Ha neked rohan a végzeted - 12. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés: Az összeköltözés első nehézségei... Akane megpróbál főzni, de Kazu visszavág, mily meglepő. Jó olvasást! :3

12. Tapló

- Emlékszel, mit mondtam neked, hmm? – búgta fülembe olyan mély hangon, hogy megremegtem. Valószínűleg egy ilyen helyzetben most az összes nőnemű rajongó remegő lábakkal élvezne el, élete legcsodálatosabb orgazmusát átélve. Ha a rajongója lennék, valószínűleg én is ezt tenném, de mivel nem vagyok, egy enyhe remegéssel beérem.

Lehunytam szemeimet, és fáradtan felsóhajtottam.

- Nem tudom, mire gondolsz – súgtam magam elé, meredten bámulva az ablakra, tekintetét keresve. Miért van ilyen rohadt meleg ebben a lakásban?

- Tudod… - kezdett bele ő is suttogva, miközben elvette ajkait fülemről, de bőrömtől továbbra sem elszakadva indult lefelé nyakam vonalán. – Ha itt élsz, vannak szabályok, amiket be kell tartanod, különben nem leszünk jóban – sóhajtja nyakamra, miközben egyik kezét felemeli, és ujjait szórakozottan végigsimítja oldalamon, mintha a zongora billentyűit nyomkodná. Istenem, miért nem akad már le rólam?

- Ki mondta, hogy én jóban akarok lenni veled? – húzom fel egyik szemöldököm és megvonom vállam, miközben ellépek tőle, és kissé megrángatom csuklómat, hogy engedje el. De nem teszi, sőt, még jobban rámarkol.

Idegesen fújtatok egyet, majd feladom a próbálkozást. Ha nem enged a szorításán, esélyem sincs, hogy kimeneküljek innen. Ha meg próbálkozom, csak még rosszabbul járok.

- Mondtam már, hogy imádom az olyan lányokat, akik ellenállnak nekem? Azokkal olyan élvezetes a szex – húzza vigyorra ajkait, miközben ránt egyet összefont csuklóimon, mellkasának döntve hátam. Figyelembe se veszi a kérdésemet… hát persze. Ez az ő háza, ő van fölényben.

De miért nem képes már elengedni? Különben is, mi a francot akar? Ha felkínálnám magam, tuti nem élne a lehetőséggel, már csak azért se, de így kerülgetni a forró kását meg idegtépő.

- … vagy ha ismét velem akarod tölteni az éjszakát… - Ez az aprócska félmondat szakít ki gondolataimból. Mi volt a mondat eleje? Fenébe már, kell nekem ennyit agyalni!

- Hmm? – kérdi, miközben belecsókol nyakamba, és érzem, hogy a szorítás gyengül csuklóim körül. A váratlan érintésre megremegek, és jólesően felsóhajtok, de csak egészen halkan.

Ha ennyire játszani akar, én partnere leszek benne…

Óvatosan megfordulok az ablak és az ő teste között, majd kissé kéjesen nézek fel barna íriszeibe.

- Mit csinálsz, ha azt mondom, hogy veled akarom? – kérdem halkan, miközben mindkét kezem felemelem, és mellkasára helyezem, enyhén simogatva pólóján keresztül.

Hatalmas, meglepett szemekkel bámul rám, és hirtelen szóhoz sem jut. Magamban győztesen elvigyorodok. Ezt a kört én nyertem, Kamenashi Kazuya!

Majd hirtelen megpaskolom mellkasát, és gúnyosan felnevetek.

- Soha nem mondanék ilyet – nézek rá mosolyogva, majd kihasználva dermedtségét, kislisszolok az apró kis résből, és amilyen gyorsan csak tudom, elhagyom a szobát. Még mielőtt becsuknám magam mögött az ajtót, hátranézek, hogy nem-e jön utánam, de… még mindig csak áll ott, meredten bámulva korábbi helyemre. Hmm, ekkora hatással lennék rá? Vagy tényleg akkora gól volt a férfiúi önbecsülése ellen?

Nem tudom, melyik válasz az igaz, de végül halkan felnevetek, és visszamegyek szobámba a telefonomért, majd már sasszézok is le a lépcsőn.

Amikor megérkeztem, nem volt alkalmam körülnézni, de most mindent bepótlok, aztán csinálok valami kaját kettőnknek.

Kettőnknek… de rég volt, hogy nem csak magamnak csináltam kaját. Persze néha a barátaim átjöttek hozzám, és általában akkor együtt összedobtunk valami ehetőt, de míg a szüleimnél éltem, szinte mindig anyukám főzött.

Elmosolyodtam, ahogy beúszott elém édesanyám vidám arca, amint feltálalja a vacsorát. Hajj, a szüleimet is fel kéne hívni, hogy új címem van. Na de meddig vajon? Érdemes szólni nekik? Mert speciál én nem tervezek itt maradni három hétnél tovább.  Ha már az első egy órában így szórakozik velem, hamar be fog telni a pohár, és ki fogom könyörögni Johnnynál, hogy ne kelljen itt laknom. Bármi áron.

Mikor leértem az előszobába, tanácstalanul nézegettem jobbra és balra, valamint hátra, mert ha jól láttam, ott is van néhány szoba.

Végül úgy döntöttem, jobbra indulok el. Ahogy benyitottam a helységbe, valami édeskés illat csapott meg. Fogalmam sincs, hogy mi ez, de nagyon finom, és ha majd később itt leszek, kiderítem. Mert hogy ez a konyha, ahova még vissza fogok térni.

Beljebb lépdeltem, és az egyik széket kicsit beljebb toltam, hogy ne legyen útba, na meg ha már a másik öt normálisan be van téve, legyen ez is.

Az asztalon egy sötétkék-sárga-fehér kockás terítő volt, mely súrolta a székeket, de nem volt különösebben hosszú. A közepén elegáns tartóban ott sorakozott a só, a bors és még valami, amit a szagáról se tudtam beazonosítani, de eldöntöttem, hogy fogok a vacsiba tenni, mert nagyon kellemes aromája van.

A fehér márványpulthoz léptem, és gyengéden végigsimítottam tökéletes felületén, majd úgy nagyjából benéztem a szekrényekbe, hogy tudjam, kábé mi-hol van.

Vetettem egy gyors pillantást is a hűtő belsejére, aminek polcai csak úgy roskadoztak a rengeteg kajától, de ami számomra a leg feltűnőbb volt, az egy félig megevett joghurt. Fintorogva nyúltam érte, és kivettem a kanalat, hogy megszagoljam, de az… inkább nem mondom, milyen szagú volt. Vajon mióta lehet itt felbontva? Egyáltalán a többi kaja friss?!

Undorodva dobtam ki a joghurtot a kukába, a kanalat meg azonnal lemostam a meleg víz alatt, majd megtörölgettem, és a helyére tettem.

Körülnéztem még egyszer, hogy nincs-e más teendő, majd mint aki jól végezte dolgát, mosolyogva csuktam be magam mögött az ajtót, és sétáltam át a pont szemben levő szobába, mely nem más, mint a nappali. Ezen nincs ajtó, így a színei egyből feltűnnek: ugyanolyan kávé, drapp és barna színben pompáznak, mint az ő szobája. Meg kell hagyni, nagyon hangulatos és bizalomgerjesztő. Kíváncsian futtatom végig tekintetem az egész berendezésen, és nem tudok mást tenni, csak elégedetten hümmögni.

A falak drapp színűek, a bútorok világos barnák, mint maga a függöny is, a kanapé és az egyéb fotelek és puffok pedig kávé színűek. A kanapé a szoba közepén terpeszkedik, vele szemben áll egy polcon a hatalmas kijelzőjű tévé, köztük egy kisebb, üvegből készült asztalka áll. A nappali két oldalán állnak a szekrények, tele könyvekkel és egyéb hangulatfokozó tárgyakkal, mint például illatgyertyákkal és apró, színes dolgokkal, melyek valószínűleg sokat jelentenek neki.

Az egyik sarokban van egy állvány, melynek legfölső során csak a banda cédéi és dvd-i vannak, szépen elrendezgetve. Az alatta lévőben szintén cédék, két sorban, az alsó három polcon pedig akár több, mint száz dvd kapott helyet.

Mélyen gondolataimba merülve mentem ki ebből a helységből is, és rögtön a lépcső háta mögé kezdtem el araszolni. Benyitva az egyik ajtón egy kamrát fedeztem fel, annyi kajával, hogy az hihetetlen. Csoda, hogy nem hullott rám minden, amikor kinyitottam.

Itt aztán van minden. Rengeteg féle rágcsa a sós mogyorótól a nutellán keresztül a pocky-ig, meg még szilveszteri dudák is virítanak a falra akasztva! Anyám, mikor rakott ez itt utoljára rendet?!

Szemöldökráncolva zártam be az ajtót, inkább nem kísértem a sorsom, hogy egy doboz sütemény nyomjon agyon.

Léptem néhányat, majd a mellette lévő ajtót nyitottam ki, de amint beléptem, elámultam.

Az egész tér félhomályban úszott, s kör alakú volt. A falak fehérek voltak, de rajta aprócska kitüremkedések éktelenkedtek, amikről később sikeresen megállapítottam, hogy lámpák.

Bal oldalt az egész oldalsó fal mellett egy hatalmas bárpult állt, de olyan, hogy ha nem tudnám, hogy egy lakásban vagyok, azt hinném, hogy ez egy szórakozóhely. A koktélos poharak fejjel lefelé lógnak egy hosszú tartóról, a pult előtt meg körszékek vannak.

Már lépnék közelebb, hogy az egyikre felüljek, mikor meghallok hátam mögül egy hangot.

- Tetszik? – Nagy szemekkel kapom felé fejem, és kicsit meg is ijedek, ahogy meglátom őt, bár nem tudom, miért, hisz csak ketten vagyunk a lakásban. Becsukja maga mögött az ajtót, hogy ne szűrődjön be semmilyen fény, majd egy eldugott kis kapcsolósorozathoz nyúl, mire a szoba elkezd fényárban úszni. Zöld, kék és piros lézerek táncolnak összevissza a falon, míg a padlón a szokásos lilával különböző alakzatok mozognak.

- Nagyon – mondom elnyílt ajkakkal, mire somolyogva elindul felém, de végül nem áll meg, hanem a bárpult mögé sétál, és elkezd ténykedni. Vizslató szemekkel figyelem, egy pillanatra sem szakítva el tőle pillantásom. Vajon milyen gyakran tart itt bulikat? És vajon a többieknek is ilyen fenomenális lakása van?

Mert hogy ebben a házban van minden, az is biztos. Szauna, medence, jakuzzi, buli terem… vajon mit nem láttam még?

Odatipegek az egyik székhez, kényelmesen elhelyezkedem rajta, miközben a fényeket figyelem. Valami… csodálatos itt.

- Bailey’s megfelel? – hallom meg hangját távolról, gondolataim legmélyén turkálva.

- I-igen… - nyögöm ki kissé határozatlanul, majd inkább visszafordulok felé, de még épp elkapom önelégült vigyorát. Szúrós szemekkel nézek vissza rá, miközben azon gondolkodom, hogy úgy belerúgnék a bokájába egyet, de végül megakadályoz tervemben, azzal, hogy kitesz elém egy poharat.

- Kávés, új fajta, kóstold meg – mondja halkan, miközben saját poharát felkapja, és kiiszza az egész üveg tartalmát. Kissé vonakodva ugyan, de én is orromhoz emelem, de mivel meglepően jó illata van, belekortyolok.

- Ez nagyon finom – nézek rá megbabonázva, várakozó tekintetére válaszként. Újra ajkaimhoz emelem, és ezúttal már én is az egészet kiiszom.

Felnevet, majd poharam után nyúl, és seperc alatt elmossa őket, majd kilépve onnan elindul, hátrapillantva rám.

Követem én is, majd miután lekapcsolta a fényeket, kilépünk mindketten. Ő csak néhány méterrel megy odébb, és bemászik a kamrába, majd némi ágaskodás után levesz a polcról egy zacskó burgonyaszirmot. Felém tartja, de miután megrázom fejem, megvonja vállait, és bármiféle szó nélkül visszamegy az emeletre.

Én a konyha felé indulok meg, de még mindig az előbbiek hatása alatt vagyok. A fények láttán legszívesebben elkezdtem volna ott táncolni, és az se érdekelt volna, ha kiröhög. Vagy csak az alkohol miatt beszélek így? Kicsit erős volt, azt meg kell hagyni.

Felsóhajtok, majd az egyik szekrényhez lépek, és kiveszek belőle egy fazekat. Míg barangoltam, eldöntöttem, hogy csinálok olyan mindenes tésztát, amit még otthon apám gyakran szokott, és még a kutya is teljesen kinyalta utána a tálat.

Némi keresgélés után ráakadok a tésztára is, és miután összetörök néhányat, fölteszem a tűzhelyre főni. Közben előveszek mindenféle fűszert, aminek jó az illata, és saját ízlésem szerint keverek belőle egy kisebb tálba.

A hűtőbe nyúlok, hogy elővegyem a ketchup-öt, mikor megérzem, hogy valaki figyel, ezért hátra pillantok, de legnagyobb meglepetésemre senki sincs mögöttem. Megvonom vállaim egy „biztos csak hallucináltam” magyarázattal, majd az asztalra teszem a palackot, utána pedig belekeverek a tésztába.

Megint ez a furcsa érzés! Tudom, hogy valaki néz. Érzem.

Villámgyorsan perdülök meg, de csak hatalmas szemeket meresztek, mivel most se látok senkit. Mi a franc van?!

Már épp fordulnék vissza, mikor egy vakkantást hallok.

Ha lehetséges, még nagyobbra nyílnak szemeim, és most már lentebbi magasságban kezdek el valamit keresni, de ahogy meglátom a keresett kis élőlényt, mosolyra görbülnek ajkaim.

Egy hihetetlenül édes, fekete-barna kis tacskó néz vissza rám a meleg barna szemeivel.

Óvatosan odasétálok hozzá, attól tartva, hogy megijed és elszalad, de ehelyett vidáman szagolgatja meg kinyújtott kezem, majd finoman kezemhez dörgölőzik.

Halkan felnevetek, és óvatosan alá nyúlva veszem karjaimba, majd kezdem el simogatni.

- Hát te ki vagy? – kérdezem tőle vidáman, mire rám emeli csillogó szemeit, és megnyalja kezem.

Nevetve tolom magamtól arrébb, miközben a fazékhoz sietek, és belekavarok, nehogy leégjen a tészta.

Még néhány pillanatig dajkálgatom és ismerkedem vele, majd leteszem, és leszűröm az ételt. A maradékot egy másik edénybe teszem, majd hozzáadom a fűszereket, végül a ketchup-öt is, aztán még egyszer bele kavarok.

Remélem, Kame nem fogja az orrát húzni miatta…

A fazekat a tűzhelyen hagyom, majd a kiskutya felé fordulok.

- Gyere, menjünk fel a gazdihoz – mosolygok rá, mire boldogan megcsóválja farkát, és előre siet a lépcsőn.

- Mikor felérek, ő már ott vár, és engedelmesen ülve az ajtó előtt várja a beengedést. Nevetve nyomom le a kilincset, és lépek be a szobába, mire egy az ágyán fordítva fekvő, szemüveges, laptopot bámuló Kamenashit találok.

- Nem tanítottak meg kopogni? – kérdi morogva, rám emelve szánakozó tekintetét, majd lenéz lábam mellé, és tekintete rögtön megenyhül. Megpaskolja maga mellett az ágyat, mire a kutyus csaholva fut oda, ugrik föl az ágyra, és bújuk mellé, miközben Kame egyik karjával átöleli.

Egy pillanatra elmosolyodok, ugyanakkor rosszul is esik, hogy ennyire látványosan utál. Oké, én nem vagyok a kutyája, nem várom a szeretgetést, de most már itt lakom, és azért kicsit tekintettel lehetne rám is… Megkeményítem vonásaimat, és ugyanolyan szánakozó arccal nézek vissza rá.

- Igaz is, bocsánat. Legközelebb majd kopogok, nehogy azon kapjalak, hogy önkielégítesz – mosolyodok el gúnyosan, csípőre téve kezeimet, mire egy nagyon dühös pillantást kapok válaszul, és látom, hogy nagy erőfeszítésbe kerül neki nem ideugrani hozzám, és felképelni.

- Amúgy meg kész a kaja. Ha nem félsz, hogy megmérgezlek, gyere enni, míg meleg – vontam meg vállaimat unottan, majd kisurrantam a szobából.

Lementem a konyhába, majd kivettem két kék mélytányért, vettem elő hozzájuk pálcikákat, majd kiadagoltam magamnak a kaját. Már lemondtam róla, hogy lejön enni, mikor hallottam, hogy kinyitja ajtaját, és lecsoszog a lépcsőn.

Nem néztem rá, automatikusan öntöttem ki a tányérjába néhány falatot, de csak annyit, hogy el tudja dönteni, hogy ízlik-e neki.

- Otthon gyakran csináltam ilyen tésztát, nem tudom itt van-e hasonló, szóval kóstold meg, hogy ízlik-e – emelem fel rá fejem, miközben várakozón dobolok egyik lábammal.

Leül, majd kezébe fogva a kis fa rudakat, óvakodva bár, de megkóstolja. Pillanatokig figyelem feszült arccal, mire végre ad valami életjelet, és kicsit hitetlenkedve hümmög.

- Egész finom – mondja rám emelve gyönyörű szemeit, mire én kényszerítve magam kapom el róluk tekintetem, mielőtt meg tudnának babonázni. Olyan szívesen bámulnám ezt a szempárt egész éjjel…

Sóhajtottam egy aprót, majd egy halvány mosolyt erőltetve arcomra, szedtem neki egy jó nagy adagot, majd utána én is leültem enni.

Nem beszéltünk, mindketten a gondolatainkba mélyedve faltuk az ételt. Igaz, nem mutatta ki, hogy ízlene neki különösebben, attól függetlenül legalább háromszor visszajárt a fazékhoz, és szedett magának, egyre nagyobb és nagyobb adagokat.

Ha balhét akartam volna szítani, tuti engedek mosolygásomnak, de mivel békességet akartam, így megtartottam magamnak.

Jó volt látni, hogy hiába türtőzteti magát, és kerüli a tekintetem, ízlik neki a tészta, és annak ellenére szed újra és újra, hogy tudja, nekem ez mekkora önbizalmat ad, és ő mennyit veszt a tekintélyéből.

Jóformán az egészet ő ette meg, én csak azt a kis tányérnyit tüntettem el, amit legelőször kiszedtem magamnak. Pedig annyit csináltam, mint ami amúgy három embernek két ebédre is elég.

Mikor végeztünk, hátradőlt a székén, lehunyta szemeit, és kezeit hasán kulcsolta össze.

Én fölálltam, és szó nélkül leszedtem az asztalt, majd a mosogatóba tettem a tányérokat, de közben végig magamon éreztem pillantását. Mikor hátra fordultam, rá kellett jönnöm, hogy nem tévedtem, akárhova mentem, végig követett szemeivel.

Mikor meguntam ezt a macska-egér játékot, idegesen fölhorkantam.

- Szeretnél valamit?! – kérdeztem dühösen, lecsapva a pultra a törlőkendőt.

- Nem gondoltam volna, hogy nekiállsz főzöcskézni. Azt meg pláne nem, hogy tudsz is - mondja elismerően, mire meglepődök. Most jól hallottam, hogy megdicsért? – De egy tésztát bárki meg tud csinálni – vonta meg vállait, mire az én arcom olyan sebesen kezdett el égni, hogy hirtelen rosszul lettem a saját hőingadozásomtól.

- Tudod mit?! Akkor mostantól te főzöl, én nem töröm magam! – kiabáltam rá dühösen, majd ölébe dobva a mosogató szivacsot, kirohantam a konyhából, föl a lépcsőn, majd hangosan magamra csaptam az ajtót, és elterültem ágyamon.

Fejem a párnába temettem, de miután sehogy sem sikerült elsüllyednem, inkább oldalra fordítottam, és az ablakot kezdtem el szomorúan bámulni.

- Ekkora egy taplót… - suttogtam csöndesen magam elé, megmarkolva a takaró ráncait. Utálom…