Ha neked rohan a végzeted - 2. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd
Megjegyzés:  Nem szokásom rögtön másnap új ficibe belekezdeni, de különös módon már tegnap estére kész volt egy harmada, ezért ma befejeztem. :) Ahogy egyre jobban belemerülök, egyre izgatottabb leszek, ezért csak remélni tudom, hogy ti is annyira élvezitek az olvasását, mint én az írását. Na, nem húzom tovább a szót, jó olvasást.

 

A két szám pedig, ami a ficuban is meg van említve:

Star Rider   &   Kizuna

A Star Rider-nek PV-je is van, ezért egy magyar feliratos videót linkeltem be hozzá. :)

 

2. fejezet - Szórólap

 

Fáradtan sóhajtva nyomtam meg fényképezőgépem kikapcsoló gombját, miután végignéztem az összes ma készített képet. Tegnap ahogy „hazaértem”, gyorsan lezuhanyoztam, megmostam már amúgy is vizes hajamat, és néhány perces szárítás után, úgy, ahogy voltam, bedőltem az ágyba. Hiába az új környezet, az új szoba, az új illatok... meglepően hamar elaludtam, és reggelig egyszer sem ébredtem fel. Még a vacsorát is kihagytam, annyira fáradt voltam.

Ahogy felébredtem, rendbe szedtem magam, lementem reggelizni, majd utána rögtön egy aprócska táskával a vállamon, napszemüveggel a hajamban, és egy fényképezőgéppel, illetve térképpel a kezemben nekivágtam Tokió utcáinak. Otthon már előre bejelölgettem magamnak néhány helyet, hogy mik azok, amiket feltétlenül meg akarok nézni, és ennek több, mint felét letudtam. Igaz, még korántsem sötétedett, viszont annyira eljártam a lábam kényelmes tornacipőmben, hogy muszáj voltam abbahagynom a túrát.

Több, mint háromszáz képet csináltam röpke hét óra alatt, és mire az összeset végignéztem, az legalább egy órába telt. De maximálisan megérte bejárni a fél várost. Igaz, odalett a lábam, de olyan csodálatos élményeket szereztem, amiket életem végéig emlegetni fogok.

Jártam  a Sengakuji-templomban, ahol a 47 ronin van eltemetve, a Sumida és a Kiba parkban, melyek legalább háromszor akkorák, mint egy,  az otthonomban nagyobbnak számító park, valamint a császári palotát is feltérképeztem. Na az egy különösen intenzív élmény volt. Ahogy a falak közt járkáltam, és a felfüggesztett képeket, valamint festményeket tanulmányoztam, sorra jutottak eszembe az események a történelmükből, a csaták, a kardok suhogása…

Lényegében olyan volt, mintha megelevenedett volna előttem a japán történelem. Mintha én is részese lettem volna.

Az udvarban lovagi tornát tartottak a látogatók számára, ahol a merészebbek a kardvívást is kipróbálhatták – persze súlyos páncélzatban. Mondanom sem kell, szinte rögtön összerogytam a hatalmas súly alatt. Amennyire néz ki könnyűnek a lovagok ruházata a sok kis fém láncocskával elöl, annyira nehéz is.

A programnak ez a része azért is tetszett különösen, mert imádom a lovakat. Tizenéves koromban évekig lovagoltam, versenylovakat edzettem, és én magam is versenyeztem, ezért különleges kötődésem van a hatalmas állatok iránt. A fél életemet velük töltöttem, ami így visszagondolva most nagyon is hiányzik. De hát a sérülés az sérülés, az ember nem tud mit tenni ellene… így kénytelen voltam abbahagyni a versenyzést, és hogy ne fájdítsam tovább a szívem, inkább nem is mentem le többet lovagolni. Így könnyebb, azt hiszem.

Elmerengve néztem ki a hatalmas üvegablakokon, miközben letettem az asztalra ezüst színű fényképezőmet. Talán az is közrejátszott a költözésben, hogy menekülni akartam a régi dolgoktól… az én kis saját világomból, ami otthon egyre csak megdőlni látszott.

De nem bántam meg. Kaptam egy lehetőséget az élettől, amiből szeretném kihozni a maximumot, és amennyire módomban áll majd, ki is fogom.

Ajkaimhoz emeltem az aprócska csészét, majd belekortyoltam kávémba, és a lemenő napot kezdtem figyelni. Annyira más itt minden… még a kávé is. Sokkal krémesebb, lágyabb, és finomabb. És érezni rajta a kávé igazi ízét, nem holmi porból rakják össze seperc alatt.

Ahogy kiittam a csésze tartalmát, elrejtettem táskámba a gépet a térkép mellé, és telefonomat zsebembe csúsztatva felálltam az asztaltól. Betoltam a széket, majd táskámat féloldalasan magamra kapva a pulthoz sétáltam, és leraktam rá a porcelánt. Pillanatokon belül a pincér mosolyogva jött hozzám, kezét egy kendőbe törölgetve.

- Még valamit? – kérdezte kedvesen, némi kis akcentussal hangjában. Könnyebben megértettem, mint az átlag japánokat, ezért talán meg merném kockáztatni, hogy élt kinn Európában. Mert hogy ez európai akcentus, az is biztos.  Vagy talán valamelyik szülője európai. Nem tudom…

- Ennyi lesz, köszönöm – mosolyogtam rá elmélázva, majd pénztárcámból előhúzva a megfelelő összeget a pultra tettem, és már álltam is fel helyemről. – Tartsa meg – mondtam kedvesen, mikor felém akarta nyújtani a visszajárót, majd biccentettem neki egyet, és az ajtó fölötti kis szélcsengő már jelezte is távozásomat.

Ahogy kiértem a friss levegőre, megborzongtam a hirtelen ért fuvallattól. Már szeptember közepe múlt, az igaz, de akkor sem kéne ennyire hideg legyen. Bár persze itt a tenger nem messze, nem meglepő, hogy hűvösebb az idő. Na meg mikor reggel útnak indultam, hogy is fogalmazzak… jobb időre számítottam. Egy hajszálvékony csőfarmer volt rajtam egy hasonló színű tornacipővel, fölülre pedig egy fehér, V kivágású, könyékig érő hosszú ujjú pólót vettem, rá meg a rövidke kabátomat. Hát nem voltam túlöltözve, az biztos… Legalább hosszú, kiengedett hajam melegítette némiképp vállaimat.

Fázósan összébb húztam magamon vékony kabátomat, majd elindultam ideiglenes otthonom felé, a szállodába. Muszáj keresnem minél előbb egy munkát, mert így nem sokáig fogok tudni ellenni… ráadásul nem akarom a hátralévő életemet egy hotel szobában leélni, ahol ki tudja, milyen alakok fordultak már meg… és mit csináltak az ágyon, illetve egyéb bútorokon…

Megráztam fejem, elűzve fejemből a piszkos képeket, majd néhány lépés után jobbra fordultam, ezzel kilépve a fő utcára.

A kis kávézó környéke, ahol az előbb voltam, annyira nyugodt volt… alig jött velem szembe egy-két ember, most meg hirtelen százan is át akarnak rajta vágni. Hát igen, ez az ázsiai kettős népességtömörülés… Ilyenkor elgondolkozom, hogy hogy a fenébe képesek ennyien egy ilyen kis mini járdán elférni?

Az idő előrehaladtával egyre kevesebben próbáltak fellökni, és az emberek is szó szerint elszállingóztak az utcáról. Csak néhány korombeli fiatallal futottam össze, illetve pár munkájából hazasiető emberrel. Az éttermek megteltek, a hatalmas házak ablakaiban pedig egyre inkább lehetett látni, hogy a napközben szinte üres lakások most megteltek, és mindenki készülődik a vacsorához.

Felsóhajtva léptem arrébb, és kerültem ki egy, a járdán álló hirdető tábla szerűséget, de akcióm hiábavaló volt, hiszen rögtön előttem termett egy fiatal, vidáman mosolygó lány, és kezembe nyomott egy szórólapot.

- Ha szeretsz táncolni, gyere – kacsintott rám, majd tovább is lépett, hogy a mögöttem haladókat is megajándékozza egy papírral. Szemöldök ráncolva, lassan indultam tovább, miközben a szórólapot kezdtem el tanulmányozni.

A cím akkora volt, hogy akaratlanul is elkezdtem böngészgetni, még mielőtt a képre néztem volna.

„Szeretsz a színpadon táncolni, több ezer ember szeme láttára? Az minden álmod, hogy felfedezzenek, és híres táncos legyél? Itt a lehetőség! Ha 20-26 év közötti vagy, gyere el a meghallgatásra, és légy te a KAT-TUN háttértáncosa!”

Ahogy elolvastam, szemeim szinte azonnal felcsillantak, és automatikusan néztem lejjebb a képre, mely öt srácot ábrázolt, alattuk pedig a neveiket írta. Ahogy végigvezettem tekintetem az öt mosolygó arcon, szemeim hatalmasra tágultak az utolsónál. Ez… ez ugye nem igaz? Ez nem lehet ő! Biztos, hogy nem, ő nem tud ilyen kedvesen mosolyogni…

Kissé bosszúsan kezdtem el kisilabizálni a férfi alatti négy kanjit.

- Kame-nashi Kazu-ya – dünnyögtem magamban, de ahogy kimondtam, belém csapott a felismerés, és rögtön eszembe jutott a tegnapi, szállodai jelenet, mikor morogva, hogy ne halljam, mondta be a nevét: „Kamenashi Kazuya, százhuszonötös szoba.”

Arcomról azonnal lefagyott a mosoly, és a szórólapot összehajtogatva rejtettem el zsebembe, majd indultam meg a szálloda felé, mostmár célirányosan, sietős léptekkel.

Ez nem lehet igaz… miért van az, hogy ha kapnék egy remek lehetőséget, neki ahhoz köze van?! Miért?! Először egymásnak rohanunk… aztán a szállodában lekurváz, majd később lehajléktalanoz… most meg e mögött is Ő áll. Kezdem azt hinni, hogy ez nem véletlen…

De amúgy meg… mi a fenét keresett ő egy hotelszobában? Még hogy nem vevő a szexre, mi? Fogadjunk, hogy egy nőcskét fogadott az a perverz állat.

Fújtatva léptem be a szállodába, majd rögtön a recepcióhoz léptem, ahol most egy jóképű, fekete hajú fiatalember ült.

- Akane Ran, százhuszonnégyes szoba – mondtam monoton hangon, majd amint megkaptam kulcsaimat, már fordultam is meg, de az iménti férfi hangja visszatartott.

- Kisasszony, megérkeztek a csomagjai. Kívánja, hogy felküldjem őket? – kérdezte előzékenyen, mire csak értetlenül néztem rá. El kellett teljen pár másodperc, hogy felfogjam, valószínűleg a bőröndjeimet érthette a csomagjaim alatt, amiket a szüleim küldtek utánam. Kis fáziskéséssel bólintottam, mire ő is biccentett, és már meg is nyomott egy gombot. A történteket már nem vártam meg, inkább elindultam föl a hosszú, elegáns márványlépcsőn. Komolyan, ennek a szállodának olyan hangulata van, mintha valami filmsztár lenne az ember, és a vörös szőnyegen sétálna – mivel a lépcső is ugyanilyen színű anyaggal van beborítva.

Mikor a fordulóba értem, kicsit megszédültem, ezért rögtön a korláthoz kaptam, és rámarkoltam. Lehunytam szemeimet, és miután elmúlt a hirtelen szédülés, csak azután kezdtem el újra lépegetni, erősen támaszkodva a korlátra. Ahogy fölérek, innom kell a cseppekből. Még olyan tizenöt körül lehettem, mikor nagyon gyakran kezdtem el szédülni, és estem össze random helyeken, ezért szüleim elvittek orvoshoz, és megállapították, hogy a gyakori szédüléseket az ingadozó vérnyomásom okozza. Valamint a vérkeringésemmel is baj van, ez viszont csak abban mutatkozik meg, hogy legyen akármilyen meleg, az ujjaim mindig hidegek. Az elején még sok gondot okoztak ezek, de aztán kaptam egy cseppet, amit ha cukorral szedek be, normalizálódik a vérnyomásom, és perceken belül jobban leszek. Volt már, hogy emiatt estem le a lóról, de leginkább tánc közben okozott problémát.

Ahogy végre szobám elé értem, előhúztam zsebemből kulcsomat, majd nagy nehezen betaláltam vele a zárba, így az ajtó sikeresen megadta magát. Becsuktam magam mögött, de nem zártam be, hiszen hamarosan hozzák majd a csomagjaimat. Lefejtettem magamról kabátomat, kibújtam cipőmből, majd egyből az apró fürdőhelyiségbe siettem. Megmostam arcomat hideg vízzel, majd megtöröltem, és végül a mosdókagyló két oldalára támaszkodva néztem a tükörbe. Egy teljesen tanácstalan „én” nézett vissza rám, aki nem tudja, hogyan döntsön.

Mi van, ha elmegyek? 21 és 26 év közötti vagyok, tehát az első akadály letudva. A Johnny’s Entertainment épülete itt van húsz perc sétára tőlem, nem nagy gond. Táncolni tudok, ráadásul külföldi vagyok, ezért nagyon be se éghetek. Úgysem emlékeznének rám. Maximum az a Kamenashi, de azt hiszem, inkább Ő is próbál kitörölni az emlékezetéből, mintsem, hogy szétterjessze a bénaságomat. Végülis… semmit nem veszthetek.

Viszont ha bekerülök, a munka kérdése már le is lesz tudva, ha pedig híresek, akkor még a pénzzel is jól jövök ki, és vehetek egy saját lakást. Ha nem is házat, de egy albérletbe elköltözhetek. Az egyetlen hátránya, hogy egy levegőt kell szívnom Kamenashival. Viszont ami munka, az munka, abban nem szabad rinyálni, ezt már otthon megtanultam.

Erőtlenül mosolyogtam a tükörbe, majd a hálószobába sétáltam, és laptopomhoz léptem, de ahogy megnyomtam a bekapcsoló gombot, kopogást hallottam.

Szitkozódtam magamban egy sort, majd hajam kicsit megigazgatva léptem az ajtóhoz, majd nyitottam ki azt.

- Hölgyem, a csomagjai – mondta egy egyenruhás férfi, miközben néhány bőröndre mutatott. Azonnal elálltam az útból, hogy beengedjem őt, és másik két társát, miközben elmerengve figyeltem mozdulataikat. Nekik van munkájuk… valószínűleg a családjuk várja őket haza, egy saját lakásban… Beharaptam ajkaimat, majd egy kis borravalót csúsztattam az egyik férfi kezébe, mielőtt távoztak volna. Kikerültem a hatalmas csomagokat, majd visszamentem a hálóba, ahol laptomom már bekapcsolt. Rámentem az internetre, majd ölembe kaptam a kis gépet, és kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon.

Elővettem zsebemből az összehajtogatott szórólapot, majd elkezdtem tanulmányozni. Ami új információként ért, az egyedül a meghallgatás időpontja volt, valamint az, hogy az egyik számukra kell táncolni, mindegy melyikre. A dátum viszont szeptember huszonhárom. Lenéztem a gép jobb alsó sarkára, majd hatalmasra nyíltak szemeim.

- De hiszen az három nap múlva lesz! – csúszott ki ajkaim közül, miközben odakaptam kezem. Gyorsan kell döntenem…

Ahogy bejött az ismerős Google felirat, elkezdtem begépelni a banda nevét. Az első találat rögtön a hivatalos oldalukat hozta ki az ügynökségnél, a másodiktól kezdve viszont rajongói oldalak tömkelege volt. Találomra kiválasztottam egyet, majd ahogy betöltött, elkezdtem a fejlécet vizsgálgatni.

Meg kell hagyni igényes munka, csak gratulálni tudok annak, aki ezt a design-t összehozta. Bal oldalt egy kis zenedoboz volt, melyben feltehetőleg az ő számaik voltak, ezért rákattintottam egy bizonyos „Star rider” címűre, mire elkezdett szólni a zene.

Különös módon már az első dallamai megfogtak, az ének pedig… varázslatos volt. Mind az öt srácnak annyira különleges hangja van… mindegyik különálló. Visszaidéztem Kamenashi hangját a szállodából, de valamiért nem tudtam beazonosítani, hogy melyik részt énekli Ő. Olyan… más volt. Viszont valamelyiküknek a hangja iszonyúan tetszik. Mintha ő kapná a legtöbb részt is. Csodálatos hangja van, azt meg kell hagyni, és legalább egyszer mindenképp akarom élőben is hallani.

Rámentem a „Tagok” menüpontra, ahol az első személy, akit megláttam, drága jó barátom volt. Elfintorodva kezdtem el olvasgatni az adatlapját. Még engem is meglepett, hogy mennyi információ van róla. Jóval több, mint a többiekről. Talán azért, mert ő a csapat vezetője? Vagy mert ennyire híres? Még egy külön menüpont is van neki. Kínomban felnevettem, közben pedig kiválasztottam egy másik számot, mely a „Kizuna” címet viselte, az előadója pedig: Kamenashi Kazuya. Ahogy az első dallamok felcsendültek, valami különös nyugalom áradt szét bennem. Hihetetlen volt a hangja, már-már földöntúlian szép. Lehunytam szemeimet, és így hallgattam végig a számot. Furcsa, hogy egy ilyen ember ilyen érzelmesen el tudjon énekelni egy ilyen gyönyörű dalt. Ahogy a szám egyre halkult, bennem annál erősebben fogalmazódott meg egy gondolat: Ez a munka nekem kell! Már csak azért is megmutatom Neki…