Ha neked rohan a végzeted - 24. fejezet

24. Kiegyezés - sikertelen

Páros: Kamechi
Korhatár: a későbbiekben +18
Figyelmeztetés:  trágár beszéd 

Megjegyzés: Megjegyzés? Az nincs >< Max annyi, hogy muszáj volt ketté bontanom a tervem.

Mikor reggel lassan nyitogatni kezdtem a szemeimet, először nem igazán fogtam föl, hogy hol vagyok, ugyanis a szoba nagyon nem tűnt ismerősnek, de ahogy mozgolódni kezdtem, és megéreztem magam alatt valami egyenletesen fel-le mozgót, megvilágosodtam.

Boldogan néztem le az alattam egyenletesen szuszogó lányra, de mikor arcára pillantottam, meglepődtem.

- Hát te fönn vagy? – adtam hangot kíváncsiságomnak.

- Már egy ideje – mondta nehézkesen, de azért egy nagyon halovány mosolyt megeresztett.

- Miért nem keltettél föl akkor? – kérdeztem dorgálva, miközben felemelkedtem róla, és befeküdtem mellé, a párnára.

- Minek keltselek fel? – vonta meg vállát. – Amúgy is, túl édesen aludtál ahhoz, hogy megzavarjam az álmodat – kuncogott fel, kissé pironkodva emelve rám fejét.

- Szóval édes voltam? – húztam föl pajkosan egyik szemöldököm, tekintetem ajkaira siklatva. Annyira hívogatóak… Nem csoda, hogy este nem tudtam nekik ellenállni.

- Azért ne bízd el magad – mosolygott rám felsőbbrendűen, majd nem foglalkozva lenge ruházatával, valamint azzal, hogy én is a szobában vagyok, kipattant a takaró alól.

Épp, hogy földet értek lábai, hirtelen megingott, és az utolsó pillanatban kapaszkodott meg, még mielőtt a falnak verte volna magát.

- Jézusom, jól vagy?! – kiáltottam föl rögtön, ijedten pattanva fel fektemből. Mögé másztam, és két karjánál fogva tartottam meg biztosan.

- Pe-persze, csak egy kicsit megszédültem – mondta maga elé bámulva, miközben engedett a gyengéd erőszaknak, és leült az ágyra.

- De mitől? – kérdeztem aggódva. – Ugye… ugye nem vagy terhes? – néztem rá halálra sápadt arccal.

Résnyire zárt szemei szinte azonnal kipattantak, és ijedten nézett rám.

- Ez most hogy jön ide? – kérdezte tanácstalan arccal.

- Hát… a szédülés és a hányinger az első jele a terhességnek – motyogtam halkan, mire szinte láttam, ahogy arcából csak úgy kiszökik a szín. – Apropó, nincs hányingered? – kérdeztem aggódva, miközben kezemet homlokára tettem, hogy ellenőrizzem, nincs-e láza.

- Most, hogy mondod… - mormogta meredten a lepedőt bámulva, majd mint akit golyóból lőttek ki, úgy ugrott fel, és rohant ki a szobából. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót, de a többi hangot már elzárta tőlem szerencsére.

Vajon… tényleg terhes…? De az azt jelenti, hogy ők már az elején… Vagy valami magyarországi sráctól van a gyerek?

Basszameg, tudtam, hogy le kellett volna csapnom rá!

Idegesen bújtam ki a takaró alól, és kezdtem el körbe-körbe járkálni a tágas szobában, míg vissza nem érkezett, ha lehet, még fehérebb arccal.

- Jól vagy? – siettem oda hozzá, és elkapva egyik kezét, az ágyhoz vezettem.

- Kame, ez csak egy kis reggeli rosszullét, nyugi – nevetett fel, miközben elhelyezkedett az ágyon.

- Ki az apja? – kérdeztem meg hirtelen, egy csodálkozó szempárt kiváltva belőle.

- Kinek az apja? – nézett rám szemöldökráncolva, miközben felült, és az ágytámlának döntötte hátát.

- Hát a gyereknek.

- Kame, nem vagyok terhes – mondta kimérten.

- Honnan tudod?

- Hogyhogy honnan?! Csak tudom, hogy kivel fekszem le!

- De mi van, ha nem védekeztetek megfelelően?!

- Kame! Nem. Vagyok. Terhes. – tagolta lassan, rám emelve égető szemeit. – Nem feküdtem le senkivel, amióta itt vagyok Japánban, és az utolsó kapcsolatom is több, mint kilenc hónapja volt, úgyhogy BIZTOS, hogy nem vagyok terhes – mondta lassan, a biztos szót erőteljesen kihangsúlyozva.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd kifújva az addig feszülten benn tartott levegőt, felpattantam mellőle.

- Segítsek felöltözni? – kérdeztem tőle előzékenyen, csípőre vágva kezeimet.

- Nem kell, köszi, megoldom – mosolygott rám kedvesen, mire szívemet elöntötte a melegség. Tegnap nem tisztáztam teljesen az érzéseimet, de ezzel a mosolyával még egy lépcsőfokkal feljebb billentette azt a bizonyos mércét.

- Akkor elmegyek kaját csinálni, majd gyere le. Ha bármi van, szólj – mondtam elmerengve, majd miután bólintott, magára hagytam, és először is saját szobám felé vettem utamat.

Akármennyire szeretem az ágyamat, lecserélném akármikor, ha úgy aludhatnék mostantól mindig, ahogyan ma. Akane hasán…

Megráztam fejem, miközben gondolatban erősen fejbe csaptam magam egy baseball ütővel. Miért gondolok én ilyesmikre? Hiszen azok után, amit tettem, kizárt, hogy szeressen. Egyáltalán… ÉN szeretem őt? Vagy ez csak egy sima fellángolás, és amiután egyszer megkapom, már nem is lesz izgalmas?

Felsóhajtottam, majd beljebb lépve magamra csuktam az ajtót, és szekrényemhez léptem. Majd ma elgondolkodom rajta… talán.

Kivettem egy sötétkék farmerszerű gatyát, meg egy fehér pólót, majd miután ezeket fölvettem, magamra aggattam még néhány karkötőt, illetve kedvenc koponyás gyűrűmet, és enyhén összeborzolva hajam, a konyhába indultam.

Csinálok magunknak hmm… mondjuk melegszendvicset, aztán belétömök egy tábla csokit, nehogy leessen a vérnyomása.  Szélesen elvigyorodtam, ahogy eszembe jutott, hogy amióta itt lakik, mennyire megváltozott az étrendem. Míg korábban hetente kétszer ha reggeliztem, most naponta, az ebédet továbbra is az ügynökségnél intézem el néhány falattal, de a vacsora megint olyan, hogy amit eddig hetente háromszor-négyszer tettem, most naponta. Mert nem kell egyedül ennem, és ez ösztönöz arra, hogy neki finomat csináljak, és figyeljek az étkezésére.

Hihetetlen, mennyire felforgatta az életemet a tudtán kívül…

Elővettem a kenyeret, majd a margarint, és felvágottat rakva, valamint sajtot reszelve rá beraktam a sütőbe. Közben csináltam mindkettőnknek egy-egy kakaót, és a csokit is kikészítettem, hogy nehogy elfelejtsem. Tulajdonképpen jó érzés törődni vele. Azok után, hogy nem haragszik rám, ez a minimum, azt hiszem.

- Ah, de jó illatok – hallottam meg lágy hangját, mire megfordultam, és egy viccesen a levegőbe szimatoló lányt láttam magam előtt.

- Ülj le, mindjárt kész – nevettem fel, majd kivettem a ketchupot a hűtőből.

Engedelmeskedve kihúzta az egyik széket, majd óvatosan helyet foglalt rajta, fejét támasztva.

- Tudod, nem nézel ki valami jól – húztam el számat, mire egy sötét pillantást kaptam. – Mármint nagyon is jól nézel ki! – siettem a válaszadással. – Vagyis nem… izé… szóval igen, de mégsem! – néztem rá esedezve.

Idegesen végigszántottam tincseimen, majd miután kiszedtem tányérjainkra a meleg kaját, leültem vele szembe.

- Ezzel csak azt akartam mondani, hogy sápadt vagy – sóhajtottam megadóan, mire jókedvűen felnevetett.

- Szóval azt mondod, hogy jól nézek ki? – könyökölt föl az asztalra, felhúzva egyik szemöldökét. Ajkain már megint ott bujkált az az idegesítően sunyi mosoly. Erre most mi a jó válasz…?

- Hát… igen – mondtam ki végül, kisebb hezitálás nélkül, de ahogy enyhén kikerekedtek szemei, szükségességét éreztem, hogy kijavítsam magam. – Mármint nem, dehogy nézel ki jól – legyintettem meg kezem, kínosan nevetve.

Megrezzentem, ahogy hangosan az asztalra csapott, majd a következő pillanatban áthajolva rajta, fölém tornyosult.

- Szóval nem? – súgta halkan, tőlem mindössze néhány centire.

Ahogy szemeibe néztem, elvarázsolódtam. Nem tudtam mást mondani, csak amit igazából gondoltam.

- De, nagyon is jól – súgtam vissza, majd vágyakozva ajkaira néztem.

- Jó válasz – lehelte, majd amilyen hirtelen hajolt hozzám, olyan hirtelen is tűnt el. Pedig olyan közel voltam már…

Csüggedten biggyesztettem le ajkaimat, mikor már semmi esélyét sem láttam egymás intim szféra megzavarásának.

- Hmm, ez nagyon finom – mondta jóízűen rágcsálva az ételt, mire sóhajtottam egyet, majd én is neki láttam.

Mondani akartam valamit – de nem jött ki szó a számon. Őt ez látszólag nem zavarta, nem is érezte kínosnak, de én… el akartam mondani, hogy mennyire sajnálom, amit tettem, és hogy jóvá akarom tenni… Bár talán hülyeség is lenne.

Jézusom, mióta vagyok én ilyen érzelgős? Utálom, ha jön egy lány, és totálisan felforgatja az életem, majd miután kiszórakozta magát, darabjaiban hagyja itt a szívem… Talán vele se kéne kikezdenem. Úgyis csak csalódás lenne belőle, nem igaz?

Csalódottan vetettem rá egy pillantást, miközben fölálltam az asztaltól, és elvettem az ő tányérját is. A nők ugyanolyanok. Ha már nincs hírnév, pénz, vagy elég szex, akkor lelépnek.

De talán Ő más…

Reményteljes pillantásokkal sétáltam vissza az asztalhoz, majd kihúzva székemet az övéhez közelebb raktam, és leültem rá. Nem bírtam megállni, hogy ne nevessek fel meglepődött arckifejezésén.

Vigyorogva nyitottam ki a csokit, majd kockára tördeltem, és egyet ujjaim közé véve, ajkához emeltem.

- Eh? – volt a nagyon értelmes válasza.

- Edd meg, nem akarom, hogy napközbe rosszul legyél.

- De jól laktam.

- Nem érdekel.

- De engem igen! – horkant föl mérgesen, mit kihasználva betoltam szájába a csokit.

- Ha kiköpöd, megöllek – néztem rá fenyegetően, miután lett egy sanda gyanúm, hogy mire is készül. Összeszaladt szemöldökkel nyögött fel, majd végül nagy nehezen lenyelte a falatot.

- Ez nem is olyan rossz – motyogta elgondolkodva. – Sőt, ez nagyon jó! – kiáltott fel, majd ellopott egy újabb kocka csokit.

Jókedvűen nevettem fel, majd én is megkóstoltam egyet, közben végig őt figyelve.

Percekig ettük néma csöndben, pontosabban a vége fele már csak ő, én totálisan tele voltam.

- Ah, nem bírok többet enni – nyögött fel szórakozottan, miközben hátradőlt, és hasára tette kezét. Elmémbe automatikusan beugrott egy kép, ahogy növekvő pocakkal csinálja ugyanezt, csak közben simogatja, mert egy gyermeket hord a szíve alatt…

Tagadólag megráztam fejem. Biztos csak kikészített az a reggeli rosszul levős jelenőt.

- Pedig addig nem megyünk el, amíg magadba nem tömöd.

- Én ugyan nem.

- Megtömjelek én? – vigyorodtam el hirtelen.

- Most inkább ne – nézett szemeimbe kitartóan, majd felállt, és magamra hagyott a konyhában.

- Siess, el fogunk késni! – kiáltott ki az előszobából.

- Pedig olyan szívesen megtömnélek… - sóhajtottam fel színpadiasan, de legnagyobb szerencsémre nem hallotta. Különben azt hiszem, addig élnék.

Visszacsomagoltam a csokit a papírjába, majd a helyére tettem, végül én is csatlakoztam hozzá az előszobában. Zsebre vágtam telefonomat, belebújtam csizmámba, fölvettem kabátomat, majd felkapva táskámat előre mentem, hátra a kocsihoz. Könnyedén kigurultam az utcára, majd beállítottam valami rádióadást, és míg azt hallgattam, figyeltem lakótársam mozdulatait.

Egyszerűen… nem tudok kiegyezni magammal. Az egyik felem vágyik rá, és hiszi, hogy ő a tökéletes nő, míg a másik óva int tőle, hogy veszélyes, és ha megun, lelép. Valahogy nem tudok dönteni. Azt hiszem, félek az újabb csalódástól.

Rendeztem vonásaimat, mikor bepattant mellém, és táskáját ölébe kapva csatolta be magát. Az az illat… Na jó, nyomás a munkába!

Nem szóltunk egymáshoz, mindketten elvoltunk a saját gondolatainkkal. A lifttel is teljes némaságban mentünk fel, mintha nem is ismernénk egymást. De ezek a csöndek kezdenek megnyugtatóak lenni, azt hiszem. Már nem igazán van bennem a kényszer, hogy feltétlenül mondanom kell valamit. Egyszerűen csak jó a társaságában lenni.

Mikor a fémdoboz ajtaja kinyílt, előre engedtem, és ahogy a folyosó végére értünk, mosolyogva búcsúztunk el egymástól.

- Jó reggelt! – köszöntöttem vidáman a fiúkat, mire csodálkozó pillantásokat, és alig hallható köszönést hallottam. Egy pillanatra furcsálkodva néztem rájuk, majd vállat vonva átsiklottam a tény fölött, hogy dilisnek néznek. Hátat fordítottam nekik, és elkezdtem átöltözni, de a pillantások, amiket a hátamon éreztem… idegesítettek.

- Mi van, női póló van rajtam?! – horkantam föl idegesen, végignézve rajtuk. – Mi a frász van veletek?

- Velünk semmi – lépett elém Ueda. – Veled mi van, haver? Szokatlanul boldognak tűnsz ma reggel.

- Én? – kérdeztem vissza a magától értetődő kérdésre. Ma valahogy nem úgy működik az agyam, ahogy én azt szeretném…

- Megfektetted Akanét, vagy miért vagy ilyen vidám? – szólt közbe Koki, perverzen vigyorogva rám.

- Te barom! – kapott egy ütést a fejére Junnótól.

- Nem – nevettem fel. – Csak kibékültünk. És ez nagyon jó érzés – mosolyodtam el, mire egy jól hallható sóhaj szakadt ki a legidiótább tagból. Hát igen, azt hiszem Taguchi meg is ölne, ha bejelenteném, hogy igen, most már az enyém.

A gondolatra elmosolyodtam, majd elfordultam tőlük, és halkan dudorászva öltöztem tovább. Olyan szép nap van ma, hogy vétek lenne rosszkedvűnek lenni.  Ha hazaértem, tuti kimegyek a szabadba, és napozok egyet, hiszen ki tudja, lesz-e idén még lehetőségem ilyesmire.

Mikor kész voltam, felkaptam ásványvizemet, és utolsóként elhagytam az öltözőt, a srácok után sietve.

Ahogy beértem a terembe, gyorsan végig futtattam szemem mindenkin, és meglepődve állapítottam meg, hogy én vagyok az utolsó, sőt, már a tanár is benn van. Pedig most még siettem is…

- Nos, hogy Kazuya is megjött, kezdhetjük is – szólalt meg Miss Kazoku diplomatikusan, mire a szőrök is felálltak hátamon. Egyrészt utálom, hogy valaki olyan hív a keresztnevemen, akivel nem vagyok olyan kapcsolatban, másrészt ez a gúnyos hanglejtés… brr.

Feszengve álltam be középre, és vártam, hogy a zene elkezdődjön. Az legalább eltüntet minden felesleges gondolatot a fejemből.

Ahogy a várva várt dallamok felcsendültek, automatikusan kezdtünk el mind a tízen mozogni, és ahogy a tükörben néztem magunkat, elégedett voltam. Mindannyian összhangban táncoltunk, már a lányok is megszokták a tempót, és tökéletesen egyszerre lépdeltek velünk.

Órák múlva álltunk csak le, hogy megtartsuk az ebédszünetünket, de mielőtt levágódhattam volna a földre, hogy kicsit pihenjek, tánctanárnőnk érdes hangja megállított.

- Kamenashi, Kitagawa-san hivat – mondta, majd miután bólintottam, hogy megértettem, ő is elhagyta a termet, magunkra hagyva minket.

Összezavarodva pillantottam a többiek felé, de az ő arcukra is ugyanolyan tudatlanság ült ki, mint az enyémre. Végig néztem rajtuk, majd Akanén állapodtam meg. Mi van, ha Johnnynak is köpött…?

Kérdőn néztem rá, de miután csak egy apró fejrázás volt a válasza, megnyugodtam. Megfordultam, majd iszonyatos lassúsággal kezdtem el a rettegett iroda felé sétálni.