottam képébe, miközben pólójába markoltam, és idegesen kezdtem el rángatni.

Éreztem, ahogy két pár kéz hónom alá nyúl, és megpróbálnak felemelni Kaméról, de nem hagytam magam – csak még jobban kapaszkodtam pólójába, és a gondolat, hogy el akarnak tőle választani, könnyeket csalt a szemembe.

Végül a két férfi erősebb volt, mint én, és könnyűszerrel szedtek le ellenségem derekáról, majd elhurcoltak a terem másik végébe. Mikor fölnéztem rájuk, Koki és Junno néztek végig rajtam aggódó szemekkel. Azonnal az utóbbi nyakába vetettem magam, és ott szipogtam tovább, megnyugvást lelve a fekete tincsek között.

Hogy miért sírtam egyáltalán? Fogalmam sincs. Miért ütöttem meg? Feszültség. Miért nem ütött vissza? Nem tudom…

Végig néztem, ahogy Ueda és Maru oda rohannak hozzá, és kissé nehézkesen felsegítik, majd leültetik az egyik székre. Erőtlenül hanyatlott előre, és támasztotta meg magát térdein, közben erőteljesen szuszogva. Nem csodálom, azért én sem vagyok valami gyenge, a gyomra kapott rendesen. Nem szívesen lennék a helyében. Bár, ha az enyém és az övé közt választhatnék, az utóbbi lenne a szerencsés nyertes, az biztos.

Azt hittem, azok után, ahogy a liftben viselkedett, más lesz. Nagyon nagyot tévedtem…

Ha neked rohan a végzeted - 19. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd, erotikus tartalom
Megjegyzés: Na, mit gondoltok? Megtörténik AZ, vagy sem? :DD Jó olvasást! ^^

19. Nem maradt más, csak a gyűlölet

Remegve kaptam tekintetem irányába, és fátyolos szemeimen keresztül néztem le rá, magamra irányítva figyelmét. Megbabonázva nézett szemeimbe, és pillanatok alatt felkúszott hozzám, hogy birtokba vegye ajkaimat. Próbáltam tiltakozni és minél inkább elfordítani fejem, de úgy tűnt, az sem érdekelte volna, ha kitöri a nyakát, ugyanis a leglehetetlenebb pózokat is kikerülve tépte számat.

Nyelve állandóan a bebocsátásért könyörgött, de miután hosszú perceken keresztül nem adtam meg neki, erőteljesen ráharapott alsó ajkamra. Akármennyire támadt ordíthatnékom, helyette csak még szorosabban zártam össze ajkaimat, és próbáltam nem foglalkozni a lüktető fájdalommal.

Egy elégedetlen morranást hallatott, majd addig hasamon pihenő meleg tenyerét lejjebb irányította, és gond nélkül beférkőzött fehérneműmbe.

A döbbenettől elnyíltak ajkaim, de mire feleszméltem, nyelve már át is jutott számba, és pihenésre sem hagyva időt kezdett el játszani enyémmel. Felnyögtem a kettős érzésre, ugyanis míg szájpadlásomat térképezte bökdösésével, bugyimban lévő keze is tevékenykedett.

Vad mozdulatainak ellenére ott lent egész óvatosan simogatott. Annak ellenére, hogy arra számítottam, rögtön belém vezeti egyik ujját, inkább csak körözött hüvelyem és kisajkaim körül, húzva az időt. Bár nem tudom minek, ha meg akar erőszakolni, akkor inkább legyen gyors, hogy minél előbb vége legyen.

Még hosszú percekig ingerelt és játszott velem, egyre gyengédebben simogatva számat, közben éreztem, hogy teste folyamatosan elnehezül.

Hirtelen mélyítette a csókot, amit először nem tudtam mire vélni, de ahogy megéreztem egyik ujját magamban, rögtön rájöttem, hogy ez csak figyelem elterelés volt. Elszakítottam ajkaimat övétől, és egy rövid, kisebb kiáltás után még nagyobb zokogásban törtem ki.

Nekem ez a helyzet már sok, ezt nem bírom ép ésszel felfogni. Az, aki iránt az elmúlt néhány napban kezdtem más érzéseket is táplálni a gyűlöleten kívül… most újra kiölt belőlem minden kedves érzést, és csupán a színtiszta gyűlölet maradt bennem. Ezt sose fogom neki megbocsátani.

Kidomborítottam mellkasomat, mikor ujját elkezdte bennem mozgatni, és folyamatosan nyüszögtem a kellemetlen érzéstől, de őt ez meg se hatotta. Továbbra is csókolgatta felsőtestem, egyre inkább melleim felé haladva, közben trükkösen próbálta elvonni figyelmemet.

Mikor megéreztem még egy idegen ujjbegyet hüvelyemnél, összeszorítottam szemeimet, várva a legrosszabbra, de az elmaradt, helyette elszakadt testemtől, és egy kiáltást hallatott, majd rögtön kihúzta ujjait belőlem, és végre megint egyedül lehettem testemben.

Ijedt szemekkel néztem először rá, majd le az ágy végébe, amerre ő is nézett, közbe egyre följebb mászva a párnákra, minél messzebb kerülve tőle.

Mikor megláttam a barna kis szőrgombócot, rögtön megörültem, és mintha új erőre kaptam volna csupán a látványától, úgy kaptam föl táskámat a föld mellől, és sprinteltem ki a szobából.

Még hallottam, ahogy kiabál a kutyájával, majd ő is felkel az ágyról, és utánam siet.

- Várj! – kiáltott rám, mikor én a lépcső aljában, ő meg a tetején volt.

- Hagyj békén! – ordítottam magamból kikelve, és feltéptem a bejárati ajtót, majd egy nagy csattanással bevágtam magam mögött, és kimenekültem a lakásból.

Hevesen dobogó szívvel néztem hátra, hogy nem jött-e utánam, de szerencsére nem olyan ostoba, hogy egy szál bokszerben kijön az utcára.

Sietősen indultam meg munkahelyem felé, miközben táskám takarásában felhúztam sliccemet, és visszagomboltam nadrágomat. Nem érdekelt semmi, sem az, hogy nem reggeliztem, sem az, hogy legalább fél órával előbb érek be az ügynökséghez… az egyetlen dolog, ami számított, az az volt, hogy minél messzebb kerüljek ettől a pokoltól, és annak urától.

Az, hogy a kutyája, Ran-chan mentett meg, valami… abszurd. Ráadásul azzal, hogy a bokáját harapta és marcangolta, el nem engedve, amíg le nem vette rólam a kezét… A szívembe lopta magát az a kiskutya, az biztos. Ha másért nem is, miatta sajnálom, hogy el kell hagynom a házat.

A sarkon hátranéztem, hogy nincs-e mögöttem valaki, de mivel egy lélek sem járkált az utcán, megnyugodva mentem tovább. Nem hiányozna, ha utánam jönne, és berántana valahova, majd ott folytatná… Én nagyon megijedtem. Most már komolyan félek tőle. Be kéne szerezzek valamit, amivel megvédhetem magam, mert ez így nem állapot.

De mi van, ha gyorsan felöltözik, és utánam indul? Kocsival egy perc alatt beér.

A gondolatra összeszedtem magam, és gyorsabb tempóban kezdtem el sétálni.

Még mindig a történtek hatása alatt vagyok, és ahogy egyre csak távolodom a háztól, annál inkább tűnik hihetetlennek. Egy idol, aki bármelyik, de tényleg bármelyik nőt megkaphatná magának, pont azt akarja, akit utál, és aki őt utálja. Vagy csak rám akart ijeszteni? De akkor leállt volna… igaz?

Szemeimbe ismét könnyek gyűltek, ahogy gondolatban újra átéltem az egészet. Utálom ezt az embert, gyűlölöm!

Mikor végre befordultam a Johnny’s Entertainment utcájába, megkönnyebbülten lélegeztem fel, és közbe azon voltam, hogy letöröljem könnyeimet arcomról.

A rövidke távot viszonylag hamar megtettem, és ahogy beléptem a hatalmas épületbe, biztonságban éreztem magam. Fejemet enyhén lehajtva intettem a portásnak, majd egyből a lift felé iszkoltam, és kissé remegő ujjakkal megnyomtam a hívó gombot.

Türelmetlenül néztem a fölötte lévő táblát, mely jelezte, hogy éppen az épületnek hányadik emeleténél jár, mikor megéreztem egy kezet vállamon.

Ijedten, nagyra nyílt szemekkel fordultam meg, de Kame helyett Junno állt előttem.

Megkönnyebbülten néztem fel legjobb barátomra, aki kissé zavarodottan méregetett engem.

- Valami baj van? – kérdezte aggódva, mire beharaptam ajkaimat, és némi gondolkodás után utat engedtem érzelmeimnek, és sírva borultam nyakába.

Összeszorított szemekkel préseltem testemet övének, beszívva kellemes illatát, hogy minél nagyobb biztonságban tudjam magam.

Érzékeltem, ahogy körülnéz a hallban, majd karjait szorosan derekam köré fonva megvárja, míg a lifttel megérkező utasok kiszállnak, utána pedig finoman betol.

Elszakadtam tőle egy pillanatra, hogy meg tudjam nyomni a hetes gombot, de utána rögtön vissza is másztam a biztonságot adó karok ölelésébe.

- Hetedik emelet? Miért? – kérdezte halkan, kérdőn nézve rám.

- Johnny… - motyogtam szipogások közepette, majd újra nyakába temettem arcomat.

Hallottam, ahogy egy megdöbbent „Oh”-t ejt ki a száján, majd mintha meg is értette volna a helyzetet, egyik mancsát felvezette hátamra, és gyengéden kezdte el simogatni.

A meleg tenyér hihetetlenül jó hatással volt rám, mire fölértünk a kívánt emeletre, úgy-ahogy meg is nyugodtam.

- Te az öltözők felé mész? – kérdeztem csöndesen, mielőtt kiléptem volna a fémdobozból.

- Nem, oda megyek, ahova te – mosolygott rám, majd jobb kezemet megfogva kihúzott a liftből.

- De miért vagy bent ilyen korán? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem volt jobb dolgom, nem tudtam aludni az éjjel – nevetett fel zavartan. – Merre megyünk?

- Először is a mosdóba – mondtam, majd átlendítettem táskámat vállamon, és a kívánt helyiség felé vettem utamat.

Szinte magam előtt láttam, ahogy Junno aggodalmas pillantásokkal figyeli mozdulataimat, készen arra, hogy ha szükséges, elkapjon.

- Tényleg ennyire szarul festek? – kérdeztem beletörődve, miután megálltam, és szembefordultam vele. Szegénykém megilletődött a kérdéstől, és látszott rajta, hogy nem találja a megfelelő szavakat.

- Ne hazudj, az igazat, kérlek. Ennél jobban már úgy se baszhatja el a kedvem semmi – mosolyodtam el gyéren. Ennél már nincs lejjebb.

- Ráférne az arcodra egy kis sminklemosó, az biztos – nevetett fel zavartan, majd elém lépett, és szorosan magához húzott. – De még így is gyönyörű vagy – suttogta fülembe, majd nyomott egy puszit homlokomra, megfordított, és gyengéden betolt a mosdóba.

Gyönyörű… Hiro is ezt mondta két nappal ezelőtt. És ők kettejüknek akárhogy is, de elhiszem. Hiszen tudom, hogy Junno sosem hazudna nekem.

Elmosolyodtam, majd rászántam magam, és a tükör elé léptem. Ahhoz képest, hogy arra számítottam, hogy úgy fogok kinézni, mint egy élőhalott, inkább úgy festek, mint egy pantomímes. Az arcom sápadt, már-már fehér, az ajkaim vörösek a sok gyötrődéstől, a szemeim a még annál is több sírástól, és mindkettő alatt ott van egy körben a szempillaspirál maradványa, miután azt is lesírtam magamról. Azt hiszem, most nem venném zokon, ha a pasik megijednének tőlem.

Felsóhajtottam, majd a mosdókagyló fölé hajoltam, és megnyitva a csapot, vizet fröcsköltem arcomba.

Jó érzés volt, ahogy a hideg kissé lehűtötte forró bőrömet, azt a hatást keltette, mintha újjá születtem volna.

Finoman megtörölgettem arcom, hogy ne vörösítsem be még jobban, majd újra kentem egy kis szempilla festéket magamra, de ez esetben már megfogadtam, hogy ma már nem fogok többet sírni. Vagy ha mégis, nem fogom újra kenni!

Mikor mindennel kész voltam, magamra erőltettem egy bágyadt mosolyt, és kiléptem a kicsiny helységből.

Barátom zsebre tett kézzel várt, és jól láthatóan gondolkozott valamin.

- Mehetünk? – kérdezte, mikor észrevette, hogy mellé értem.

Bólintottam egy aprót, majd csendben Kitagawa irodája felé igyekeztünk. Mikor megérkeztünk, az ajtó elé léptem, vettem egy mély lélegzetet, majd bekopogtam. Türelmesen vártam, de miután nem kaptam választ, megint megkocogtattam az ajtót, most egy fokkal hangosabban, de erre sem kaptam bebocsátást. Lenyomtam a kilincset, de az nem nyílt ki.

Remek, még meg sem jött?! De hát már fél kilenc is elmúlt!

Csüggedten sétáltam vissza Taguchihoz, és leültem a mellette lévő székre, majd hátra dőltem, és lehunytam szemeimet. Csak úgy égnek a sok sírástól.

- Elmondod, hogy mi történt? – hallottam meg magam mellől a férfi bátortalan hangját.

Felsóhajtottam, majd kissé előre dőltem, és térdeimre támaszkodva meredtem magam elé. Elmondjam, vagy se? Mi van, ha kiderül? Akkor nem csak Kamenashi, de az egész banda megütné a bokáját, és hatalmas nagy botrány lenne. De Junno nem mondja el, ugye? Benne megbízhatok.

- Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek – néztem föl szemeibe. Aprót bólintott, majd közelebb hajolt hozzám, és kíváncsian várt.

Újra elfordítottam fejem tőle, és a szemben lévő, fehér falat kezdtem el bámulni.

- Majdnem megerőszakolt… A kutyája állította meg – súgtam halkan, mintha ezzel a hanghordozással semmissé tehetném a történteket.

Szemem sarkából láttam, ahogy megmerevedik, és szemei kipattannak, de a következő pillanatban már csak egy testet éreztem magam körül. Fejemet mellkasára hajtotta, és hátamat kezdte el simogatni.

- Sajnálom – susogta halkan, egy puszit nyomva arcomra.

Erőtlenül rámosolyogtam, de nem szóltam semmit. Ezen nincs mit sajnálni. Inkább örülök, hogy nem történt több.

Percekig ültünk így, és valami hihetetlen módon megnyugtatott. Persze ez nem meglepő, ha valami bajom volt, mindig hozzá mentem eddig is, és én is jó néhányszor nyújtottam neki lelki vigaszt a lakásommal együtt, de azt hiszem, ez az, ami tényleg összekovácsolt minket.

- Gyere, menjünk, mindjárt kilenc. Majd később visszajövünk – simogatta meg karom, miközben felhúzott maga mellé.

Lassan, mint egy zombi, úgy vánszorogtam mellette, és kábé semmit nem fogtam fel a külvilágból. Mikor a lifthez értünk, vártunk, hogy megjöjjön, de mikor léptünk volna be, az imént keresett személy szállt ki belőle.

- Kitagawa-san! – kiáltottam föl, és mélyen meghajoltam előtte. – Kérem, beszélhetnék magával?

- Nem érek rá, ebédszünetben gyere vissza – mondta mogorván, majd bármi egyéb nélkül elsietett mellettünk. Ez is mekkora egy faragatlan bunkó?!

Tanácstalanul a mellettem álldogáló srácra néztem, ki csak megvonta egyik vállát, majd beszállt a ránk várakozó felvonóba. Követtem én is, de nem szóltunk egymáshoz, egészen addig, míg meg nem érkeztünk az öltözőink elé.

Akkor felém fordult, megölelt, majd egy puszit nyomott homlokomra, de a megható pillanatot az ajtó nyitódása zavarta meg, és nem más lépett ki rajta, mint Kamenashi.

Gyanakvó pillantással méregetett minket, majd rám se hederítve, bólintott egyet Junnonak köszönésképpen, és el is sétált, a táncterem felé.

- Vigyázz magadra – terelte újra figyelmemet barátom magára, majd megszorítva kezemet, belépett a saját öltözőjükbe, magamra hagyva engem a folyosón.  Bambultam még pár pillanatig, majd erőt vettem magamon, és én is beléptem a sajátomba.

- Jó reggelt – mosolyogtam rá a bent tartózkodó Noriora és Minakora, majd fejem leszegve siettem padomhoz, és kezdtem el lehajigálni magamról ruháimat. A két lány szerencsére a köszönésen túl másra nem tartott beszélgető partnerének, ugyanis eléggé el voltak foglalva azzal, hogy délután melyik butikban lesz leárazás.

Felsóhajtottam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, magamra aggattam edző ruháimat, és hamarosan követtem őket én is, egyenesen a táncterembe.

Én érkeztem utolsónak, így azzal nem volt gondom, hogy eltereljem a pillantásom lakótársamról, ugyanis ahogy megérkeztem, már kezdődött is a szokásos, monoton óra.

Valójában mikor jelentkeztem erre az állásra, azt hittem, ez lesz álmaim munkája, és örökre imádni fogom, de… azt hiszem, kicsit kezdek beleunni. Vagy csak azért lehet, mert szar hangulatomban vagyok? Mindenesetre olyan idegesítő ez az érzés.

Ennek ellenére az órák viszont eléggé hamar elteltek, és már azon kaptam magam, hogy szünet van. Ebédszünet.

Fogtam magam, majd ásványvizemet visszatéve táskámba, az ajtó felé indultam. Onnan még visszanéztem, és tekintetem találkozott Junnoéval. Bátorítólag rám mosolygott, és bólintott egy szinte észrevétlent. Viszonoztam a gesztust, majd egy futó pillantást véve Kamenashira, kiléptem az ajtón, és a lifthez mentem.

Legnagyobb szerencsémre a délelőtt folyamán csak háromszor kerültem az Ő közelébe, de akkor is próbáltam nem rá nézni, hiába éreztem, hogy szinte lyukat éget belém. Mozdulatai is megváltoztak, semmi érzelem nem volt bennük, csak a durvaság és a nemtörődömség.

Felsóhajtottam, majd beszálltam a liftbe, és megnyomtam a hetes gombot, majd hátam a hideg fémnek támasztottam. Kevesebb, mint egy percen belül megérkezett, én pedig kiszálltam, és utamat Johnny irodája felé vettem, ma már másodjára. Mikor elé értem, kissé reszketve felemeltem kezem, majd bekopogtam. Ahogy meghallottam az aprócska „Szabad” szócskát, lenyomtam a kilincset, és beléptem a tágas irodába.

Most, vagy soha.

Ha neked rohan a végzeted - 18. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd, erotikus tartalom
Megjegyzés: Megtáltosodtam, és most este gyorsan összedobtam. Meg fogtok ölni a befejezésért... de jó olvasást! :D

18. Miss Egoista Barom

Fogalmam sincs, hogyan, de mintha megéreztem volna, hogy néz valaki, egyik pillanatról a másikra pattantak fel szemeim, kiszakítva legmélyebb álmomból, ahol rózsaszín pónival szeltem át a Cukorhegyet, miközben ezerszínű nyalókát kóstolgattam.

Hát mit ne mondjak, furcsa egy álom volt, az biztos. Mikor végre sikerült realizálnom valós helyzetem, és megláttam Kame kíváncsi arcát, eszembe jutott álmomból még egy részlet: míg én rózsaszín pónimon száguldottam, addig az említett személy egy fekete paripán, meztelenül üldözött.

Oké, agyamra ment Kame meztelensége…

- Mit nézel? – kérdeztem meg kissé ingerülten az arcomba bámuló Kamét.

- Csak vártam végre, hogy felébredj, mert órák óta nyomsz – villantotta rám dühösen szemeit. Már hétfő van? Mert ha igen, megmondtam én, hogy ugyanolyan bunkó lesz.

- Akkor miért nem keltettél fel?! – csattantam föl, direkt jobban lenyomva magam combjaira. Combjaira… heh?! Na álljunk csak meg! Mit keresek én a combjaim?! Hiszen mellette ülve aludtam el!

- Mert nem volt szívem – vonta meg vállait, majd végre elvette rólam tekintetét, és unottan nézett a tévé felé.

- Nocsak, Miss. Egoista Baromnak szíve is van? – nevettem fel gúnyosan. Egyszerűen nem tudtam visszatartani ezt a hangsúlyt, akármennyire akartam.

- Miss?! – kiabált rám, miközben megragadta nyakamnál pólómat, és annál fogva húzott fel magához. Hatalmasra nyílt szemekkel néztem sötét íriszeibe, és be kell vallanom, nem kicsit megijedtem. Ha bekeményit, akkor félelmetes tud lenni. Hát, végül is pasiból gyúrták, mit viselkedjen gumicukor módjára, ugyebár~

Percekig csak bámultuk így egymást, én nem mertem megmozdulni karjaiban, de ő sem tett semmit.

- N-na mi lesz már, üss meg… va-vagy engedj el – nyögtem ki nagy nehezen, kissé küzdve a levegővel.

- Soha nem ütnélek meg – mondta halkan, majd óvatosan visszaengedett lábaira.

- Soha ne mondd, hogy soha – súgtam kissé zavarodottan, majd amilyen gyorsan csak tudtam, felkeltem öléből, és a kanapé legtávolabbi részébe húzódtam.

A tévét vajon mikor kapcsolta ki? Mert én tisztán emlékszem, hogy úgy hagytam, mert lusta voltam kibújni a meleg takaró alól.

Nagyot sóhajtva nézett a plafon felé, majd rám emelte ominózus tekintetét, és testemet kezdte el pásztázni.

Oké, eddig ezt az egészet tényleg csak egy ócska gyerekjátéknak képzeltem, de ahogy most ott ült, rideg szemeivel, tényleg ijesztő látványt nyújtott.

- Hogy tetszett a Gokusen? – bökte ki végül nagy nehezen a kérdést.

Eh? Hogy jön az most ide…? Nem értem a logikáját. Vagy csak megint szórakozik?

- Nagyo… Vagyis khmm… Játszhattál volna lelkesebben is, így elég gyatra volt – vontam meg vállaimat nem törődve, mintha egy pocsék filmet néztem volna végig.

- Olyan nehéz bevallani, hogy tetszett, ugye? – kérdezte halkan, szomorú tekintettel nézve íriszeimbe, mire elkapott valami hatalmas nagy lelkiismeret-furdalás. Most miért veszi hirtelen így magára? Eddig csak szimplán visszavágott volna, de most… nem értem!

Végignéztem, ahogy feláll, és megmaradt méltóságával kisétál a nappaliból, a magam csöndjébe burkolva engem.

Hallottam, ahogy fölsétál a lépcsőn, majd csöndesen becsukja szobája ajtaját. Csöndesen. Miért? Hiszen dúlnia-fúlnia kéne a haragtól, de ő csak csöndben tűri… Megváltozott.

- Aajh, miért nem tudom befogni a szám? – nyögtem fel rosszkedvűen, majd kilöktem magam a fotelból, és utána indultam, lesz, ami lesz alapon.

Halkan osontam fel a lépcsőn, hátha mozgást hallok, és akkor gyorsan elmenekülhetek, mintha itt sem jártam volna, de legnagyobb sajnálatomra nem nyílt ki az ajtó, és nem jött velem szembe senki.

Mikor ajtajához értem, egy pillanatra megálltam, majd néhány másodperces hezitálás után bekopogtam. Nem kaptam választ, így végül óvatosan lenyomtam a kilincset, és benyitottam szobájába. Az ágyán feküdt fejjel lefelé, és árgus szemekkel bámulta a plafont, mintha valami igazán érdekeset talált volna ott.

- Kame… - szólaltam meg csöndesen, miközben kissé bizonytalan léptekkel odasétáltam ágyához, és leültem annak szélére. – Sajnálom – mondtam ki végül, egy nagy levegőt véve.

Lenéztem arcára, de még a fáradtságot se vette, hogy visszapillantson rám. Rendületlen arccal figyelte a fehér vakolatot. Mint egy porcelánbaba, olyan gyönyörű.

Felsóhajtottam, majd elfeküdtem mellette, mire kezeit elvette oldalai mellől, és tarkója alá téve támasztotta meg fejét, elfordulva az ablak felé.

- Hallod? Sajnálom! – mondtam kicsit erélyesebben, majd közel húzódtam hozzá, fejemet behajlított karjára tettem, és átkaroltam derekát. Beszippantottam finom parfümjének illatát, majd nyakába nyomtam fejem.

- Nagyon tetszett a rész, és te is nagyon jól játszottad Ryu szerepét – súgtam halkan, kissé felemelkedve, hogy erre vajon mi lesz a reakciója. Nos, semmi. Továbbra is ugyanúgy bámult egy pontot a távolban, mintha azon függne az élete.

- Kame... – beszéltem hozzá halkan, majd nyakához hajoltam, és nyomtam egy aprócska puszit bőrére. Nem tudom, mi ütött belém, de úgy érzem, ezt kell cselekednem. Attól függetlenül ijesztő a gondolat, hogy Kamenashi Kazuyát puszilgatom azért, hogy ne haragudjon rám.

Vártam még néhány másodpercig, és csak csöndben hallgattam légzését, de csak nem enyhült meg. Végül feladtam, felkeltem mellőle, és csöndesen kilépdeltem a szobából. Nem fogok tovább könyörögni neki. Nekem nem kell ilyen duzzogó lakótárs.

Átmentem saját szobámba, ledobtam magamról ruháimat, és befeküdtem az ágyba, nyakamig felhúzva a takarót.

Most már tudom, mit kell tennem.

Hétfő reggel~

Másnap, mikor felébredtem, legnagyobb meglepetésemre egyedül voltam. Mármint persze, a saját szobámban voltam, de este úgy hunytam le szemeimet, hogy reméltem, ma reggel ismét mellette ébredek.

Hiszen az első estén történt összeveszés után is reggel átjött kiengesztelni, ráadásul még kaját is csinált, és itt is maradt velem. Ha nem szólalkoztunk volna össze a változatosság kedvéért, akkor még azt is mondhatnám, hogy na, ilyen egy ideális reggel számomra, és követelem, hogy máskor is így legyen.

De persze most én voltam a marha. Vagyis csak részben, mert én bocsánatot kértem, békülni is próbáltam, ráadásul még meg is pusziltam, de ő nem reagált. Szóval innentől ő a barom, nem?

Hevesen bólogattam fejemmel - ha már a bensőmből nem tudtam kiszorítani az állandóan fejét rázogató kis chibi-énemet, legalább a testem tudjam meggyőzni.

Ásítottam egyet, majd kis nyújtózkodás után az ablak felé fordítottam tekintetem, és kinéztem az égboltra. Gyönyörűen ragyogott, a kékséget szinte teljesen beborította a Nap ragyogó fényáradata. Egyszerűen… csodálatos. Igaz, még szebb lenne, ha valaki mögöttem ülne, átkarolná a hasamat, és nyakamba bújva szuszogna, míg én nekidőlnék izmos mellkasának, és hallgatnám ritmusos szívveréseit.

Percekig bámultam ki a hatalmas panorámán, mire sikerült rávennem magam, hogy keljek ki az ágyból. Kár, hogy többé nem érezhetem ezt a puhaságot…

Szomorúan felsóhajtottam, majd szekrényembe bújtam, és véletlenszerűen kiválasztottam egy citromsárga, nyakpántos fölsőt, és egy hozzá illő, narancssárga, vékonyka kis pulcsi szerűséget.

Alulra egy fehér csőgatyát húztam, ami a combjainál oldalt strasszokkal volt kitéve, persze csak minimálisan, a jó ízlés határain belül.

Mikor megfésülködtem, kentem magamra egy kicsit a szokásos szempillaspirálból, majd kezembe kapva sporttáskámat, kiugrándoztam a szobából, és Kame ajtaja felé vettem az irányt.

Halkan bekopogtam, de mivel választ nem kaptam, ezért óvatosan benyitottam, majd ugyanígy becsuktam magam mögött az ajtót.

Ahogy megfordultam, és szemem elé tárult egy meztelen hát, furcsa bizsergés kapott el. Emlékszem, egyszer mesélte Kokinak, hogy volt masszőrnél, és azt mondta neki a csaj, hogy nagyon szép háta van, és öröm simogatni. Akkor még ez a mondat nem jelentett nekem semmit, de most legszívesebben eltörném annak a nőnek a kezeit, hogy nehogy még egyszer végig tudjon rajta simítani. Birtoklási vágy? Talán. Vágy? Ezerrel. Szerelem? Kizárt.

Szemöldökráncolva ráztam meg fejem, saját hülye elméletemen hitetlenkedve, majd az ágyához sétáltam.

Csöndesen leraktam a földre a táskát, majd vigyázva, nehogy felébredjen, besüllyesztettem az ágyat, és leültem, utána pedig lassan fekvő pozícióba ereszkedtem. Amit először láttam, az egy enyhén kócos, barna hajkorona volt, és egy selymesnek tűnő, kibaszottul szexi hát.

Lejjebb vezettem tekintetem, de legnagyobb sajnálatomra a lentebbi területeket a vékonyka takaró kihangsúlyozta, ám mégis fedte. Úgy belemarkolnék a fenekébe…

Sóvárogva felnyögtem, majd inkább megtámaszkodtam könyökömön, és egy gonosz mosoly közepette felemeltem karom, majd mutatóujjam begyét hátához érintettem. Nem reagált rá, ezért kicsit bátrabban értem hozzá, és most már erőteljesebben kezdtem el bőrén először körözni, majd össze-visszaságokat rajzolgatni.

Percekig nem reagált rá, az első életjel, amit kiadott, az egy morgásféle volt, mikor valahol derekánál jártam ujjaimmal.

Ijedten kaptam el kezemet felőle, és vártam reakciójára, de azon kívül, hogy kicsit helyezkedett, és csípőjét még jobban az ágyneműbe nyomta, nem csinált semmit.

Vettem a bátorságot, és újra elkezdtem játszadozni, ám ezúttal most már tényleg felébredt, és álmos tekintetét felém fordította.

- Te meg mit keresel itt?! – kiabált rám rögtön, ahogy néhány másodperces fáziskésés után felfogta, hogy már megint én vagyok az ágyában.

- Csak jöttelek felkelteni – vontam meg egyik vállamat, miközben ezer wattos mosollyal vigyorogtam képébe. Utolsó esély. Ha megint bunkó lesz, akkor tényleg megteszem.

- Azzal, hogy rajzolgatsz a hátamra? – nézett rám bosszúsan. – Különben is, nem kértem, hogy kelts fel, szóval tűnj el a szobámból – mondta lazán, miközben kicsit megemelte felsőtestét, így magasságfölénybe került.

- Ne parancsolgass nekem. Mi vagyok én, a szolgád? – villantottam rá dühös szemeimet.

- Akár, mivel az én házamban laksz – mosolyodott el, de vonásában a színtiszta gúnyon kívül nem volt más érzelem felfedezhető. Hát persze, hogy is gondolhattam volna?

- Attól függetlenül nem tűröm el, hogy parancsolgass. Inkább a kis kurváidnak parancsold meg, hogy nyissák szét rendesen a lábaikat, mert a tartós kielégületlenség egy férfinak sem tesz jót – viszonoztam gesztusát, majd ellöktem magam az ágytól, és készültem felállni, de természetesen túl egyszerű lenne az élet, ha minden tervem sikerülne.

Testem nagy lendülettel vágódott be a párnák közé, miután Kamenashi sikeresen elkapta kezeimet, és visszarántott maga mellé.

Egy nyekkenő hang csúszott ki ajkaim közül, és a gyors manővernek hála kissé a nyelvemre is ráharaptam, így az érkezés nem lett a legkellemesebb.

Megszeppent arccal néztem, ahogy lábát átlendíti csípőmön, és csuklóimat oldalaim mellett lefogva térdel fölém.

- Mit mondtál? – kérdezte csöndesen, vészjósló komolysággal hangjában.

- Pont azt, amit hallottál, de most már engedj el – néztem meredten szemeibe, erősen rángatva karjaimat, de úgy szögezett az ágyhoz, hogy még csak meg sem csusszant a karom szorításában.

- Talán inkább neked kéne szétfeszítenem a lábaidat, nem gondolod? – suttogta fülembe, majd belenyalt cimpámba, közben pedig úgy helyezkedett, hogy egyik térdét gond nélkül combjaim közé csúsztathassa.

- Ka-kame… engedj el… - nyögtem halkan, kicsit feljebb tornázva magam az ágyon, de térdét továbbra is ugyanúgy lökte érzékeny pontom felé.

Mi a franc ez?! Ez most ugye nem megerőszakolni akar?! Istenem… Oké, ha eddig soha nem féltem tőle, akkor most igen. A tegnapihoz képest… ezerszer ijesztőbb.

Kidülledt szemekkel, mélyeket lélegezve figyeltem minden mozdulatát, hogy mikor lankad le a figyelme, és érkezik el az én időm, de az most valamiért nagyon váratott magára.

Elakadt a lélegzetem, mikor másik térdét is befúrta lábaim közé, de agyamat elöntötte a düh. Egészen eddig csak egy lába volt „köztem”, akármikor tökön rúghattam volna, és akkor elmenekülhetek… De persze, hogy nem jutott eszembe! Én idióta…

- Eszemben sincs – szólalt meg váratlanul, elhajolva fülemtől. – Tudom, hogy akarsz engem, különben nem kötöttél volna ki az ágyamban – húzta fel perverzen egyik szemöldökét, miközben visszahajolt hozzám, és nyakamat kezdte el csókolgatni. – Ismét – súgta bőrömre, majd fogai közé vett egy darabot, és erősen belé harapott.

Fájdalmamban felszisszentem, és elkezdtem kalimpálni lábaimmal, hátha csak egy kis esély van rá, hogy lerúghatom magamról, mire ő válaszul erősen összefogta mindkét kezemet fejem fölött, és újdonsült megszabadult kezével belső combomba markolt.

Felnyögtem a furcsa érzésre, és idegesen kezdtem el dobálni testem, de esélyem sem volt a kiszabadulásra. Még ha nem is látszik rajta, legalább ötször erősebb, mint én.

Tenyerét följebb vezette, és gondosan kikerülve legféltettebb kincsemet, derekamat kezdte el simogatni, közben továbbra is nyakam nyüstölve ajkaival.

Ha nem tudnám, hogy erővel akar magáévá tenni, még élvezném is, de ez most… kétségbeejtő.

Tágra nyílt szemekkel vetettem hátra fejem, mikor hideg ujjait megéreztem meztelen bőrömön pólóm alatt, mik egyre csak melleimhez siklottak föl, és mikor elérte őket, erőteljesen rámarkolt az egyikre.

Beharaptam alsó ajkam, hogy némiképp csitítsam magam. Hiába volt jó érzés, a pánik egyre inkább kezdett elönteni. Igen, igaza van, én vágyom rá, de nem így!!!

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor kihúzta kezét felsőruházatom alól. Egy pillanatra lenéztem, hogy mit csinál, de amit megláttam, megdöbbentett teljesen. Könnyű szerrel kibújtatta legnemesebbik testrészét bokszeréből, mi így is már elég keménynek tűnt, majd újra rám hajolva, az én cipzárommal kezdett el bajlódni.

Nem tudtam tovább visszatartani kétségbeesésemet, éreztem, ahogy a forró könnyek kibuggyannak szemzugaimból, és mint valami patak, kezdték el beborítani addig még makulátlan arcomat.

- Ne… könyörögöm… - nyöszörögtem erőtlenül, a sírással küzködve, miközben oldalra fordítottam fejem, hogy ne lássa, mekkora fájdalmat okoz nekem ezzel.

Éreztem, ahogy nadrágom gombja is megadja magát, és az anyag addigi szorítása megszűnik létezni csípőm körül.

Ha neked rohan a végzeted - 17. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Ne kérdezzétek, miért jött ilyen gyorsan, csak. xD Remélem, élvezni fogjátok :3 Jó olvasást!

17. Gokusen 2

Reggel az erős napsugarakra ébredtem, de talán közrejátszott az is, hogy valami elég erősen nyomott. Nagy nehezen kinyitottam pilláimat, de rögtön vissza is csuktam őket. Szoktatni kell még a szemeimet ehhez a hatalmas fényességhez…

Tettem még egy kísérletet, de ez alkalommal csak nagyon lassan, szinte milliméterenként nyitottam szemhéjamat egyre feljebb, míg végül szemem teljesen meg nem szokta a fényáradatot, és végre körbe tudtam nézni.

Az első dolog, amit szemügyre vettem, az a melleimen pihenő Kame volt. Úgy aludt rajtuk, mintha felcserélődtek volna a szerepek, és ő lenne a lány, aki a pasi mellkasán alszik.

Megpróbáltam legalább egy kicsit lejjebb tolni magamról, de nem jártam sikerrel, sőt – az addig hasamon pihenő kezét átvetette oldalamon, teljesen közre fogva engem, miközben motyogott valami zagyvaságot.

- Remek… - súgtam magam elé bosszúsan, majd visszaejtettem fejem a párnára, és gondolkozni kezdtem.

Azt nem akarom, hogy úgy ébredjen fel, hogy a melleimen fekszik, viszont akkor nem kelthetem fel, hiába lehetnek a szülei már fönn. Szóval csak reménykedhetek, hogy majd macskát fog kergetni az álmában, és lemászik rólam. Esetleg leesik az ágyról, és már meg is lesz akkor a reggeli ébresztője.

Egy pillanatra gonoszan elvigyorodtam, de ahogy lenéztem békésen szuszogó arcára, nem volt szívem ilyesmit tenni vele. Inkább csak kiszabadítottam egyik kezem, és felemelve azt, tincsei közé túrtam, lágyan cirógatva fejbőrét.

Egy elégedett morgást hallatott, majd éreztem, ahogy elkezd mozgolódni, így rögtön elkaptam kezem hajából, és mint egy élettelen rongybaba, úgy ejtettem vissza az ágyra.

Lehunytam szemeimet és próbáltam légzésemet minél inkább normalizálni, mintha tényleg aludnék.

Szinte magam előtt láttam, ahogy kissé felemelkedik rólam, megtámaszkodva kezein, majd néhány másodpercig bámul engem, végül följebb mászik, és teljesen átkarolva nyakamba hajtja fejét.

Megremegtem a hirtelen pózváltásra, de mikor megmerevedett teste mellettem, csak remélni mertem, hogy nem vette észre. Végül is… a hideg miatt is lefagyhatott, nem?

- Tudom, hogy nem alszol – hallottam meg kissé rekedtes hangját, de nem reagáltam rá. Az a mély hangsúly… Istenem! Úgy érzem magam, mint egy tizenéves rajongó, az normális?

Hevesen dobogó szívvel próbáltam lehunyva, mozdulatlanul tartani pilláimat, miközben szó szerint égtem tekintete alatt. Hiába vagyok csukott szemekkel, érzem, hogy néz, és majdhogynem lyukat éget a testembe.

Megijedtem, mikor hümmögött egyet, majd éreztem, ahogy közelebb hajol hozzám, olyannyira, hogy tincseinek végei bőrömet súrolták, majd megéreztem puha ajkait nyakamon. Nagy önkontrollba tellett, hogy ne nyögjek föl, és adjam tudtára, hogy az az aprócska érintés mennyire jól is esett.

Ismét visszahajolt vékony bőrömre, és most egy kicsit tovább tartotta ott ajkait, ezzel még jobban az őrületbe kergetve engem. Folyamatosan haladt egyre lejjebb, kicsit sem elnagyolva mozdulatait, bőröm minden szabad felületét beborította csókjaival, míg lassan kulcscsontomhoz ért le, és azt kezdte el kényeztetni.

Ha tovább ezt csinálja, abból hatalmas nagy baj lesz. Már így se sok hiányzik, hogy tincseibe markolva húzzam föl magamhoz, és tapadjak szenvedélyesen ajkaira, hát még ha így ingerel továbbra is…

Percekig tűrtem apró csókjait, de ha nem lettek volna csukva a szemeim, most hatalmasra pattantak volna. Keze ugyanis lassan lejjebb vándorolt hasamról combjaimhoz, és óvatosan becsúsztatva kezét vékonyka hálóingem alá, legféltettebb testrészemhez ért.

Itt nem bírtam tovább, lábaimat automatikusan felhúztam és combjaimat összeszorítottam, fogságba ejtve kezét.

Hatalmas szemekkel néztem le rá, két könyökömre támaszkodva, mire ő csak elvigyorodott.

- Tudtam én, hogy nem alszol – nevetett fel, majd könnyedén kicsúsztatta kezét lábaim fogságából, és semmi szó nélkül felkelt rólam.

- Te perverz! – kiabáltam rá, mikor végre megtaláltam hangomat, és fölkaptam az egyik kispárnát, majd erősen hátának vágtam. Nevetve fordult meg, és vette föl a felé hajított tárgyat, majd letette a székre, ami előtt megállt, és szekrényében kezdett el kutakodni.

Fúh, most úgy megverném! De mire megyek azzal? Max megint alá kerülök, és ismét én húzom a rövidebbet.

Felsóhajtottam, majd fölültem az ágyban, a háttámlának döntöttem felsőtestem, és úgy kezdtem el figyelni.

- Hé! Te most előttem akarsz átöltözni?! – mordultam rá, mikor ujjait bokszerének két oldalába csúsztatta.

- Eléggé feltűnő lenne, ha kimennék átöltözni, nem gondolod? – fordult meg, felhúzott szemöldökkel.

- Hát, a te bajod, nem nekem kell mindig a szemükbe néznem mostantól… - vontam meg egyik vállam.

Nem mondott semmit, csak teljes testével felém fordult, és a szemem láttára vette le alsógatyáját.

- Ya! Legalább fordulj el, te perverz állat! – kiabáltam rá, eltakarva szemeimet, mire jókedvűen felnevetett.

- Minek? Hiszen úgyis láttál már meztelenül – vigyorgott rám, majd belelépett egy tiszta alsógatyába, amire egy fehér nadrágot húzott, dereka köré valami arany színű övet tekert, fölülre meg egy rózsaszín ing félét húzott. Szívdöglesztő, az biztos.

- Az inged illik a hálóingemhez – jegyeztem meg halkan, végignézve teljes öltözékén. Egyszer a sírba fog tenni a megjelenésével és a kisugárzásával.

- Nem is kellene mást felvenned – vigyorgott rám perverzen, megnyalva ajkait, miközben felaggatott magára néhány nyakláncot.

Megforgattam szemeimet, majd kibújtam a takaró alól, és kivettem néhány ruhát a tegnap hirtelenjében összedobált táskámból.

Egy fekete nadrág, és egy kissé erőteljesebb rózsaszín, mintás fölső mellett döntöttem. Fölaggattam magamra a nadrágot, majd mikor pólóm következett volna, hátra fordultam, és dühösen néztem rá.

- Fordulj el! – szóltam rá, csípőre tett kezekkel.

Fogalmam sincs miért, de végül duzzogva ugyan, de teljesítette kérésemet, és elfordult. Árgus szemekkel figyeltem, miközben magamra kaptam egy szintén rózsaszín melltartót, majd mikor a fölső is a helyére került, kibontottam hajam, és néhány másodperces fésülgetés után végül kiengedve hagytam.

- Mehetünk? – hallottam meg hangját, várakozón nézve rám.

Bólintottam egyet, majd egy utolsó pillantást vetve magamban a tükörre, odasétáltam mellé, és megfogtam kinyújtott kezét. Rögtön összekulcsolta ujjainkat, és így léptünk ki a szobából, együtt. Ahogy így sétáltunk le a lépcsőn, valami hihetetlenül meleg érzés fogott el, és azt kívántam, bár örökre itt maradnának a szülei.

Most valahogy semmiért nem tudtam haragudni rá. Sem amiatt, hogy anno lekurvázott, sem a sok kis ellenem irányuló csínye miatt, sem amiatt, hogy ma úgy letapizott… Minden tökéletes, úgy, ahogy volt.

Mire leértünk, már az egész vendégség a konyhában ült, és kedvesen mosolyogtak hol ránk, hol összefont kezeinkre.

Az édesanyjuk rögtön előkapott még két tányért, leültetett minket, és pillanatokon belül már mindketten két-két sült tojást találtunk a tányérunkban.

- Itadakimasu! – mondtuk Kaméval együtt, majd mi is falatozni kezdtünk. Most egyáltalán nem volt feszült a helyzet, és meglepően vidáman telt el a közös reggeli.

Mikor végeztünk, elbúcsúzkodtunk, és a rokonok amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan is távoztak, és megürült a ház.

Kame kiment őket kikísérni, addig én bent leszedtem az asztalt, majd a nappaliba mentem. Megmondom őszintén, kicsit tartok attól, hogy milyen lesz, ha beér.

- Végre, egyedül maradtunk – hallottam meg sóhaját néhány pillanat múlva, miközben ő is belépett a szobába, és megmasszírozta kicsit fejét.

- Az öcséd valami hihetetlen egy perverz dög. Már tudom, kitől tanulta – sóhajtottam föl fáradtan, és ledobtam magam a kanapéra.

- Látnád a bátyáimat, ők még nálunk is perverzebbek - nevetett föl, majd elpakolta az üvegasztalon maradt dolgokat.

- Bátyáid? Ugye azoknak nem kell eljátszanom, hogy a csajod vagyok? – néztem rá nagy szemekkel.

- Attól függ. Miért, olyan rossz a barátnőmnek lenni? – jött vissza a szobába, és karba tett kezekkel állt meg előttem, egyik szemöldökét felhúzva várva a válaszra.

- Nem, de attól függetlenül igazából sosem lennék – vontam meg vállaimat, majd felálltam, kikerültem álló alakját, és a DVD-s polchoz sétáltam.

- Miért? – hallottam meg nagyon halk hangját, de talán nem is nekem szánta a kérdést, hanem csak saját magának tehette fel. Legalábbis gondolom, hiszen nem fordult meg.

Felsóhajtottam, majd megköszörültem torkomat.

- Mert nem lennénk képesek egymást önzetlenül szeretni. Mi már az elején elbasztuk a kapcsolatunkat, Kame – mondtam ki a kegyetlen igazságot, majd leguggoltam, és a rengeteg film között kezdtem el kutakodni. Végül kihúztam egyet, melynek a címe „Gokusen 2” volt, és borítóján egy ismerős alakot véltem felfedezni. De az nem lehet… ugye?

Megfordítottam a lemezt, de elméletem romba dőlni látszott, mikor Odagiri Ryu szerepénél megláttam drága jó lakótársam nevét virítani.

Yabuki Hayatóét meg az a Jin kapta meg, aki állítólag Kamenashi legjobb barátja volt… Hmm, ez érdekes doramának tűnik. Oké, ezt fogom megnézni!

Felegyenesedtem, betettem a filmet a lejátszóba, majd kikerülve Kamét, ledobtam magam a kanapéra, és elfeküdtem rajta.

- Jól vagy? – néztem fel rá, miután hosszú másodpercek múlva sem mozdult. Ugyanúgy, karba tett kezekkel állt, és csak bámult maga elé, arcán némi szomorúsággal.

- Menj el bulizni, jót fog tenni egy kis kikapcsolódás – vontam meg vállaimat végül, majd elindítottam a filmet. Legalább egyedül maradok estére, és felhívhatom Hirót.

- Jössz velem? – kapta fel fejét rögtön.

- Veled? Kizárt! Azért, hogy megint az ágyadban kössek ki? – nevettem fel szárazon, majd felkönyököltem, és minden figyelmem az első rész felé irányítottam.

Még érzékeltem, ahogy arrébb tolta lábaimat, és ő is leült a kanapé másik végébe, majd végre nyugalom lett.

Amióta a családja elment, meglehetősen furcsa a légkör kettőnk között. Teljesen máshogy bánik velem, mint tegnap a munkában mondjuk. Igaz, ezt a különös figyelmet se sokáig élvezhetem majd, hiszen holnap már hétfő, ami egyenlő a melóval, és ott valamin megint tuti össze fogunk kapni. Mint mindig. Komolyan, néha már csodálkozom, hogy hogy bírják a srácok ilyen jól? Hiszen állandóan csak marakodunk…

Halkan felsóhajtva vetettem egy gyors pillantást a kanapé másik végében gubbasztó férfire, és nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyogjam magam.

Szája szegletében egy apró mosollyal figyelte a filmet, és látszott rajta, hogy felrémlettek benne a régi emlékek, valószínűleg a forgatási időszakról.

Azért kíváncsi lennék, milyen volt akkoriban… Bár, előbb talán ezt az énjét kellene megismernem, azt hiszem. De lehet, hogy erre sosem lesz esélyem. Vagyis ha így viselkedik velem, akkor nem.

Merengésemből halk nevetése szakított ki, mikor az a két copfos tanár beleöklelt a levegőbe, és magában kezdett el lelkesítő szöveget mondani. Én is jókedvűen felnevettem.

Valamiért most annyira jól esik vele lenni és együtt nevetni. Eben a pillanatban egyáltalán nem bánom, hogy Johnny ebbe a lakásba kényszerített. Vetettem rá egy utolsó gyengéd pillantást, majd most már ténylegesen a Gokusen felé irányítottam tekintetem. Valójában… már ekkor is kurva jó színész volt. Hogy tud ennyire tehetséges lenni? Nem véletlen imádja egész Japán… Megdolgozott azért, amije van, és nem csak az ölébe pattant a csillogás.

Mindig is ilyen férfire vágytam, erre most itt van velem egy lakásban, én mégis megtagadom magamtól. De miért? Túlságosan önfejű lehetek, azt hiszem. Ha magamba bolondítanám, örökre fényűző életem lehetne, egyetlen feladatom csupán a megtartása lenne. Ami egy babával egész könnyű dolog is lehetne.

Nem, akkor sem fogom magamhoz láncolni, ha nem szeretem. Én boldog házasságot akarok, és igazi szerelem-gyereket, aki úgy nő fel, hogy látja, a szülei húsz év múlva is tiszta szerelemmel szeretik egymást. Vajon ezt Hiro oldalán megkaphatnám?

Merengésemből egy nagyobb súly lábaimon szakított ki. Lenéztem végtagjaimhoz, és Kamét véltem felfedezni, amint nekidőlt a kanapé háttámlájának – egyben lábaimnak is.

- Ah, ez nem kényelmes – nyögött fel pár pillanat múlva, majd hátranyúlt lábaimhoz, kissé behajlította őket, hogy el tudjon helyezkedni kényelmesen, majd mikor végzett, visszahúzott lábfejemnél fogva, és ölébe pakolta őket.

Nagy szemekkel pislogtam rá, de végül nem szóltam semmit, nehogy megbántsam. Úgy érzem, sosem akarom többé bántani vagy megszólni…

Ahogy teltek a percek, szemeim úgy laposodtak el egyre inkább, és már nehezemre esett nyitva tartani őket. Óvatosan felültem, majd szóltam volna rá lakótársamra, hogy engedje el lábaimat, de az utolsó pillanatban fogtam vissza magam, ugyanis elaludt.

Nagyon lassan kihúztam őket Kame öléből, majd felkeltem a fekvőalkalmatosságról, és az egyik fotelben lévő plédhez araszoltam. Miután elég nagynak találtam, visszasétáltam hozzá, és ráterítettem a hatalmas pokrócot, gondosan betakargatva minden kilógó testrészét.

Mivel nekem se lett volna erőm fölmászni most az emeletre, ezért inkább leültem mellé, fejemet vállára hajtottam, és én is betakaróztam, majd lehunytam szemeimet, hogy egy másik világba csöppenhessek.

Ha neked rohan a végzeted - 16. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Park NiTae-nak hála megjött ez a fejezet is, rögtön néhány órára a előzőre, mivel azzal fenyegetett, hogy feljelent a rendőrségen, ha nem folytatom még ma. Szóval remélem tetszeni fog nektek XD

16. Most már nem kell megjátszanod magad

Miközben az édesapja érdekes történetét hallgattam, szemeim automatikusan nehezültek el, és akármennyire próbáltam fenntartani érdeklődésem, csak egyre álmosabb lettem. Ahogy Kame nyakában volt az arcom, és éreztem forró bőrét, hihetetlenül megnyugtatott. Hát igen, nekem egy kellemes, andalító hang és a jó meleg hőmérséklet már elég, hogy bármikor, bárhol, bármilyen pozícióban képes legyek elaludni.

- Álmos vagy? – hallottam meg Kame gyengéd hangját, mire felkaptam fejem, és egy szeretetteljesen mosolygó arccal találtam szembe magam. Hogy lehet ilyen pokolian jó színész…?

Az apjára néztem, aki úgy belefeledkezett a mesélésbe, hogy nem vette észre, hogy Kame hozzám beszélt, ráadásul a családja is ámulattal figyelte, így tényleg csak ketten beszélgettünk.

- Öhm… egy kicsit – mondtam halkan, szinte már suttogva, miközben éreztem, ahogy az arcom fokozatosan vörösödik átható pillantásai miatt.

Elmosolyodott, még közelebb húzott magához, majd óvatosan hátamat kezdte el simogatni.

Kikerekedett szemekkel bámultam magam elé, és hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. Senki nem figyel ránk, akkor miért ilyen kedves? Miért viselkedik úgy, mintha valóban egy pár lennénk?  Felnyüszögtem, és kétségbeesésemben még jobban bújtam hozzá. Úgy utállak, Kamenashi Kazuya! De tényleg!

Pólójába markoltam valahol hasa környékén, majd felsóhajtottam, és megpróbáltam ismét belekapcsolódni a sztoriba, a hátamon fel-le liftező kézzel mit sem törődve. Mikor ér már véget ez az este? A jó puha ágyikómban akarok lenni, és átaludni ezt az egész szörnyűséget, majd reggel úgy felébredni, mintha nem történt volna semmi sem. Vagyis, inkább Kame ágyában akarok lenni. Juj, ez perverzen hangzik.

Mikor gondolatban fejbe kólintottam volna magam, Kame mély baritonja szakított ki tevékenységemből.

- Nem vagytok éhesek? Kész a kaja – mondta Kame, még mielőtt az apja egy újabb történetbe belefoghatott volna. Ha még egyszer összehoz vele a sors, úgy érzem, nem leszek képes a szemébe nézni. De se az anyjáéba, se az öccsébe. Utálok hazudni…

- Kaja? Végre! – kiáltott föl Yuya, és már fel is pattant a fotelból, majd egy szempillantás alatt a konyhában termett. Mindannyian felnevettünk, majd a szülők is követték példáját, és ők is eltűntek a nappaliból, magunkra hagyva minket.

Nagyot sóhajtottam, majd kerülve Kame tekintetét, felálltam, és a családja után mentem, de csakhamar beért, és éreztem, ahogy erősen fenekembe markolt.

Tágra nyílt szemekkel fordultam meg, és már reflexből emeltem fel kezem, hogy pofon vágjam, de ez alkalommal ő volt a gyorsabb, és erősen megfogta mindkét csuklómat.

- Most mi van? A párod vagyok, akármikor markolászhatom a fenekedet – vigyorodott el hirtelen, majd elengedett, és gyorsan kitért előlem.

Hitetlenkedve néztem utána, de még mielőtt magamra hagyhatott volna, vissza rántottam, teljesen magamra, és erősen rámarkoltam farkára – a mai nap folyamán már másodjára.

- Akkor én is a farkadat, igaz? – suttogtam ajkaira, mire felnyögött újabb szorításomra. Hátra vetette fejét, szabad rálátást engedve nekem nyakára. Ott, abban a pillanatban vesztem el… Nem tudtam magam tovább visszafogni. Oké, hogy utálom, de valljuk be, Japán egyik legszexibb pasija, és hát na, mégiscsak nőből vagyok. Nem én vagyok a hibás, hanem ő, amiért ilyen kibaszott jól néz ki!

Miután ezt lerendeztem magamban, teljesen nyugodt lelkiismerettel hajoltam föl nyakához és kezdtem el annak finom bőrét harapdálni, teljesen elfelejtkezve magamról. Nem érdekelt semmi, sem az, hogy megláthatnak, sem az, hogy ezután még rosszabb lesz a kapcsolatunk, az meg pláne nem, hogy rövidesen le fogja ordítani a fejem… Most az egyszer a pillanatnak éltem.

Végigharapdáltam nyakának teljes ívhosszát, míg egyik szabad kezemet hajába vezettem, és finoman belé túrtam selymes, viszonylag hosszú tincseibe. Ahogy a hajszálai ujjaimra hullottak, és körülöleltek, olyan kellemes érzés fogott el, amilyet már régen nem éreztem. Beléjük markoltam, hogy kicsit még oldalabbra döntsem fejét, mit ő egy nyekkenéssel tűrt, és erősen pólómba markolt oldalamnál.

Gyerünk már, miért fogod vissza magad?!

Csípőmet erőteljesen övének löktem, mire felszakadt ajkai közül egy mély nyögés. Elégedetten elvigyorodtam, és kissé feljebb másztam, hogy fülcimpáját harapdálhassam meg. Érzékien belenyalintottam fülkagylójába, majd oldalra fordultam, és arcát kezdtem el csókokkal beborítani, vészesen közeledve ajkai felé.

Mikor már végeztem szája szegletének puszilgatásával, és ott voltam, hogy ráhajolok azokra a kívánatos, rózsaszín ajkakra, egy külső hang miatt úgy ugrottam el tőle, mintha soha nem is lettem volna a közelében.

- Elhiszem, hogy egy pár vagytok, nem kell többet bizonyítanotok – nevetett föl vidáman Kame öccse, majd tarkóját vakargatva indult vissza a konyhába.

Megszeppent tekintettel néztem utána, majd nagyon lassan korábbi áldozatom felé vezettem tekintetem, és tétován szemeibe néztem.

Nem csalódtam, a csokoládébarna szempárban színtiszta vágyat, és valami más, számomra megmagyarázhatatlan érzést véltem felfedezni. Ott állt a falnak támaszkodva, ziháló lélegzettel, és összeborzolt hajjal… félig nyitott szemeiről pedig ne is beszéljünk. Végignéztem nyakán, melyen most mindenhol szívásnyomok voltak, majd vissza szemeibe, de rögtön elszégyelltem magam.

- Sajnálom – motyogtam zavartan, elkapva róla pillantásom, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elslisszoltam a közeléből, egyenesen a földszinti mosdóba. Még szerencse, hogy itt is, és az emeleten is van egy-egy.

Ahhoz képest, amilyen vörös arcot vártam, egyáltalán nem volt az. Na jó, talán egy kicsit, de azt majd a hidegvíz simán lehűti.

Megengedtem a csapot, és egész arcomat megpaskolgattam a jéghideg vízsugárral, majd megtöröltem, és hajam kicsit rendbe szedve, benyitottam a konyhába. Ott már mindannyian ott voltak, még Kame is, akiről hirtelen meg nem mondtam volna, hogy mit is élt át az elmúlt néhány percben. Félelmetesen jól el tud rejteni minden érzelmet…

Felsóhajtottam, majd beljebb léptem.

- Elnézést, csak kicsit rosszul éreztem magam – hajoltam meg illedelmesen, majd mintha mi sem történt volna, elvettem a családfő tányérját, és szedtem neki egy adagot. Utána következett az anyáé, majd Yuyáé, aztán Kaméé, és végül legutoljára magamnak is szedtem.

Mikor leraktam saját tányéromat az asztalra, Kame kihúzta nekem a maga mellett lévő széket, jelezve, hogy mellé üljek.

Zavarodottan rámosolyogtam, majd helyet foglaltam mellette, és kezembe vettem az evőpálcikákat.

- Itadakimasu! – kiáltotta el magát az édesapa, majd mindannyian neki kezdtünk az evésnek. Kame szokásához híven beszélgetett mindenkivel, de én inkább igyekeztem csöndben maradni, és minél láthatatlanabbnak tűnni. Persze, velük együtt nevettem, és ha kérdeztek, válaszoltam, de próbáltam nem feltűnősködni, és minél kevesebbszer hozzáérni lakótársamhoz, ami eléggé lehetetlennek bizonyult.

Nem tudom, menny idő telhetett el, de nekem örökkévalóságnak tűnt, mire mindenki befejezte, és mintha direkt ellenem játszanának, még a bort is iszonyúan lassan itták meg. Nem úgy mint én, aki két kortyra lehúztam, és csak azért kettőre, mert nem akartam alkoholistának látszani, aki egy nagy pohárnyit egy pillanat alatt megiszik. Azt hiszem, akkor örökre meg lett volna a véleményük rólam. Na nem mintha ez engem kicsit is érdekelne, hiszen ha legközelebb jönnek, én már nem leszek a barátnője, és remélhetőleg itt élni sem fogok, de ez még igazán a jövő zenéje. Mindenesetre csak remélni tudom, hogy nem válik jó szokásukká majd, hogy hetente meglátogatják a fiukat.

Felsóhajtottam, majd elkezdtem leszedni az asztalt, mikor mindenki elindult fölfelé.

- Ka… Drágám! – javítottam ki gyorsan magam, mielőtt bárkinek is feltűnt volna, de a megszólított mintha állandóan várta volna, hogy megszólaljak, rögtön ugrott.

- Az én szobám a szülőké, a mellette lévő pedig Yuyáé, én meg átcuccoltam hozzád, de nem kell elviselned az ágyadban, majd megoldom – suttogtam neki, gondosan elkerülve tekintetét.

- Szívesen elvisellek az ágyamban – vonta meg vállait, majd amilyen gyorsan ideért, olyan gyorsan távozott is, újra magamra hagyva a gondolataimmal. Mi az, hogy szívesen elvisel?! Küldtem még utána egy dühös pillantást, de ő csak visszavigyorgott rám, majd rokonai után sietett, és hallottam, ahogy eligazítja őket, hogy melyik szoba kié az éjszakára.

Hát… egy idős házaspár fog fetrengeni az ágyamban. Igaz, jobb, mintha Yuya aludna ott. A szülők még betudnák annak, hogy nem bírtunk eljutni a szobánkig, akkora volt a szenvedély, ha esetleg rátalálnak egy ruhámra, de Yuyánál leesne az a bizonyos már rezgő léc. Szerintem még így se akarja elhinni, hogy mi együtt vagyunk. Túl okosnak tűnik az a kölyök…

Elfintorodtam, majd egyesével bedobáltam a tányérokat a forró mosogatóvízbe, és nagyon komótosan, szinte csigalassúsággal mosogattam.

Ha szerencsém van, az összes vendég megfürdik addig, amíg én végzek, és ha oltári nagy mázlista vagyok, akkor Kame is, ha meg én vagyok a világ legszerencsésebb embere, akkor már aludni is fog, mire én is végzek a zuhanyzással. De amekkora az én szerencsém ugye… majd sokat kell várnom.

Felnyüszögtem, majd a szárítóhoz léptem, és jobb dolgom nincs híján eltörölgettem az összes tányért gondosan, majd mindet a helyére raktam.

Mikor már tényleg semmivel sem tudtam húzni az időt, egy fintorral arcomon kapcsoltam le a villanyokat a földszinten, és halkan felosontam a lépcsőn, nehogy megzavarjam valakinek az álmát.

Mikor felértem az emeletre, a csöndet csak a zuhanyzóból kihallatszódó csobogás törte meg.

Aha, na és akkor most vajon ki is zuhanyzik?

Megindultam a folyosón, de utamat elállta egy félmeztelen, haját törölgető Yuya.

- Jesszusom, megijesztettél – tettem szívemre kezem, miközben kissé vádlón néztem fel rá.

- Bocsi – kuncogott fel halkan, megvakargatva tarkóját.

- A szüleid zuhanyoznak? – kérdeztem csöndesen, a fürdőszoba felé bukva.

- Nem, most éppen Kazu, miért? Csatlakozni akarsz hozzá? – vigyorodott el szélesen, az ajtónak támaszkodva várva válaszomra.

Oké, erre most mi a helyes válasz? Ha azt mondom, igen, mint egy normális pár, akkor tuti kivárja, amíg bemegyek, ha meg azt mondom, hogy nem, akkor rögtön leveszi a helyzetet.

- Szóval akarsz – húzódott vigyora még szélesebbre, majd megfogta csuklómat, és nem törődve ellenállásommal, és könyörgésemmel, hogy hagyja abba, mert felriasztja a szülőket, szó szerint belökött maga előtt a fürdőbe, ő pedig bekukucskált.

- Nézd kit hoztam, bátyus, nem mert bejönni a drága – mondta mézes-mázon hangon, kacsintva egyet a ledöbbent Kazuyának.

- Yuya!!!!! – találta végül meg a hangját, és megfogta az első kezébe akadt dolgot – ami jelen pillanatban a szivacs volt a fürdőkád széléről – és a vigyorgó fiú feje felé dobta, de az még épp időben húzta be maga előtt a vastag ajtót.

- Nem talált – dugta be újra fejét, nyelvét kinyújtva idősebb testvérére, majd végleg eltűnt az ajtó mögött.

- Izé, visszaadnád… a szivacsot? – hallottam meg Kame bátortalan hangját, mire felé fordultam, és nem törődve semmivel, végig vezettem tekintetem egész testén.

Gyönyörű, kidolgozott felsőtest enyhén kockás hassal, izmos, ugyanakkor kecses lábak, és khm… eléggé méretes valami.

Zavartan kaptam el fejem legnemesebbik testrészéről, majd lehajoltam a szivacsért, és végig a földet pásztázva indultam meg felé, hogy véletlenül nehogy újra ránézzek.

Mikor odaértem, kinyújtottam szivacsot fogó kezem magam elé, mire éreztem, hogy elveszi.

- Köszönöm – mondta halkan, mire aprót bólintottam, és megfordultam, hogy kisiessek minél előbb ebből a pokolból, de hogy megnehezítse dolgomat, természetesen megfogta egyik csuklómat.

- Ha kimész nélkülem, Yuyának fel fog tűnni, és akkor az egész színjáték felesleges volt.

- De akkor meg neked is meg kell engem várnod, márpedig nem fogom engedni, hogy itt legyél, miközben zuhanyzom! – csattantam föl idegesen, kirántva csuklómat kezéből.

- Ezt most úgy mondod, mintha nem láttalak volna még meztelenül. – Oké, a kegyelemdöfést megkaptam, úgy érzem. Éreztem, ahogy arcomat elönti a pír, méghozzá nagyon is sebesen.

- De az más volt! Most mindketten józanok vagyunk! – mondtam erélyesen, majd gyorsan elhátráltam a kádtól, és mintha versenyló lennék, átvágtattam a szobájába.

Kizárt, hogy végignézze, ahogy fürdök! Annyira azért nem kívánom! De az a test… Istenem, miért büntetsz ennyire? Mit tettem, amiért pont ezzel a szexistennel zártál egy lakásba?!

Tehetetlenül levetettem magam az ágyra, és a plafont kezdtem el bámulni.

Ha minden jól ment volna, most valószínűleg a klubban lennék, és Hiroval táncolnék. Vagy akár már a lakásán lennék, és odaadtam volna magam neki. Mert abban biztos vagyok, hogy ma megtörtént volna. Sokáig húztam, mert féltem, hogy csak egyszeri alkalomra kellenék neki, de az utóbbi időben a sok töprengésnek hála rájöttem, hogy ez nem igaz. Akármennyire bulizik sokat, ahogy velem viselkedik, biztos vagyok benne, hogy igazi párkapcsolatot szeretne.

És ki vagyok én, hogy hátráltassam benne?

Lustán az ajtó felé fordítottam a fejem, mikor hallottam, hogy a fürdő ajtaja kinyílik, és vártam, hogy mikor jön be rajta ideiglenes szobatársam is.

Nem váratott sokat, mikor feleszméltem, már az ajtót csukta be maga után, megtöltve a levegőt finom eper illattal.

- Epres tusfürdő? – kértem számon, mire csak hanyagul megvonta a vállát. – Majd az éjszaka közepén is vonogasd így a vállad, mikor netalán-tán beléd harapok – kuncogtam fel, majd felültem az ágyon.

- Belém harapsz? – kerekedtek el szemei, megállva mozdulatában.

- Az eper a kedvenc gyümölcsöm – vigyorodtam el, majd felálltam az ágyról, és kezembe kapva hálóingemet és alsóneműmet, elhagytam a szobát, és magamra csuktam a fürdőt.

Valójában, ha nem lennének köztünk ezek az aprócska incidensek, egész jól meglennénk.

Miközben gondolkoztam, kibújtam ruháimból, és beállva a még meleg kádba, elkezdtem magamra folyatni a forró cseppeket.

Imádom, mikor végig barangolják minden egyes porcikámat, és legyugtatják felhevült testemet. Vajon milyen érzés lenne, ha Kame most itt lenne mögöttem? És gyengéden megmosná a hátam? Én meg hátrafordulnék, és óvatosan mellkasának dőlve venném birtokba csodás ajkait, miközben érezném, ahogy egyre csak keményedik, az ÉN hatásomra?

Felsóhajtottam, majd a hideg csempének döntöttem hátam. Miért pont Kame? Miért nem Hirot látom magam előtt? Hiszen ő mondja, hogy gyönyörű vagyok, ő csókolgat iszonyúan gyengéden, és ő a romantikus álompasi a fekete hajával, kék szemeivel és kidolgozott testével. Egyszerűen már túl tökéletes.

Ezzel szemben Kame… na jó, fölösleges összehasonlítani a kettőt.

Amikor legközelebb találkozom Hiróval, bevallom neki, hogy szeretem őt. És akkor talán el is húzhatok innen, és nem kell elviselnem ezt a köcsögöt. Ezt a nagyon helyes köcsögöt…

Egy ingerült mozdulattal elzártam a csapot, majd durván megtöröltem testemet a törülközővel, magamra aggattam tangámat és selyemből készült hálóingemet, majd leoltva a villanyt, csöndesen átlépkedtem a szomszédos szobába.

Ahogy megláttam az ágy túlsó végébe gubódzó Kamenashit, felrémlett előttem korábbi monológom a szerencséről. Ezek szerint én vagyok a világ legszerencsésebb embere, mert úgy tűnik, már az igazak álmát aludja.

Elégedetten elvigyorodtam, majd az ágyhoz sétáltam, és szinte hangtalanul másztam be saját térfelemre.

Arról, hogy az éjszaka folyamán nekem bármikor is takaró jusson, már az első pillanatban lemondtam, ugyanis a mellettem fekvő férfi nem úgy tűnik, mint aki meg kívánná velem osztani, márpedig én nem fogok a hátába mászni, csak azért, hogy betakarózhassak. Olyan mélyre azért nem süllyedek.

Összegömbölyödtem, hogy minél jobban melegítsem saját magam, majd lehunytam szemeimet, és megpróbáltam aludni. November vége van, így már kezd elég hűvös lenni. Talán elő kéne vegyek egy takarót, vagy inkább…

Gondolataimat nem folytathattam, mert mozgolódásra lettem figyelmes. Feszülten hallgattam alvótársamat, amint mozgolódik, majd megfordul, de mikor teljesen mögém ért, és átkarolva derekamat, betakart, egy nagyot ugrottam.

Felkuncogott, majd behúzott az ágy közepére, hogy nehogy leessek, és ő is magzatpózba húzódva vont teljesen körbe.

Furcsa érzés volt, ahogy megéreztem meleg lábait az én hidegeim mellett, de nem mondom, hogy nem tudnám megszokni.

- Kame, most már nem kell megjátszanod magad, reggelig nyugi van – mondtam halkan, miközben megpróbáltam lehámozni erős karját rólam, de próbálkozásaim sikertelenek voltak.

- De, meg kell. Yuya akármikor ránk nyithat – motyogta álmosan, majd éreztem, hogy nyakamba bújik, elnehezedik feje, és egyenletesen kezd el szuszogni.

Na remek. Kamenashi Kazuya, nem tudtál volna ennél jobb indokot kitalálni?!

Lehunytam szemeimet, és próbáltam nem törődni azzal, hogy egy hatalmas eper bújt hozzám.

De végül nem bírtam ki, hogy hozzá ne érjek. Most végül is alszik, nem? Amiről nem tud, az nem fáj neki.

Tétován végigsimítottam egész karján, majd fejem kicsit hátrébb hajtottam, hogy még jobban nyakamba tudjon bújni.

Valójában egész kellemes így. Felsóhajtottam, majd nyomtam egy nagyon pici puszit nyakára, és végül tényleg lehunytam szemeimet. Inkább nem kockáztatom meg, hogy felébredjen, biztos, ami biztos.

Pillanatokon belül elaludtam, kezem rajta felejtve selymes bőrén.