Ha neked rohan a végzeted - 15. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Megérkezett hát ez is. Igaz, kicsit rövidebb, de szerintem jobban is kedvetekre lesz ;) Jó olvasást!

15. Család

Ahogy megláttam a kanapén és a fotelben terpeszkedő embereket, hatalmasra nyíltak szemeim. Kaméra kaptam a tekintetem, aki kétségbeesett pillantásokat lövellt felém, miközben hozzám sietett.

- Oh, szia Drágám, hogy vagy? Már vártunk – mosolyodott el erőltetetten, mire addig hatalmas szemeim még nagyobbra tágultak. Mikor elém ért, és ajkait enyémre érintette csupán két másodpercre, még kevésbé értettem a dolgokat.

- Kérlek, segíts valami kis rágcsálnivalót hozni – vigyorodott el, a nappaliban ülőkre villantva ezer wattos mosolyát, majd megragadta felkarom, és szó szerint kirángatott, majd a konyhába tolt, és becsukta magunk mögött az ajtót. Még épp tudtam vetni egy gyors pillantást az idős hölgy és férje, valamint egy Kaménál talán valamivel fiatalabbnak tűnő fiú tekintetére, de azokon ugyanazt a meglepettséget láttam.

Mikor magunkra maradtunk, újra megfogta karom, és a konyha egyik sarkába húzott, melyről gondolom azt hitte, hogy a helység nappalitól legtávolabb eső pontja lehet.

- Mégis mi volt az a csók?! És mi az, hogy „drágám”?! – kiáltottam föl idegesen, miközben próbáltam arrébb lökni, de nem engedett az útból, mikor ki akartam térni, elém állt. - Egyáltalán kik ezek?! – emeltem föl hangom újra, mire ijedt szemekkel nézve rám fogta be tenyerével számat.

- Cssh, kérlek, maradj csöndben – suttogta, folyamatosan az ajtó felé tekingetve. Aprót bólintottam, mire végre elvette kezét, és normálisan jutottam levegőhöz.

- Elmagyaráznád ezt az egészet, kérlek? – tettem csípőre kezeimet, egyik lábammal idegesen dobolva a talajon.

- Itt van a családom – sóhajtott föl hangosan. – Vagyis csak egy része, de mindegy. És te a barátnőm vagy, akivel már egy hete együtt élek – hazudta szemrebbenés nélkül, mire kipattantak a szemeim.

- Barátnő?! – kérdeztem vészesen közeledve arcához, mire beharapta rózsaszín ajkait, és bánatos szemekkel nézett rám.

- Nem volt más választásom – nyüszített fel végül, néhány hosszú másodpercig tartó szempárbaj után. – Mikor meglátta a rózsaszín bolyhos pulcsidat, anyám rögtön rájött, hogy egy lány van a dologban. Aztán mikor megtudta, hogy együtt élek veled, olyan boldog lett, hogy végre találtam egy rendes lányt, hogy képtelen voltam neki megmondani az igazat – hajtotta le fejét, mondandójának végét egyre inkább lehalkítva.

- Nekem semmi közöm a családodhoz, és a barátnőd sem leszek – mondtam némi töprengés után.  Fölemelte fejét, és ijedt szemekkel nézett le rám. – Azok után, amit velem műveltél, és amiknek neveztél, kizárt – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, majd eloldalaztam mellette, és már nyúltam is a konyhaajtó kilincséért, mikor erős rántást éreztem magamon, majd nekicsapódtam mellkasának, és még számat is befogta.

- Kérlek. Könyörgöm, most az egyszer segíts nekem – hallottam meg rekedtes hangját, közel fülemhez, miközben gyengéden szorított. Felnéztem csillogó szemeibe, de… nem tudtam tovább kemény maradni. Ennyire közel hozzá, és látni azokat a szomorú, kétségbeesett szemeket… megesett rajta a szívem.

Fölnyúltam karjához, és lefejtettem számról, majd kibontakoztam öleléséből, és megálltam vele szemben.

- Akármit megveszek neked, csak kérlek, játszd el, hogy a barátnőm vagy – nézett rám reménykedve.

- Nekem nem kell semmi drága dolog, Kame – sóhajtottam, majd megszakítva a szemkontaktust, elővettem néhány poharat, és megtöltöttem őket üdítővel. Egy tálcára raktam az üvegeket, majd öntöttem ki egy kis sósmogyorót is egy kisebb tálba, utána pedig várakozón felé fordultam.

- Menjünk… édesem – mondtam ki ezt a furcsa szót, gyengéden elmosolyodva, majd kiléptem a konyhából. Szemmel láthatóan egy hatalmas kő esett le a szívéről, és kiskutya módjára kezdett el követni, és mikor beértünk a nappaliba, akkor is végig szorosan mögöttem volt. Valamilyen szinten jól esett, hogy… kicsit az irányításom alatt tudhatom, de ugyanakkor a lelkiismeret is elég rendesen furdalta oldalamat. Amit teszünk, egyáltalán nem helyes, és ha a szülei beleélik ebbe magukat, akkor nem lesz megállás. Felsóhajtottam, majd egy szeretetteljes mosolyt magamra aggattam, és a kis üvegasztalkára tettem a tálcát.

Megvártam, míg Kame mellém ér, majd észrevétlenül a szüleire böktem, mire zavartan bólintott egyet. Úgy érzem, itt még bajok lesznek…

- Anya, apa, Yuya, szeretném nektek bemutatni Akanét – mosolyodott el gyengéden bandatársam, majd kezét derekamra vezette, és átölelt.

- Örülök, hogy végre megismerhetem Önöket – mosolyogtam rá szüleire, majd mélyen meghajoltam.

- Részünkről a szerencse – mondta az édesanyja, majd az egész család meghajolt előttem. A Kamenashi család itt üdvözöl engem… azért ez… bizarr.

Állítólagos páromra néztem, míg hozzátartozói leborultak, de ő csak egy megkönnyebbült pillantással tudatta velem, hogy ne ijedjek meg, minden rendben lesz. Aha, na persze.

Mikor végre végeztünk a szokásos formalitásokkal, a szülők elegánsan leültek a kanapéra, az öccse meg a fotelban foglalt helyet. Kame a másikba ült, és én már indultam volna egy harmadikba, mikor megfogta csuklóimat, és egy apró mosollyal visszahúzott magához, majd ölébe erőszakolt. Kikerekedett szemekkel néztem rá, de ő mintha ezt észre se vette volna, kezeit átfonta derekamon, és vállamnak döntve a fejét kezdett el beszélgetni nemzőivel.

Ez az egész annyira furcsa. Rühellem ezt az embert, most mégis olyan jól esik az ölében ülni.

Elengedtem magam, majd mellkasának dőltem, egyik tenyerem alkarjára csúsztatva. Érezhetően megremegett az érintésre, de beszédében ez nem hagyott nyomot, mint a profi színészek, átsiklott felette. Hát, valójában az is.

Mikor a csönd beállt, a szülőkhöz fordultam.

- Maradnak éjszakára is? Mert ha igen, megyek, és húzok ágyneműt – mosolyodtam el kedvesen. Valójában a tervem csupán az volt, hogy megtudakoljam, hogy át kell-e cuccolnom Kamenashi szobájába, még mielőtt meglátják a holmijaimat egy külön szobában. Azért, remélem, hogy nem fognak. Na nem mintha nem kedvelném őket, de nem akarok egész este, és még reggel is, amíg elmennek, jópofizni ezzel a perverzzel.

- Maradnánk, ha nektek nem gond – mondta lelkesen az édesapja, átkarolva feleségét, mire ujjaimat automatikusan szorítottam összébb az alattam terpeszkedő férfi karján.

Észrevétlenül nyúlt oda, és tette kezét enyémre, majd ott is hagyta, jelezve, hogy ne szorítsam annyira, és nyugodjak meg. Kénytelen-kelletlen elengedtem, majd nyugalmat erőltetve magamra kászálódtam ki „szerelmem” öléből.

- Megyek, megcsinálom a szobákat, majd összedobok valami vacsit, beszélgessenek csak nyugodtan – hajoltam meg illedelmesen, majd elsétálva Kame mellett, vállára tettem kezem, és erősen megszorítottam, ezután pedig elégedetten sétáltam ki a szobából.

Hallottam még, ahogy az édesanyja dicsért, hogy milyen aranyos barátnője vagyok a fiának, de inkább fölsiettem az emeletre, még mielőtt elrontom az egész színjátékot a kiakadásommal.

Rögtön szobámba siettem, és minden árulkodó jelet eltűntettem, majd átpakoltam a ruháimat Kame szobájába. Vagyis, konkrétan táskástul bedobáltam őket a szekrénybe. Még jó, hogy nem csomagoltam ki tegnap este… Ha az az idióta nem idegesít fel, akkor az lett volna az esti programon. Nocsak, valami jól sült el miatta…

Reflexből gúnyosan elmosolyodtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam – félve a lebukástól -, megcseréltem az egyszer használt ágyneműmet, és mind az idős házaspárnak, mind Yuyának külön szobát biztosítottam.

Mikor végeztem, még egyszer átnéztem a helységeket, nehogy valami árulkodó jelet hagyjak magam után, majd lementem a konyhába, és az edényekkel kezdtem el babrálni.

Mikor telefonom megrezdült zsebemben, azt hittem, hogy szívbajt kapok, és ha az utolsó pillanatban nem kapok a tányér után, darabokra tört volna. Idegesen tettem le az asztalra a porcelánt, majd előhúztam telefonomat zsebemből, és elolvastam sms-em, melyben ez állt:

 „ Érted menjek, baby? ;) Hiro.”

Elmosolyodtam, majd kissé bánatosan kezdtem el pötyögni a válasz üzenetet, miszerint Kame ismét betett nekem, és nincs lehetőségem, hogy elmenjek. Felsóhajtva raktam el a telefont, majd újra kezembe vettem az imént említett eszközt, de ekkor meg az ajtó nyitódása ijesztett meg.

- Komolyan, ma mindenki szívinfarktust akar nekem okozni?! – morogtam föl mérgesen, majd megszabadultam a tányértól, és a pultnak támaszkodva álltam meg Kamenashival szemben.

- Remélem, most már meg fogod válogatni a szavaidat felém, mert épp a kis színjátékod miatt mondtam le egy… randit – néztem rá szúrósan, csípőre tett kezekkel. Hát, nem egészen randi, de mégis… Úgy érzem, nem maradtunk volna sokáig abban a klubban Hirotóval.

- Randit? – kérdezett rá ismét nagy szemekkel, mint aki nem hallotta jól.

- Igen, randit – vontam fel szemöldökeimet, és már kezdtem volna bele oktató monológomba, mikor kinyílt mögötte az ajtó.

- Miféle randiról van szó? – lépett be Yuya, árgus szemekkel méregetve minket.

Mindketten összenéztünk, és ahogy láttam, nem csak nekem nem jutott eszembe semmi.

- Ano… - kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de „párom” megelőzött.

- El akartam ma vinni egy különleges helyre, csak hát jöttetek ti – vakargatta meg tarkóját zavartan, majd közelebb lépett hozzám, és átkarolt.

- Nem csókolod meg? – döbbentett le hirtelen az öccse kérdésével.

- Megcsókolni? Ugyan miért? Nem akarjuk nyalni-falni egymást előttetek – motyogtam halkan, miközben éreztem, hogy a pír elönti arcomat. Ez így… annyira megalázó!

- Engem inkább az zavar, hogy furcsák vagytok. Őszintén szólva… nem tűntök igazi párnak – rántotta meg vállait, mindkettőnkből tányér nagyságú szemeket kiváltva.

- Me-mert? – dadogtam idegesen, Kame pólóját a hátánál erősen megmarkolva.

- Alig csókolóztatok, amióta itt vagyunk. Márpedig akik nem rég költöztek össze, azok között dúlnia kellene a love-nak – vigyorodott el, ránk kacsintva egyet-egyet. Miket beszél ez a bolond gyerek?!

- Dúl köztünk eléggé, igaz, szerelmem? – vigyorodott el Kame, majd válaszolni se volt időm, a konyhaszekrénynek nyomott, és szenvedélyesen tapadt ajkaimra.

Még láttam, ahogy az öccse elismerően nézett egyet, de végül inkább lehunytam szemeimet, nehogy azokból olvasson ki valamit. Fölvezettem kezem Kame nyakára, és kicsit jobban oldalra döntve fejét, erőteljesen csókoltam vissza, az irányítást seperc alatt átvéve. Kitoltam követelőző nyelvét számból, de mielőtt összezárhatta volna ajkait, enyémet siklattam át övébe, és vígan kezdtem el ízlelőszervemmel felfedezni szájpadlását. Közben éreztem, ahogy egyik keze megállapodik hátamon, a másikat meg levezette fenekemhez, és még szorosabban húzott magához.

Fogalmam sincs, miért élte bele ennyire magát, hiszen az öccsének tuti nem tűnt volna fel, ha csak tettetjük, ő mégis úgy játszadozik velem, mintha tényleg egy pár lennénk. Ami valljuk be, iszonyúan jól esik. Legszívesebben letépkednék róla minden ruhát, és… álljunk csak meg, miken gondolkodom én?!

Elszakítottam ajkaimat övétől, és miután rájöttem, hogy már nincs nézőközönségünk, kicsit kifújva magam néztem még mindig pihegő partneremre. Azok az ajkak… túl csábítóak. Én… nem tudom magam visszafogni. Ez annyira szar érzés. Minél inkább próbálom magam meggyőzni, hogy én utálom ezt az embert, annál nehezebb neki ellenállnom. Vonz, mint a rossz pénz.

- Menj vissza, már biztos várnak – néztem fel nagy, meleg, barna szemeibe, mire kis hezitálás után végül bólintott, én pedig magamra maradhattam a saját kis világom csöndjével.

Végignyaltam ajkaimon, melyeken még mindig ott éreztem fenséges ízét. Miért csinálja ezt velem? Lehet, hogy ő csak szórakozik velem, és semmit nem jelent neki ez az egész, de nekem igenis sokat! Ha már csók, akkor legyen rendes, és olyantól kapjam, akit szeretek. Vagy őt tényleg ennyire nem érdekli, hogy ki csüng az ajkain?

Magamba roskadva felsóhajtottam, majd automatikusan kezdtem el főzöcskézni. Nem igazán figyeltem oda a dolgokra… Van már annyi rutinom, hogy gond nélkül meg tudjak csinálni bármilyen kaját, még ha közben fejben egészen máshol is járok.

Vajon ezután milyen lesz a kapcsolatunk? Eljátszom neki, hogy a barátnője vagyok, csókolgatom állandóan, egy ágyban fogunk aludni… na de reggel, mikor ismét magunkra maradunk, akkor mi lesz? Újra úgy fog hozzám szólni, mint tegnap este? Vagy gyökeresen megváltozik minden? Franc tudja…

Körülbelül háromnegyed óra alatt elkészültem a vacsorával, és legnagyobb szerencsémre aközben senki sem látogatott meg, Kame meg pláne nem.

Kiszedtem öt tányért, majd az evőeszközök alá tettem egy-egy szalvétát, és boros poharakat raktam középre. Mégse kínálhatom meg őket vízzel vagy üdítővel…

Gyéren elmosolyodtam, majd elhagytam a konyhát, és a szemközti nappaliba sétáltam.

De végül, annak ellenére, ahogy terveztem, nem szóltam közbe, mert az édesapja valami történetet mesélt. Inkább odasétáltam Kaméhoz, majd leereszkedtem az ölébe. Mikor felém fordult, nyomtam egy puszit ajkaira, majd nyakába bújtam, és onnan hallgattam az apja meséjét. Közben el-el kaptam anyjuk szeretetteljes pillantásait, és akkor értettem meg igazán, hogy Kame miért csinálja ezt a színjátékot.

Egy anyának az a legnagyobb boldogság, ha a gyermekét boldognak látja. Márpedig ha egy nő és egy férfi egy lakásban élnek, abból előbb-utóbb lesz valami másfajta kapcsolat is – legalábbis a szülők szerint. De ha elmondta volna, hogy valójában állandóan gyilkoljuk egymást, és a szerelemnek a közelében sem vagyunk, azt hiszem összetört volna. Hiszen valószínűleg ő is tudja, hogy a fia mennyire keveset törődik a munkán kívül bármi mással, és az, hogy talált maga mellé valakit, talán megváltoztat majd mindent.

És ha Kame így viselkedik szíve választottjával, talán még én is szívesen lennék a szerelme…