(Szex)Rabszolga

Páros: Kamenashi Kazuya + saját szereplő
Korhatár: +18
Figyelmeztetés: trágár beszéd, nemi erőszak, angst, kínzás
Megjegyzés: Majdhogynem egy teljes hétig írtam ezt a ficut, és bevallom, jócskán megszenvedtem vele. Az elejét többen is olvasták, és én is úgy gondolom, hogy magamhoz képest magas színvonalú lett - a bökkenő csak az, hogy én nem érzem úgy, hogy ezt a magaslatot meg is tudtam tartani a végéig. Ha csalódást okozok valakinek, sajnálom, de ebbe már NEM fogok belejavítani. Mindezek ellenére, azt hiszem, kiérdemelte az első helyet a ficeim közt, akármennyire is gyatra.
Megjegyzés 2: A ficu egyes szám első személyben íródott, ezért a női egyedek remélhetőleg majd bele tudják magukat képzelni a sztoriba. Nagyon remélem.
Megjegyzés 3: Néhányaknak feltűnt, hogy két stílus rajzolódik ki - egy már-már irodalmi, és egy szlenges. - kaja, franc - . Ezért kötelességemnek érzem kiírni, hogy az író és a szereplő elhatárolódik egymástól, természetes, hogy a leírásokat nem szlengesen fogom megírni, a párbeszédeket pedig fordítva.
Összességében pedig jó olvasást kívánok minden kedves idelátogatónak :))

(Szex)Rabszolga

Neked mennyit jelentene a becsületed, ha már legalább húszszor meggyaláztak volna? Gondolom nem sokat. Mi van, ha mégis?

Aki ezt tette veled, Japán egyik legnagyobb szupersztárja, hét éve bálványozod, követed minden lépését, tudod az összes dalszövegét, állandóan róla álmodozol, még ha több ezer kilométer távolságból is.

Na, még mindig számít az a becsület?

Jól gondold meg, mit válaszolsz.

- Mert ha nem, akkor mi lesz? – kérdem kicsit bátrabban, hála a tudatnak, hogy egy baseball ütő van a kezemben, de hangom a végére ennek ellenére is megremeg.

- Ó, te azt inkább nem akarod tudni. – Mondja lazán, kézfejét ajkaihoz emeli, mintha letörölne valamit, majd megindul felém.

Minden döntésünknek súlya van. Ha valamit megteszel, ne tagadd le, emelt fővel ismerd be, és vállald a következményeket. Hisz ha meg sem próbálod, akkor a remény is elveszett.

- Ezért még csúnyán megfizetsz! – Hangja már szinte teljesen lehalkult, mire képes volt felegyenesedni. Sietősen kezdtem el rákjárásban minél távolabb jutni tőle, de egy hirtelen mozdulattal megakadályozta további menekülésem. Keményen ráült a csípőmre, és pulcsimat elöl megragadva húzott fel magához, arcától néhány centire.

Dübörgő léptekre ébredtem kábultságomból, melyek valahol a fejem fölött haladtak el. Egész testemen remegés futott keresztül, mikor rájöttem, hogy a titokzatos hangok honnan jönnek. Hazaért. Megint le fog jönni hozzám, és újra szörnyűségeket fog tenni. Mint az elmúlt egy hétben minden nap, akár többször is huszonnégy óra alatt. Egy hét? Lehet van az már kettő is. Vagy több, nem tudom. Valójában fogalmam sincs, mióta vagyok itt, de azt két kezemen meg tudnám számolni, hányszor kaptam enni – azt viszont már nem, hányszor tett magáévá. Mikor esténként megérkezik fáradtan a munkájából, általában első dolga, hogy lejön hozzám, elkezd velem kötekedni, és büntetésként megerőszakol. Ha szerencsém van, és délután már végez, akkor még ennivalót is hoz nekem – hogy legalább az aktus közben ne ájuljak el. Milyen figyelmes, nem igaz?

Pár perc néma tétlenség után bekövetkezett, amire számítottam. Az ajtó megnyikordult, és súlyos léptek visszhangoztak a lépcső fém lapjain, ahogy egyre csak közeledett. Zseblámpáját maga elé tartva, magabiztosan haladt lefelé, míg nem teljes valójában megállt az aljában, hogy villanyt kapcsoljon. A hirtelen fényesség miatt kénytelen voltam szemem lehunyni, hisz egész nap sötétségben voltam. Gondolom, a pincében lehetek, de hogy mióta itt vagyok, egyszer sem láttam természetes fényforrást, az is biztos.

Mikor végre hozzászokom a látásviszonyokhoz, észreveszem őt. Ugyanott áll, mint mikor a villanyt kapcsolta föl, de most már egész alakját láthatom, így a kezében lévő tálcát is. Szemeim megcsillannak, és a nyál összefut számban, ahogy az ételre gondolok. Ahhoz képest, hogy fogolyként tart, kaja ügyileg egész jó dolgom van – persze, csak amikor kapok. Valószínűleg ugyanazt eteti velem is, amit ő eszik.

Lassú léptekkel kezd el felém közelíteni, miközben szemével végigmustrálja a terepet, hogy minden a helyén van-e. Mikor mindent rendben talál, leteszi az ágy végére a tálcát, majd mellénye alól előránt egy vastag kötelet, és indul meg felém kifejezéstelen tekintetével. Ennél már az is jobb, mikor bizarrul mosolyog, de ilyenkor sosem tudom, hogy most mi van, mi fog következni. Lábaim automatikusan felhúzom a hideg padlóról, és elkezdek araszolni az ágyam legtávolabbi pontjára – jelen esetben a szoba egyik sarkába. Sosem húzódtam még be ide, mert fölötte rengeteg pók szőtte már hálóját, és állandóan ott mászkálnak benne, én pedig iszonyúan félek, hogy valamelyik a fejemre esik. Éjszaka, a magam csöndjében szinte hallom, ahogy apró lábaikkal fonogatják azt az ezüst csodát, de mikor reggel fölkelek, újra undorodva kerülöm ki azt a zugot. Persze tudom, az ember rengeteg pókot megeszik életében, de mikor érzed, ahogy rád esik, és elkezd rajtad mászkálni rengeteg lábával, valamely érzékszerved körül csiklandozva bőröd, az valami félelmetes érzés.

De most nincs választásom, ha helyet változtatok, azzal csak még jobban magamra haragítom. Kétségbeesetten nézek körül valami apró kapaszkodó után, amivel megakadályozhatom, hogy hozzám érjen, de persze nem találok. Már miért is lenne egyszer az életben szerencsém? Sosem féltem még ennyire. A sötétség megbolondított, ráadásul az a kötél sem néz ki valami olyasminek, ami később még hasznomra lehet. Ergo az esélyeim egyenlőek a nullával, vagy még annál is kevesebbek.

Szekrény… mosdókagyló… törülköző… szék… Hiába jártatom körül szemem az egész berendezésen, semmi sem akaródzik a segítségemre sietni. Ajtó! Hirtelen ötlettől vezérelve rugaszkodom el az ágyról, miközben az ő reakcióit figyelem. Tekintetével végig követ, de lába a betonba gyökerezett, nem tud szóhoz jutni, pláne nem megmozdulni. Utamat a lépcső felé veszem, és miközben rohanok, a széket magam mögött felborítom, valamint néhány dobozt is a fal mellől felhasználok akadálypályám kiépítéséhez. Ezeket látva iramodik meg, és kezdi átverekedni magát a sok kacaton, észveszejtő gyorsasággal eredve nyomomba. Amennyire csak tudok, menekülök föl a lépcsőn, már amennyire legyengült testem engedi, szemem sarkából végigkövetve ingerült mozdulatait. Mi van, ha elkap? Még durvább lesz, vagy képes leszek valahogyan meghatni, hogy engedjen el? Hülye vagyok, az utolsó opciót úgy ahogy van, ki is zárhatom. Belülről már csak nevetek saját eszmefuttatásomon.

Nem vehetem föl vele a versenyt, hiszen míg ő ereje teljében van, én mindjárt összeesek itt a lépcsőn. Ezt bizonyítja, hogy immár csupán néhány lépcsőfok választja el tőlem, míg engem még kevesebb a szabadságtól. Utolsó erőmet összeszedve szaporázom meg lépteimet, de épp, hogy átlépem a küszöböt, egy kéz fonódik bokám köré, irgalmatlanul fogságba ejtve. Reflexből kezdem el össze-vissza rángatni, mire kicsit sikerül lanyhítanom szorításán, és hátrébb tántorítani néhány lépcsőfoknyit, amit kihasználva az orrára csapom az ajtót, és elkezdek össze-vissza rohangálni. Ötletem sincs, mit kéne tennem, vagy éppen, hogy mivel, ha utánam jönne. És valószínűleg utánam is fog jönni, mert nem hiszem, hogy képes lettem volna lerúgni a lépcsőről. Különben is, akkor már hallanom kellett volna egy koppanást.

Francba már, kell nekem itt is jósolgatnom! Akárhányszor mondok valami ilyet, az mindig bekövetkezik. Ennek mondjuk valószínűleg az az oka, hogy ténymegállapításokat teszek, de ettől függetlenül mind igazak. És ez most sincs másképp. Az ajtó hirtelen kivágódik, ő pedig iszonyúan dühös tekintettel bámul rám. Szemeit végigfuttatja egész testemen, mire önkénytelenül összébb húzom magam, hiányos gönceimet tekintve. Az a rövidnadrág van rajtam, amellyel ide kerültem, de topomat már az első adandó alkalommal letépte rólam, és azóta is cafatokban hever a széken. Helyette az ő egyik pulcsiját adta ide, hogy mégse legyek már egy szál melltartóban a hűvösebb éjszakákon. Gondolom, nem kell mondanom, először elhajítottam magamtól, és kiabáltam vele, hogy márpedig én ezt nem fogom felvenni, ő meg csak annyiban hagyta az egészet, és egy „Majd jól jön.” -nel magamra hagyott. Másnap reggel, mikor lejött hozzám, ahogy meglátta, hogy tüsszögök, rögtön pulcsiját kezdte el keresni. Egyáltalán nem lepődött meg, hogy az ugyanúgy hevert ott a széken, ahogy ő lerakta előző nap, helyette elment érte, és rám erőltette. Azért a maga módján néha gondoskodik rólam, még ha közben minden nap is meggyaláz.

Mustráját befejezve elkezd ismét felém közelíteni, de ez már inkább futólépés, mintsem lusta sétálgatás. Rákényszerülök a futásra, a legközelebbi ajtó felé iramodok. Megkerüli a bútorokat, és ő is elkezd utánam futni, de szerencsére én ekkor már megint a szoba másik végében vagyok. Veszettül ideges lehet, arca vörös, mint a paradicsom az elfojtott dühtől, nem is értem, miért nem kiabál. Ahogy elkezd rohanni felém, kezembe kapom a közelembe eső legnagyobb tárgyat, ami jelene esetben nem más, mint egy… baseballütő?!  Megkönnyebbülten nyugtázom magamban, hogy még van reményem.

- Tedd. Azt. Le. – szűri a fogai között, mint egy éhes fenevad, közben próbál megfélemlíteni összeszűkült szemeivel.

- Mert ha nem, akkor mi lesz? – kérdem kicsit bátrabban, hála a tudatnak, hogy egy baseball ütő van a kezemben, de hangom a végére ennek ellenére is megremeg.

- Ó, te azt inkább nem akarod tudni – mondja lazán, kézfejét ajkaihoz emeli, mintha letörölne valamit, majd megindul felém.

Egyáltalán nem gondolkozom, minél pontosabban próbálom eltalálni valamely testrészét a kemény ütővel, de hihetetlen gyorsasággal tér ki mindegyik elől, és férkőzik egyre beljebb védelmembe. Nem hiába, amellett, hogy Japán egyik legjobban kereső – és leghelyesebb – férfija, énekese és színésze, a baseballban is sokmindent tett le az asztalra. Hát ezért volt olyan morcos, mikor ezt kaptam föl…

Kezdek belefáradni az ütlegelésbe, egyre kevesebbszer tudok testének közelébe kerülni, amit ő is érzékel, és sokkal nagyobb erővel próbál megállítani. Egy pillanat erejéig nem figyelek rá, mire azon kapom magunkat, hogy keze csuklóm után nyúl, és egész testével rám kezd dőlni. Tekintetünk a másodperc töredékére találkozik, és kihasználva, hogy nem mozgásomra figyel, egy hatalmas ütést mérek rá. Kikerekedett szemekkel próbál kitérni a bot elől, de nem sikerül teljesen elhúzódnia, az ütés a fejét éri, hatalmas koppanással elegyedve. Megfagy bennem a vér, első gondolatom, hogy Úristen, én most lehet, hogy megöltem egy embert. Kissé terpeszben megáll, és a földet bámulja, két kezét az ütés helyén szorítva. Óráknak tűnő másodpercekig állunk így, egyhelyben, egyikünk sem tudja, most mihez kéne kezdjen. Talán itt a remek alkalom, hogy elmeneküljek, de… mi van, ha összeesik, és most rajtam múlik az élete? Egyáltalán… mit foglalkozok én ezzel az emberrel?! Annyi fájdalmat okozott, testileg és lelkileg egyaránt. Hét éve tisztelem őt, követem minden lépését, bálványozom, tudom az összes szólóját, a szobám fala tele van a képeivel, a bandája összes lemeze megvan, esténként pedig rá gondolva alszom el. Igen, a közelében akartam lenni, de nem így. Kamenashi Kazuya… ha tudná a többi elvakult rajongód, hogy valójában milyen is vagy…

Gondolatmenetemből lassú mozdulata szakít ki. Kezeit elveszi fejétől, és tágra nyílt szemekkel bámul rövid ujjaira, melyek most a vértől csillognak. Megfontolt mozdulatokkal emeli föl fejét, egyenesen arcomat fürkészve. Azt hiszem, itt az ideje újra menekülni. Mikor lesz már ennek vége? Idegesen lépek egyet hátra, megkapaszkodva valami karfában, nehogy elzúgjak, szabad utat hagyva neki.

- Te hülye ribanc! – ordítja nekem, teljesen eltorzult arccal, miközben tajtékozva a dühtől ront nekem. Gyors hátraarcot téve futok a következő szobáig, próbálva itt is mindent fölborogatni, egyre csak megakadályozva a szabad terepen. Kétségbeesetten kutakodok a bejárati ajtó után, de csak nem tudok eljutni hozzá, fogalmam sincs, melyik lehet az, így végül a konyhában kötök ki. Szemem sarkából látom, hogy már csak néhány méter távolság van köztünk, és az is vészesen kezd csökkenni. Kezdek sírógörcsöt kapni, ahogy rájövök, hogy egy olyan helyiségbe kerültem, ahol már nincs másik ajtó. Ha azt tettetem, hogy elájultam, akkor vajon mit csinálna? Mi a garancia rá, hogy nem egy székhez kötözve ébrednék reggel? Semmi. Nevetek magamban keserűen, majd sorra elkezdem kihúzni a fiókokat. Villák, kanalak, kések, sörnyitók… várjunk csak. Kések? Szemem felcsillan, majd sebesen kezdek el kutakodni a minél nagyobb kések után. Ezek után már úgyis mindegy, mivel védem meg magam, nem? Hallom, ahogy hirtelen lefékez valahol az ajtóban, és ott is marad.

- Mit akarsz csinálni? – kérdi kicsit elhűlten, szinte már suttogva.

- Megvédeni magam – fordulok szembe vele határozottan, még nagyobb csillogással szemeimben, mint alig öt perccel ezelőtt.

- Ez nem megoldás, remélem tisztában vagy vele – Mondja kicsit szárazon, miközben tesz előre egy lépést.

- Miért, az megoldás, amit te teszel velem… Kame? – kérdem a kelleténél kicsit hangosabban, annyira, hogy bűntudatot keltsek benne.

- Beszéljük meg, kérlek. – Újabb lépés felém.

- Ezen nincs mit megbeszélni. Hogy várod el tőlem, hogy ezek után úgy csináljak, mintha semmi sem történt volna? – Fejét leszegi, képtelen szemembe nézni.

Franc beléd, Kamenashi Kazuya, nehogy azt hidd, hogy nem tudom, milyen jó színész vagy.

- Tudod mennyire odavoltam érted?! Állandóan a te dalaidat hallgattam, a doramáidat néztem, a te portrédat rajzoltam, minden este rád gondolva aludtam el. - Ahogy fölelevenítettem az elmúlt hét évet, könnyeim elkezdtek záporozni, végigfolyva egész arcomon keresztül. -  Mit gondolsz, hét év tiszta szeretet után milyen érzés ezeket átélni?

Arca kicsit mintha megenyhülve, de ugyanakkor haragja is jelen van még tökéletes arcán.

- Ne gyere közelebb! – könyörgöm neki rekedtes hangomon, és a konyhapultig hátrálok, ott magam elé tartom késem, készen használni ellene.

- Nem szabadna egy kislánynak olyannal játszania – mondja gúnyosan röhögve, és megáll kinyújtott kezemtől egy méterre. Nem bírom egyenesben tartani végtagomat, folyamatosan remeg, egyrészt a félelemtől, másrészt a fáradtságtól. Minden olyan hirtelen történik.

Leguggol, és lentről támadva araszol hozzám közelebb. Félelmemben magam elé rántom a kést, minek következtében sikerül megvágnom felkarját. Aprót sziszegve kapja a sebre tekintetét, melyből szép lassan elkezd csordogálni vére. Itt az alkalom, hogy hasba szúrjam. Ha nem teszem meg, én fogom nagyon megjárni. Mintha olvasna gondolataimban, sebesült kezét védelmezőn hasa elé tartja, másikkal pedig csuklóm után kap, és egy erőteljes mozdulattal kicsavarja kezemből az eszközt, utána pedig méterekre elhajítja a padlón. Üres tekintettel nézek a kés irányába, és kissé megugrok, mikor a kemény fém találkozik a csempével. Koppan még néhányat, majd mint egy haldokló állat, mozgása megszűnik létezni. Tekintetét rám emeli, csuklómat egyre csak szorítja, és nekipasszíroz a szekrénynek.

- Na és te tudod, milyen érzés, mikor nem lehet egyetlen egy nyugodt perced sem, mert mindenhol a média leskelődik rád az év háromszázhatvanöt napjában? – suttogja ajkaimra egyre jobban rám mászva, majd nekem esik. Sosem csókolt még meg ezelőtt, ezért hirtelen ér, sehogyan sem tudok reagálni. Vadul kezdi el tépni számat, mozdulataiban nincs semmi könyörület, csak a folytonos, „én megmutatom neked, hol a helyed” akarás. Próbálok elhúzódni előle, vagy legalább kicsit más pozíciót felvenni, hogy ne érezzem folyton egyre csak dudorodó nadrágját, de ennek mindössze az lesz az eredménye, hogy térdét lábaim közé csúsztatja, megakadályozva további helyezkedésemet.

Nyelvét sebesen végigszántja alsó ajkamon, jelezve, hogy be szeretne tolakodni számba, de nem adom meg neki ezt az örömöt, méginkább összepréselem. Több sikertelen kísérlet után erősen ráharap alsó ajkamra, mitől egy pillanatra a fájdalomtól fel akarnék sikoltani, de tolakodó nyelvétől nem tudok, rögtön átkúszik számba, és szájpadlásomat kezdi el ingerelni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy saját ízlelőszervemmel kiszorítsam az övét, amibe ő boldogan megy bele, azt hiszi játszani akarok. Csuklóimat fejem fölé szorítja, és már csak egy kézzel tartja őket, másik kezét elindítja oldalamon, befurakodva pulcsim alá. Ujjai hevesen szántanak végig felhevült bőrömön, és kezdik el kisajátítani minden egyes kis porcikámat. Ahogy ujjai egy-egy csikisebb terület felé tévednek, elkezdek mozgolódni előtte, amit ő nem vesz jó néven, karját hátamra vezeti, és még jobban mellkasához húzza enyémet, még kissebb mozgásteret hagyva nekem.

Szemeim nem vagyok képes lehunyni, úgy érzem, ha megtenném, nem tudnék felkészülni előre mozdulataira, és valami olyat tehetne, amire nem számítok. Mintha megérezné, hogy nézem, szemeit lassan kinyitja, de továbbra sem hagyja abba szám feltérképezését. Ahogy íriszeink találkoznak, valami megmagyarázhatatlan érzés miatt szemeimben összegyűlnek a könnyek, és minden eddigi felhalmozódott kétségbeesésem utat talál magának.

Tekintete továbbra is rideg, nem törődöm, kezdem azt érezni, hogy ennek az embernek egyáltalán nincs is lelke, a teste irányítja minden mozdulatát. Újra lehunyja szemét, és ha lehetséges, még hevesebben kezd el csókolni, annyira erőteljesen, hogy legszívesebben most azonnal ellökném magamtól, mert ha nem, megfulladok. De hiába próbálkozom, teste sziklaszilárdan támaszkodik enyémen. Már ott vagyok, hogy úgyis mindegy, ha megfulladok, legalább nem kell többé ezt elviselnem, mikor hirtelen pihegve elválik tőlem. Nem húzódik el, csupán fejét hajtja le, jelezve, hogy nem kívánja többet birtokba venni számat. Kissé megnyugodva fújom ki a benntartott levegőt, mikor megfogalmazódik bennem egyetlen egy szavas, aprócska kérdés.

- Miért? – suttogom olyan halkan, mintha csak magamtól kérdezném. – Miért én…? – Ahogy kimondom e rövid szavakat, szemeim ismét elhomályosulnak könnyeimtől, semmit sem látok már tisztán. Fölemeli fejét, és kicsit sajnálatra méltóan nézve rám válaszol:

- Mert tudtam, hogy te úgysem mernél nekem ellenállni. Ahhoz túlságosan szeretsz – veti hozzám kegyetlenül a szavakat, mintha csak egy kutyához beszélne. Szavai mélységes fájdalmat okoznak, olyat, amelyre ha innen kikeveredek, örökké emlékezni fogok. -  Túl gyenge vagy ahhoz, hogy szembeszállj velem. - Egy pillanatra megáll bennem az ütő. A legfájóbb az egészben, hogy tudom, teljes mértékben igaza van. Szemei csupa szánalmat árasztanak. Megölöm. Én megölöm ezt az embert!

Térdemet felhúzom, erőteljesen tökön vágva, minek következtében hátratántorodik, és még egyet tudok rajta lökni, remélve, hogy elveszti az egyensúlyát. Pillanatnyi zavarát kihasználva kezdek el menekülni, de nem jutok messze, csuklómnál fogva fájdalmasan visszaránt, szembefordít magával, és egy hatalmas pofont lekever. Ütésében akkora erő van, hogy nem bírok megállni lábaimon, a hideg csempén kötök ki, óvatosan tapogatva az ütés helyét. Ő még mindig összegörnyedve áll a padlón, a korábbi kis akcióm helyén pihentetve kezét.

- Ezért még csúnyán megfizetsz. – Hangja már szinte teljesen lehalkult, mire képes volt felegyenesedni. Sietősen kezdtem el rákjárásban minél távolabb jutni tőle, de egy hirtelen mozdulattal megakadályozta további menekülésem. Keményen ráült a csípőmre, és pulcsimat elöl megragadva húzott fel magához, arcától néhány centire.

- Te kis ribanc. Játszani akarsz? – sziszegi fogai közt, majd egy erőteljeset ránt rajtam, és a földnek lök. Utolsó pillanatban kapaszkodom meg, mielőtt a fejem nagyot koppanna a kemény talajon. Fölkászálódik rólam, majd mintha mi sem történt volna, leporolja magát, azt az álcát mutatva, hogy hidegen hagyja, hogy ott vagyok. Már épp kezdem azt hinni, hogy ennyivel elenged, mikor lenyúl hozzám, és felkaromat erősen megragadva talpra állít. Majdhogynem összeakadnak lábaim, sőt, alig vagyok képes járni, de mit sem törődve ezekkel a tényezőkkel, karomat továbbra is szorosan tartva tol maga előtt. Megpróbálok lábaimmal kitámasztani, hogy ne tudjon tovább vinni, de ebből csak az lesz, hogy teste nekem ütközik, és még nagyobb erővel tol – ahogyan szorít is.

Átlökdös a korábban csatatérré változott nappalin, gondosan elkerülve a felborogatott foteleket. Sosem láttam még lakását, és néhány perccel ezelőtt sem volt lehetőségem tüzetesebben megvizsgálni. Ami elsőre lerí róla: elegancia. A falak vajszínűek, és lehet, csak a szemem káprázik, de mintha valamiféle csillogás lenne bennük. A bútorok drappos árnyalatúak, a helység közepén pedig egy dohányzóasztal van, körülötte négy kanapéval. A szoba egyik sarkánál van egy hosszú polc, ezen az összes KAT-TUN lemez megtalálható, valamint Dream Boys-os DVD-k,  Cartoon KAT-TUN részek… egy szóval minden, ami a banda. Ahogy észreveszi, hogy nappaliját fürkészem, egy erőteljesebbet lök rajtam, mire szó szerint ráesek az első lépcsőfokra. Óvatosan hátrafordulok felé, de csak sötét szemeivel találom szembe magam, amik valami bosszút forralnak. Megijedek a látványtól, ezért rögtön elkapom tekintetem. Nem merek arra gondolni, hogy mit fog most velem csinálni. Vagyis, van egy sejtésem, ráadásul úgy érzem, ezúttal többet fogok kapni, mint eddig bármikor. Sejtésem beigazolódni látszik, mikor szobájába érve betaszít az ajtón, és kulcsra zárja, majd rögtön az ágyra lök, és időt sem hagyva mászik felém. Szemeim összeszorítva húzom össze magam, mikor látom, hogy kezét fölemeli, mintha újra fel akarna pofozni, de a várva várt ütés elmarad. Résnyire pillantok ki szempilláim alól, és amit látok, kissé meglep: csodálkozó arccal, felhúzott szemöldökkel tartja karját továbbra is a levegőben. Ami ezután következik, csak még jobban meglep.

- Itt maradsz az ágyamon, ha jót akarsz magadnak – búgja fülembe, lehellete csiklandozza fülcimpámat. Ahogy befejezte mondandóját, elrugaszkodik rólam, és egészalakos tükre elé sétál. Néhány másodperc erejéig megigazgatja haját, minduntalan egy pillantást vetve rám szeme sarkából, majd elkezd vetkőzni. Mellényét hanyagul ledobja egyik foteljének karfájára, majd az ingjére tér rá, melynek felsőkari része egy csíkban most bordó. Szitkozódik egy sort magában, de nem vág semmit fejemhez, hiába tehetek én róla. Elkezdi ingjét kigombolni, lassan haladva lefelé. Kihasználva az alkalmat, körülnézek szobájában. Az ágyterítő maga az selyem, ráadásul lila. A sötétítők be vannak húzva, úgyhogy a hangulat nagyon kellemes – lenne, ha nem éppen amiatt lennék itt, amiért. A padlótól a plafonig húzódó, hatalmas ablakok vannak, ráadásul három, egymás mellett, mely mögött gondolom az erkély húzódik. Egyszer olvastam egy interjúban, hogy gyakran ül ki oda éjszakánként, ha nem tud aludni, és csak nézi a csillagokat. Vajon igazat mondott? Van ilyen oldala is? Nem hiszem, hogy én ezt valaha is meg tudnám tapasztalni.

Merengésemből az ágy besüppedése térít észhez, valamint egy felém anyaszültmeztelenül közeledő Kame. Ijedtemben hátraugrok, és leesve az ágyról menekülök tovább, csak minél messzebb legyek tőle. Egy halálra vált pillantást lövell felém, majd méltóságteljes léptekkel elkezd irányomba közelíteni, a mai nap már nem tudom, hányadszorra. Mikor már elérne hozzám, irányt változtatok, de ezúttal nem járok sikerrel, karomnál fogva megragad, és tenyerét ismét arcomon érzem csattanni. Ütése ezúttal jóval erősebb, mint az előző, ha nem kap el, megint lett volna egy randevúm a talajjal. Könyökömnél fogva ránt vissza egyensúlyomba, majd a legközelebbi szabad falfelületet megkeresve durván nekilök. Két csuklóm után nyúl, és mindkettőt szinte a falhoz láncolja saját ujjaival, valahol fejem magasságában, ő maga pedig mögém lép, és bezárja a köztünk lévő távolságot.

- Meddig akarod még ezt a macska-egér játékot játszani? – hallom meg hirtelen hangját a fülemtől néhány milliméterre, de nem igazán tudok rá koncentrálni, őrjítően frusztrál, ahogy izgalma a fenekemnél egyre csak keményedik.

- Hányszor… akarsz még… megpofozni? – Lihegem két nagyobb levegővétel közt, valahogy nem akaródzik nekem menni most a beszéd.

- Ahányszor kiprovokálod. Nem rajtam múlik.

Ahogy mondandóját befejezi, érzékien megnyalintja fülcimpámat, ujjait erősebbre fonja karjaimon, és maga előtt lökdösve vezet vissza az ágyhoz. Folyamatosan rángatom kezem a kiszabadulás reményében, de persze sikertelenül, csak őt teszem sokkal idegesebbé. Erőszakosan fektet le az ágyra, ő pedig fölöttem helyezkedik el. Csuklóimat megint összezárja egyik kezével, másikkal durván tapogat, ahol ér. Beletúr hajamba, és ezáltal fejemet arrébb mozgatva, elsimítja tarkómról a kósza hajszálakat, majd nyakamnak esik. Olyan erővel kezdi el harapdálni, hogy szemeim elé automatikusan a vámpírok ugranak be, amint kiszívják áldozatuk nyakát. Egy-egy harapásnyomot puha nyelvével próbál csillapítani, már ha persze ezt is nem saját élvezetéből csinálja.

Ajkaival lassan tér el nyakamról, legnagyobb sajnálatomra, hisz már így is borzasztóan fájnak a harapás nyomok. Egyáltalán nem óvatos, olyan, mint egy vérszívó, látja, hogy fáj nekem – pontosabban hallja sziszegéseimet – mégsem hagyja abba, sőt néha még a „szokásosnál” is erősebbet mar belém. Felcsúsztatja pulóverem, és vigyázva, hogy ne tudjam elkapni kezeimet szorításából, leügyeskedi rólam a ruhadarabot. Megborzongok a hideg levegő hatására, lelki szemeimmel szinte végig tudom követni, ahogy testem libabőrössé válik. Szabad kezével határozottan végigsimít meztelen vállamon, majd hátamra tér, és azt kezdi el csókolgatni. Néha szája közé kapja a bőrt, és fogaival aprót csavar rajta egyet, egyre erősebb fájdalmat kiváltva belőlem. A sokadik ilyennél már nem bírom tovább, kitolom kissé görnyedt hátamat, és elhúzódok tőle, hogy legalább pár pillanatra akadjon le rólam.

Erőszakosan visszanyomja hátam eredeti pozíciójába, és tovább folytatja kínzásomat. Néha már komolyan csillagokat látok a sajgó érzéstől, és legszívesebben ledobnám magamról ezt a vadállatot, de a zsibbadó érzéstől, mely egyre csak hatalmába kerít, még annyi erőt sem érzek magamban, mint mikor néhány évvel ezelőtt koplalás gyanánt egy hétig csak salátalevélen éltem.

A következő pillanatban már melltartómnál babrál, becsúsztatja alá ujját, elemeli bőrömtől néhány centire, majd mikor kikapja, az anyag fájdalmasan csapódik vissza hátamnak. Felnyögök a csípő érzéstől. Szinte látom magam előtt, ahogy gúnyosan elmosolyodik, majd megismétli még néhányszor mozdulatait. El tudom képzelni, milyen vörös lehet a hátam a sok fognyomtól illetve az előbb átélt csípésektől. Néhány perc elteltével megunja hátam kínzását, és melltartóm kapcsával kezd el babrálni. Meglepően hamar sikerül kicsatolnia, és már csak azon kapom magam, hogy melltartóm ernyedten hullik az ágyra. Még jó, hogy hasalok, így nem kap szabad rálátást melleimre.

Teste egyszercsak elengedi magát, teljes súlyával rám nehezedik, és kinyúl éjjeliszekrényébe. Pár másodperces keresgélés után diadalittasan felmutatja trófeáját, mely nem más, mint egy bilincs. És nem, nem holmi játékokhoz tervezett bilincs, hanem rendes, mint amit a börtönökben használnak. Szemeim kigúvadnak, eddig teljesen abban a hitben éltem, hogy most azonnal meg fog erőszakolni, erre egy bilinccsel áll elő. Lerakja valahova mellénk, majd kicsit felemelkedik, de csak épp annyira, hogy át tudja fordítani testem, közben pedig kibújtat melltartómból, és elhajítja valamerre a saját ruhái felé. A fém tárgy után nyúl, és ellenkezni sincs időm, a zár már kattan is, odaláncolva kezeimet a fekvőalkalmatossághoz. Megtámaszkodik fölöttem két kinyújtott karjával, és meztelen felsőtestemet kezdi el szuggerálni. Zavarba ejt mindentudó tekintete, nem bírok szemeibe nézni, inkább lehunyom pilláimat, és várom következő lépését. Összerezzenek, ahogy megérzem ajkait nyakam első felén is. Kiszívja néhány helyen, ezzel számos fájó pontot szerezve az amúgy is érzékeny bőrfelületen.  Rátér kulcscsontomra, mindkét felét végigharapdálja, kezeivel pedig melleimet kezdi el kényeztetni. Néha kellemesen masszírozza, néha pedig élvezettel paskolgatja őket.

Folyamatos nyögdécseléseimet megszakítva kiáltok fel, mikor már ágaskodó mellbimbómat fogai közé veszi, és ráharap, jelezve, hogy végzett vele, és áttér a másikra. Azzal is eljátssza ugyanezt, majd köldököm körül kezd el körözni, ahova apró, kacskaringós mintákat rajzol.

Rövidnadrágom korcával kezd el matatni, ott is feltérképezve bőrömet, majd egy egyszerű mozdulattal lehúzza rólam, fehérneműmmel együtt. Szégyenlősen próbálom minél jobban összezárni combjaimat, a lehető legkevesebbet mutatva ágyékomból, mire ő csak megcsóválja fejét, és könnyedén széttárja lábaimat, megfelelő rálátást nyerve nemi szervemre.

Összerándulok, ahogy egyik ujját megérzem magamban. Egyszer-kétszer megmozdítja, majd még egy ujját betolja, ollózik néhányat, melyet rövidesen követ a harmadik is. Időm sincs megszokni őket, ráhajol testemre, és megint elkezd kutakodni éjjeliszekrényében.  Hallom, ahogy felborogat néhány dobozt, de ajkain csakhamar szétterül egy perverz vigyor, ahogy egy kis zacskót tart markában. Türelmetlenül szétszakítja a csomagolást, majd felhúzza magára az óvszert, és visszatér lábaim közé. Testem megmerevedik, ahogy bármiféle síkosító nélkül belém hatol, és egy hatalmas sikoly hagyja el ajkaimat. Nem várja meg, hogy szokjam a helyzetet, vadul elkezd bennem mozogni. Nem bírom tovább, keservesen kezdek el zokogni az egyre csak növekvő fájdalomtól, mely altájékomban keletkezik. Felnyögök, ahogy néha a lehetségesnél is mélyebbre löki magát bennem, és inkább elfordítom tekintetem. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa fájdalomtól eltorzult arcomat, és csak még szánalmasabbnak higgyen.

Olyan tempóban mozog, hogy néhány pillanat alatt eléri a csúcsot, teste megmerevedik, és belém élvez. Kihúzódik belőlem, rázuhan az ágyra, közvetlenül mellém, egyik karját pedig átveti derekamon, és lehunyja szemeit. Percekig nem vagyok képes szabályozni légzésem, ám neki ennek tört része alatt sikerül, és onnantól kezdve csak arcomat fürkészi. Nem fordítom felé fejem, nem akarom, hogy lássa meggyötört arcomat, melynek vonásai a félelem és fájdalom utóhatása miatt még mindig nem rendeződtek.

- Máskor azért gondold át, mivel támadsz rám. Legalábbis, a baseball ütőt nem ajánlom a saját érdekedben – mondja vidáman, mintha az elmúlt tíz perc meg sem történt volna. – Bár azt be kell vallanom, nekem nagyon tetszett.  – Belenyalint fülcimpámba, mire a furcsa érzéstől hirtelen elhúzódom. Látom rajta, hogy nem tetszik neki, de nem teszi szóvá, helyette egyik kezével felnyúl bilincsemhez, és a semmiből előhúzott kulcscsal szabadjára ereszt. Rögtön elkezdem dörzsölgetni a sok ráncigálástól már-már sebes csuklóimat, de közben figyelem minden mozdulatát, nehogy megint elkapjon.

Meglepetésemre hozzám nem nyúl, elhelyezkedik előző pozíciójába, annyi különbséggel, hogy most hanyatt fekszik, fejét pedig tarkója alatt támasztott kezeire hajtja, és várakozón néz rám. Szemem azonnal hatalmas, ágaskodó szerszámára téved, majd ijedtem kapom tekintetem arcára, megpróbálva a lehetetlent – belélátni gondolataiba.

Aprót kuncog reakciómon, majd rekedtes hangján megszólal: - Szopj le.

Köpni-nyelni nem tudok, sosem kért még tőlem ilyet, és valahol mélyen reménykedtem, hogy soha nem is fog. Tétovázva nézek hol arcára, hol péniszére, remélve, hogy megszán, és nem kell megtennem, de továbbra is sziklaszilárdan pislog.

- Mire vársz? – húzza föl szemöldökeit.

Lassan kezdek el lábai közé mászni, és mikor végre sikerül úgy-ahogy kényelmesen elhelyezkednem, csak bámulok hímvesszőjére.

Nem vagyok képes megtenni.

Türelmetlenül morran egyet, megemelve csípőjét, mitől automatikusan hátrébb tántorodom. Néhány pillanatig szemezek még vele, majd hozzáhajolok, és undorodva bár, de bekapom. Ahogy megérzem számban, hányingerem lesz, de megemberelem magam, és amennyire csak tudom, magamba fogadom. Egy jóleső nyögést ad ki, amint egész büszkeségét számban érzi. Elkezdem rajta fejem mozgatni, és néha még nyelvemmel is bekapcsolódom a játékba. Folyamatosan nyögdécsel, kifejezve tetszését. Nekem viszont ez nagyon nem tetszik. Ő itt szenvedtetett engem, én meg itt adom neki a jobbnál jobb pillanatokat? Azt már nem! Most először én is elmosolyodok – gúnyosan, de mosolygok – és belekezdek akciómba. Először csak néha-néha érintem hozzá bőréhez fogaimat, erre teste azonnal összerándul. A sokadik ilyen után már szája apró fintorba húzódik, és szemeit összeszorítja, de nem hagyom abba, úgy teszek, mintha nem látnám, és újabb fokozatra kapcsolok: farkát teljes egészében fogammal érintem, erősen összeszorítva körülötte ajkaim. Néhány ilyen erejéig még tűri, de csípőjét hamarosan próbálja elrántani tőlem, amit kihasználva a kelleténél erősebben ráharapok. Fájdalmasan felordít, kezeit azonnal kikapja nyaka alól, és hajamnál fogva magához ránt, arcától csupán két centire. Szemei villámokat szórnak, ahogy próbálja megtalálni tekintetem, majd mikor elkapja, vészjóslóan kezd el felém közelíteni.

- Ezt mégis hogy képzelted? – sziszegi, mint egy támadásra készülő kígyó.

- Nem kellett volna annyit ficánkolnod – vetem oda neki szárazon, mire egy rántást érzek fejbőrömön, hajszálaimat kegyetlenül próbálja kitépni.

- Azt gondolod, hogy én ezt be is veszem? – Hangja szinte semmilyen, semmiféle érzelmet nem vagyok képes kiolvasni belőle, de még szemeiből sem.

Elkezd felém közelíteni, de mikor már várnám, hogy számat vadul elkezdje tépni, mindössze olyan erősen beléharap alsó ajkamba, hogy felordítok, és rögtön megérzem ajkamon a vér fémes ízét.

- Nem kaptál még elég leckét, mondd csak? – Durván ránt egy utolsót fejemen, majd föltérdel az ágyra, és szó szerint betolja farkát számba. Ahogy megérzem, újra előtör hányingerem, mely kezd egyre erősebbé válni, de nem vagyok képes elhúzódni, ő diktálja az iramot, szorosan tartva hajamnál fogva.

Minden egyes lökésnél mélyebben és határozottabban nyomja le torkomon, mint mikor én voltam fölötte, ezért szinte az összesnél öklendezhetnékem támad. Néhány perc elteltével már kezdem egész megszokni a dolgot, lehunyom szemeim, és nem foglalkozom azzal, hogy éppen egy faszt tömködnek a számba. Így egész kellemes. Arra nyitom ki szemeim, hogy teste kicsit megfeszül, majd rögtön meg is érzem számban élvezetét. Ekkor fejemet még jobban péniszére szorítja, hogy még véletlenül se köpjem ki, így ha nem akarok megfulladni, muszáj lenyelnem. Kábultan nézek föl szemeibe, hogy mikor enged már el végre, és ez hamarabb meg is történik, mint gondolnám – ahogy érzi, hogy már nem jön belőle semmi, kicsúsztatja ujjait tincseim közül. Megkönnyebbülten hunyom le szemeim a szabadságra gondolva, ezért nem is figyelek igazán; a számban maradt kevéske spermát öntudatlanul kiköpöm, egyenesen hasfalára. Érzem, ahogy a levegő megfagy körülöttünk, óvatosan pillantok szinte már villámokat szóró szemeibe.

- Ezt hogy merészelted, te kis dög?! – ordítja arcomba, majd felkaromnál fogva megragad, és erősen az ágyra lök.  Ő maga megkerüli az ágyat, és a bilincs után nyúlva összeszedi karjaimat, és ismét az ágyhoz láncol. Szívem megtelik félelemmel, ahogy gardróbjába bebújva egyik kezével türelmetlenül keresni kezd valamit. Kihajigál néhány kosztümöt a szőnyegre, és még mélyebbre bújik, közben szemeit egy percre sem veszi le rólam. Egyszercsak megmarkol valamit, és utána a különös zajok eltűnnek – önelégülten elmosolyodik, majd azt a valamit a háta mögé rejtve komótosan felém sétál. Egyik térdét kitámasztja oldalam mellett, számhoz hajol, és tenyerét szememre teszi. Rálehel ajkaimra, és óvatosan elkezdi őket kapkodni. Én csak tehetetlenül fekszem alatta, mikor megérzek oldalamon valamit végigsiklani. Fejem rögtön elrántom, hogy meg tudjam nézni, mi mászik rajtam, de ő erősebb, egy kezével simán visszanyom a párnák közé, továbbra is tudatlanságban tartva.

- Chö chö chö, ne siessük el a dolgokat – búgja fülembe mézes-mázosan, közben újra megtalálja testemet az a valami. Összerándulok, ahogy újra és újra megérzem, min ő csak kuncog. Összerezzenek, ahogy az a tárgy csattan testemen. Helyét égő érzés kíséri, felsziszegek az érzéstől. Lelki szemeim elé rögtön egy ostor képe villan be, de ez lehetetlen. Hisz honnan lenne neki ostora?

Kínzóan lassan elveszi tenyerét rólam, és kihasználva, hogy szememnek szoknia kell a fényviszonyokat, még egyet csap rám, majd háta mögé rejti kínzó eszközét. Testem megint magától reagál, ennek erősségétől pedig elkezdenek zsibbadni végtagjaim.

- Kérlek… ne csináld. – Suttogom elhalóan, de a csönd miatt minden szavam tökéletesen kivehető. Nem válaszol semmit, csupán még egyet csap. Erre már felkiáltok, mire legközelebb már mellemet éri a csípés. Őrült módjára szakítanám ki kezeimet a bilincsekből, de nem vagyok képes rá, semmivel sem tudom fájdalmamat csillapítani. Könnyekkel teli szemekkel nézek kezére, melyben ott lapul az a bizonyos tárgy – ami nem más mint egy ostor. Újra elmémbe villan korábbi gondolatmenetem, miszerint ez nem lehet egy ostor, honnan lenne neki… hát nagyot tévedtem. Vajon mennyire tudja még fokozni kegyetlenségét?

Válaszom rögtön megkapom, mikor a szíj erősen végigsuhan testemen, az eddigi ütések együttes erejével. Arcomat elkapom, legalább azt próbálva menteni a sebektől. Percekig kínoz, én már nem tudom hova legyek és mit csináljak, hogy minél kevésbé fájjanak egyre csak erősödő ütései. Egyik combom és csípőm jobb oldala annyit kapott, hogy a vér is kiserkent belőle. Számos ütés után már minden végtagom annyira elzsibbadt, hogy ha tűz lenne, és hirtelen menekülni kéne, ha Kame nem cipelne ki, én bennégnék, annyira elszállt az erő minden testrészemből.

Mikor látja, hogy nem okoz akkora fájdalmat nekem, mint ő azt szeretné, elsétál foteljához, az ostor szíját gondosan a fa nyél köré tekeri, majd visszaindul az ágy felé.

Felém térdel, és vállamtól kezdve végigsimít egész oldalamon térdhajlatomig, majd a csípőmön lévő sebhez hajol, és elkezdi nyalogatni. Felszisszenek a szúró érzésre, és rántok egyet magamon, mire csípőmet két oldalon tenyerébe fogva nyom vissza az ágyhoz, megakadályozva ficánkolásomat. Miután kellően kiszívta sérülésemet, följebb mászik, és kezemnél kezd el babrálni. Legnagyobb meglepetésemre a zár kinyílik, és kezeim ismét szabadon hullanak le a párnára. Felcsillan bennem a remény, de rögtön le is lohad, mikor átfordítja testemet, és térdelő pózba húz. Bal karjával átkarolja hasamat, míg jobbját hátamon támasztja, és óvatosan belém hatol. Ráhajol hátamra, és fülembe súgja:

- Az elsőt a baseball ütőért kaptad, a szopást pedig a késért, de ha nem harapsz meg, az ostor elkerülhető lett volna. – Megborzongok hangjától, ráadásul rövid tincsei folyton hozzáérnek nyakamhoz, illetve államhoz.

Tövig elmerül bennem, és elkezd mozogni. Kezét, mely korábban a hátamon nyugodott, most egyik mellemen érzem meg, ahogy markolássza, ennek függvényében egyre erősebbeket lökve. Egyre többször találja el bennem azt a pontot, ami az élvezethez kell. Pillanatok alatt elrepít a csúcsra, hátam ívben megfeszül, és elmegyek. Néhányat lök még bennem, majd ő is követi példámat, és együtt hanyatlunk a takaróra. Oldalra fordítom fejem, hogy lássam mostmár békésen pihenő arcát. Szememmel végigkövetem egy aprócska izzadságcsepp útját, mely nyakán indult meg, és párnájában lelte hirtelen halálát.

Hogy lehet ez az ember ennyire kegyetlen?  A legszörnyűbb az egészben viszont az, hogy hiába pergetem le az eseményeket magam előtt több százszor, mindig ugyanoda lyukadok ki: én még mindig szeretem ezt az embert, akármit tett velem.