Lidérc

Páros: Akame
Korhatár: fölösleges
Figyelmeztetés:  angst
Megjegyzés: Nanával szerepeztem, és közbe jutott eszembe ez a rémálom. Ez életem első Jin szemszögű "fice". Nem érzem valami jónak... De mindegy, megszokhattam volna már, hogy egy írásomat sem szeretem. Jó olvasást! :))

Lidérc

Pusztító sötétség vett körül. Mindenhonnan hangos kiáltások, vérfagyasztó sikolyok özönlöttek felém, szétroppantva elmém még épen maradt részeit. Megpróbáltam nekik megálljt parancsolni, de nem voltam képes rá. Egyedül legalábbis nem. Hol van mindenki? Hol vannak Ők? Kétségbeesetten kaptam fejemhez, és egy hangos kiáltás hagyta el torkomat. Talán ez volt az utolsó tettem, aminek ura voltam, ugyanis testem magától kezdett el a sötétben lépkedni, egy gyéren világító vonalat kitűzve céljául. Ahogy egyre csak közeledtem felé, egyre több és több emlékkép pergett le szemeim előtt, melyek kivetültek a levegőbe is. Magam előtt láttam egy szürke vásznon, ahogy apám egy pisztolyt fog kezébe, és annak csövét homlokomhoz nyomja. Összeszorult a gyomrom a látványra, majd a vászon egy dörrenés kíséretével semmivé foszlott, és az ellenkező irányban egy újabb keletkezett. A szobám padlóján ültem, kezemben egy éles pengével. Remegett az egész testem, mégis elszántan bámultam az apró kis kést. Kezemhez emeltem, és aprót karcoltam bőrömbe. Majd még egyet… És még sokat, míg az egész padlót el nem lepte a vér. Élvezettel néztem, ahogy csordogált kezemből az éltető, vörös nedű, miközben ajkaim egy groteszk mosolyra húzódtak.

Kikerekedtek szemeim. Szóval ilyen voltam tizennégy évvel ezelőtt? Kétségbeestem. Öklendezhetnékem támadt a vörös folyadék látványától. Menekülni akartam. El ebből a lidérces álomból, amilyen messzire csak lehet… vagy… álom ez egyáltalán?

Vettem egy gyors hátraarcot, és elkezdtem rohanni. Fogalmam sem volt, merre tartok, csak vártam a csodát, hogy valaki felébresszen, és azt súgja, hogy „Nyugodj meg Jin, ez csak egy szörnyű álom volt”. Olyan nagy kérés ez?

Arra eszméltem, hogy lábam alól elfogyott a talaj, én pedig előrebuktam, és elkezdtem zuhanni. Kinyújtottam kezeimet, valami fogózkodó után kapkodva, de szüntelenül csak a levegőt markoltam. Hát ez lenne a vég? Lehunytam szemeimet, és beletörődtem sorsomba. Hosszú percekig csak zuhantam, egyre növekvő sebességgel, olyannyira, hogy könnycseppek keletkeztek szemzugaimba, melyek végül lepottyantak, és a gravitációval ellentétes irányban kezdtek el fölfelé siklani. Kikerekedett szemekkel néztem utánuk, majd önkéntelenül összeszorítottam szemeimet, mikor egy erőteljes, fémes hang fülembe kúszott. Zuhanásom lelassult, olyan volt, mintha a víz fenekére úsznék, és egy kamera hangja kényszerített, hogy nyissam ki szemeimet. Megjelent édesanyám képe, ahogy integet. Apró mosolyra húztam ajkaim, mire a kép elhalványodott, végül teljesen eltűnt, engedve testem tovább zuhanni.  Néhány másodperc múlva megjelent öcsém arca, ahogy rám vigyorog. Félelmetes volt ez az egész. Miért látom őket így? Rövidesen az ő arca is elhalványult, majd ahogy zuhantam, minden szerettemről bevillant egy kép, kezdve a rokonokkal, utána a barátokkal… és végül Róla. Kedvesen rám mosolygott, és integetett. Ebben a pillanatban a fények alattam kigyulladtak, és megvilágítottak egy aprócska porondot, de mire újra Kazuya arcára néztem volna, már eltűnt. Utolsó erőmmel megfordultam, szétnézve még egyszer, de csak a puszta sötétség nézett vissza rám. Lehunytam szemeimet, és vártam az ütközést. Ekkor hirtelen egy rántást éreztem, miközben bensőm szétszakadni kívánt. Elkezdtem nyöszörögni a fájdalomtól, mely csak nem akart véget érni. Keserves kínok közepette egy reccsenést hallottam, mire óvatosan felnyitottam szemeimet. Tíz méter… öt méter… három… kettő… egy… Magam előtt láttam félájult testemet, ahogy egy hangos koppanással a földnek csapódik, majd visszapattan onnan. Felsikkantottam, de hang nem jött ki a torkomon. Elöntött a pánik. Én most… meghaltam? Kétségbeesetten kezdtem el forgolódni, hátha a feketeségben meglelem a választ, de az csak nem jött. Viszont valami más igen. Vagy inkább valaki.

Tekintetem a földön fekvő testemhez emeltem, ami mellett lassan kirajzolódott egy halvány alak. Egész lényét fényesség lengte körül, gyönyörű fehér bőre szép kontrasztot alkotott vérvörös kimonójával.
- Kazuya… - suttogtam magam elé, reménykedve, hogy meghallja, de nem így történt.

A földön fekvő önmagam résnyire nyitotta pilláit, és elsuttogta a közben letérdelő, majd fölé hajoló férfi nevét.
- Jin… - mondta halkan az alak, majd lehajolt, és ajkaira tapasztotta övéit egy másodperc erejéig.

Kezem számhoz tettem, és végigsimítottam rajta. Éreztem ajkaimon a csókját, még ha nem is én kaptam közvetlenül. Összeszorult a szívem, ahogy régi önmagam érte nyúlt, de nem markolt mást, csak a levegőt, miközben látványa egyre csak homályosult. Ernyedten leeresztette kezét, és leengedte fejét, szabadjára engedve egy könnycseppjét. Másodperceken belül ő is foszladozni kezdett, míg végül teljesen el nem tűnt. Talán oda, ahova az előbb Kazuya?

Egy éles hasítást éreztem fejemben, mire összegörnyedtem a fájdalomtól. Legközelebb már ugyanott álltam, ahol az imént testem feküdt. Amennyire tudtam, kiegyenesedtem, és könnyes szemekkel felnéztem a reflektorokra, melyek a porondot világították meg. Távolról pedig egy ördögi kacaj hangzott fel, és járta át az egész helyet, kegyetlenül behatolva bőröm alá…