Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés: trágár beszéd
Megjegyzés: Ez a fici még májusban, az előrehozott info érettségi napja előtt jutott eszembe, és hát... azóta húztam. Már rengeteg ötletem van a fichez, és ha meg is tudom majd valósítani, akkor szerintem szeretni fogjátok :) A kérdés már csak az, hogy hogy írom meg a második fejezetet. Pontosabban, hogy megírom-e. Mindenesetre jó olvasást~
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés: trágár beszéd
Megjegyzés: Ez a fici még májusban, az előrehozott info érettségi napja előtt jutott eszembe, és hát... azóta húztam. Már rengeteg ötletem van a fichez, és ha meg is tudom majd valósítani, akkor szerintem szeretni fogjátok :) A kérdés már csak az, hogy hogy írom meg a második fejezetet. Pontosabban, hogy megírom-e. Mindenesetre jó olvasást~
------------------------------------------------------------------------------
Te mit tennél, ha szó szerint nekirohannál a végzetednek,
aki ráadásul egy híres idol?
Dühös lennél, és elkezdenél vele kiabálni az utca kellős
közepén?
A nyakába ugranál, és kiskutya módjára követnéd mindenhová?
Vagy ránéznél, és elsőre beleszeretnél?
Valószínűleg az utolsó opciót választanád, nem igaz?
És most akkor nézzük meg az ő szemszögéből, vajon hogyan
reagálna?
Rád mosolyogna, és elnézést kérve menne tovább a dolgára?
Elkezdene veled kiabálni, hogy miért nem figyelsz jobban, és
duzzogva elcsörtetne?
Vagy megelőzve téged, mielőtt elkezdenéd követni, a kezedbe
nyomna egy autogramot, és meglógna, míg te azt csodálod?
Azt hiszem, itt is az utolsó opció lenne a legéletszerűbb.
De mi van akkor, ha ez az idol nem más, mint a KAT-TUN
jóképű frontembere, Kamenashi Kazuya, aki éppen késésben van, és emiatt nagyon
morcos? Mindenkinek le kell vezetnie a feszültséget valamin… vagy éppen
valakin.
De mi történik, ha nem jó személlyel kezdünk ki?
1. fejezet - A rossz buzi és a hajléktalan
Akane Ran vagyok, 21 éves, eredetileg Budapest melletti
leányzó, tele nagy álmokkal. Tudom, a nevem igencsak különös, de ha látnátok a
szüleimet, én mellettük egy teljesen átlagos, normális tininek tűnnék, aki
legszívesebben letagadná az őseit – persze csak az utcán. Amúgy imádom őket,
csak néha már belőlük is sok. Igen, éppen ezért vagyok most itt, Japánban,
Tokyo egyik nyüzsgő utcájának kellős közepén. A szüleim ugyanis az őrületbe
kergettek már a különféle vágyálmaikkal, miszerint legyek ügyvéd, orvos,
pszichológus, vagy esetleg mérnök. Anyám még egyszer egy modell iskolába is
beíratott, csak hogy sikeres szupermodell legyen anyuci kicsi lányából – ha már
neki nem sikerült.
Bevallom őszintén, egyszer sem gondolkoztam el ezeken a
lehetőségeken, hiába akarták rám tukmálni éveken keresztül, hisz egyik sem
érdekelt. Sosem vonzott különösebben, hogy hogyan tudok megoldani egy tizedfokú
egyenletet másodfokú képlet segítségével, vagy, hogy milyen csodás dolgokat
rejt az emberi test… mindig a saját művészetemnek éltem, akár tetszett nekik,
akár nem. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a tánc, és annak szabadsága éltetett. Világéletemben
nem tűrtem el, hogy megmondják nekem, mit csináljak, és hogy mi legyen belőlem,
és talán ezért tartok ma ott, ahol. Három évvel ezelőtt kezdtem el japánul
tanulni, a saját kis megspórolt zsebpénzemből, mivel apámék nem voltak
hajlandóak fizetni nekem, hátha ettől majd elmegy a kedvem úgy az egész japános
cucctól. Hát, nagyot tévedtek – míg a nyelvet tanultam, még jobban
beleszeretettem az országba, a kultúrába, az emberekbe… mindenbe. Innentől
kezdve egyetlen cél lebegett szemeim előtt: kiköltözni Japánba, melyet a mai
napon sikeresen teljesítettem.
Kitárt karokkal vetettem hátra fejem, és napszemüvegemen
keresztül néztem fel a kéklő égre, közben gyermetegen forogva a szökőkút
mellett. Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára ilyen boldog és felszabadult.
Új élet egy új kontinensen, méghozzá ott, ahova már több, mint tíz éve vágyok.
Lehet ennél csodálatosabb az egész? Valószínűleg nem.
Mosolyogva bámultam a lassan kúszó felhőket, és
szippantottam be a friss levegőt, melybe a mellettem lévő szökőkút vizének
illata és frissessége is belekeveredett. Az sem zavart, hogy néhány járókelő
furcsán nézett engem, és apró fintorokat vágtak, míg egy idős házaspár valami
káromkodás félét hallatott. Boldog vagyok, és ezt semmi sem ronthatja el.
Elsétáltam a legközelebbi kis padhoz, és fáradtan levetettem
magam rá. Alig három órája érkezett meg a gépem, és miután bejutottam a
centrumba, első dolgom volt körülnézni. Nem hoztam magammal sok cuccot, csupán
két bőröndnyi ruhát, a többit elvileg utánam küldték a szüleim a szállodába.
Szálloda… hajj, lassan el kéne indulni, ha még sötétedés előtt oda akarok érni.
Na nem mintha olyan messze lenne, csak a zsúfolt utcák miatt eléggé esélyes,
hogy eltévedek. Az én tájékozódási képességeimmel meg pláne.
Kezembe kaptam a teletömött bőröndöket, és arcomon egy
levakarhatatlan vigyorral sétáltam át a parkon keresztül, amerre ideiglenes
otthonomat sejtettem. Ahogy a macskakövekkel kirakott kis ösvényen sétáltam, a
rengeteg bokor és fa közt, valami családias érzés fogott el. A hazámban egy
ilyen park mindössze álom, és talán az is marad örökre. Száz méteren keresztül
nem lehet végigsétálni úgy, hogy a magassarkúm és én is egy darabban érjünk a
kitűzött célba. A levegő tele van füsttel, a növényeket nem gondozza senki, és
a szökőkút egész évben le van takarva. Az ottani körülményekhez képest Japán… maga
a Mennyország.
Ahogy kiértem az aprócska parkból, egy hatalmas nagy
kereszteződés tárult elém. Nagyra nyílt szemekkel néztem körbe, ajkaimat
harapdálva, tanácstalanul álldogálva a járda szélén. Én… hogy a fenébe fogok
így oda jutni?!
Kétségbeesetten nyüszítettem fel, és engedtem ki ujjaim
szorításából a táskák fogantyúit, mire egy lágy érintést éreztem karomon. Ijedtségemben
ugrottam egy nagyot, és csak éberségemnek köszönhető, hogy nem estem hanyatt az
egyik bőröndben.
- Jól van, kisasszony? – hallottam meg egy kissé aggódó,
mély, férfi hangot, majd mikor felnéztem rá, láttam, hogy arcomat fürkészi.
- Pe-persze, csak… azt hiszem, eltévedtem – dadogtam kissé
zavartan, idiótán nevetgélve. – Nem tudja Uram, hogy merre találom a Hilton
Tokyo-t? – néztem rá reménykedve, mire némi töprengés után felragyogott az
arca, és jobbra fordult.
- Ha azon az utcán megy körülbelül ötszáz métert, meg fogja
látni. Hatalmas felirata van, lehetetlen eltéveszteni – mosolygott rám, miután
megmutatta az útvonalat.
- Köszönöm szépen – mosolyogtam vissza hálásan, majd egyet
bólintva hagytam magára, és vágtam át a rengeteg autó közt. Az biztos, hogy
bele fog telni néhány hónapba, mire nagyjából el tudok majd igazodni ebben a
metropoliszban… Talán… mégiscsak át kellett volna gondolni ezt a költözéses
dolgot…
Ahogy elindultam a kirakatok mellett, hatalmasat dörrent az
ég. Szemöldök ráncolva néztem fel az egyre sötétedő felhőkre, miközben kissé
sietősebbre vettem lépteimet. Nem igazán volt kedvem rögtön az első néhány
órában bőrig ázni. De ahogy eme gondolat végére jutottam, elkezdett csöpögni.
Káromkodtam magamban egy sort, majd szinte futólépésben kezdtem el sietni, nem
foglalkozva senkivel. A legtöbb ember kinyitotta az esernyőjét, mások pedig
kapucnijukat használták védelemként, de én… Kapucnim az nincs, esernyőm meg hát
van, de szabad kezem az megint nincs. Leszegtem fejem, hogy legalább
szempillaspirálom ne folyjon le arcomról, de a következő pillanatban
nekiütköztem valaminek.
- Mi a… - nyögtem egyet, azonnal letéve cuccaimat a földre,
és fájó homlokomat dörzsölgetve, mire meghallottam egy éles, metsző hangot.
- Jobban is vigyázhatnál! – kiabált rám valaki. Furcsálkodva
néztem fel az idegenre, akinek rövid, barna haja már jócskán arcához tapadt a
nedvességtől, és most dühös tekintettel méregetett. Tincsei szinte teljesen
begöndörödtek, és egyre csak sötétedtek, ahogy az eső megeredt, mintha dézsából
öntötték volna. Arcom lejjebb vezettem, mire egy szépen ívelt, nagyon magas,
most mégis összeráncolt szemöldököt véltem felfedezni a férfi arcán. Alatta
gyönyörű szép, barna szemek ültek, melyek erőteljesen csillogtak, talán a düh
miatt. Orra amennyire görbe volt,
annyira állt neki jól, és adott keretet gyönyörű arcának. Ajkai dúsnak
hatottak, és szája szeglete valószínűleg akarata ellenére, de fölfelé görbült,
mint egy kismacskának. Nem volt nálam sokkal magasabb, maximum néhány centivel,
mégis vékonyabb volt, mint én. Már-már… tökéletesnek hatott.
Merengésemből egy erős lökés szakított ki, mely vállamat
érte, amint egy nő elfutott mellettem, erősen félrelökve az útból, táskáját a
feje fölé tartva, hogy védje haját az esőtől.
Talán ez volt az a pillanat, mikor rájöttem, hogy valójában
az esőben mustrálok egy férfit, elnyílt ajkakkal. Azonnal felforrt az agyvizem, és mellkasára
mutogatva kaptam el tekintetét, enyémet mélyen övébe fúrva.
- Eh? Te nem néztél körül, amikor kiléptél onnan! –
hadováltam kezeimmel idegesen, egyikkel a bolt felé mutogatva. – Szóval ne
kiabálj itt velem, mert nem állok jót magamért! – sziszegtem arcába, majd
végignéztem rajta utoljára, és felkapva bőröndjeimet, faképnél hagytam, még
mielőtt bármit is vissza tudott volna szólni. Futólag még vetettem rá egy gyors
pillantást, ezért épp láttam, ahogy mérgelődve beszáll a puccos, fehér kabriójába,
majd sietősen elhajt. Chö… egy beképzelt idióta. Hát persze, hogy csak nekem
van akkora szerencsém, hogy a második ember, akivel kommunikálok Japánban, egy
ilyen alak.
Megráztam fejem, majd amennyire csak tudtam, megszaporáztam
lépteimet, hogy minél előbb fedett helyre érjek. Útközben rengeteg olyan
helyszín mellett haladtam el, melyeket láttam már a tévében, újságokban. Ha nem
esne az eső, tuti végigjárnám az összeset, még ma.
Percek teltek el, és már eléggé a türelmem határán voltam,
mikor végre megláttam a kiugró „hotel” feliratot. Mosolyogva siettem be az
épületbe, hogy egy hatalmas nagy sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy a meleg
megcsap. Az egész helységből áradt egyfajta különleges hangulat. Balra volt a
recepció, középen egy hatalmas, szerteágazó, barna márványköves lépcsősor,
jobbra pedig a liftek szállították fel az utasokat. A mennyezetről egy hatalmas
kristálycsillár lógott le, bevilágítva az ugyancsak terjedelmes várótermet. A
lépcsősor előtt néhány méterrel négyzet alakban sötétbarna kanapék helyezkedtek
el, melynek közepén egy kisebb üvegasztal állt, rajta egy elegáns
dísznövénnyel, valamint két hamutállal.
Elégedetten mosolyogva léptem a fiatal, recepciós hölgyhöz,
aki éppen egy telefonnal volt elfoglalva, miközben szorgosan írogatott valamit.
Elmotyogtam egy fáradt „Konnichiwa”-t, majd egy pillantást
vetettem a mellettem álló fiatalemberre, aki éppen valamilyen brossurát
tanulmányozott. Ő is ugyanazt a pillanatot választotta, amit én, hogy szemügyre
vegyen, és már épp fordultam volna vissza a recepciós hölgy felé, mikor belém nyilallt a felismerés, hogy ki is áll mellettem.
- TE?! – fortyantunk föl ugyanabban a minutumban, ahogy
mindkettőnknek eszébe jutottak a pár perccel korábban történtek. Önkéntelenül
is hátrébb hőköltem, és fújtatva fordultam vissza a pult felé, miközben kezembe
kaptam én is egy brossúrát, és úgy tettem, mintha mélyen tanulmányoznám.
- Tudod, a lesifotósok általában megbújnak, és nem a
kiszemelt áldozat mellé ülnek le… - hallottam meg egy szánakozó hangot, mire
felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Vagy ha csak te is megfektetni akarod
magad, akkor le is akadhatsz rólam, nem vagyok rá vevő – morogta ingerülten, és
már fordult is meg, hogy eltűnjön mellőlem.
- Minek nézel te engem?! – fortyantam fel idegesen, elkapva
öltönyének ujját, és azzal a lendülettel pofoztam fel, ezzel sikeresen magamra
vonva az egész hotel figyelmét. Hatalmas szemeket meresztve kapott kezével
ütésem helyére, miközben morgott magában. Résnyire húztam szemeimet, és
hitetlenkedve csóváltam meg fejem. – Nem vagyok kurva, aki befekszik akárki
mellé! - mondtam kicsit csöndesebben, mire egy hatalmas csattanás hallatszott.
Mindketten megremegtünk, és a pult felé néztünk, ahol a recepciós dühösen
méregetett minket. Látszott rajta, hogy legszívesebben kihajítana most azonnal,
de akkor valószínűleg ő meg az állásából repülne.
- Elnézést Hölgyem és Uram! Kérem, tartsák észben, hogy ez
egy szálloda, és nem holmi játszótér, ahol kedvükre ordítozhatnak egymással.
Legyenek szívesek ennek megfelelően viselkedni, különben kénytelen leszek
kitiltani magukat – mondta meglehetősen higgadtan.
Vetettem „ellenségemre” egy utolsó pillantást, majd
megálltam a pult mellett, és mint aki nem lát, nem hall, néztem magam elé.
- Egy nevet kérnék – mondta pillanatokkal később a hölgy, mikor
már ismét székében ült, némileg nyugodt arckifejezést öltve magára.
- Kamenashi Kazuya, százhuszonötös szoba – mondta röviden,
olyan halkan, amennyire csak tudta. Most legszívesebben felmosnám vele a
padlót! Hogy lehet egy ember ennyire köcsög?!
Fél szemmel láttam, ahogy megkapta a kulcsokat, majd mintha
ott sem lettem volna, elsétált.
- Akane Ran – mondtam unottan, még mielőtt bármit is
kérdezhetett volna a nő. Nem kellett sokat várnom, fél percen belül már a
kezemben a kulcsokkal a liftek felé vehettem az irányt, ahol… legnagyobb
meglepetésemre nem más állt, mint az a… hogy is hívják? Kameza…? Vettem egy
mély levegőt, majd megnyomtam a másik lift hívógombját, és tisztes távolságra
megálltam tőle. A levegő csak úgy szikrázott körülöttünk. Ha az ember képes
lenne ölni a tekintetével, szerintem én már rég halott lennék.
Szinte egyszerre érkezett meg a két lift, és meredten magunk
elé bámulva léptünk be a sajátunkba. Mikor rám csukódott az ajtó, egy
megkönnyebbült sóhajjal dőltem neki a lift oldalának, végigszántva kezem
homlokomon. Ez a nap már most fárasztó… ráadásul az a rohadt időeltolódás… ma
minden összefogott ellenem, az tuti.
Némi zötykölődés után a lift nehéz ajtói egy sípolás
kíséretében szétváltak, és bőröndjeimet felkapva léptem ki a puha szőnyegre, de
rögtön odagyökerezett a lábam, ahogy pillantásom találkozott a szomszédos liftből
kiszállóéval.
– Te követsz?! – förmedtem rá hangosan, majd levágtam
bőröndjeimet a földre, és csípőre tett kezekkel mértem végig. – Már meg ne
haragudj, de kettőnk közül szerintem te vagy az, aki koslat utánam, nem én –
vontam meg vállaimat flegmán, közben utat adva egy idős házaspárnak, akik
furcsán kezdtek el méregetni, végül fintorgatások közepette inkább visszafordultak.
HE?! Ez mégis mi a jó franc volt?!
- Látod? Még a vendégeket is elriasztod a siralmas
kinézeteddel – röhögött fel gúnyosan.
- Mi bajod van a kinézetemmel? – szűkítem össze szemeimet,
türelmetlenül várva válaszára.
- Azon kívül semmi, hogy csöpög belőled a víz, és úgy nézel
ki, mint egy hajléktalan.
- Hajléktalan?! Kikérem magamnak! Lehet, hogy csöpög belőlem
a víz, de nem vagyok hajléktalan! Tudod, nem mindenki engedheti meg magának,
hogy olyan puccos kabriója legyen, mint neked. Pláne nem egy huszonegy éves
lány – mosolyogtam rá szánakozva.
- Nem hiszed el, hogy megdolgoztam érte, igaz? – kérdi
higgadtan, némi kis fájdalommal szemeiben.
- Dehogy hiszem! – csattanok fel - Meg amúgy is… nem mintha
te olyan jól néznél ki ebben az öltönyben – mérem végig egy apró fintorral, bár
meglehetősen nehéz kimondanom e szavakat tökéletes öltözékét illetően.
Valójában őrülten vadító ez a fekete öltöny, de hadd ne
legyem már úgy elszállva magától. Meg ha már lehajléktalanozott… lesheti, hogy
ezt szó nélkül hagyom.
- Olyan vagy benne, mint egy rossz buzi.
- Eh? – horkan föl. Azt hiszem, most jutottunk el arra a
pontra, ahol már legszívesebben kölcsönösen kihajítanánk egymást az ablakon.
- Na jó, inkább tűnj a szemem elől, mielőtt megütlek, és
holnap az egész média leközli, hogy „A híres idol hirtelen felindulásból
megütött egy fiatal lányt a szálloda folyosóján.” Amit persze a sajtó túl fog
dramatizálni, és végül az a pletyka fog futótűzként terjedni, hogy brutálisan
összevertelek, és kórházban fekszel – hadarta el egy szuszra, majd lemondóan
sóhajtott. Én csak bambultam, kissé sokkosan gondolkozva, hogy erre mit is
mondhatnék, mikor felfogtam a fenyegetést.
- Én tűnjek a szemed elől? Te vagy az, aki folyton követ!
- Na takarodj! – ordított rám dühösen, majd hátat fordított
nekem, előkapta kulcsait a zsebéből, majd mikor az ajtó kitárult, hangosan
becsapta maga mögött.
Fújtattam néhányat, majd előbányásztam én is kulcsomat, de
amikor megláttam, hogy mi van rá írva, elsápadtam… Százhuszonnégy. Ó Istenem,
miért ver engem így a Sors?!
Bedobáltam bőröndjeimet az új szobámba, majd talán még
hangosabban csaptam be magam mögött az ajtót, mint Ő. Remélem, soha többé nem találkozom vele újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése