Ha neked rohan a végzeted - 23. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés: 5 oldal, remélem örültök neki :D És egy kis visszaugrás az időben, mert olyan sokan akartátok tudni, hogy mi zajlott le Kame és Junno, meg Kame és Miu közt :D Jó szórakozást! ^^

23. Beismerés

Kame POV, vissza az időben~

Mikor beléptem az öltözőbe, a banda egy része már egy szál törülközőben a dereka körül rohangált, egymást lökdösve, hogy ki megy előbb zuhanyozni. Aprót mosolyogtam a jeleneten, majd az egyetlen normálisnak tűnő tag felé kaptam tekintetem, aki viszont saját magához képest nem tűnt annak.

Sietett, csak úgy dobálta a cuccait, és a híres jókedvének közelében sem volt.

Fel se tűnt, hogy rajta felejtettem a szemem, miközben kihámoztam magam megviselt pólómból. Csak bambultam, és figyeltem mozdulatait, míg tekintetünk össze nem kapcsolódott, de akkor viszont kissé meglepődtem. Nem tudtam mást kiolvasni belőle, csak a dühöt és a szánalmat.

Fintorogva kaptam el tekintetem róla, inkább nem foglalkozva vele. Kinek mondta még el az az idióta, hogy mi történt reggel?!

Idegesen dobtam bele izzadt pólómat a táskámba, majd lerángatva magamról edzőgatyámat, az utcai farmert vettem át.

Mélyen gondolataimba merültem, mikor hallottam az ajtó hangos csapódását, és egyedül maradtam az öltözőben.

Ennek meg mi baja?! Csak úgy köszönés nélkül, dúlva-fúlva elmegy? Legalább a többieket méltatta volna egy rövid köszönésre!

Mindegy, nem az én dolgom…

Leültem a padra, és magamra aggattam bakancsomat, majd gyorsan bepakolva többi ruhámat is sporttáskámba, elkiabáltam egy gyors köszönést a fürdőben ökörködő srácoknak, majd kiléptem a helyiségből.

Arcomról azonnal lefagyott az apró mosoly, mikor a szemben lévő falnak támaszkodva megpillantottam Junnot, aki felsőbbrendűen nézett le rám. Oké, ez már magában is ijesztő, de hogy még magasabb is nálam…

- Akanéra vársz? – szólaltam meg végül, néhány másodperces hallgatás után.

- Nem, éppenséggel rád vártam – mondta kimérten, majd ellökte magát a faltól, és lassú léptekkel elém sétált.

- Hogy voltál képes ezt tenni vele…? – kérdezte csöndesen, fájdalmasan nézve szemeimbe. – Mit gondolsz, milyen érzés egy lánynak, ha meg akarja erőszakolni valaki olyan, aki számára fontos?! Ráadásul kétszer?! – emelte föl hangját, jóformán már üvöltözve velem.

- Fontos…? – kérdeztem halkan, tágra nyílt szemekkel, ezzel egy pillanatra sikeresen kizökkentve haragjából.

- Igen, fontos, te meg így bánsz vele! Hát ezt érdemli? Mit ártott neked?! – kapta össze magát újra, majd nekem pattant, és pólómat mellkasomnál szorongatva húzott magához közelebb.

- Mit tudsz te rólunk?! Semmi közöd hozzá! – vágtam vissza neki. – Hogy jössz azzal, hogy szent beszédet tarts, holott egyáltalán nem is ismered a körülményeket?! – ordítottam rá én is magamból kikelve, majd elkaptam pólója nyakát, és még jobban magamhoz rántottam, ugyanúgy, mint ő korábban engem.

Dühösen meredtünk egymás szemébe, és láttam, hogy akar valamit mondani, de ekkor egy harmadik hang szólt közbe.

- Mit tettél vele, te barom?! – kiáltott rám, miközben a folyosó végéről igyekezett felénk egy fekete hajú, izmos srác.

Ahogy közelebb ért, kipattantak szemeim, ugyanis felismertem benne azt a Hirót, akivel Akane mostanság el van. Túl jól el van.

Junno azonnal elugrott tőlem, mikor az említett személy hozzánk ért, és ellenkezni se volt időm, már csattant is ökle az arcomon.

Nem tudtam megkapaszkodni semmiben sem, így az egyik székre estem.

Érzékeltem, ahogy a banda többi tagja kijön az öltözőből, és elkezdenek hangosan veszekedni, de a következő pillanatban az a gyerek már újra felrángatott, és még egyet bemosva a falnak lökött. Fájdalmas volt a találkozás a kőkemény felülettel, egy pillanatra talán el is vesztettem az emlékezetem, mert a következő pillanatban már a földön kötöttem ki, hasamat fájlalva.

- Elég legyen! – hallottam meg egy határozott hangot, mire felkaptam fejem. Amire föleszméltem, Akane már előttem állt, és Hirót bámulta meredten.

- Hogy mertél hozzá nyúlni?! – Már megint ez az ingerült hang. Láttam, ahogy újra megindult felém a lányon keresztül, de Koki épp időben ugrott elé, és öklével eltántorította felőlem. Megpróbáltam hálásan a rapperre mosolyogni, de felszakadt szám széle nem igazán engedte.

- Ez biztos csak egy félreértés! – próbálta csitítgatni a kedélyeket, de nem járt sikerrel.

- Félreértés?! Baszd meg, ha nem menekül el, megerőszakolta volna, ember! – emelte föl kezeit, hogy végigszántson haján.

Először kipattantak szemeim, de ahogy megéreztem, hogy mindenki engem néz, csak magam elé kezdtem el bámulni.

Most mi a francot néz mindenki?!

Dühösen fújtatva kaptam kezem hasamhoz, és nagy nehezen feltápászkodtam a fal segítségével, de nem tudtam egyenesen megállni, így hátamat neki vetettem, és úgy néztem farkasszemet ellenfelemmel.

Nem hatott meg, hogy újra felém mozdult, nekem már úgyis mindegy alapon vártam az ütést, de ahelyett csak egy ismerős illatot éreztem meg közvetlenül magam előtt.

Érdeklődve néztem az elém beugró lányt, aki ellökte támadómat.

- Még őt véded?! – csattant föl hirtelen Hiro, szikrákat szórva tekintetével.
- Nem, nem védem, csak kibaszottul elegem van, hogy ti férfiak mindig, mindent ököllel akartok elintézni! Gondolkodj már, könyörgöm! Hogy fog holnap így a tévében szerepelni? Sebesült arccal? Nem csak rá, de a bandára is rossz fényt vet! Gondolkozz már! Különben is, honnan a fenéből tudtad meg, hogy mi történt?!

Még én is megijedtem tőle, pedig én csak hátulról láttam, ahogy Akane vészesen kezd felé közeledni.

- Hallottam, ahogy az a srác ordibált vele – vonta meg egyik vállát unottan, miközben fejével Junno felé bökött.

A „megszólított” ijedt szemekkel nézett lakótársamra, de mielőtt egy újabb vulkán robbant volna ki, megfogta az idegen férfi kezét, és szó szerint elráncigálta a helyiségből.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de mikor Koki a segítségemre akart rohanni, megállítottam.

- Hagyd csak, jól leszek – mosolyodtam el gyéren, majd felkaptam táskámat, és a lift felé kezdtem el sántikálni.

Magamon éreztem mind a nyolc szempárt, míg el nem tűntem a felvonóban. Megnyomtam a földszint gombot, és fejemet a hideg fémnek döntve gondolkodtam a történteken. Oké, megérdemeltem. De… Istenem, annyira utálom ezt az egészet!

Miért kell mindig, mindenen összevesznünk? Miért nem lehetünk barátok? Vagy legalább normális lakótársak!

Mikor a lift megérkezett a kívánt emeletre, dühösen vágtattam ki az épületből, majd táskámat bedobva az anyósülésre, bevágódtam kocsimba, és cseppet sem hezitálva elhajtottam.

Próbáltam kiverni a fejemből minden idegesítő gondolatot, ami ahhoz a sráchoz köthető, de nem igazán ment. Szemem elé minduntalan beugrott a jelenet, ahogy Akane megragadja a csuklóját, és elrángatja valahova, Isten tudja hova. És akármit csinálhatnak ott kettesben.

Idegesen szántottam végig hajamon, ahogy elképzeltem magam előtt, ahogy falják egymást. Miért zavar ennyire, a fenébe is!

Izgatottan nyitottam ki szemeimet, mikor hallottam a csöndes lépteket a lépcsőn fölfelé, majd a kilincs lenyomását, és utoljára az ajtó csukódását.

Szóval hazaért…

Hát, végül is nem volt sokáig távol, csak fél órával maradhatott tovább. Az alatt meg nem lehet szerelemből szeretkezni, nem? Márpedig Akane ma tuti nem hagyta a vad szexet.

Szóval tuti nem feküdtek le! Eme csodás gondolatmenet végére érve elégedetten elmosolyodtam, és felkeltem asztalomtól.

Jézusom, mégis miken gondolkodok?!

Gyengéden fejbe csaptam magam, majd elhagytam szobámat, és az övé elé sétáltam, majd a kilincsre fektettem kezem, de sehogy sem tudtam lenyomni. Nem vagyok kész még, hogy a szemébe nézzek, azt hiszem. Vagy hogy meglássam a nyakán a szívás foltokat, amiket én okoztam…

Nem, én ezt még nem tudom.

Elhúztam a kezem, majd megindultam le a lépcsőn a konyhába, hogy összeüssek magunknak valami kaját.

Alighogy kipakoltam néhány edényt, csöngettek. Ha ez most Ueda lesz, hogy beszédet tartson nekem a helyes viselkedésről, mint ilyen alkalmakkor általában szokta, én tényleg páros lábbal fogom kirúgni. Most nem hiányzik senkinek a kioktatása.

Megtöröltem kezem, majd kisétáltam az előszobába, hogy ajtót nyissak.

- Miu? – kérdeztem meglepetten, hatalmas szemekkel bámulva vendégemre.

- Bejöhetek? – mosolyodott el halványan.

- Pe-persze… - motyogtam még mindig furcsálkodva, majd elálltam az útból, hogy beférjen mellettem. Segítettem levenni vékonyka kabátját, majd miután cipőjéből is kibújt, a konyha felé tereltem.

- Kérsz valamit? Éppen vacsorát csinálok – mondtam zavartan, felé fordulva. Nem tudom, hogy kéne viselkedjek vele, hiszen néhány órája még eléggé csúnyán nézett rám. És akkor még nem is tudta, hogy mit tettem a barátnőjével…

- Nem, köszi. – Kihúzott egy széket, majd leült rá, és az asztalra könyökölve nézett meredten rám. – Miért tetted? – kérdezte hirtelen, rám zúdítva a hidegzuhanyt.

- Mire gondolsz? – kérdeztem csöndesen, lehajtva fejem.

- Te azt tudod nagyon jól.

Hát, ez a csaj még Uedánál is jobban ért ahhoz, hogy hogyan csináljon az embernek bűntudatot. Épp, hogy leült, már szégyenkezek. Feszülten neki dőltem a konyhapultnak, majd rá emeltem tekintetem.

- Azt akartam, hogy az enyém legyen. Olyan nagy bűn ez? – vontam meg vállaimat.

- Ezzel a módszerrel igen. Így csak elmarod magad mellől, nem gondolod? – nézett rám mindkét szemöldökét felhúzva.

A plafont nézve felsóhajtottam, majd megfordultam, és elkezdtem felvágni a gyümölcsöket.

- Akkor jó ötletnek tűnt – vontam meg vállam, majd elővettem egy tálcát, és egy üvegtányérba szépen elrendeztem őket.

- Szereted? – kérdezte kedvesen. A kés is megállt a kezemben, és meglepve fordultam felé. Ilyen kérdésre nem számítottam.

Ajkaimat beharapva kezdtem el gondolkozni. Mi Ő nekem? Egy lakótárs? Egy csapattag? Egy majdnem barát? De vajon több ennél? Lehetne több? Boldog lennék Vele? Ő boldog lenne velem? Olyan sok a kérdés…

- Nem tudom – mondtam végül ki, meredten bámulva szemeibe.

- Nem mondtad, hogy nem, szóval ez már határozottan haladás – mondta lágyan, majd felállt, és mellém sétált. – Ne bántsd őt, jó? – kérte mosolyogva. – Fontosabb vagy neki, mint azt gondolnád.

Oké, ha már nem csak Junno mondja ezt, hanem Miu is, talán lehet benne valami, nem igaz? Bár ők egy pár, szóval lehet, hogy csak összekombinálnak mindent, és ebből semmi sem igaz, de… nem hiszem. Vagyis nagyon remélem.

- Hagyd csak, segítek – vette el tőlem a kezemben lévő dolgokat, majd nekilátott megcsinálni a sushit.

Ahelyett, hogy csönd telepedett volna ránk, jóízűen elbeszélgettünk, és valamilyen szinten meg is ismertük egymást. Azt hiszem, Miun keresztül valamennyire Akanéhoz is közelebb kerültem.

- Felviszed neki? – néztem rá kérdőn, mikor az utolsó darab sushit is a tálra pakoltam.

- Persze, úgyis meg akartam nézni – mosolyodott el.

- Tömd belé az összeset, akármibe is kerül – nevettem rá, átnyújtva neki a tálcát.

Ő is felnevetett, majd kikapta kezemből a műanyagot, és már el is tűnt.

Mosolyogva néztem alakja után. Ha kicsit is megkedvelt, akkor most hatni fog rá.

Fáradtan ledobtam magam az egyik székre, majd én is elkezdtem falatozni. Sokkal szívesebben ennék most Akanéval együtt, de… ha Miu nem jön, nem tudom lett-e volna bátorságom felvinni neki…

A mai nap eseményein gondolkozva fogyasztottam el csöndben vacsorámat, majd nekiálltam mosogatni, mikor hallottam, hogy vendégünk visszatért hozzám.

- Na, megette mind? – kérdeztem reménykedve.

- Igen, belé tömtem – vigyorgott rám. – Kame, menj fel hozzá. Ha nem is mutatja, de szüksége van rád – váltott át komolyra, átnyújtva az üres tányérokat.

Hezitálva néztem rá néhány másodpercig, majd bólintottam. Nem kerülhetem el a találkozást. Nem halogathatom örökre.

- Ez a beszéd – veregetett hátba vidáman, majd az előszobába ment, és elkezdett öltözködni.

- Köszönöm, hogy átjöttél – mosolyogtam rá hálásan, felsegítve rá a kabátját.

- Ugyan – mosolygott vissza. – De most már jó éjt! – integetett, majd eltűnt az ajtóban.

Becsuktam mögötte, majd visszamentem a konyhába, hogy befejezzem a mosogatást.

Kissé kapkodva mostam el a megmaradt tányérokat, utána megtörölgetve kezem, felmentem a lépcsőn, és kis hezitálás után az ajtaja előtt, benyitottam.

Ahogy beléptem az oly ismerős szobába, és megláttam a szekrénynél guggolni abban a leheletvékony hálóingben, nyelnem kellett. Láttatni engedte hosszú, formás combjait, és a spagetti pántnak hála az egész válla is kinn volt, felfedve gyönyörű bőrét.

Mikor észrevett, azonnal felállt, és hátrált egy lépést, kisebb szorongást kiváltva belőlem. Tudom, hogy most fél tőlem, na de ennyire…?

- Nyugi, nem foglak bántani – sóhajtottam föl megadóan.

- Tegnap este is ezt mondtad, erre reggel… - kezdett volna bele, de megakadályoztam, mielőtt eljuthatott volna addig a szörnyű részletig.
- De most tényleg nem. Esküszöm – emeltem föl kezeimet a békesség jele képpen, majd tétován elindultam ágyához, és leültem a vörös selyemtakaróra. Mélyen szemeibe néztem, miközben megpaskoltam magam mellett a helyet, hogy üljön le mellém.

Láttam, hogy hezitál, végül megindult az ágy felé, de nem mellém ereszkedett le, hanem az ágy másik legtávolabbi pontjára, a párnák közé.

- Miért jöttél? – hallottam meg aprócska hangját.

Annyira más volt most, mint akár egy nappal ezelőtt… Mintha egyáltalán nem lenne kedve élni, és legszívesebben levetné magát egy szikláról. Miattam. Mert olyan faszfej voltam….

- Bocsánatot akartam kérni… - motyogtam halkan, de miután nem tudtam tartani pillantását, inkább lehajtottam fejemet, hogy ne lássa bánatos szemeimet. Utálom, ha bárki is gyengének lát.

- Nem szabadott volna azt tennem, nem tudom, mi ütött belém. Sajnálom… - súgtam csöndesen, majd reménykedve fölemeltem fejem, és ránéztem.

Erőteljesen beharapta ajkait, olyannyira, hogy azok nem rózsaszínek voltak, hanem már-már fehérek. Minek gondolkozik ennyit? Az sosem jelent jót, ha ennyi ideig…

- Nem haragszom – mondta végül, félbeszakítva negatív gondolataimat.

- Köszönöm – mosolyodtam el halványan megkönnyebülésemben, majd megbátorodva lerúgtam lábamról papucsomat, és kissé följebb helyezkedve az ágyneműn, tarkómra tett kezekkel feküdtem el ágyán, és kezdtem el a hófehér plafont bámulni.

Halványan elmosolyodtam, hiszen boldog voltam, hogy újra békesség van köztünk, de a mosoly végül egy fájdalmas fintorba váltott át.

- A barátod nem a kedvesség mintapéldája – nyüszögtem fel, miközben óvatosan ujjbegyeimmel kezdtem el sebeimet taperolni, de minduntalan el kellett vegyem onnan, annyira fájt.

- Ne tégy úgy, mintha nem érdemelted volna meg – adta meg számomra a kegyelemdöfést, mire nem tudtam mást reagálni, csak bólintani. Teljesen igaza van.

- Tudom… - sóhajtottam egy nagyot, majd lehunytam szemeimet, és szétterpeszkedtem az ágyon. Egyik kezemet az ágy oldalán lógattam le, másikat a külső oldalon próbáltam volna, de mivel Akane ott feküdt, ezért végül a hasára tettem. Azt hiszem, jobb, ha ma már nem szólalok meg.

Kifújtam az addig benn tartott levegőt, majd teljes nyugalommal hagytam pilláimat elnehezülni, de pihenésemben nem hagyott nyugtot az, hogy éreztem, hogy minduntalan engem néz. Nem nyitottam ki a szemeimet, mert nem akartam zavarba hozni ezek után, hiszen akkor újra vége ennek a nyugodt légkörnek… Most pedig az minden vágyam, hogy itt maradjak a közelében.

- Kame… ugye nem akarsz itt elaludni? – hallottam meg fenyegető hangját, de nem foglalkoztam vele.

- Nem… - motyogtam halkan, majd bevetve minden színészi képességemet, lelassítottam légzésemet, és egyenletesen kezdtem el szuszogni.

Gondoltam egyet hirtelen, majd oldalamra fordultam, és az eddig ágyról lelógó kezemmel átöleltem karcsú derekát, és fejemet óvatosan hasára fektettem.

- Ka-kame! – kiabált rám, miközben egyre csak próbált kihúzódni alólam. Elmotyogtam néhány értelmetlen szót, mintha álmomban beszélnék, majd mint egy kisgyerek, aki nem engedi a maciját veszni hagyni, még szorosabban öleltem át testét.

Néhány hosszú másodperc után végül feladta a próbálkozást, és beletörődve, hogy engem nem fog magáról lehámozni, kicsit mozgolódott, majd éreztem, hogy gondosan betakargat mindkettőnket, és elfekszik alattam.

Ezt kihasználva kicsit följebb másztam, és valahol mellei alatt pihentettem meg fejem.

Éreztem, hogy testem felé döntötte fejét, de megmozdulni nem mertem. Akkor sem, mikor már egész egyenletesen vette a levegőt, hiszen ahogy az előbb én is átvertem, lehet, hogy ő is azt akarja most.

Hosszú percek után aztán engedtem a kísértésnek, és óvatosan felemeltem fejem, ráemelve tekintetem.

Földöntúlian szép arcát most a Hold fénye megvilágította, még szebbé varázsolva, ráadásul az a lágy mosoly… Túl gyönyörű.

Nagyon lassan fölmásztam hozzá, és szinte a másodperc töredékéig nyomtam ajkaira egy puszit, utána pedig mosolyogva másztam vissza mellkasára, de most felé fordultam.

A gyér megvilágításban tanulmányozva arcát jöttem rá, hogy sokkal többet jelent nekem, mint egy barát…