Ha neked rohan a végzeted - 19. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd, erotikus tartalom
Megjegyzés: Na, mit gondoltok? Megtörténik AZ, vagy sem? :DD Jó olvasást! ^^

19. Nem maradt más, csak a gyűlölet

Remegve kaptam tekintetem irányába, és fátyolos szemeimen keresztül néztem le rá, magamra irányítva figyelmét. Megbabonázva nézett szemeimbe, és pillanatok alatt felkúszott hozzám, hogy birtokba vegye ajkaimat. Próbáltam tiltakozni és minél inkább elfordítani fejem, de úgy tűnt, az sem érdekelte volna, ha kitöri a nyakát, ugyanis a leglehetetlenebb pózokat is kikerülve tépte számat.

Nyelve állandóan a bebocsátásért könyörgött, de miután hosszú perceken keresztül nem adtam meg neki, erőteljesen ráharapott alsó ajkamra. Akármennyire támadt ordíthatnékom, helyette csak még szorosabban zártam össze ajkaimat, és próbáltam nem foglalkozni a lüktető fájdalommal.

Egy elégedetlen morranást hallatott, majd addig hasamon pihenő meleg tenyerét lejjebb irányította, és gond nélkül beférkőzött fehérneműmbe.

A döbbenettől elnyíltak ajkaim, de mire feleszméltem, nyelve már át is jutott számba, és pihenésre sem hagyva időt kezdett el játszani enyémmel. Felnyögtem a kettős érzésre, ugyanis míg szájpadlásomat térképezte bökdösésével, bugyimban lévő keze is tevékenykedett.

Vad mozdulatainak ellenére ott lent egész óvatosan simogatott. Annak ellenére, hogy arra számítottam, rögtön belém vezeti egyik ujját, inkább csak körözött hüvelyem és kisajkaim körül, húzva az időt. Bár nem tudom minek, ha meg akar erőszakolni, akkor inkább legyen gyors, hogy minél előbb vége legyen.

Még hosszú percekig ingerelt és játszott velem, egyre gyengédebben simogatva számat, közben éreztem, hogy teste folyamatosan elnehezül.

Hirtelen mélyítette a csókot, amit először nem tudtam mire vélni, de ahogy megéreztem egyik ujját magamban, rögtön rájöttem, hogy ez csak figyelem elterelés volt. Elszakítottam ajkaimat övétől, és egy rövid, kisebb kiáltás után még nagyobb zokogásban törtem ki.

Nekem ez a helyzet már sok, ezt nem bírom ép ésszel felfogni. Az, aki iránt az elmúlt néhány napban kezdtem más érzéseket is táplálni a gyűlöleten kívül… most újra kiölt belőlem minden kedves érzést, és csupán a színtiszta gyűlölet maradt bennem. Ezt sose fogom neki megbocsátani.

Kidomborítottam mellkasomat, mikor ujját elkezdte bennem mozgatni, és folyamatosan nyüszögtem a kellemetlen érzéstől, de őt ez meg se hatotta. Továbbra is csókolgatta felsőtestem, egyre inkább melleim felé haladva, közben trükkösen próbálta elvonni figyelmemet.

Mikor megéreztem még egy idegen ujjbegyet hüvelyemnél, összeszorítottam szemeimet, várva a legrosszabbra, de az elmaradt, helyette elszakadt testemtől, és egy kiáltást hallatott, majd rögtön kihúzta ujjait belőlem, és végre megint egyedül lehettem testemben.

Ijedt szemekkel néztem először rá, majd le az ágy végébe, amerre ő is nézett, közbe egyre följebb mászva a párnákra, minél messzebb kerülve tőle.

Mikor megláttam a barna kis szőrgombócot, rögtön megörültem, és mintha új erőre kaptam volna csupán a látványától, úgy kaptam föl táskámat a föld mellől, és sprinteltem ki a szobából.

Még hallottam, ahogy kiabál a kutyájával, majd ő is felkel az ágyról, és utánam siet.

- Várj! – kiáltott rám, mikor én a lépcső aljában, ő meg a tetején volt.

- Hagyj békén! – ordítottam magamból kikelve, és feltéptem a bejárati ajtót, majd egy nagy csattanással bevágtam magam mögött, és kimenekültem a lakásból.

Hevesen dobogó szívvel néztem hátra, hogy nem jött-e utánam, de szerencsére nem olyan ostoba, hogy egy szál bokszerben kijön az utcára.

Sietősen indultam meg munkahelyem felé, miközben táskám takarásában felhúztam sliccemet, és visszagomboltam nadrágomat. Nem érdekelt semmi, sem az, hogy nem reggeliztem, sem az, hogy legalább fél órával előbb érek be az ügynökséghez… az egyetlen dolog, ami számított, az az volt, hogy minél messzebb kerüljek ettől a pokoltól, és annak urától.

Az, hogy a kutyája, Ran-chan mentett meg, valami… abszurd. Ráadásul azzal, hogy a bokáját harapta és marcangolta, el nem engedve, amíg le nem vette rólam a kezét… A szívembe lopta magát az a kiskutya, az biztos. Ha másért nem is, miatta sajnálom, hogy el kell hagynom a házat.

A sarkon hátranéztem, hogy nincs-e mögöttem valaki, de mivel egy lélek sem járkált az utcán, megnyugodva mentem tovább. Nem hiányozna, ha utánam jönne, és berántana valahova, majd ott folytatná… Én nagyon megijedtem. Most már komolyan félek tőle. Be kéne szerezzek valamit, amivel megvédhetem magam, mert ez így nem állapot.

De mi van, ha gyorsan felöltözik, és utánam indul? Kocsival egy perc alatt beér.

A gondolatra összeszedtem magam, és gyorsabb tempóban kezdtem el sétálni.

Még mindig a történtek hatása alatt vagyok, és ahogy egyre csak távolodom a háztól, annál inkább tűnik hihetetlennek. Egy idol, aki bármelyik, de tényleg bármelyik nőt megkaphatná magának, pont azt akarja, akit utál, és aki őt utálja. Vagy csak rám akart ijeszteni? De akkor leállt volna… igaz?

Szemeimbe ismét könnyek gyűltek, ahogy gondolatban újra átéltem az egészet. Utálom ezt az embert, gyűlölöm!

Mikor végre befordultam a Johnny’s Entertainment utcájába, megkönnyebbülten lélegeztem fel, és közbe azon voltam, hogy letöröljem könnyeimet arcomról.

A rövidke távot viszonylag hamar megtettem, és ahogy beléptem a hatalmas épületbe, biztonságban éreztem magam. Fejemet enyhén lehajtva intettem a portásnak, majd egyből a lift felé iszkoltam, és kissé remegő ujjakkal megnyomtam a hívó gombot.

Türelmetlenül néztem a fölötte lévő táblát, mely jelezte, hogy éppen az épületnek hányadik emeleténél jár, mikor megéreztem egy kezet vállamon.

Ijedten, nagyra nyílt szemekkel fordultam meg, de Kame helyett Junno állt előttem.

Megkönnyebbülten néztem fel legjobb barátomra, aki kissé zavarodottan méregetett engem.

- Valami baj van? – kérdezte aggódva, mire beharaptam ajkaimat, és némi gondolkodás után utat engedtem érzelmeimnek, és sírva borultam nyakába.

Összeszorított szemekkel préseltem testemet övének, beszívva kellemes illatát, hogy minél nagyobb biztonságban tudjam magam.

Érzékeltem, ahogy körülnéz a hallban, majd karjait szorosan derekam köré fonva megvárja, míg a lifttel megérkező utasok kiszállnak, utána pedig finoman betol.

Elszakadtam tőle egy pillanatra, hogy meg tudjam nyomni a hetes gombot, de utána rögtön vissza is másztam a biztonságot adó karok ölelésébe.

- Hetedik emelet? Miért? – kérdezte halkan, kérdőn nézve rám.

- Johnny… - motyogtam szipogások közepette, majd újra nyakába temettem arcomat.

Hallottam, ahogy egy megdöbbent „Oh”-t ejt ki a száján, majd mintha meg is értette volna a helyzetet, egyik mancsát felvezette hátamra, és gyengéden kezdte el simogatni.

A meleg tenyér hihetetlenül jó hatással volt rám, mire fölértünk a kívánt emeletre, úgy-ahogy meg is nyugodtam.

- Te az öltözők felé mész? – kérdeztem csöndesen, mielőtt kiléptem volna a fémdobozból.

- Nem, oda megyek, ahova te – mosolygott rám, majd jobb kezemet megfogva kihúzott a liftből.

- De miért vagy bent ilyen korán? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem volt jobb dolgom, nem tudtam aludni az éjjel – nevetett fel zavartan. – Merre megyünk?

- Először is a mosdóba – mondtam, majd átlendítettem táskámat vállamon, és a kívánt helyiség felé vettem utamat.

Szinte magam előtt láttam, ahogy Junno aggodalmas pillantásokkal figyeli mozdulataimat, készen arra, hogy ha szükséges, elkapjon.

- Tényleg ennyire szarul festek? – kérdeztem beletörődve, miután megálltam, és szembefordultam vele. Szegénykém megilletődött a kérdéstől, és látszott rajta, hogy nem találja a megfelelő szavakat.

- Ne hazudj, az igazat, kérlek. Ennél jobban már úgy se baszhatja el a kedvem semmi – mosolyodtam el gyéren. Ennél már nincs lejjebb.

- Ráférne az arcodra egy kis sminklemosó, az biztos – nevetett fel zavartan, majd elém lépett, és szorosan magához húzott. – De még így is gyönyörű vagy – suttogta fülembe, majd nyomott egy puszit homlokomra, megfordított, és gyengéden betolt a mosdóba.

Gyönyörű… Hiro is ezt mondta két nappal ezelőtt. És ők kettejüknek akárhogy is, de elhiszem. Hiszen tudom, hogy Junno sosem hazudna nekem.

Elmosolyodtam, majd rászántam magam, és a tükör elé léptem. Ahhoz képest, hogy arra számítottam, hogy úgy fogok kinézni, mint egy élőhalott, inkább úgy festek, mint egy pantomímes. Az arcom sápadt, már-már fehér, az ajkaim vörösek a sok gyötrődéstől, a szemeim a még annál is több sírástól, és mindkettő alatt ott van egy körben a szempillaspirál maradványa, miután azt is lesírtam magamról. Azt hiszem, most nem venném zokon, ha a pasik megijednének tőlem.

Felsóhajtottam, majd a mosdókagyló fölé hajoltam, és megnyitva a csapot, vizet fröcsköltem arcomba.

Jó érzés volt, ahogy a hideg kissé lehűtötte forró bőrömet, azt a hatást keltette, mintha újjá születtem volna.

Finoman megtörölgettem arcom, hogy ne vörösítsem be még jobban, majd újra kentem egy kis szempilla festéket magamra, de ez esetben már megfogadtam, hogy ma már nem fogok többet sírni. Vagy ha mégis, nem fogom újra kenni!

Mikor mindennel kész voltam, magamra erőltettem egy bágyadt mosolyt, és kiléptem a kicsiny helységből.

Barátom zsebre tett kézzel várt, és jól láthatóan gondolkozott valamin.

- Mehetünk? – kérdezte, mikor észrevette, hogy mellé értem.

Bólintottam egy aprót, majd csendben Kitagawa irodája felé igyekeztünk. Mikor megérkeztünk, az ajtó elé léptem, vettem egy mély lélegzetet, majd bekopogtam. Türelmesen vártam, de miután nem kaptam választ, megint megkocogtattam az ajtót, most egy fokkal hangosabban, de erre sem kaptam bebocsátást. Lenyomtam a kilincset, de az nem nyílt ki.

Remek, még meg sem jött?! De hát már fél kilenc is elmúlt!

Csüggedten sétáltam vissza Taguchihoz, és leültem a mellette lévő székre, majd hátra dőltem, és lehunytam szemeimet. Csak úgy égnek a sok sírástól.

- Elmondod, hogy mi történt? – hallottam meg magam mellől a férfi bátortalan hangját.

Felsóhajtottam, majd kissé előre dőltem, és térdeimre támaszkodva meredtem magam elé. Elmondjam, vagy se? Mi van, ha kiderül? Akkor nem csak Kamenashi, de az egész banda megütné a bokáját, és hatalmas nagy botrány lenne. De Junno nem mondja el, ugye? Benne megbízhatok.

- Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek – néztem föl szemeibe. Aprót bólintott, majd közelebb hajolt hozzám, és kíváncsian várt.

Újra elfordítottam fejem tőle, és a szemben lévő, fehér falat kezdtem el bámulni.

- Majdnem megerőszakolt… A kutyája állította meg – súgtam halkan, mintha ezzel a hanghordozással semmissé tehetném a történteket.

Szemem sarkából láttam, ahogy megmerevedik, és szemei kipattannak, de a következő pillanatban már csak egy testet éreztem magam körül. Fejemet mellkasára hajtotta, és hátamat kezdte el simogatni.

- Sajnálom – susogta halkan, egy puszit nyomva arcomra.

Erőtlenül rámosolyogtam, de nem szóltam semmit. Ezen nincs mit sajnálni. Inkább örülök, hogy nem történt több.

Percekig ültünk így, és valami hihetetlen módon megnyugtatott. Persze ez nem meglepő, ha valami bajom volt, mindig hozzá mentem eddig is, és én is jó néhányszor nyújtottam neki lelki vigaszt a lakásommal együtt, de azt hiszem, ez az, ami tényleg összekovácsolt minket.

- Gyere, menjünk, mindjárt kilenc. Majd később visszajövünk – simogatta meg karom, miközben felhúzott maga mellé.

Lassan, mint egy zombi, úgy vánszorogtam mellette, és kábé semmit nem fogtam fel a külvilágból. Mikor a lifthez értünk, vártunk, hogy megjöjjön, de mikor léptünk volna be, az imént keresett személy szállt ki belőle.

- Kitagawa-san! – kiáltottam föl, és mélyen meghajoltam előtte. – Kérem, beszélhetnék magával?

- Nem érek rá, ebédszünetben gyere vissza – mondta mogorván, majd bármi egyéb nélkül elsietett mellettünk. Ez is mekkora egy faragatlan bunkó?!

Tanácstalanul a mellettem álldogáló srácra néztem, ki csak megvonta egyik vállát, majd beszállt a ránk várakozó felvonóba. Követtem én is, de nem szóltunk egymáshoz, egészen addig, míg meg nem érkeztünk az öltözőink elé.

Akkor felém fordult, megölelt, majd egy puszit nyomott homlokomra, de a megható pillanatot az ajtó nyitódása zavarta meg, és nem más lépett ki rajta, mint Kamenashi.

Gyanakvó pillantással méregetett minket, majd rám se hederítve, bólintott egyet Junnonak köszönésképpen, és el is sétált, a táncterem felé.

- Vigyázz magadra – terelte újra figyelmemet barátom magára, majd megszorítva kezemet, belépett a saját öltözőjükbe, magamra hagyva engem a folyosón.  Bambultam még pár pillanatig, majd erőt vettem magamon, és én is beléptem a sajátomba.

- Jó reggelt – mosolyogtam rá a bent tartózkodó Noriora és Minakora, majd fejem leszegve siettem padomhoz, és kezdtem el lehajigálni magamról ruháimat. A két lány szerencsére a köszönésen túl másra nem tartott beszélgető partnerének, ugyanis eléggé el voltak foglalva azzal, hogy délután melyik butikban lesz leárazás.

Felsóhajtottam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, magamra aggattam edző ruháimat, és hamarosan követtem őket én is, egyenesen a táncterembe.

Én érkeztem utolsónak, így azzal nem volt gondom, hogy eltereljem a pillantásom lakótársamról, ugyanis ahogy megérkeztem, már kezdődött is a szokásos, monoton óra.

Valójában mikor jelentkeztem erre az állásra, azt hittem, ez lesz álmaim munkája, és örökre imádni fogom, de… azt hiszem, kicsit kezdek beleunni. Vagy csak azért lehet, mert szar hangulatomban vagyok? Mindenesetre olyan idegesítő ez az érzés.

Ennek ellenére az órák viszont eléggé hamar elteltek, és már azon kaptam magam, hogy szünet van. Ebédszünet.

Fogtam magam, majd ásványvizemet visszatéve táskámba, az ajtó felé indultam. Onnan még visszanéztem, és tekintetem találkozott Junnoéval. Bátorítólag rám mosolygott, és bólintott egy szinte észrevétlent. Viszonoztam a gesztust, majd egy futó pillantást véve Kamenashira, kiléptem az ajtón, és a lifthez mentem.

Legnagyobb szerencsémre a délelőtt folyamán csak háromszor kerültem az Ő közelébe, de akkor is próbáltam nem rá nézni, hiába éreztem, hogy szinte lyukat éget belém. Mozdulatai is megváltoztak, semmi érzelem nem volt bennük, csak a durvaság és a nemtörődömség.

Felsóhajtottam, majd beszálltam a liftbe, és megnyomtam a hetes gombot, majd hátam a hideg fémnek támasztottam. Kevesebb, mint egy percen belül megérkezett, én pedig kiszálltam, és utamat Johnny irodája felé vettem, ma már másodjára. Mikor elé értem, kissé reszketve felemeltem kezem, majd bekopogtam. Ahogy meghallottam az aprócska „Szabad” szócskát, lenyomtam a kilincset, és beléptem a tágas irodába.

Most, vagy soha.