Ha neked rohan a végzeted - 13. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Egyik olvasóm kérésére feküdt Kame oda, ahova, én nem így terveztem, de... mindent az olvasókért ;) Imádom ezt a ficit írni, remélem ti is olvasni <3

13. Reggeli

Kamenashi POV

Idegesen csaptam le ébresztőórám gombját, mikor az hajnalok hajnalán sipákolva szólalt meg, megelőzve a nap sugarait. Vasárnaponként, mikor nem kell bemennem dolgozni, mindig arra ébredek, ahogy a meleg fénycsóvák beborítják a takaró alól kilógó testrészeimet. Igaz, már novemberben járunk, attól függetlenül olyan, mintha még csak ősz közepe lenne.

Ha szerencsés az ember, akár egy szál pólóban is vígan sétálhat, anélkül, hogy rettegnie kéne, hogy másnap a megfázás ágyba dönti.

Kisöpörtem néhány tincset arcomból, majd oldalra fordulva az órára néztem, de legnagyobb meglepetésemre az még csak hét órát mutatott.

Hetet? De mi a francért? Nyolckor szoktam kelni…

Szemöldökráncolva ejtettem vissza fejem a párnába, hogy alszom még egy órát, reménykedve benne, hogy Akane majd felkelt, és… Akane! Már tudom… A fene…

Miután tegnap úgy felidegesítettem, és elrohant, láttam rajta, hogy a sírás küszöbén áll, de nem voltam képes utána menni. Nem engedte az önbecsülésem. Megszólalt egy gonosz kis hang a fejemben, miszerint minél jobban idegesítem, annál hamarabb összetörik, és elhúz innen, én pedig élhetem tovább a gondtalan, nyugodt, és legfőképpen csöndes életemet.

Nagyot sóhajtottam, majd némi nyújtózkodás után kibújtam a paplan alól, és a fürdőszoba felé vettem az irányt.

Akarom én egyáltalán, hogy elmenjen? Furcsa, ugyanakkor jó érzés is, hogy nem egyedül ébredek ebben a hatalmas házban, és akárhogy nézzük… nő. És lehet kukkolni.

Elvigyorodtam saját hülyeségemen, majd belépve a fürdőbe ledobáltam magamról alvó pólómat és alsógatyámat, majd beálltam a jó hideg zuhany alá. Akármennyire vagyok álmos, ettől mindig felélénkülök.

Hagytam, hogy a hűvös cseppek minden porcikámat bebarangolják, miközben tervemen gondolkoztam.

Ha végzek, lemegyek és csinálok neki reggelit, majd fölviszem, és fölkeltem.  Na nem mintha annyira zavarna, hogy haragszik rám, de azért mégiscsak lakótársam… ráadásul csapattársam is… És veszélyes.

Morogva zártam el a csapot, majd kilépve a kádból végigtöröltem testemet, és egy nagyobb törülközőt csípőm köré tekerve indultam vissza szobámba. Ha most egyedül lennék, gond nélkül átszlalomoznék meztelenül a lakáson, de mivel akármikor felébredhet és megláthat… hát, nem lenne ínyemre. Még a végén orrvérzést kapna a méretemtől.

Újra elvigyorodtam, az elmúlt néhány percen belül már másodjára. Ez a nap már most jól kezdődik, és semmi sem ronthatja majd el a kedvem!

Mikor beértem szobámba, letekertem magamról a pamut anyagot, az ágyra dobtam, és szekrényemből előhúztam egy boxert, majd magamra rántottam. Fölé egy passzos fekete nadrág került, fölülre pedig csak egy fehér pólót húztam, és egy szürke mellényt, ami igazából semmire sem jó, de jól néz ki.

Egészalakos tükrömhöz léptem, rendbetettem rakoncátlan, égnek meredő tincseimet, majd felpakoltam magamra néhány nyakláncot, és már indultam is ki a szobából. Csöndesen osontam ki, de mielőtt becsukhattam volna az ajtót, hallottam egy vakkanást, majd apró lábak dobogását.

- Ran-chan! – kiabáltam rá halkan, szám elé téve egyik ujjam, mire lehajtotta fülét, és szomorúan nézett fel rám. Ilyenkor tényleg azt hiszem, hogy megbánta, és nincs szívem leszidni, még ha meg is érdemelné.

Mosolyogva hajoltam le hozzá, és kaptam karjaimba, majd vele együtt mentem le a konyhába.

- Éhes vagy? – kérdeztem tőle vidáman, miközben megsimogattam hasát, majd elővettem a kajáját, és öntöttem neki egy keveset.

Mosolyogva néztem végig, ahogy az a csöppnyi kutya eltünteti az egész adagot, és közben felrémlett az emlék, mikor kaptam.

Öt éve állított be vele Jin, konkrétan a semmiből, hogy csukjam be a szemem, és fonjam össze a karjaimat. Mikor megéreztem valami szőröset, rögtön majdnem eldobtam, de barátom szerencsére épp időben nyomta hozzám, így hála Istennek nem lett semmi baja.

Már az első pillanatban belé szerettem, hiszen mindig akartam volna egy kutyát, de féltem, hogy nem tudnám eltartani. Aztán… végül is beletanultam, és azt hiszem, ma már jó gazdinak mondhatom magam.

Mikor befejezte, hálásan dörgölőzött lábamhoz, majd leült mellém. Felnevettem, majd kikerülve kicsiny testét a hűtőhöz léptem, és elővettem egy fej salátát, paradicsomot, uborkát, paprikát, valami kis sonka szerűséget, meg egy joghurtot.

A zöldségeket gyorsan összevágtam, összekevertem a hússal, beleraktam egy tányérba, majd a joghurtot miután megízesítettem, ráöntöttem, és reszelt sajtot szórtam rá.

Ezután elővettem két tojást, és egy serpenyőbe dobva őket megsütöttem, majd miután azokat is kiszedtem, csináltam egy kakaót.

Amikor majdnem fölkentem Akanét a falra, éppen egy zöldalmát evett, ami állítólag a reggelije volt, szóval gondolom elég egészségesen él. Remélem, a saláta és a tojás jó választás lesz.

Kicsit hezitálva ugyan, de végül fölkaptam a tálcát, és kutyusomra néztem.

- Gyere, keltsük fel ezt a hétalvót – mondtam neki mosolyogva, mire halkan felvakkantott, és mintha értette volna, hogy mit mondtam, előre sietett. Legnagyobb meglepetésemre, mikor felértem a lépcsőn, Ran-chan már ott ült új lakótársam ajtaja előtt, és várakozva figyelt engem.

Komolyan, amennyire kicsi a teste, annyira okos…

Mikor oda értem, óvatosan lenyomtam a kilincset, és nagyon halkan beléptem, beengedve magam előtt kis tacskómat. Egy pillantást vetettem az alvó lányra, majd az egyik éjjeli szekrényhez sétáltam, és elpakolva onnan ezt-azt, csöndesen letettem a tálcát.

Na és most hogyan tovább? Hogy keltsem fel…?

Felsóhajtottam, majd körülnéztem a szobában, de miután semmi okos ötletem nem támadt, végül úgy döntöttem, hogy kicsit ráijesztek.

Vigyorogva ültem le az ágy szélére, majd nagyon óvatosan, hogy ne keltsem még fel, befordultam mellé, és én is elfeküdtem oldalamra, így pont vele szemben voltam.

Ahogy kisimult, gondoktól mentes arcát néztem, elfogott valami bizsergető érzés. Eddig sosem néztem meg annyira az arcát, de… de az valami földöntúlian szép.

Hosszú pillái lehunyva pihennek, fölötte szép ívű, sötét szemöldöke látszik, orra enyhén pisze, kis pajkosságot adva arcának, ajkai pedig duzzadtak, és kellemes rózsaszínben pompáznak. Arcát hullámos, barna tincsei keretezik, vállaira és nyakára omolva. Hogy lehet ilyen szép?

Öntudatlanul is kicsit közelebb húzódtam hozzá, és lassan felemelve kezem végig simítottam puha arcán, de mikor megmozdult, ijedten kaptam el végtagomat.

Morgott néhányat, de szemeit nem nyitotta ki, valószínűleg még az álom hatása alatt állt. Újra fölemeltem kezem, de ezúttal selymes hajzuhatagán húztam végig ujjaim, majd karját kezdtem el cirógatni, mire megint csak megmozdult, de most nem volt időm elkapni kezem, pillanatokon belül azon találtam magam, hogy már semmi távolság sincs köztünk.

- Hiro… - motyogta álmában, majd teljesen hozzám férkőzött, egyik karját átvetette derekamon, és orrát nyakamba fúrva ölelt át.

- Hiro? – suttogtam magam elé, kikerekedett szemekkel, de ahelyett, hogy ellöktem volna magamtól, inkább csak átöleltem, és egy nagyon rövid puszit nyomtam homlokára.

Fogalmam sincs miért, de ez a póz most nagyon megnyugtat. Szívesen aludnék el minden este így, még ha ő is lenne mellettem…

Megráztam fejem, majd felemeltem a párnáról, és szabad kezemmel intettem Ran-channak, hogy ugorjon fel az ágyra. Pillanatok alatt fölszökkent, és átmászott combjaimon, majd várakozón nézve állt meg.

- Nyald meg az arcát – vigyorogtam rá, Akane arcára mutatva, mire a kiskutya boldogan mászott át a lány másik oldalára, és nyakába bújva kezdte el kényeztetni.

Az érdes nyelv pillanatokon belül megtette hatását, és az áldozat nyitogatni kezdte szemeit.

- Jó reggelt, Csipkerózsika – vigyorogtam rá, mire csak bambán nézett fel rám, majd le testhelyzetünkre. Beletelt neki néhány másodpercbe, míg fölfogta, hogy éppen engem ölel, viszont akkor úgy húzódott el tőlem, mintha egy tüzes vas égette volna meg,

- Mit keresel itt? – kérdezte ijedten, miközben végignézett először rajtam, majd magán, és végül szégyenlősen teste köré csavarta a paplant.

- Ne aggódj, már láttam mindent az éjszaka – vigyorogtam rá mindentudóan, mire arcából minden szín kiment, a következő lépésben meg a vörös árnyalatában kezdett el pompázni.

- Imádom, ahogy az arcod színt vált – nevettem fel vidáman, mire még vörösebb lett, úgyhogy végül úgy döntöttem, nem kínzom tovább szegényt. – Nyugi már, nem történt semmi – kuncogtam fel, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait.

- Akkor miért vagy itt? – kérdezte kíváncsian, óvatosan visszaereszkedve fekvő helyzetbe.

- Ki akartalak engesztelni – vontam meg egyik vállam, mire értetlenül nézett rám.

- A puszta jelenléteddel? Mert ha igen, az nem jött be, sőt, inkább az egekbe szökött a vérnyomásom – nézett rám ridegen, mire kissé összeszorult a szívem. Annyira nem lehetek idegesítő… ugye?

Végül inkább nem szóltam semmit, nem mutattam ki, hogy mennyire szarul esett. Én is bántottam már eleget ahhoz, hogy ezt ne vegyem fel.

- Nem, hanem csináltam neked reggelit – mondtam halkan, majd a szekrényhez fordultam, és leemelve a tálcát a tetejéről, óvatosan az ölébe raktam.

Megilletődötten nézett rám, de amikor láttam, hogy meg akar szólalni, a szavába vágtam.

- És ne merd azt mondani, hogy „Saláta? Azt még egy hülye is tud csinálni”.

Láthatóan lefagyott, majd lesütötte fejét.

- Nem pont ezekkel a szavakkal akartam… - dünnyögte orra alatt, majd kezébe vette a villát, és kicsit félve közéjük csípett egy darab paradicsomot.

- Ne félj, nem raktam bele semmi szert – mosolyodtam el bíztatóan. Miért vagyok vele ilyen kedves? Utálnom kéne, és minél előbb elérni, hogy eltűnjön a házamból…

- Te nem eszel? – szakított ki gondolataim közül ez az aprócska kérdés.

- Majd bekapok valamit – vontam meg vállaimat unottan, majd kezeimet tarkómra tettem, és nekidőltem a háttámlának. Már épp hunytam volna le szemeimet, mikor láttam, hogy mocorogni kezd, és végül törökülésbe húzva lábait, oldalasan felém fordult. Fölpakolt egy falatot rá, majd végül tenyerét alá tartva óvatosan ajkaimhoz emelte a villát.

- Egyél velem, nekem úgy is sok lesz – mosolyodott el halványan. Pár pillanatig bámultunk egymás szemébe, majd végül kinyitottam számat, engedve, hogy betolja az ételt.

Olyanok vagyunk, mint egy szerelmespár… Azok szokták egymást etetni. Szerelmespár? Hmm, nem is olyan rossz…

Ellöktem hátam a kemény fától, és kicsit közelebb húzódva hozzá, vártam a következő falatot, mit ő mosolyogva adott meg, majd utána saját ajkai közé is bevett egy falatot.

Imádom, mikor van néhány ilyen aranyos pillanata, de máskor meg olyan, mint egy hárpia. Legalábbis velem, másokkal pont az ellentéte. Mindenki mással kedves, nevetgél velük, de velem állandóan goromba, és kiabál. Vajon ha az első találkozásunkkor nem harapom le a fejét, milyen lenne most a viszonyunk?

Keserűen elmosolyodtam, majd kivettem vékony ujjai közül a villát, és én kezdtem el őt etetni. Hálásan nézett rám, és élvezettel kapta be a felkínált falatokat. Azt hiszem, hozzá tudnék ehhez szokni. Elmosolyodtam, ahogy éhes szemekkel nézett a kaja után, még azok után is, amiket magamnak szedtem.

- Hé, ne nézz így rám, te mondtad, hogy egyek veled – nevettem fel, miközben újabb falatot emeltem számhoz, de mielőtt be tudtam volna kapni, hozzám hajolt, és szinte az utolsó pillanatban lopta le róla a kaját.

- Teee! Ez nem volt fair! – kiabáltam rá tettetett dühösséggel, mire csak felnevetett, jóízűen lenyelve a falatot.

Mikor végeztünk a salátával, felvágta a tojást, és azt is seperc alatt megettük, és a kakaót is elfeleztük.

Igaz, nem volt valami sok ez a reggeli, de annál élvezetesebb.

Akane POV

Mikor eltűntettünk minden lehetséges falatot, a tálcát kiemeltem ölemből, és visszatettem az éjjeliszekrényre, én magam pedig kibújtam a paplan alól, és szekrényemhez sétáltam, hogy keressek magamnak valami normális cuccot mára.

Pontosabban ez volt az indok, hogy szó nélkül el tudjak szabadulni az ágyból. Kame mellől. Fogalmam sincs, miért csinálta ezt a hűhót, hiszen elég lett volna egy szimpla bocsánatkérés is a tegnap esti miatt. Talán mégsem olyan tapló, mint én azt gondoltam…

Viszont ha ott maradok az ágyban, akkor valami tuti rosszul sül el. Még ha nem is vesztünk volna össze, félek, hogy valami olyat tettem volna, amivel újra elmarom magam mellől. Márpedig azt nem akarom, mert ez a jelenlegi felállás egészen tetszik. Eddig annyit mosolygott rám ma, mint a két hónapos ismeretségünk alatt összesen. Vagy annak a felét… Hát igen, nem vagyunk puszi pajtások. De a kényszer nagy úr. Ha már ide kellett költöznöm, legalább ne kelljen naponta ordibálni és ajtót csapkodni.

Halkan felsóhajtottam, majd pólóim közt kezdtem el keresgélni. Néhány pillanat után végül egy türkizkék, sima, vállpántjainál nagy fémkarikás fölsőnél döntöttem. Ez az első póló, amit ebben az országban vettem, megünnepelve, hogy felvettek a KAT-TUN táncosának. Akkora vásárlós körutat tartottam, hogy több, mint ötvenezer yent elköltöttem, pedig rám ez igazán nem jellemző…

A fotelba dobtam a fölsőt, majd átmentem a másik szekrényhez, hogy előhalásszak egy gatyát, de valamiért nagyon olyan érzésem volt, hogy figyelnek.

Szemöldökráncolva fordultam meg, és szembesültem a valósággal, miszerint nem tévedtem – Kame ugyanis a testemet pásztázta éhes szemeivel. Ha nem tudnám, hogy utál, azt hinném, akar tőlem valamit…

- Mondd csak, mit nézel ilyen feltűnően? – kérdeztem számon kérve, miközben teljesen szembe fordultam vele, és csípőre tett kezekkel álltam meg vele szemben.

Nem válaszolt, csak perverzen elvigyorodott, miközben végigmérte minden egyes porcikámat, lassan haladva lefelé. Végignéztem sárga, combközépig érő, spagetti pántos hálóingemen, miközben idegesen felhorkantam.

- Oké, mától pizsamában alszom – morogtam orrom alatt, majd elfordultam, és újra szekrényembe bújva kezdtem el nadrágot keresni.

- Ran, gyere ide – hallottam meg kedves hangját, mire néztem egyet. Ran? Mióta hív engem így? És még parancsolgat is?!

Végül lenyelve a hangsúlyt, kissé félve odalépkedtem hozzá, mire abbahagyta kutyája simogatását, és érdeklődve nézett fel rám.

- Itt vagyok – mondtam kitárva karjaimat, mire vonásai még értetlenebbé váltak.

- Látom – mondta furcsálkodva.

- Miért hívtál? – kérdeztem meg, vizslató szemekkel bámulva.

- Én nem hívtalak - néz rám meglepetten, elvéve kezeit a kis szőrgombócról, aki az ő hasán terpeszkedik.

- De hát azt mondtad, hogy RAN, gyere ide – hangsúlyoztam ki nevemet elég erőteljesen.

Pár pillanatig néz rám bamba szemekkel, majd idegesítően elkezd nevetni, míg én egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Most játszik velem ez az idióta?!

- Téged Akanénak hívlak – komolyodik meg újra, majd kezei közé veszi a kiskutyát, és elém tolja.

- Bemutatom neked Ran-chan-t – vigyorog rám ezerrel, mire én fülig vörösödök.

- Ran… chan? – nyögöm ki nehezen, nagy szemekkel bámulva hol a kutyára, hol a gazdájára.

- Te rólam nevezted el a kutyádat? – horkanok föl idegesen, dühösen nézve szemébe.

- Mi?! Ez a kutya már öt éves! – szól vissza ő is ingerülten, letéve a kutyát az ágyra, aki a hirtelen hangzavar miatt rögtön kimenekül a szobából.

- És? Én meg huszonnégy vagyok!

Megrökönyödve néz rám, majd felpattan az ágyból.

- Hát te idióta vagy! – vágja fejemhez, majd kikerül, és szinte villámgyorsan távozik, becsapva maga után az ajtót. Ennyit a jó kapcsolatról…