Ha neked rohan a végzeted - 20. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd, erotikus tartalom
Megjegyzés: Nem lett a legjobb, de kellett egy ilyen fejezet is. Jó olvasást! ^^

20. Ítélet

Miután beléptem a hatalmas világosságba, csöndesen becsuktam magam mögött az ajtót, és bátortalan léptekkel főnököm asztala elé sétáltam.

- Mi járatban, Akane? – kérdezte, miközben hátradőlt bőr foteljában, és ujjai közé vette szivarját.

Oké, biztos, hogy átgondoltam én ezt? Még ülve is elég félelmetes…

- Szeretnék elköltözni Kamenashitól. A páromhoz – motyogtam orrom alatt, de eléggé hangosan ahhoz, hogy megértse, és ne kelljen még egyszer elismételnem.

- A párodhoz? – vonta fel szemöldökét, érdeklődve az asztalra könyökölve. – Takeshi Hirotoról beszélsz?

Kikerekedett szemekkel néztem le rá.

- Ezt mégis honnan…? – kérdeztem elhűlve.

- Mint korábban mondtam, megvannak a módszereim – mondta kissé türelmetlenül, majd hátra vetette fejét, és kifújta a füstöt. – Ha jól hallottam, ő még nem a barátod. De ha az is lenne, akkor sem engedném.

- De…

- Nincs semmi de! Azt mondtam, hogy nem, és kész! És senki máshoz nem költözhetsz! – dőlt előre fenyegetően. – Ha megtudom, hogy ellen állsz nekem, nem csak téged, de még a lakótársadat is kiröpítem erről a helyről – sziszegte arcomba. – És ha ez nem elég, az egész KAT-TUN elbúcsúzhat az ügynökségtől, és egy telefonhívással örökre elvágom a lehetőségeiket. Ezt akarod? – kérdezte vészjósló hangon, tekintetét enyémbe fúrva.

- Ne-nem… - motyogtam halkan, bűnbánóan. Hogy képzeli ezt magáról? Ehhez nincs joga!

- Remek, akkor el is mehetsz – mondta felsőbbrendűen, jelzésnek lecsapva néhány papírt az asztalra, és föléjük hajolva.

Megsemmisülten fordultam meg, és ballagtam ki az irodából, reménykedve, hogy utánam szól, és megengedi, hogy Hiróhoz költözhessek. Na persze, szép leányálom.

Mit is gondoltam? Néhány nap után nem fog elengedni csak úgy, pláne nem, ha a Kame és köztem lévő helyzet csak még kiélezettebb. Amiről ő valószínűleg tud, hiszen ha Hiroról tud, akkor tényleg bármiről.

Ökölbe szorított kezekkel sétáltam végig a majdhogynem üres folyosón, nem foglalkozva azzal, hogy az a néhány junior, aki szembe jött velem, ijedten húzódott össze a látványomra.

Ha elmondtam volna, hogy Kame majdnem megerőszakolt, vajon mit tett volna? Elengedett volna, vagy még inkább ott akart volna tartani? Hát, ezt most már sosem tudhatom meg.

Mindenesetre akárhogy is próbálok kitörni, a többiek szívják meg, eredménytelenül. Még ha csak Kamenashit rántanám magammal… akkor akár ellen is szegülnék. De így, hogy a négy srác állása forog kockán… nem lenne szívem megtenni. Túlságosan megszerettem őket ahhoz.

A lifthez ballagtam, és megnyomtam a hívó gombot, mi legnagyobb meglepetésemre rögtön ki is nyílt, de amit ott láttam, arra nem számítottam.

Utánam jött. És most kecsesen a fémnek támaszkodva, mellkasán összefont karokkal méregetett. Francba!

- Inkább lépcsőzök, úgyis le kéne fogynom… - morogtam halkan, próbálva leplezni hatalmas ijedtségemet. Mert megijedtem, de hogy mennyire, azt el nem tudnám mondani.

Míg a többiek körülöttünk voltak, egyáltalán nem féltem, de most aztán tényleg nincs itt senki – még Ran-chan se -, aki megállíthatná. Max befutok Johnnyhoz…

Elkapva tekintetemet testéről fordultam meg, és indultam meg a másik irányba, mikor erős szorítást éreztem csuklómon, és a következő pillanatban már a lift oldalára felkenődve találtam magam.

- A-a, nem mész te sehova – nézett mélyen szemeimbe, majd egy pillanatra elkapva rólam tekintetét, megnyomta a második emelet gombját.

Fejem is hátra vetettem, mikor újra felém fordult.

- Mit is hagytunk abba a reggel? – búgta mély hangján, miközben testével automatikusan a sarokba terelt, és arcomat erősen megfogva közeledett felém.

Egy elhaló „NE!” kiáltáson és egy aprócska nyöszörgésen kívül mást nem tudtam kiadni magamból, hiszen a mai nap már sokadjára éreztem meg ajkait enyéimen.

Szüntelenül feszegette számat, a bebocsátás minél előbbi reményében, amit hosszú másodpercek elteltével meg is adtam neki, miután véresre harapdálta alsó ajkamat.

Agyamban azonnal felrémlettek a kora reggeli képek, és még ha nem is fogott most le, csuklóimon éreztem erős szorítását, ahogy az ágynak szegezett, és combomhoz is a kósza kezeket képzeltem el.

Ahogy gondolatban újra átéltem azt a sok szörnyűséget, könnyeim rögtön utat találtak maguknak, és arcomat égetve folytak végig megterhelt bőrömön.

Hogy is gondoltam én azt reggel, hogy ma már nem fogok sírni…?

Hirtelen nyitottam ki szemeimet, mikor csak úgy elvált tőlem, és nagyra nyílt szemekkel nézett rám. Lassan fölemelte kezét, és arcáról óvatosan letörölt valami nedveset, ami valószínűleg az én könnyem lehetett. Maga elé emelte mutatóujját, és gondolkodva kezdte el méregetni, míg nem néhány másodperc után összemorzsolta két ujját, ezzel eltüntetve a nyomait.

A nyomógombok felé nézett, és kis keresgélés után ujjbegye a „Stop” gombon állapodott meg.

Félelemmel teli szemekkel néztem először a feliratra, majd arcára, utána pedig kezére, ami zsebében kezdett el turkálni.

Ha most megint nekem esik, esélyem sincs. De tényleg. Egy liftbe zárva, még ha meg is tudom nyomni az indulást jelző gombot, ő rögtön a stop-ra tapad, és csak még keményebb lesz velem.

Szinte végig futott rajtam a remegés, mikor kezét előhúzta rejtekéből, de a várt kínzó eszközök helyett egy zsebkendő pihent tenyerében.

Óvatosan, lassú mozdulatokkal emelte föl, de ahogy keze egyre följebb ért, én annál inkább rázkódtam. Elérte, hogy bármilyen mozdulatától remegjek, és iszonyatosan féljek tőle.

Őt ez mégsem tántorította el, finoman a szemem alatti területhez érintette az anyagot, és iszonyú gyengédséggel törölte le a nedves cseppeket, mik beborították arcomat.

Akármennyire volt simogató az érzés, a szemeimet nem mertem lehunyni. Féltem, hogy ha becsukom őket, újra a karjai közt találom magam, és ennek az óvatosságnak nyoma sem lesz.

Vajon miért viselkedik így velem? Hiszen alig egy perce még a reggelit akarta véghez vinni… Most meg olyan, mint egy törődő barát, aki ott van a bajban.

Merev tartással és még kicsit félő tekintettel néztem végig íriszeibe, amint az összes nedvességet leitatta a papírral.

Mikor végzett, visszatette zsebébe, majd finoman magához húzott.

Ha lehetséges, még jobban meglepődtem, és egy másodperc erejéig levegőt is elfelejtettem venni. Aztán utána mély lélegzetvételekkel próbáltam pótolni az oxigénhiányt, eléggé sikertelenül.

Ha akartam, se tudtam volna szabadulni. Amennyire szorosan préselt a lift sarkába, most olyan szorosan ölel, és nagyon nem úgy tűnik, mint aki a közeljövőben el akar engedni.

Már erőm sincs küzdeni. Reszketegen felsóhajtottam, majd elengedtem testem, és teljesen neki dőltem mellkasának, arcomat pólójába temetve.

Hogy miért engedem most így magam? Fogalmam sincs. Igaz, más lehetőségem nincs is.

De amikor megérezte arcán egyik könnycseppemet, azt hiszem, észhez tért. Ideje volt már.

Nem tudom, hány percig állhattunk így, nekem mégis minden pillanat egy hosszú órának tűnt. Hiába esett jól a közelsége, hiába nyugtatott meg epres tusfürdőjének illata… az imént történtek még mindig élesen éltek elmémben. És ha valamit az ember nem képes egykönnyen megbocsátani, akkor az az erőszak.

Nem tudom, milyen lesz ezután a kapcsolatunk… talán nem is merek belegondolni. Akárhogy is nézzük, ki vagyok neki szolgáltatva, hiszen egy házban élünk.

Nekem pedig tűrnöm kell, mert nem akarom, hogy a banda eltűnjön a süllyesztőben.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végre elengedett, és újra egyedül lehettem az intim szférámban. Lehet, be kéne szereznem egy erényövet…?

Megnyugvással konstatáltam, hogy a lift egy apró rántással ismét mozgásba lendült, mi pedig megindultunk lefelé.

Nem néztem rá, hiába éreztem, hogy minden második pillantása engem akar felemészteni. Nem akartam, hogy lássa, mennyire sebezhetővé váltam, és mennyire összetörtem. Érzem, hogy egy aprócska mozdulat, és eddig pattanásig feszült idegszálaim megadják magukat.

Az idő szinte ólomlassúsággal vonszolta lábait, azt hittem, beleőszülök, mire leérünk a másodikra.

Az már más kérdés, hogy valójában klausztrofóbiás vagyok. Az a mostani gondok mellett fel se tűnt. Már pedig ha még sokáig bent lettünk volna, tuti elájulok…

Mikor a lift hangos kattanással jelezte, hogy megérkeztünk, nem mozdultam. Tekintetem Kamenashi lábaira kaptam, míg ő engem pásztázott, de végül beletörődvén, hogy nem akarok előtte menni, lassan elindult.

Leszegett fejjel követtem, csak az orrom elé néztem. Nem bírtam elviselni a látványát. A különfajta érzések csak úgy marták bensőmet. Egyik felem egy kést akart megforgatni a szívében, a másik pedig újra maga körül akarta érezni az erős karok megnyugtató ölelését.

Hogy igazodjak ki rajta, ha még magamon sem vagyok képes?

Valahogy… túlságosan hamar elértük az öltözőnket. Néhány lépésre megálltam tőle, és megpróbáltam rendbe szedni magam, hogy ne látsszon annyira, hogy sírtam. Persze ez eléggé nehéz volt tükör és alapozó nélkül, így végül néhány tincsemet arcomba söpörtem, és úgy néztem fel rá.

Nem szóltunk egymáshoz egy árva szót sem; egyszerűen csak belépett, én meg néhány lépéssel lemaradva, követtem.

Legnagyobb meglepetésünkre a többiek nem táncoltak, hanem ki a földön, ki valamelyik széken ült, és beszélgettek.

Mikor beléptünk, minden szempár ránk szegeződött. De utálom az ilyesmit.

- Sikerrel jártál? – kérdezte Miss Kazoku, Kamét teljesen figyelmen kívül hagyva.

- Mi-miben? – bámultam rá hatalmas nagy szemekkel.

- Hát át költözhetsz Hirotóhoz?

- Maga ezt honnan… - kezdtem volna bele, de a szavamba vágott.

- Ugyan, aranyom, itt mindenki tud mindenről – nevetett fel gúnyosan, majd lejjebb tolta szemüvegét vékony orrán. – Szóval, sikerült?

Nem válaszoltam. Helyette beharaptam ajkaimat, és szemem sarkából lakótársamra pillantottam, aki elárult tekintettel nézett vissza rám. Akármennyire haragudtam rá, a szívem szakadt ketté ott, abban a pillanatban.

- Nem is tudom, hogy gondoltad. Merész lány vagy, az biztos… - hallottam valahonnan a távolból a tanárnő hangját, de… magasról leszartam. Nem tudtam mást csinálni, csak nézni azokba a barna, megbántott szemekbe, melyek egyszerre árulkodtak megbántottságról, szomorúságról, sajnálatról és elárultságról.

- Ne nézz így rám! – fakadtam ki, szomorúan csillogó szemeimet rá emelve. – Te is tudod nagyon jól, hogy miért hoztam ezt a döntést! – vágtam fejéhez, hogy nehogy én maradjak alul. Én érezzem szarul magam azért, mert meg akarom védeni a saját testi épségem?

- Nem érdekel, mit csinálsz, felőlem a híd alatt is alhatsz azzal a faszfejjel – mondta unottan, elfordítva rólam tekintetét.

- Azok után, amit tettél, még te mered őt faszfejnek nevezni? – kérdeztem remegő hangon, ökölbe szorítva kezeimet, de az, hogy a tenyerembe mélyesztettem körmeimet, már nem volt elég. Mint egy vadmacska, olyan határozottan léptem elé, és beszéltem meg neki egy randit a jobb öklömmel. Szerencsétlen hátra tántorodott, de mivel nem esett el, csak kissé összegörnyedt, kihasználtam pózát, és gyomorszájon vágtam. Hangosan felköhögött, és a következő percben már a földön kötött ki, mire én azonnal leereszkedtem, és átvetve lábaimat oldalán, ráültem derekára, hogy hozzá férjek.

Mérhetetlen düh gyűlt össze bennem, így kicsit sem lepődtem meg, mikor a pofon hatalmasat csattant arcán, és feje oldalra hanyatlott.

Miért… miért nem üt vissza? Azt akarom, hogy dühöngjön, hogy adjon ki magából mindent! Hogy üssön meg, és legyen miért visszaadnom neki a sok fájdalmat!

De mikor újra lendítettem kezem, ő csak nehezen lélegezve feje elé emelte karját, hogy legalább kicsit védje magát.

Kikerekedett szemekkel néztem le rá.

- Miért…? – kérdeztem remegő hanggal. – Miért nem ütsz meg? – ordítottam képébe, miközben pólójába markoltam, és idegesen kezdtem el rángatni.

Éreztem, ahogy két pár kéz hónom alá nyúl, és megpróbálnak felemelni Kaméról, de nem hagytam magam – csak még jobban kapaszkodtam pólójába, és a gondolat, hogy el akarnak tőle választani, könnyeket csalt a szemembe.

Végül a két férfi erősebb volt, mint én, és könnyűszerrel szedtek le ellenségem derekáról, majd elhurcoltak a terem másik végébe. Mikor fölnéztem rájuk, Koki és Junno néztek végig rajtam aggódó szemekkel. Azonnal az utóbbi nyakába vetettem magam, és ott szipogtam tovább, megnyugvást lelve a fekete tincsek között.

Hogy miért sírtam egyáltalán? Fogalmam sincs. Miért ütöttem meg? Feszültség. Miért nem ütött vissza? Nem tudom…

Végig néztem, ahogy Ueda és Maru oda rohannak hozzá, és kissé nehézkesen felsegítik, majd leültetik az egyik székre. Erőtlenül hanyatlott előre, és támasztotta meg magát térdein, közben erőteljesen szuszogva. Nem csodálom, azért én sem vagyok valami gyenge, a gyomra kapott rendesen. Nem szívesen lennék a helyében. Bár, ha az enyém és az övé közt választhatnék, az utóbbi lenne a szerencsés nyertes, az biztos.

Azt hittem, azok után, ahogy a liftben viselkedett, más lesz. Nagyon nagyot tévedtem…