Ha neked rohan a végzeted - 18. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd, erotikus tartalom
Megjegyzés: Megtáltosodtam, és most este gyorsan összedobtam. Meg fogtok ölni a befejezésért... de jó olvasást! :D

18. Miss Egoista Barom

Fogalmam sincs, hogyan, de mintha megéreztem volna, hogy néz valaki, egyik pillanatról a másikra pattantak fel szemeim, kiszakítva legmélyebb álmomból, ahol rózsaszín pónival szeltem át a Cukorhegyet, miközben ezerszínű nyalókát kóstolgattam.

Hát mit ne mondjak, furcsa egy álom volt, az biztos. Mikor végre sikerült realizálnom valós helyzetem, és megláttam Kame kíváncsi arcát, eszembe jutott álmomból még egy részlet: míg én rózsaszín pónimon száguldottam, addig az említett személy egy fekete paripán, meztelenül üldözött.

Oké, agyamra ment Kame meztelensége…

- Mit nézel? – kérdeztem meg kissé ingerülten az arcomba bámuló Kamét.

- Csak vártam végre, hogy felébredj, mert órák óta nyomsz – villantotta rám dühösen szemeit. Már hétfő van? Mert ha igen, megmondtam én, hogy ugyanolyan bunkó lesz.

- Akkor miért nem keltettél fel?! – csattantam föl, direkt jobban lenyomva magam combjaira. Combjaira… heh?! Na álljunk csak meg! Mit keresek én a combjaim?! Hiszen mellette ülve aludtam el!

- Mert nem volt szívem – vonta meg vállait, majd végre elvette rólam tekintetét, és unottan nézett a tévé felé.

- Nocsak, Miss. Egoista Baromnak szíve is van? – nevettem fel gúnyosan. Egyszerűen nem tudtam visszatartani ezt a hangsúlyt, akármennyire akartam.

- Miss?! – kiabált rám, miközben megragadta nyakamnál pólómat, és annál fogva húzott fel magához. Hatalmasra nyílt szemekkel néztem sötét íriszeibe, és be kell vallanom, nem kicsit megijedtem. Ha bekeményit, akkor félelmetes tud lenni. Hát, végül is pasiból gyúrták, mit viselkedjen gumicukor módjára, ugyebár~

Percekig csak bámultuk így egymást, én nem mertem megmozdulni karjaiban, de ő sem tett semmit.

- N-na mi lesz már, üss meg… va-vagy engedj el – nyögtem ki nagy nehezen, kissé küzdve a levegővel.

- Soha nem ütnélek meg – mondta halkan, majd óvatosan visszaengedett lábaira.

- Soha ne mondd, hogy soha – súgtam kissé zavarodottan, majd amilyen gyorsan csak tudtam, felkeltem öléből, és a kanapé legtávolabbi részébe húzódtam.

A tévét vajon mikor kapcsolta ki? Mert én tisztán emlékszem, hogy úgy hagytam, mert lusta voltam kibújni a meleg takaró alól.

Nagyot sóhajtva nézett a plafon felé, majd rám emelte ominózus tekintetét, és testemet kezdte el pásztázni.

Oké, eddig ezt az egészet tényleg csak egy ócska gyerekjátéknak képzeltem, de ahogy most ott ült, rideg szemeivel, tényleg ijesztő látványt nyújtott.

- Hogy tetszett a Gokusen? – bökte ki végül nagy nehezen a kérdést.

Eh? Hogy jön az most ide…? Nem értem a logikáját. Vagy csak megint szórakozik?

- Nagyo… Vagyis khmm… Játszhattál volna lelkesebben is, így elég gyatra volt – vontam meg vállaimat nem törődve, mintha egy pocsék filmet néztem volna végig.

- Olyan nehéz bevallani, hogy tetszett, ugye? – kérdezte halkan, szomorú tekintettel nézve íriszeimbe, mire elkapott valami hatalmas nagy lelkiismeret-furdalás. Most miért veszi hirtelen így magára? Eddig csak szimplán visszavágott volna, de most… nem értem!

Végignéztem, ahogy feláll, és megmaradt méltóságával kisétál a nappaliból, a magam csöndjébe burkolva engem.

Hallottam, ahogy fölsétál a lépcsőn, majd csöndesen becsukja szobája ajtaját. Csöndesen. Miért? Hiszen dúlnia-fúlnia kéne a haragtól, de ő csak csöndben tűri… Megváltozott.

- Aajh, miért nem tudom befogni a szám? – nyögtem fel rosszkedvűen, majd kilöktem magam a fotelból, és utána indultam, lesz, ami lesz alapon.

Halkan osontam fel a lépcsőn, hátha mozgást hallok, és akkor gyorsan elmenekülhetek, mintha itt sem jártam volna, de legnagyobb sajnálatomra nem nyílt ki az ajtó, és nem jött velem szembe senki.

Mikor ajtajához értem, egy pillanatra megálltam, majd néhány másodperces hezitálás után bekopogtam. Nem kaptam választ, így végül óvatosan lenyomtam a kilincset, és benyitottam szobájába. Az ágyán feküdt fejjel lefelé, és árgus szemekkel bámulta a plafont, mintha valami igazán érdekeset talált volna ott.

- Kame… - szólaltam meg csöndesen, miközben kissé bizonytalan léptekkel odasétáltam ágyához, és leültem annak szélére. – Sajnálom – mondtam ki végül, egy nagy levegőt véve.

Lenéztem arcára, de még a fáradtságot se vette, hogy visszapillantson rám. Rendületlen arccal figyelte a fehér vakolatot. Mint egy porcelánbaba, olyan gyönyörű.

Felsóhajtottam, majd elfeküdtem mellette, mire kezeit elvette oldalai mellől, és tarkója alá téve támasztotta meg fejét, elfordulva az ablak felé.

- Hallod? Sajnálom! – mondtam kicsit erélyesebben, majd közel húzódtam hozzá, fejemet behajlított karjára tettem, és átkaroltam derekát. Beszippantottam finom parfümjének illatát, majd nyakába nyomtam fejem.

- Nagyon tetszett a rész, és te is nagyon jól játszottad Ryu szerepét – súgtam halkan, kissé felemelkedve, hogy erre vajon mi lesz a reakciója. Nos, semmi. Továbbra is ugyanúgy bámult egy pontot a távolban, mintha azon függne az élete.

- Kame... – beszéltem hozzá halkan, majd nyakához hajoltam, és nyomtam egy aprócska puszit bőrére. Nem tudom, mi ütött belém, de úgy érzem, ezt kell cselekednem. Attól függetlenül ijesztő a gondolat, hogy Kamenashi Kazuyát puszilgatom azért, hogy ne haragudjon rám.

Vártam még néhány másodpercig, és csak csöndben hallgattam légzését, de csak nem enyhült meg. Végül feladtam, felkeltem mellőle, és csöndesen kilépdeltem a szobából. Nem fogok tovább könyörögni neki. Nekem nem kell ilyen duzzogó lakótárs.

Átmentem saját szobámba, ledobtam magamról ruháimat, és befeküdtem az ágyba, nyakamig felhúzva a takarót.

Most már tudom, mit kell tennem.

Hétfő reggel~

Másnap, mikor felébredtem, legnagyobb meglepetésemre egyedül voltam. Mármint persze, a saját szobámban voltam, de este úgy hunytam le szemeimet, hogy reméltem, ma reggel ismét mellette ébredek.

Hiszen az első estén történt összeveszés után is reggel átjött kiengesztelni, ráadásul még kaját is csinált, és itt is maradt velem. Ha nem szólalkoztunk volna össze a változatosság kedvéért, akkor még azt is mondhatnám, hogy na, ilyen egy ideális reggel számomra, és követelem, hogy máskor is így legyen.

De persze most én voltam a marha. Vagyis csak részben, mert én bocsánatot kértem, békülni is próbáltam, ráadásul még meg is pusziltam, de ő nem reagált. Szóval innentől ő a barom, nem?

Hevesen bólogattam fejemmel - ha már a bensőmből nem tudtam kiszorítani az állandóan fejét rázogató kis chibi-énemet, legalább a testem tudjam meggyőzni.

Ásítottam egyet, majd kis nyújtózkodás után az ablak felé fordítottam tekintetem, és kinéztem az égboltra. Gyönyörűen ragyogott, a kékséget szinte teljesen beborította a Nap ragyogó fényáradata. Egyszerűen… csodálatos. Igaz, még szebb lenne, ha valaki mögöttem ülne, átkarolná a hasamat, és nyakamba bújva szuszogna, míg én nekidőlnék izmos mellkasának, és hallgatnám ritmusos szívveréseit.

Percekig bámultam ki a hatalmas panorámán, mire sikerült rávennem magam, hogy keljek ki az ágyból. Kár, hogy többé nem érezhetem ezt a puhaságot…

Szomorúan felsóhajtottam, majd szekrényembe bújtam, és véletlenszerűen kiválasztottam egy citromsárga, nyakpántos fölsőt, és egy hozzá illő, narancssárga, vékonyka kis pulcsi szerűséget.

Alulra egy fehér csőgatyát húztam, ami a combjainál oldalt strasszokkal volt kitéve, persze csak minimálisan, a jó ízlés határain belül.

Mikor megfésülködtem, kentem magamra egy kicsit a szokásos szempillaspirálból, majd kezembe kapva sporttáskámat, kiugrándoztam a szobából, és Kame ajtaja felé vettem az irányt.

Halkan bekopogtam, de mivel választ nem kaptam, ezért óvatosan benyitottam, majd ugyanígy becsuktam magam mögött az ajtót.

Ahogy megfordultam, és szemem elé tárult egy meztelen hát, furcsa bizsergés kapott el. Emlékszem, egyszer mesélte Kokinak, hogy volt masszőrnél, és azt mondta neki a csaj, hogy nagyon szép háta van, és öröm simogatni. Akkor még ez a mondat nem jelentett nekem semmit, de most legszívesebben eltörném annak a nőnek a kezeit, hogy nehogy még egyszer végig tudjon rajta simítani. Birtoklási vágy? Talán. Vágy? Ezerrel. Szerelem? Kizárt.

Szemöldökráncolva ráztam meg fejem, saját hülye elméletemen hitetlenkedve, majd az ágyához sétáltam.

Csöndesen leraktam a földre a táskát, majd vigyázva, nehogy felébredjen, besüllyesztettem az ágyat, és leültem, utána pedig lassan fekvő pozícióba ereszkedtem. Amit először láttam, az egy enyhén kócos, barna hajkorona volt, és egy selymesnek tűnő, kibaszottul szexi hát.

Lejjebb vezettem tekintetem, de legnagyobb sajnálatomra a lentebbi területeket a vékonyka takaró kihangsúlyozta, ám mégis fedte. Úgy belemarkolnék a fenekébe…

Sóvárogva felnyögtem, majd inkább megtámaszkodtam könyökömön, és egy gonosz mosoly közepette felemeltem karom, majd mutatóujjam begyét hátához érintettem. Nem reagált rá, ezért kicsit bátrabban értem hozzá, és most már erőteljesebben kezdtem el bőrén először körözni, majd össze-visszaságokat rajzolgatni.

Percekig nem reagált rá, az első életjel, amit kiadott, az egy morgásféle volt, mikor valahol derekánál jártam ujjaimmal.

Ijedten kaptam el kezemet felőle, és vártam reakciójára, de azon kívül, hogy kicsit helyezkedett, és csípőjét még jobban az ágyneműbe nyomta, nem csinált semmit.

Vettem a bátorságot, és újra elkezdtem játszadozni, ám ezúttal most már tényleg felébredt, és álmos tekintetét felém fordította.

- Te meg mit keresel itt?! – kiabált rám rögtön, ahogy néhány másodperces fáziskésés után felfogta, hogy már megint én vagyok az ágyában.

- Csak jöttelek felkelteni – vontam meg egyik vállamat, miközben ezer wattos mosollyal vigyorogtam képébe. Utolsó esély. Ha megint bunkó lesz, akkor tényleg megteszem.

- Azzal, hogy rajzolgatsz a hátamra? – nézett rám bosszúsan. – Különben is, nem kértem, hogy kelts fel, szóval tűnj el a szobámból – mondta lazán, miközben kicsit megemelte felsőtestét, így magasságfölénybe került.

- Ne parancsolgass nekem. Mi vagyok én, a szolgád? – villantottam rá dühös szemeimet.

- Akár, mivel az én házamban laksz – mosolyodott el, de vonásában a színtiszta gúnyon kívül nem volt más érzelem felfedezhető. Hát persze, hogy is gondolhattam volna?

- Attól függetlenül nem tűröm el, hogy parancsolgass. Inkább a kis kurváidnak parancsold meg, hogy nyissák szét rendesen a lábaikat, mert a tartós kielégületlenség egy férfinak sem tesz jót – viszonoztam gesztusát, majd ellöktem magam az ágytól, és készültem felállni, de természetesen túl egyszerű lenne az élet, ha minden tervem sikerülne.

Testem nagy lendülettel vágódott be a párnák közé, miután Kamenashi sikeresen elkapta kezeimet, és visszarántott maga mellé.

Egy nyekkenő hang csúszott ki ajkaim közül, és a gyors manővernek hála kissé a nyelvemre is ráharaptam, így az érkezés nem lett a legkellemesebb.

Megszeppent arccal néztem, ahogy lábát átlendíti csípőmön, és csuklóimat oldalaim mellett lefogva térdel fölém.

- Mit mondtál? – kérdezte csöndesen, vészjósló komolysággal hangjában.

- Pont azt, amit hallottál, de most már engedj el – néztem meredten szemeibe, erősen rángatva karjaimat, de úgy szögezett az ágyhoz, hogy még csak meg sem csusszant a karom szorításában.

- Talán inkább neked kéne szétfeszítenem a lábaidat, nem gondolod? – suttogta fülembe, majd belenyalt cimpámba, közben pedig úgy helyezkedett, hogy egyik térdét gond nélkül combjaim közé csúsztathassa.

- Ka-kame… engedj el… - nyögtem halkan, kicsit feljebb tornázva magam az ágyon, de térdét továbbra is ugyanúgy lökte érzékeny pontom felé.

Mi a franc ez?! Ez most ugye nem megerőszakolni akar?! Istenem… Oké, ha eddig soha nem féltem tőle, akkor most igen. A tegnapihoz képest… ezerszer ijesztőbb.

Kidülledt szemekkel, mélyeket lélegezve figyeltem minden mozdulatát, hogy mikor lankad le a figyelme, és érkezik el az én időm, de az most valamiért nagyon váratott magára.

Elakadt a lélegzetem, mikor másik térdét is befúrta lábaim közé, de agyamat elöntötte a düh. Egészen eddig csak egy lába volt „köztem”, akármikor tökön rúghattam volna, és akkor elmenekülhetek… De persze, hogy nem jutott eszembe! Én idióta…

- Eszemben sincs – szólalt meg váratlanul, elhajolva fülemtől. – Tudom, hogy akarsz engem, különben nem kötöttél volna ki az ágyamban – húzta fel perverzen egyik szemöldökét, miközben visszahajolt hozzám, és nyakamat kezdte el csókolgatni. – Ismét – súgta bőrömre, majd fogai közé vett egy darabot, és erősen belé harapott.

Fájdalmamban felszisszentem, és elkezdtem kalimpálni lábaimmal, hátha csak egy kis esély van rá, hogy lerúghatom magamról, mire ő válaszul erősen összefogta mindkét kezemet fejem fölött, és újdonsült megszabadult kezével belső combomba markolt.

Felnyögtem a furcsa érzésre, és idegesen kezdtem el dobálni testem, de esélyem sem volt a kiszabadulásra. Még ha nem is látszik rajta, legalább ötször erősebb, mint én.

Tenyerét följebb vezette, és gondosan kikerülve legféltettebb kincsemet, derekamat kezdte el simogatni, közben továbbra is nyakam nyüstölve ajkaival.

Ha nem tudnám, hogy erővel akar magáévá tenni, még élvezném is, de ez most… kétségbeejtő.

Tágra nyílt szemekkel vetettem hátra fejem, mikor hideg ujjait megéreztem meztelen bőrömön pólóm alatt, mik egyre csak melleimhez siklottak föl, és mikor elérte őket, erőteljesen rámarkolt az egyikre.

Beharaptam alsó ajkam, hogy némiképp csitítsam magam. Hiába volt jó érzés, a pánik egyre inkább kezdett elönteni. Igen, igaza van, én vágyom rá, de nem így!!!

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor kihúzta kezét felsőruházatom alól. Egy pillanatra lenéztem, hogy mit csinál, de amit megláttam, megdöbbentett teljesen. Könnyű szerrel kibújtatta legnemesebbik testrészét bokszeréből, mi így is már elég keménynek tűnt, majd újra rám hajolva, az én cipzárommal kezdett el bajlódni.

Nem tudtam tovább visszatartani kétségbeesésemet, éreztem, ahogy a forró könnyek kibuggyannak szemzugaimból, és mint valami patak, kezdték el beborítani addig még makulátlan arcomat.

- Ne… könyörögöm… - nyöszörögtem erőtlenül, a sírással küzködve, miközben oldalra fordítottam fejem, hogy ne lássa, mekkora fájdalmat okoz nekem ezzel.

Éreztem, ahogy nadrágom gombja is megadja magát, és az anyag addigi szorítása megszűnik létezni csípőm körül.