Ha neked rohan a végzeted - 22. fejezet

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés: Bocsánat, hogy 2 napot késtem vele, de... nekem nem megy ez a komplett na akkor hétfőn és csütörtökön új fejezet rendszer :$ Nem tudok határidőre írni, gomene >< Mindegy, azért remélem tetszeni fog a fejezet :)

22. Még egy esély

Nem volt kedvem hazamenni, és a nap hátralevő részében kerülgetni Kamét, de nem volt más választásom. Akármennyire próbáltam lassan öltözködni, csupán néhány perc alatt kész lettem, és a koszos ruháimat is kismilliószor összehajtogatva is csak negyed óra telt el. Máskor akár egy óráig is tudok tollászkodni a tükör előtt, de most bezzeg negyed óra alatt kész vagyok. Negyed óra! Még Hiro is később lesz kész, nemhogy Kame!

Nagyokat fújtatva helyeztem táskámat vállamra, majd körülnézve az öltözőben, hogy nem hagyok-e valamit ott, lekapcsoltam a villanyt, és kisétáltam.

Hiro a szemközti falnak támaszkodva fonta össze karjait mellkasán, de mikor meglátott, szeretetteljesen rám mosolygott, és ellökte magát.

- Mehetünk? – kérdezte kedvesen, átölelve derekamat, mire csak aprót bólintottam, és elindultunk.

Semmi pénzért nem cseréltem volna le ezeket a kezeket. Ahogy csípőmre simultak, egyfajta biztonságérzetet adtak, és elfelejtettem bánatomat, mi szerint éppen hazafelé készülünk menni.

Csak úgy tombolnak bennem az érzések… Félek Kamenashitól, ugyanakkor mégsem. Ha összeszedném minden erőmet, ellen tudnék neki állni. A francokat, úgyis az lenne, amit ő akar.

De az a jelenet a liftben… Csak reménykedni tudok, hogy nem fog újra nekem esni. Egyáltalán mit eszik rajtam? Nem egyszerűbb lenne csak azt mondani, hogy „Feküdj le velem.”? Talán még bele is mennék. Kis noszogatás után valószínű, hiszen akármennyire nem akarom, vágyom rá. Jobban, mint Hirotóra. Pedig elvileg Hirót jobban szeretem. Kame tényleg elvette az eszem. És nagyon nem jó értelemben.

Bágyadtan elmosolyodtam, mikor álmaim hercege kinyitotta előttem sportkocsijának elülső ajtaját, majd beszálltam, és vártam, míg ő is beül mellém.

Vidáman fordult felém, és nyomott számra egy picike puszit, majd bekötve övét, a gázra lépett, és már csak Tokyo esti fényeit láttam elsuhanni mellettünk. Olyan meghitt most ez a hangulat, hiába nincs rá különösebb ok. Egyszerűen csak az.

Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, mikor megérkeztünk, akkor is egy csókkal és egy mosollyal köszöntünk el egymástól.

Kiszálltam a kocsiból, majd anélkül, hogy hátra néztem volna, előbányászva kulcsaimat kinyitottam a kaput, és átsétálva a köves úton, óvatosan a házban is elfordítottam a kulcsot. Próbáltam minél csöndesebben intézni a dolgaimat, mert most aztán tényleg nem volt kedvem lakótársam szemeibe nézni.

Fölsietek a szobámba, aztán… hát, kulcsra zárni nem tudom, de akkor is biztonságosabb, mint az előszoba.

A sötétben vakon tapogatózva indultam el a meredek lépcsőfokokon, görcsösen kapaszkodva a korlátba, miután kétszer majdnem odavertem magam. Ahogy felértem, megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd folyamatosan a folyosó végét bámulva, szobám felé araszoltam, és csöndesen lenyomtam a kilincset. Ennél már csak az lenne jobb, ha a szobámban várna meztelenül, de mikor felkapcsoltam a villanyt, meggyőződtem róla, hogy ez csak egy rossz megérzés volt. Nem várt az ágyamon semmilyen meztelen Kamenashi, de még csak nyomát se láttam, hogy járt volna a szobámban.

Megkönnyebbülten kifújtam az addig benn tartott levegőt, majd ledobtam táskám a földre, és elhajigáltam néhány utamba kerülő ruhadarabot, míg az ágyhoz nem értem. Bevetettem magam a puha párnák közé, hasamon elhelyezkedve, majd az egyiket mellemhez ölelve, belé fúrtam arcom, és lehunytam szemeimet.

Zavaros nekem ez az egész helyzet, de most nincs erőm ilyesfajta dolgokon gondolkodni. A mai nap kellőképpen kifárasztott ahhoz, hogy lehunyjam szemeimet, és fél percen belül álomba szenderüljek, de mielőtt Álomföldén találtam volna magam, egy ajtónyitódást hallottam.

Szemeim rögtön kipattantak, és az ágy támláján kezdtem el figyelni egy pontot, közben annyira felkönyökölve, hogy jól hallhassam a történteket.

Ahogy a léptek egyre inkább közeledtek, annál inkább kapott el a szorongás, mégis reménykedtem, hogy egyszerűen csak tovább sétál, és rám se hederít. De nem így történt. Hát persze, miért történne úgy, ahogy én azt szeretném?

Feszülten bámultam a vaskos tölgyfaajtót, és már magam előtt láttam, ahogy lenyomódik a kilincs és belép rajta az az ember, akit most legszívesebben egy baltával fejeznék le, ám ez nem történt meg. Az igaz, megállt az ajtóm előtt, de nem jött be.  Hosszú másodperekig feszülten figyeltem a legapróbb neszeket is, de amit hallottam, az mindössze egy „chö” volt. Biztos voltam benne, hogy most szórakozottan áll az ajtóm előtt, fejét a plafon felé emeli, és nagyban gondolkodik, hogy mi lenne a helyes. Erre akár az életemet is felmerném tenni, annyira biztos vagyok benne.

Néhány perc után végül megunta, és újra lépteket hallottam, de most távolodókat. Rövidesen rájöttem, hogy a lépcsőn indult el lefelé, feladva a próbálkozást, hogy elém álljon.

Ez végül is pozitív nem…? Azt jelenti, hogy nem akar bántani.

Valamivel könnyebb lélekkel dugtam vissza fejem újra a párnába, és próbáltam újra aludni, de nekem ez ma valamiért az égnek se akar összejönni.

Épp, hogy átlendültem volna azon a bizonyos határon, csöngettek.

- A franc egye meg… - morogtam álmosan, mégis elég idegesen ahhoz, hogy ököllel az ágy támlájába vágjak, de tettemet rögtön megbántam, ahogy elért a fájdalom.

Ha már aludni nem tudtam, hát megpróbáltam fülelni.

Valamennyire ki tudtam venni, hogy Kame megilletődött hangsúllyal köszönt a vendégnek, ergo biztos nem a banda valamelyik tagja jött meglátogatni minket De akkor ki? Hiro sem lehet, mert Kame tuti beverne neki, ahogy meglátja. Márpedig, még állni látszik a ház.

Hosszú percekig próbáltam kivenni a beszélgetésből, hogy mégis ki lehet a furcsa szerzet, de a beszélgetés halk zajjá tompult, és csak a folyamatos beszédáradatot hallottam. Amiből persze semmit nem tudtam kivenni. De ha ilyen jól elbeszélgetnek, akkor biztos, hogy nem hozzám jött az idegen.

Hátamra fordultam, majd a fehér plafont kezdtem el bámulni.

Néha hallani lehetett egy-egy edénycsörömpölést, máskor pedig a szék kihúzásának hangját, amint végigkarcolta a padlót, mégis, akármennyire voltak semmisek ezek a kis zajok, nem tudtam aludni.

Már le is tettem róla, mikor hallottam, hogy a lépcsőt újra használatba vette valaki, aki nem Kame volt, hiszen ő nem így járkál.

Fejemet az ajtó irányába fordítottam, és mikor hallottam a kopogást ajtómon, meglepetten ültem fel.

- Miu? – kérdeztem csodálkozva, ahogy megláttam legjobb barátnőm mosolygós arcát.

- Szia – kuncogott fel meglepett arcomat tanulmányozva, majd beljebb lépett, egy tálcával a kezében.

- Kame küldi – mondta csöndesen mosolyogva, megválaszolva ki nem mondott kérdésemet.

Arrébb másztam az ágyon, hogy neki is helyet biztosítsak, mire letette középre a tálcát, majd ő maga is helyet foglalt mellettem.

- Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem még mindig csodálkozva. Miu még sosem járt itt. Oké, az is igaz, hogy még csak négy-öt napja lehetek itt, de akkor sem látogatott még meg.

- Gondoltam felnézek, hogy minden oké-e – mosolygott rám, majd elterült velem szembe, és ellopott a gyümölcsös tálról egy szelet banánt.

- Nem mondott valamit? – tettem fel az engem foglalkoztató kérdést, a tálcára bökve.

- Azon kívül semmit, hogy tömjem beléd bármi áron – nevetett fel, majd egy narancsot is eltűntetett szájában.

- Igazán kedves… - morogtam orrom alatt, majd kezembe vettem a sushis tálat. – Kérsz? – nyújtottam barátnőm felé, aki csak megrázva fejét, inkább a gyümölcsöket nyüstölte tovább.

-  Hogy jöttél haza? – nézett rám, két falat közt.

- Hiro haza hozott – vontam meg vállamat, mire láttam, hogy szemei kiszélesedtek, és kissé megfeszült.

- Mit bírsz rajta? Majdnem szétverte Kamét – mondta halkan, lesütve szemeit.

- Megérdemelte! – csattantam föl dühösen. – Az az alak kétszer akart megerőszakolni, és először nem magától állt le, hanem mert a kutyája megharapta!  - kiáltottam rá.

Barátnőm szomorú szemekkel nézett rám, de inkább nem szólt semmit. Miért van még ő is ellenem?!

- Bezzeg Hiro… ahogy elvittem onnan a dohányzószobába, rögtön hátulról átölelt, és a csókjaival elfelejtetett velem minden szörnyűséget. Az öltözőhöz is kézen fogva sétáltunk be, és amikor elkezdett mást is, az első szavamra leállt! Aztán még haza is hozott, nem hagyott ott a francban! – néztem Miura elszántan. Na ezek után mesélje be, hogy nem jobb pasi, mint Kame!

- Elkezdett mást is?! – pattantak ki a lány szemei. – Az egy hülye! Tudta nagyon jól, hogy majdnem megerőszakoltak, erre még kikezd veled?!

Meglepve néztem fel dühös barátosnémra. Én erre… valójában… nem is gondoltam. Hiro tényleg… kihasználta a helyzetet. De biztos csak el akarta velem felejtetni! Igen, biztos azt akarta! És Kame egy seggfej, amiért meg akart erőszakolni. Hát persze!

- Ezek után is azt gondolod, hogy Hiro jobb? – kérdezte halkan, néhány perc múlva, miután látta, hogy egy komoly belső csatározáson vagyok túl.

Tanácstalanul emeltem rá tekintetem, de megszólalni nem tudtam. Nem tudtam eldönteni, hogy melyikük jobb. Mind kettő mellett és ellen is álltak érvek.  Az eszem Hirot akarta mondani, de a szívem Kamét…

- Kame nem olyan rossz ember, mint azt te gondolod. Adj neki egy esélyt, és ismerd meg – mondta mosolyogva, majd adott egy puszit arcomra, aztán csöndesen felkelt, és elhagyta a szobát.

Összezavarodottan néztem végig, ahogy kisétál, majd maga mögött becsukva, eltűnik az ajtó mögött.

Hallottam, ahogy beszélgetett valamit Kaméval, de ezt megint csak nem hallottam, a következő zaj pedig, amire figyelmes lettem, a csukódó bejárati ajtó.

Felültem, és az ágytámlának vetettem hátam, miközben a tálcát ölembe kaptam, és lassan falatozni kezdtem.

Miu nem is ismeri Kamét. Akkor hogy képes olyanokat mondani, hogy nem rossz ember? Hisz nem ő él vele! Kíváncsi vagyok, ha a helyemben lenne, hogyan vélekedne róla…

Morogva toltam be a maradék kaját, majd felálltam az ágyról, letettem a tálcát az éjjeliszekrényemre – mert hogy én le nem viszem, amíg ő is lenn van -, és a szekrényemhez léptem. Előkészítettem egy tiszta hálóinget, valamint egy fehérneműt, és csöndben átlopakodtam a fürdőszobába, majd amilyen gyorsan csak tudtam, levedlettem magamról aznapi ruháimat, és beálltam a kádba, sietősen magamra engedve a meleg cseppeket.

Bár már nem remegek a gondolatra, hogy benyit, de azért mégis szeretném elkerülni a helyzetet, ezért inkább nem áztatom magam órákig, hanem pár perc alatt elintézem a fürdést. Mikor végeztem, magam köré tekertem hatalmas méretű törülközőmet, és amilyen gyorsan csak lehetett, áttrappoltam a folyósón.

A meleg víz jóformán új életerőt adott, és a gondolataim közt nem szerepelt olyan szó, hogy félelem.

Már nem félek tőle. Tartok, de nem félek. És ez sokkal nagyobb lendületet ad most.

Elmosolyodtam magamban, majd letekertem magamról a puha anyagot, áttöröltem testem, és belebújtam már előre kikészített hálóingembe.

Lehajoltam a szekrényemhez, hogy holnapra kikészítsek valami ruhát, de mikor nyílt az ajtó, azonnal fölálltam, és kissé ijedten néztem arra felé.

Lakótársam tanácstalanul beljebb lépett, arcomat méregetve, mire én automatikus hátráltam egy lépést. Oké, hol is van az a bátorság…?

- Nyugi, nem foglak bántani – sóhajtott föl fáradtan.

- Tegnap este is ezt mondtad, erre reggel…

- De most tényleg nem. Esküszöm – emelte föl kezeit, majd ágyamhoz sétált, és leült rá, megpaskolva maga mellett a helyet.

Oda? Melléd? Na, azt várhatod, aranyom!

Óvatos léptekkel odamentem az ágyhoz, és másik oldalról megkerülve, felhúzódtam a párnákhoz, térdeimet fölhúzva magam előtt. Minél távolabb vagyok tőle, annál jobb.

- Miért jöttél? – kérdeztem halkan.

Felém fordult, és kissé szomorú tekintettel nézett rajtam végig.

- Bocsánatot akartam kérni… - súgta halkan, szégyenkezve lehajtva fejét. – Nem szabadott volna azt tennem, nem tudom, mi ütött belém. Sajnálom… - motyogta, majd csillogó, barna szemeit rám emelte, várva a válaszra.

Beharapott ajkakkal bámultam rá, de megmozdulni nem igen tudtam. Eszembe jutottak Miu utolsó szavai, mi szerint Kame nem rossz ember, és próbáljam megismerni.

Mivel lesz jobb, ha haragszom rá? Fagyos lesz a légkör, figyelmen kívül hagyjuk egymást… olyanok leszünk, mint két vadidegen.

És ha megbocsátok? Húzzuk egymás agyát, néha nevetünk, máskor meg leordítjuk egymás fejét. De mindkettőben ott van, hogy újra nekem esik.

- Nem haragszom – tekintettem rá, végül a szívemre hallgatva. Egyszerűen nem tudok haragtartó lenni. Vele meg valamiért különösen nem.

- Köszönöm – mosolyodott el halványan, majd lerúgva papucsát magáról, kicsit följebb tornázta magát, elterült ágyamon, és úgy kezdte el a plafont bámulni.

- A barátod nem a kedvesség mintapéldája – szólalt meg hirtelen, miközben kezét arcához emelte, és megtapogatta sérüléseit.

- Ne tégy úgy, mintha nem érdemelted volna meg – néztem rá enyhe dühvel, mire végül bólintott egyet.

- Tudom… - sóhajtott, majd lehunyta szemeit, kezeit kinyújtotta, és míg az egyiket az ágy oldalán lógatta le, addig a másikat hasamra helyezte.

Enyhén meglepődtem a közvetlen mozdulattól, és még inkább összezavarodtam. Most már végképp nem tudok rájönni, hogy valójában mit is akar tőlem.

Rápillantottam, és földöntúlian szép arcát kezdtem el tanulmányozni.

A haja most is ragyogott, és szinte szemmel látható volt a selymes tapintás, szempillái olyan hosszúak voltak, hogy egy nő is megirigyelhette volna őket, orra görbeségének ellenére csak még vonzóbbá tette, rózsaszín, elnyílt ajkai pedig… hadd ne mondjam, milyen gondolatokat váltottak ki belőlem.

- Kame… ugye nem akarsz itt elaludni? – kérdeztem vészjósló jangon, bár lehet, hogy már elkéstem vele.

- Nem… - motyogta halkan, de látszódott, hogy légzése lenyugodott, és egyenletesen kezdte venni a levegőt. Túl egyenletesen.

A következő pillanatban viszont én felejtettem el belélegezni az éltető oxigént, ugyanis oldalára fordult, és átkarolva derekamat, hasamra tette fejét.

- Ka-kame! – kiabáltam rá, próbálva elhúzódni tőle, de miután csak néhány morgást, és még erősebb karokat kaptam, felhagytam a próbálkozással.

Majd ha éjszaka átfordul, kibújok alóla.

Felsóhajtottam, majd minimális mozgással az ágy végében lévő takaró után nyúltam, fekvő helyzetbe nyomtam magam én is, és végül betakartam magunkat.

Nem tudom, minek ölelget állandóan, de hihetetlenül nyugtató hatással van rám. Most egyáltalán nem félek tőle… Sőt, mellette akarok lenni.

Elmosolyodtam, majd fejemet oldalra döntve, a kellemes illatfelhőben hunytam le szemeimet, és ringattam magam álomba.