Óriáskerék

Páros: Kamechi
Korhatár: nem hiszem, hogy erre kéne
Figyelmeztetés:  nincs
Megjegyzés: Hugi egyszer kérte, hogy írjak egy boldog ficet is. Hát, ez megtörtént, de azt hiszem, ez nagyon nem az én stílusom. Egyáltalán nem vagyok rá büszke. Azért remélem, nektek valamennyire be fog jönni. Jó olvasást :)

Óriáskerék

Feltettem két deci vizet melegedni a tűzhelyre, majd az egyik szekrényhez botorkáltam, hogy kikeressem kedvenc instant bögrés sajtkrém levesem. Na nem mintha nem lenne itthon kaja, a hűtő roskadozik a polcain tárolt rengeteg finomságtól, én most mégis valami egyszerűre vágyom. Már több, mint másfél éve itt lakom Japánban, mégsem tudtam betelni az itteni kajával. És ezzel a levessel kicsit visszaemlékezhetek szülőföldemre is, hisz már ott is imádtam.

Mikor az első buborékok megjelentek a csekély mennyiségű vízben, azonnal elzártam a gázt, kiszórtam a zacskóban található port egy bögrébe, majd ráöntöttem a forró vizet. Előbányásztam egy teáskanalat, hogy összekeverjem, majd a nappali felé vettem irányomat, megcélozva a kanapét.

Ránéztem az órára. Négy óra harminchét percet mutatott, ami azt jelenti, hogy van még kábé négy órám, míg Kame hazaér. Elmosolyodtam, ahogy szerelmemre gondoltam, majd jókedvűen bekapcsoltam a TV-t, miközben levesemet szürcsölgettem. Nem telt bele tíz percbe sem, úgy döntöttem, hogy kikapcsolom, hisz az összes adón valami bugyuta műsor ment. Egyetlen egy normális műsort találtam, de persze, hogy alig odakapcsoltam, két perc múlva már vége is volt.

Nyújtózkodtam egy hatalmasat, majd körülnéztem a szobában, hogy mivel tudnám eltölteni a hátralévő időt. Mivel nem találtam semmi normális elfoglaltságot, úgy döntöttem, hogy lefekszem. Eldőltem a kanapén, szembefordultam a TV-vel, majd fölhúztam lábaimat magzatpózba. Az álmosság hamar felülkerekedett rajtam, és én már csak egy végtelen mezőn sétáltam, ahol apró tündérkék vigyázták utamat, és amerre a szem ellát, tarka virágcsokrok ékesedtek.

Puha ajkak érintették enyémeket, majd tovább kalandozva pillekönnyű csókokkal borították be egész arcom. Hajamat valaki folyamatosan cirógatta, majd nyakamba bújt, kellemes illatfelhőt árasztva magából. Az egész annyira valóságos volt…

Álmosan nyitottam ki félig pilláimat, de megmozdulni már nagyon nem volt ínyemre. Már éppen hunytam volna le megint szemeimet, mikor egy simítást éreztem karomon. Önkéntelenül elmosolyodtam, majd résnyire nyitott szemeimen keresztül a kanapé előtt kuporgó férfire néztem.

- Kame? – kérdeztem kissé kábultan, majd utána nyúltam, és tarkójánál fogva magamhoz húztam.

- Igen, én – kuncogott, és lágyan megcsókolt. Hevesen kaptam ajkai után, egyre csak lehúzva magamhoz, mire kissé beljebb tolt a kanapén, és megszakítva a csókot, hanyatt fektetett. Kényelmesen elhelyezkedett rajtam, alkarjait megtámasztotta fejem mellett, és újra rám hajolt. Óvatosan kapdosta hol fölső- hol alsó ajkamat, néha-néha végignyalintva valamelyiken, majd ellentmondást nem tűrően csúsztatta át nyelvét számba. Elkezdte enyémet bökdösni, egy párbajt kezdeményezve, melyből végül ő került ki győztesen. Elvált tőlem, majd a kanapé háttámlájához préselve testemet befeküdt mellém, és kezét derekamra helyezte.

Percekig csak bámultuk egymást, cirógatva a másikat.

- El szeretnélek vinni valahova – mondta kedvesen, ahogy kisimítottam egy kósza tincset homlokából.

- Hova? – néztem rá kíváncsian, arcát fürkészve.

- Meglepetés – vigyorgott rám huncutul, majd fölkelt mellőlem, és engem is fölhúzott. – Egy kardigánt azért vegyél föl, kicsit hűvös van. – Végigsimított gerincem mentén, majd betolt a hálószobába, ő maga pedig a konyhába ment. Kiválasztottam egy sötétlila fölsőt, majd a tükörhöz lépve megigazítottam hajam, és utána indultam.

A pultnál állt, és valami füzetet tanulmányozott, eléggé elmélyülten. Gondolom, megint kaptak egy új dalt, amit két napon belül be kell magolniuk. Pff, hogy a fenébe bírja? Mindig elcsodálkozom rajta, hogy hogy tudja mégis ennyire szeretni a munkáját.

- Nem eszel előbb? – léptem mögé, államat ráhajtottam vállára, kezeim pedig összekulcsoltam hasán.

- Nem, majd ha hazaértünk – nézett rám elgondolkodva, majd nyomott egy puszit az arcomra. – Mehetünk?

- Igen – fordítottam felé fejem, és megajándékoztam egy puszival a száján.

Fölkapta kulcsait, megfogva kezem kihúzott az ajtón, kulcsra zárta a lakást, és elindultunk a kocsi felé. Lovagiasan kinyitotta nekem ajtómat, megvárta, míg beszállok, majd be is csukta utánam, és csak azután ült be mellém. Rávillantottam egy ezer wattos mosolyt, majd még mielőtt beindította volna a motort, egy csókot kezdeményeztem. Szenvedélyesen kapott felkínált ajkaim után, mit kihasználva most én furakodtam szájába, és kezdtem el nyelvét bökdösni. Ha nem lett volna a két ülés közti elválasztó rész, tuti rámásztam volna.
Néhány perc múlva pihegve váltam el tőle. Végignyaltam ajkaimon, melyeken még mindig ott volt fenséges íze. Felé fordítottam fejem, és amit láttam, meglepett. Ő is ugyanazt csinálta, mint én; megnyalta ajkait, kissé ízlelgetve nyomomat, majd magában mosolyogva felizzította a motort.

Fejem inkább az ablak felé fordítottam, hogy semmilyen formában ne zavarjam vezetés közben, és az utat kezdtem el pásztázni. Imádtam Tokyo esti fényeit, mindig, mikor erre jártam, csak úgy ittam magamba a pazar látványt. Az utcák mindig nyüzsögtek a nevetgélésektől, a zenéktől, az emberek beszédének zajától… egyszerűen csodálatos volt. Itt aztán nem lehet unatkozni.

Mosolyra húztam ajkaim, majd elkezdtem figyelni az utat, próbálva rájönni, hogy merre tartunk. Ismerős volt a környék, kezdtem sejteni, hol fogunk kikötni. De hát… mit keresnénk mi ilyenkor ott? Mikor befordult egy utcába, és leparkolt a szinte teljesen kihalt járdára, sejtésem beigazolódott.

- Vidámpark? Ilyenkor? – néztem rá csodálkozó szemekkel. Mi a fenét akar?

- Aham, miért is ne? – nevetett reakciómon, majd hozzám hajolt, nyomott egy lágy puszit számra, és kikászálódott a kocsiból. Ahogy én is kiszálltam, megálltam a hatalmas kőfal előtt, mely még hatalmasabb magaslatokat rejtett belül. Nem tetszett ez nekem.

- Gyere – kulcsolta össze ujjainkat, és elkezdett a bejárat felé húzni. A fülkében nem volt senki – hát persze, ilyenkor miért lenne, hisz már bezárt -, szóval fizetnünk sem kellett. Nem nézelődni hozott, arra már rájöttem, hisz ahogy beléptünk, rögtön balra indult meg, gondolkodás nélkül. Átsétáltuk a fél vidámparkot, mikor egyszer csak a tőlünk olyan harminc méterre lévő óriáskerék fényei kigyulladtak, és elkezdett lassan forogni. Akaratlanul is megszorítottam kezét. Kicsit olyan volt, mintha egy szellemkastélyban lettünk volna, ahol a játékok életre kelnek, az alkalmazottak pedig nekünk támadnak. Megállt, felnézett a hatalmas emelvényre, miközben egy elégedett mosoly vetett árnyékot tökéletes arcán. Követtem tekintetét, de rögtön bele is szédültem.
- Ugye tudod, hogy engem oda az életben nem cipelsz fel? – néztem rá sandán, vészjósló hanggal kérdezve.

Fejét gondolkozva rám emelte, és végül egy hatalmas vigyor kíséretében lábaim alá nyúlt, másik kezével megtámasztotta hátamat, és karjaiba kapott.

- Ne ne ne ne ne! Tegyél le! Kérlek! Hallod?! – kiabáltam kétségbeesve, egyre jobban kapaszkodva nyakába, ahogy egyre csak közeledtünk az óriáskerék felé. Mikor elkezdtem össze-vissza kalimpálni, még jobban magához szorított, kisebb mozgásteret adva mozdulataimnak.

- Na, nyugi már – nevetett fel hangosan, miközben belépett az egyik kis fülkébe, még mindig karjaiban tartva. Szemem sarkából láttam, ahogy valaki bezárja, majd belép egy kis vezérlőterem szerűségbe, és elindultunk fölfelé. Ösztönösen még szorosabban kezdtem el szorítani nyakát, gallérját teljes erőmmel markolva, miközben orrom belefúrtam nyakhajlatába, és folyamatosan nyüszögtem. Már kezdtem érezni, hogy aznapi kajám - ami nem más, mint egy bögre leves - vissza fog jönni, úgyhogy lehunytam szemeimet, és mélyen beleszippantottam a friss levegőbe. Kame mindeközben folyamatosan puszilgatta homlokon, illetve hajam, és amennyire elérte, hátamat simogatta.  Óvatosan kikukucskáltam a nyaka és a karom közötti aprócska résen. A látvány gyönyörű volt, azt meg kell hagyni, de annyira nem, hogy én ezt a biztonságos kis zugot elhagyjam.

Ahogy elértük a legmagasabb pontot, a fülke egy rángatózás után megállt. Összeszorítottam a szemem, és vártam. Fogalmam sincs, hogy mire. Rettenetesen féltem a magasságoktól, józan eszemmel soha az életben nem jöttem volna ide fel, de Kazu közelsége biztonságérzetet adott.

- Nehogy elengedj! – pirítottam rá rögtön, ahogy kissé meghajolt, mintha le akart volna tenni.

- Fogni foglak, nem esel le – mosolygott rám, majd szájon puszilt, mielőtt lerakott volna. Ahogy megéreztem lábaim alatt a viszonylag szilárd talajt, úgy csúszott két kéz is a derekamra, és ölelt szorosan magához. Fejem mellkasára hajtottam, és úgy bámultam a kilátást.  Gyönyörű volt, teljesen elvarázsolt.

Percekig csak álltunk így, egymást ölelve, és néztük a város esti fényeit. Olyan megnyugtató, és romantikus volt. Valósággal éreztem, hogy mennyire szeret.

- Sachi… - Ő törte meg a csendet halk suttogásával, miközben fejét felém fordította, keresve tekintetemet.
- Igen? – néztem föl furcsán csillogó szemeibe, elvéve fejem mellkasáról. Elkezdett kotorászni zsebeiben, majd néhány másodperc múlva már egy fekete, selyem bevonatú, aprócska dobozkát tartott a tenyerében. Na neee, ez most ugye nem az, amire gondolok? Egész végig arcát kémleltem, hogy hol itt az átverés, miközben kinyitotta a kis dobozkát, felfedve annak tartalmát. Egy ékkővel díszített, gyönyörű arany gyűrű pihent benne.

- Sachi, hozzám jössz? – nézett rám komolyan, kis félelemmel szemeiben. Ledermedtem teljesen, egyáltalán nem számítottam kérdésére.  Nem tudtam, mit tegyek; ugorjak a nyakába, és halmozzam el mindenhol csókokkal vagy mosolyogjak rá szerényen, és csak simán csókoljam meg. Végül kis hezitálás után az első opció mellett döntöttem.

Nyakába vetettem magam, és azonnal elkezdtem szenvedélyesen csókolni, egyre erősebben szorítva magamhoz.

- Igen- vigyorogtam rá két csók között, majd újra ajkaira tapadtam. Abban a pillanatban én voltam a világegyetem legboldogabb embere.