Ha neked rohan a végzeted - 14. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Ez a fejezet egy kis bevezetése a következőnek, mit remélem élvezni fogtok ;)

14. Vendégek

Gondoltam, hogy utána megyek, és bocsánatot kérek, mert oké, ez tényleg az én hülyeségem volt, de… én nem gondoltam komolyan! Azért meg hadd legyen már ő a hibás, hogy olyan hirtelen haragú… Felsóhajtottam, majd a tükörre tévedt tekintetem. Közelebb léptem hozzá, és ferde szemekkel végig néztem magamon.

Hosszú, enyhén hullámos, barna haj, magas ívű szemöldök, pisze orr, vastag ajkak… teljesen átlagos. Akkor miért utálja ennyire a képem?

Lejjebb vezettem tekintetem, és lassan testem is végigbarangoltam árgus szemekkel. Oké, a kelleténél kicsit ducibb vagyok, mint a többi táncoslány, de maximum négy-öt kilóval, ami még szerintem se sok. A melleim nem a legnagyobbak, de nem is kicsik. A pasik amúgy is jobban szeretik a kisebb melleket mostanság.

Minden tök normális, akkor mégis miért viselkedik velem így? Miért nem tud ugyanolyan kedves lenni velem is, mint a többi csajjal? Miben vagyok én… másabb?

Felsóhajtottam, majd egy szomorú tekintetet vetettem a tükörből visszanéző képmásomra, és végül nagy nehezen rászánva magam, kiindultam a szobából.

Átsétáltam a folyosó végébe, majd néhány másodperc után bekopogtam, de miután nem érkezett válasz, benyitottam. Rögtön megcsapott az ismerős parfüm illata, és akármennyire hangzik hihetetlenül, megnyugtatott. Pedig én nem szeretem az erős parfümöket. Érdekes, mikor ott volt tőlem néhány centire, fel sem tűnt, hogy egy illatbomba üldögél mellettem. Akkor az az édeskés-fűszeres illat teljesen elbódított, és megnyugtatta az érzékeimet. Mint ahogy valójában most is. Beleszippantottam jó mélyen a levegőbe, majd halkan becsuktam szobájának ajtaját, és a lépcső felé vettem az irányt. Ahogy megindultam lefelé, rögtön hallottam, hogy elhúz talán a konyhában egy széket, és mikor a fordulóba értem, láttam, hogy igazam is volt.

Onnan jött ki, de nem foglalkozott velem sokat. Vetett rám egy dühös pillantást, majd a továbbiakban levegőnek nézve engem, felkapta karjára egyik szürke pulcsiját, és már csak azon kaptam magam, hogy becsapódik mögötte az ajtó.

- Kame! – kiáltottam utána idegesen, de persze, ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem jött vissza. – Barom! – kiáltottam el magam újra, „úgysem hallja, akkor nem mindegy?”alapon.

Dühösen kifújtam az arcomba lógó tincseket, majd megfordultam a lépcsőn, és feltrappoltam a szobámba.

Mivel még volt majdnem háromnegyed órám indulásig, ezért úgy döntöttem, ha már itt kell laknom, hasznossá teszem magam. Kezdetben kimosok. Ha meg nem fog neki tetszeni, akkor majd mos szépen magára továbbra is. Ennyi.

Kivettem fotelomból a tegnap hanyagul ledobott ruháimat, majd alkaromra akasztva őket néztem be a szoba egyéb zugaiba, hátha itt-ott találni még párat.

Miután végeztem saját kisebb rezidenciám feltérképezésével, visszasétáltam az övébe, és saját cuccaimat ledobtam az ágyára, hogy keresgélni tudjak, de… az ágy túl hívogató volt. Az a vörös selyemtakaró, ami precízen a helyére volt igazítva, hogy egyik oldala se érjen le a földre, vagy legyen hosszabb a másiknál, csak úgy húzott maga felé.

Kame elment, akkor miért ne garázdálkodhatnék a szobájában? Különben is, most haragszom rá, szóval a sértegetései még annál is inkább lepattannának rólam…

Elvigyorodtam, majd a kényelmesnek tűnő fekvőalkalmatossághoz sétáltam, és enyhén lehajolva, végigsimítottam a lágy esésű, merész színű takarón.

Arcom elé rögtön beúszott egy kép, hogy milyen lehet, ha ebben az ágyban hempereg valakivel… már a szoba összehatása is lázba hozza az embert, pláne a meztelen testek látványa… Megborzongtam, és inkább megráztam fejem, elhessegetve a pajzán gondolatokat, majd nagyon lassan leereszkedtem, végül pedig engedve a kísértésnek, eldőltem.

Különös, eddig ezt a jellegzetes Kame illatot nem éreztem, de most, hogy az ő ágyában fekszem, szinte látom, ahogy ruhámba is beleivódik. Oldalra fordultam, fölhúztam lábaimat magzatpózba, és fejemet a párnába nyomva kezdtem el az ablakon kifelé bámulni.

Csöndes kis szoba, tágas, és meglepően otthonos. Ahhoz képest, hogy azt hittem, tiszta újnak ható lakása van, mivel alig van itthon elvileg, valójában rengeteg figyelmet fordít a környezetére.

Csak ebbe a környezetbe hiába élek én is, nem tartozom bele.

Elfintorodtam, majd erőt vettem magamon, ellöktem testem az ágyneműtől, majd mikor felkeltem, mintha itt se jártam volna, szépen megigazítottam mindent.

Dolgozó székéhez léptem, és minden egyes karfán heverő pólóját megszaglásztam, hogy ki kell-e mosni. Igaz, fölöslegesen szenvedtem vele, egyszerűbb lett volna az egészet kézbe venni, és bedobni a mosógépbe, mert mindegyik mosásra szorult. Nem értem, a férfiak miért nem tudják kivinni a mosógépbe a szennyesüket?

Összeszedtem még két farmerját is, de alsógatyával nem találkoztam. Na, azt majd a fürdőben~

Felkaptam összes ruháját az enyéimmel együtt, majd átnyitottam a szomszédos helységbe, mely nem más volt, mint a fürdő. Letérdeltem a mosógép elé, és egyik kezemmel kicsit félve benyúltam, és kihúztam mindegy egyes ruhadarabot.

Megérzésem nem csalt, ebben ugyanis két kékes árnyalatú póló kivételével csak alsógatyák voltak, de legalább tíz. Vajon mikor mosott utoljára ez a pasi?!

Legyőztem minden undoromat, és amilyen gyorsan csak tudtam, szétpakolgattam a sötét bokszereket a színesektől, közben néhány darabon jót röhögve. Teknősös és zsiráfos bokszer? Nagyon szexi. Ezt majd tuti megemlítem neki.

Gonoszan elvigyorodtam, majd bepakoltam a sötét rend mosnivalót. Majd ha hazaértünk, elindítom.

A többi ruhát összeszedtem, bedobtam a szennyes kosárba, miközben már tárcsáztam is egy számot telefonomon.

Mikor az illető felvette, vidám hangon szóltam bele, amin még magam is meglepődtem.

- Szia Hiro, értem tudsz jönni? Ez az idióta itthon hagyott – morogtam orrom alatt.

- Mit csináltál, szivi? – nevetett föl jókedvűen, ami nekem is mosolyt csalt arcomra.

- Nem lényeg, csak gyere értem tíz perc múlva.

- Repülök, édes – búgta bele a telefonba mézes-mázos hangján, majd hallottam, ahogy egy csókot dobott, de utána rögtön kinyomtam a telefont. Komolyan, néha már úgy viselkedik, mintha a pasim lenne. Talán… az is lesz, ki tudja.

Elmosolyodtam, majd visszamentem szobámba, magamra aggattam a korábban kikeresett türkiz felsőt, és egy fehér csőnadrággal meg balerina cipővel dobtam fel.

Hajam lófarokba összefogtam, fölkaptam edző cuccaimat, és már indultam is le az ajtóhoz.

Gondosan bezártam magam mögött a lakást, majd mire kiértem a kapuba, a fuvarosom már ott állt, lazán a kocsinak támaszkodva.

- Szia – mosolyogtam rá, majd várakozón megálltam előtte, hogy menjen arrébb az útból, de csak nem ment. Helyette megfogta karjaimat, és óvatosan magához húzott, majd derekam két oldalára tette tenyereit.

- Gyönyörű vagy – súgta fülembe, erős pirulást kiváltva belőlem, majd elindult arcával enyém felé, és a következő pillanatban már csak azt a csodaszép kék szempárt láttam magam előtt, és csak azokat a mézédes ajkakat éreztem enyémeken. Automatikusan lehunytam szemeimet, és kezeimet fölemelve nyaka köré tekertem, teljes testemmel övének préselődve.

Ahogy megcsókolt, minden értelem kiveszett a fejemből… nem létezett semmi más, csak mi ketten, és az egyre növekvő vágy. Elfelejtkeztem a táncpróbáról, a reggeli evésről és a kiabálásról… de legfőképpen Kaméról.

Jó volt kicsit csak a pillanatnak élni, és kiélvezni minden egyes pillanatát, ugyanakkor valami feszített is belülről. Tiltakozásképp egyre hevesebben csókoltam finom ajkait, próbálva elnyomni a belsőmben lappangó rossz érzést, de valahogy nem sikerült… folyamatosan ott motoszkált bennem, és nem hagyott nyugodni.

Helyes az, amit teszek? Hiszen nem is járunk. Nem szeret engem. Én viszont talán igen őt. De ebből a kapcsolatból csak fájdalom lenne. Azt hiszem, bele se mernék kezdeni, inkább amolyan szórakozás. Haver, akivel olyan dolgokat is csinálhatok.

Mikor elfogyott a levegőm, pihegve váltam el tőle, és döntöttem homlokomat övének. Kinyitottam szemeimet, így íriszeink azonnal összekapcsolódtak, és úgy éreztem magam előtte, mint egy nyitott könyv, akiből még az írástudatlanok is tudnak olvasni.

Mégis, az ő kékségeiben nem láttam mást, csak a puszta vágyat.

- Remélem, este találkozunk a szokásos helyen – súgta ajkaimra, miközben kezeit följebb csúsztatta csípőmről, és hátamat kezdte el cirógatni.

- Mindenképp – mosolyodtam el halványan, majd kissé lábujjhegyre emelkedtem, hogy szánk egy szintben legyen, és egy rövidke, pille könnyű puszit nyomtam vérvörös ajkaira. – Menjünk, mert el fogok késni, és leharapják a fejem – kuncogtam fel, majd ellöktem magam tőle, míg ő a kocsival játszotta el ugyanezt a mozdulatot, és udvariasan kitárta előttem az első ülés ajtaját.

Vigyorogva szálltam be, majd bekötöttem magam, és vártam, hogy Hiro is betelepedjen mellém.

Vetettem egy utolsó pillantást a házra, majd hallottam, ahogy a motor halkan felbőg, és megindulunk.

Ezután végig csöndbe burkolóztunk. Ő sem szólt semmit, és én sem láttam szükségét, hogy ezt a nyugodt légkört felesleges bájcsevejekkel törjem meg. Ez így jó, ahogy van. Másról úgysem tudnánk beszélni, csak vagy Kaméról, amin persze megint felidegesíteném magam, vagy magunkról, amitől pedig zavarba jönnék. Melyik jobb? Kínomban felröhögtem magamban, majd inkább a tájat kezdtem el kémlelni.

A szálloda pont az ellenkező irányban volt, így ezen a környéken most járok először. Nem is tudom, hogy képzelte az az idióta, hogy engem otthon hagy, holott tudja, hogy sosem voltam még errefelé. Najó, de, egyszer, de akkor is a fél órás útból végül másfél órás lett, úgy, hogy a végén meguntam a barangolást, és fogtam egy taxit. Abban már most biztos vagyok, hogy bele fog telni vagy ötven évbe, mire ki fogok igazodni ebben a hatalmas városban. Hiszen a huszonnégy évem alatt nem tudtam kiigazodni azon a településen, ahol leéltem egész addigi életem. Ami ennek a metropolisznak az ötöde, azt azért tegyük hozzá.

- Megérkeztünk – szakított ki merengésemből mély hangja, mely borzongatóan siklott át bőrömön.

- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, majd táskámat megragadva már szálltam is volna ki a kocsiból, de keze combomon megállított. Érdeklődve fordultam felé, de megkérdezni már nem tudtam, hogy mit szeretne, mert ismét megcsókolt. Én pedig csak hagytam magam, és elvesztem a csókjában, olyan mélyen, ahogyan csak tudtam.

- Akkor este találkozunk – búgta ajkaimra néhány perc után, mire bólintottam, majd vigyorogva szálltam ki sportkocsijából. Normális, hogy úgy érzem magam, mint egy tizennégy éves tini fruska, aki most esett túl az első csókján? Sőt, ez egy elég gyenge hasonlat.

Magabiztosan, arcomra fagyott vigyorral léptem be az ügynökség ajtaján, majd a lifttel fölmentem az öltözőnk emeletére. Csakhamar elértem a kívánt helységet, és összes táncos társamat ott találtam.

- Jó reggelt, csajok! – köszöntem nekik vidáman, mire ők is mosolyogva fogadtak.

- Ma mi van, összejöttetek Kaméval? – mászott a képembe Noriko, egy mindentudó vigyorral gyönyörű szép arcán.

- Összejönni? Azzal a barommal? – nevettem fel keserűen. – Ha ő lenne az utolsó férfi, se feküdnék le vele –mondtam hitetlenkedve, mire mind a négy lánytól csak egy hitetlenkedő pillantást kaptam. – Most mi van?! Akkora egy tapló, hogy az hihetetlen! Tegnap este is összevesztünk, és ma reggel is, aztán meg otthon hagyott, holott tudja, hogy halvány lila gőzöm nincs, hogy hogy kell ide bejutni a házától! – mondtam dühösen, egyre emelkedő hangszínnel, ahogy a pumpa egyre inkább ment fel bennem.

- Akkor ki hozott be? – szólalt meg a háttérből Miu.

- Egy ismerősöm – dünnyögtem, majd ledobtam táskámat az egyik padra, és elkezdtem átvedleni táncos ruhába.

Nem foglalkoztam a többiek mindentudó tekintetével, mert… mert minek? Nincs miért foglalkoznom velük, hiszen én nem akarok Kamétól semmit, és abban is biztos vagyok, hogy ő se tőlem. Olyanok vagyunk, mint két mágnes. Néha vonzzuk egymást, de legtöbbször taszítjuk, és abból vannak a hatalmas nagy veszekedések.

Felsóhajtottam, majd kicsit sietősebbre vettem a dolgot, mikor láttam, hogy a többiek rám várnak. Mikor cipőmet is bekötöttem, rájuk mosolyogtam, és együtt indultunk el a próbaterem felé, ahol a srácok már vártak minket.

Míg mindenki üdvözöl mindenkit, én addig drága jó lakótársamhoz megyek, és mikor elé érek, szó nélkül felpofozom. Nem durván, nem annyira, hogy nagyon fájjon neki, csak a formaiság kedvéért. De olyan puha az arca…

Megkeményítettem vonásaimat, majd nem figyelve a nyolc emberes nézőközönségünkre, úgy kezdtem el dorgálni, mintha csak ketten lennénk.

- Igazán lehettél volna legalább annyira figyelmes, hogy az első napon behozol, hiszen tudod, hogy fogalmam sem volt, merrefelé kell bejönni – vetettem neki oda a szavakat dühösen, míg ő csak kikerekedett szemekkel figyelt, ütésem helyét fogva, és láthatóan gondolkozott valami frappáns beszóláson.

- Ha nem lettél volna olyan idióta, behoztalak volna! – Hát, ez nem valami frappáns…

- Ha nem lennél ilyen hirtelen haragú, észrevehetted volna, hogy csak szórakoztam veled! – csattantam föl most már én is, dühösen méregetve barna íriszeit.

- Srácok, srácok, nyugi van – lépett be közénk Koki, és finoman eltolt tőle a biztonság érdekében.

- Nem nyugi, tánc van, Hölgyeim és Uraim! – libbent be vidáman tánctanárnőnk, mire az egész csapat szó szerint felmordult. Az egyetlen dolog, amiben egyet értünk Kaméval…

- Drágaságaim, megkaptam a listát, hogy ki-kivel fog táncolni a koncerten – vigyorgott ránk az idegesítően fehér fogsorával, miközben kicsiny orrára csúsztatta szemüvegét, és hangosan olvasni kezdte a kezében lévő listát.

- Maru Minakoval, Junnosuke Miuval, Ueda Ayumival, Koki Norioval és Kame Akanéval – darálta le néhány másodperc alatt, de ahogy ezzel végzett, megfagyott a levegő. Junno és Miu láthatóan örültek egymásnak, Koki is felettébb elégedett volt a bögyös Norioval, Ueda és Maru is csak mosolyogtak a lányokra, de mi ketten… Szinte éreztem, ahogy egy jégbörtönbe kerülök.

Résnyire húzott szemekkel néztem rá, és már épp azon kezdtem el gondolkodni, hogy mivel mentsem meg magam ettől a hülyétől, de ő szerencsére lépett helyettem.

- Én nem akarok táncolni ezzel a felfújt hólyaggal! – fakadt ki, elszántan nézve a tánctanárra.

- Felfújt hólyag?! Te tapló perverz teknősös bokszerű vadállat! – vágtam fejéhez, mire szemmel láthatóan megilletődött, és egy kicsit el is pirult.

- Teknősös… bokszerű? – kérdezte tagoltan Ueda, miközben a többiek a röhögésüket próbálták elfojtani.

- Meg zsiráfos, igazam van, Kamenashi? – mosolyogtam rá gúnyosan. Ökölbe szorította mindkét kezét, valószínűleg azért, hogy ne akarjon megtépni. Hm…

- Szóval az alsógatyáimon élvezkedsz, míg nem vagyok otthon? – találta meg hangját, mely most teljesen gúnnyal átitatott volt.

- Valakinek muszáj kimosnia a két hete hordott alsógatyákat, nem? – vontam meg vállaimat, és egy lépéssel közelebb mentem hozzá, de ekkor egy éles hang félbeszakított.

- Elég legyen, viselkedjetek felnőtt emberek módjára! Így táncoltok és kész, nincs apelláta! – szólalt meg Miss Kazoku, mire mindenki elhallgatott. Hát igen, van hangja…

- Beállni! – kiáltott ránk újra, mire mindenki engedelmesen iszkolt a helyére, mögötte tánc párjával.

Mikor megéreztem magam mögött Kame meleg testét, kicsit megborzongtam. Hátrapillantottam vállam fölött, de csak morcos arcát láttam, ami még mindig ellenállt a parancsnak.

- Ne gyerekeskedj, csak egy táncos vagyok, nem fog nehezemre esni enyelegni veled, úgyhogy próbáld meg kicsit megerőltetni magad, kérlek – morogtam olyan halkan, ahogy csak tudtam, de nem néztem szemeibe, hanem a tanárt figyeltem, hogy mikor ide néz, abba tudjam hagyni a beszédet.

- Szóval gyerekesnek tartasz? – emelte föl szépen ívelt szemöldökeit, majd egy szempillantás alatt mögém lépett, két kézre fogta csípőmet, erősen megtartva, és lökött egyet ágyékával, majd utána teljesen nekem préselődött. A hirtelen érzésre akármennyire is nem akartam, de felnyögtem.

- Még mindig gyerekesnek tartasz? – búgta bele nyakamba, mitől kirázott a hideg. Már megint ez a rohadt tegnap esti póz… úgy utálom!

Erőt vettem magamon, majd hátranyúltam, és észrevétlenül legintimebb testrészére markoltam, csak hogy fel tudjam mérni nagyságát.

- Hmm… igen, még mindig gyerekesnek tartalak. Ekkora mérettel? Na ne viccelj – röhögtem el magam némi tettetett gondolkodás után, de szópárbajunkat nem tudtuk folytatni, mert a tanár félbe szakított. Talán jobb is.

Túlélem ezt a néhány órát, aztán elmegyek bulizni Hirotóval.

Nyolc órával később~

Ahogy kiléptem az ügynökség kapuján, megcsapott az a kissé csípős, ugyanakkor némileg még meleg szél, lágyan belekapdosva tincseimbe. Talán ez az itteni zuhanyzás kezd nem annyira jó ötlet lenni, ugyanis az én szerencsétlenségemmel tuti meg fogok egyszer fázni, mikor még kissé vizes hajjal jövök ki.

Felsóhajtottam, majd igazítottam táskám pántján, hogy kevésbé nyomja vállamat, majd elindultam a reggeli útvonalon.

Úgy nagyjából megjegyeztem, hogy Hiro merre jött, de újra nem volt pofám felhívni, mert már valószínűleg a bulira készül… Lakótársam meg természetesen nem várt meg, mert ő fél órával előbb végzett, mint én. Na nem mintha amúgy megvárt volna~

Lassan róttam keresztül az utcákat, kiélvezve magányom utolsó perceit, mielőtt a hatalmas villában már egy idegesítő társam is lesz.

Mikor a ház elé értem, fáradtan felsóhajtottam, és elbabrálva kicsit a kulcsokkal, végül beléptem a házba, de rögtön beszélgetés zaja csapott meg.

Ah, biztos átjöttek a srácok. Elmosolyodtam a gondolatra, majd kibújtam balerina cipőmből, letettem táskám a földre, és a nappali felé indultam, de ahogy egyre közelebb értem, rájöttem, hogy ezek nem a srácok, hanem számomra ismeretlenek. Három férfi és egy női hang, melyből egy Kamenashié… Szemöldökráncolva léptem be a helységbe, az összes szempár figyelmét magamra vonva.